Kötődés

Indulok. A sarokhoz érve indexelek. Ma jobbra, mert Mohács felé megyek.
Szokásomtól eltérően kanyarodáskor nem nézek vissza, nem integetek. Nem hagyok hátra senkit. 

Nővérem hamarosan indul utánam. 

A sarkon benézek az egykori tsz udvarra. Milyen elhagyatott! Valaha itt dolgozott anyánk. Nyaranta kislányként nővérem és én sok időt töltöttünk itt. 

A pillanat töredéke alatt öntenek el emlékek... Látom, amikor anyu egyszer irodájából a fájdalmas macskasírás nyomába eredve megment egy olajtartályba esett macskát. Szegény állat, hogy engedi, tűri a fürdetést, érzi, az élete függ ettől. Felvillan, ahogy Szuszu a szálkásszőrű tacskónk a "tsz kutyája" 4 órakor elsőnek hagyja el az üzem területét és farkcsóválva fut az alig 50 méterre lévő házunk felé. Aztán hátul vagyok a kovácsműhelyben - itt, akkor még lovakat is patkoltak -, ahol a kovács mester  pirít nekünk forró vaslapon a tsz által termelt szójababból. Csak úgy ropogtatjuk a finom csemegét.

Azon gondolkodom, vajon kinek volt ez a találmánya, mert akkor még a boltokban ilyent nem árultak.

Már a tsz szomszédságában lévő, volt gyermekkori barátnőnk házánál járok. Elhagyva azt hátranézek, hogy vajon meg van-e még az a fészer, ahol kis lánykaként egy bújócskázás alkalmával kabátomnál fogva fennakadtam és visítva lógtam  a levegőben?

Csak ez furcsa érzés..., a gyomrom tájékán, csak az ne lenne! 

Tudatosítom. Gut feeling. Emlékeztetem magamat a szankhja filozófiában tanultakra. 

Ez a kötőerő a vágy, az érzelmi kötődés. Szanszkritül  raga (राग).

Van, hogy azt hiszem, már nem kötődöm, elengedtem drága szüleimet, a gyermekkort, hogy felnőttem. Mondja az elmém. De ez az érzés, ez a csalhatatlan zsigeri érzés! Azt becsapni? Nem lehet.

Kötődés a gyökerekhez nagyon is fontos, csak nem szabad, hogy eluralja az embert!

A köldök környéke egyenesen az érzelmi testtel kapcsol össze, ahol minden élet emléke elraktározódik, és ennek a csakrának egyébként is éppen a család a témaköre. Most tudatosítom, hogy nem vagyok elég erős, dolgoznom kell még ezen a csakrámon.
Az Ékszer-város http://magyarkamargit.blogspot.hu/2014/05/az-ekszer-varos.html címmel írtam erről. 

Elhagyom a Dunafalva táblát.

A kistöltéshez érve - ami körbeöleli a falut, hogy a sziget felől védje azt, az esetleges ártól - eszembe jut, hogy árvíz idején a mögötte feltörő, jól felmelegedett buzgárokban mekkorákat fürödtünk. Ide bátran elengedtek szüleink, mert ezek  nem voltak nagyon mélyek. Mégis itt fulladtam majdnem vízbe, mert még alig 3-4 éveske voltam, és nem tudtam, hogy a víz alatt nem kapni levegőt. Bátyáim mentettek meg.
Bemerítkeztem...*

Az út mindkét szélén jegenyék magasodnak. Szinte mindegyiken egy-egy ölyv lesi a prédának valót.

Messze elnézek a sík mezőn apám egykori erdőkerülete felé. 

Elérkezem Kútsebeshez; itt született az édesapám és idejártak testvéreim, a fiúk korcsolyázni, mert ez hamar befagyott, nem volt olyan mély és veszélyes, mint a Duna; majd jön a Tiseri erdő a Füzeséri Holt-Dunával, a vadászkastéllyal,  apai emlékekkel...

Grábóci-puszta. Útelágazás, ahol elhagyom a zsákfalunkba futó bekötőutat. 

Gyorsítok. El kell érnem a mohácsi kompot. 

Mohácsi-sziget (régebben Margitta) felől Mohács látképe (saját fotó)

De vajon  révbe érek!?

Namaste

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszts%C3%A9g

Szeretetnyelv

"Szeresd úgy, hogy érezze!" Gary Chapman

Éppen az előző blogomban, amit Elfogadás címmel írtam, 
https://magyarkamargit.blogspot.hu/2017/11/elfogadas.html idéztem Ross Campbelltől a szeretet egyik törvényszerűségéről,  majd a napokban egy üzletben megakadt a szemem egy különös mélyzöld színű könyvön: Gary Chapman, Ross Campbell; Az 5 szeretetnyelv: Gyerekekre hangolva

Mindkét író pszichológus, akik nagyon egyszerűen magyarázzák el az érzelmek és  viselkedésminták közötti összefüggéseket. Rámutatnak a szeretetre, mint egy nevelési eszközre, valamint a szeretethiány okozta viselkedési problémákra. Habár ez a könyv  "gyerekekre van hangolva", de lényege a szeretetnyelv, mindenkire vonatkozik.

Chapman szerint öt szeretetnyelv létezik.
Az szeretetnyelv öt csatornája fontossági sorrend nélkül a következő:

• Elismerő szavak
• Minőségi idő
• Ajándékozás
• Szívességek
• Testi érintés

Ebből az ötből mindenkinek van egy fő szeretetnyelve, amin keresztül leginkább felfogja, megérzi a szeretetet, amin keresztül betölthető az érzelmi szükséglete.

Azt is vallja, hogy a fegyelmezés, az érett viselkedésre való nevelés egyik legjobb módja a szeretetnyelv használata, hogy  a gyermekből kiegyensúlyozott és felelősségteljes felnőtt váljon.
Fegyelmezzünk, de ne büntessünk!

Nem ért egyet azzal az új keletű felfogással, melynek lényege az engedékenység, ami szerint nincs szűkség fegyelmezésre. 

A könyv alapján jöttem rá arra, - ránézve önmagamra, családomra, szeretteimre, -  hogy általában az a személyes fő szeretetnyelvünk, amivel mi kommunikálunk mások felé.

De mi van akkor, ha gyermekünknek, társunknak más a fő szeretetnyelve?
Egyszerűen nem érkezik meg hozzá a szeretetünk, vagy legalábbis nem olyan intenzíven, ahogy azt, az ő érzelmi szükséglete megkívánja.

Na, és itt van a lényeg!

Amíg sok esetben helyes az énközpontú, kivetítés nélküli kommunikáció, ( "nekem túl hangosan szól a rádió, kérlek halkítsd le." szemben a " te olyan hangosan hallgatod a rádiót, halkítsd már le!"), addig a szeretet kifejezésének esetében kifejezetten a másik fél igényei szerinti kommunikáció a helyes.


Szeretetnyelvünk keresése egy jó önismereti tréning is. Ezt nagy mosollyal az arcomon írom, hogy miközben ezt a könyvet olvastam jöttem rá arra, hogy nekem talán elsődleges szeretetnyelvem az ajándékozás.
Emlékszem kicsi koromtól milyen örömmel töltött el, ha kaptam valami meglepetést. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen négy gyermeket neveltek szüleim, de talán éppen ezért volt olyan nagy jelentősége számomra és talán ezekből a pluszokból éreztem meg leginkább odaadó szeretetüket.

Máig szeretek apró kis ajándékokkal meglepni másokat. Csak úgy. Sőt magamat is!
Például veszek magamnak sajár örömömre virágot, valami kristály ékszert, lakásdíszt és még sorolhatnám hangulatomtól függően, s ne gondolj drága dolgokra. Ez egyben a belső gyermekkel* való törődés is.

Talán nem is rossz kihívás a karácsony előtti időszakra, ha felderítjük és feltöltjük egymás szeretettankját...

*https://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/02/lili.html

Elfogadás

"A gyermek olyan, mint a tükör. A szeretetet nem kezdeményezni, de visszatükrözi. Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem kap szeretetet, nincs mit visszatükrözie." Dr. Ross Campbell

November van, vagy ahogy őseink mondták: Szent András hava, őszutó, enyészet hava. Ekkorra visszavonhatatlanul megérkezik az ősz. A Nap már távol van a Földtől, nem tudja azt felmelegíteni, szárítani, ezért aztán jellemzően hideg, nyirkos, szeles az időjárás. A formaátalakító természetszellemek a köd leple alatt megváltoztatják a tájat, lassan aludni tér a természet. 

"Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik."

A természettől sokat tanulhatunk, hiszen annak részei vagyunk. Keressük vele a harmóniát!

Legjobban tesszük, ha mostantól mi is kicsit visszavonultabban élünk, több időt töltünk szemlélődéssel. Álmaink a jövőnk csírái.  Petőfi azt írja "Itt van az ősz, itt van ujra" című versében, hogy a természet télen álmodja meg tavaszt és kíván ehhez szép álmokat. 

Célszerű hát nekünk is szép álmokat szőni! Ismerjük be vágyainkat, igényeinket! Szeressük magunkat...

Ma van Halottak napja, mikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a halál csak az anyagi létre igaz. Lelki síkon öröklétről beszélünk.

Ha egy szerettünk elment, meghalt, miért ne szerethetnénk ezután is?... Sőt, van, hogy nem tudtunk szeretni valakit életében, de halála után feloldódnak a vele szembeni engesztelhetetlen érzéseink, megváltozik a kapcsolatra való rálátásunk, megbocsájtunk és már szeretettel gondolunk az illetőre. Lassan átírjuk a múltat... gyógyulunk és gyógyítjuk a kapcsolatot.

Marlon Brando "E dalra tanított anyám" című önéletrajzi regényében olvastam, hogy pszichológusával beszélgetett arról, hogy apjával való rossz viszonya mennyi lelki fájdalmat okozott neki. Aztán idősebb korára megbékélt ezzel, elfogadással lett a dolog iránt. A pszichológusa erre csak annyit mondott, hogyha ezt érzi, akkor a dolog így, már rendben van...

Aztán Jane Fonda "Eddigi életem" című regényében panaszkodik Katharine Hapburnnek apja vele való rideg viselkedése miatt, mire Hapburn nagyon bölcsen azt mondta, hogy úgy kell viszonyulnia az apjához, (egyébként mindenkinek mindenkihez) hogy az, a tőle telhető legtöbbet adta. Csak ennyije volt... 

Másutt, egy spirituális lapban pedig arról cikkeztek, hogy a szülő - gyermek (ember-ember közötti) kapcsolatban látni kell, hogy honnan érkezik az a szülő (ember). Ki tudja Ő mit kapott. Ölelték-e valaha, kapott-e melegséget, dicséretet, biztató szavakat. 

Voltak nekem is belső megoldatlan problémáim a szüleimmel, apámmal kapcsolatban, de lassan feloldottam ezeket a blokkokat, és megláttam Őket a saját szememmel. Megláttam bennük az Embert. 

Éppen a napokban történt. 

A konyhában törölgettem a ritkábban használt nagy vágódeszkámat. Jó pár évvel ezelőtt kaptam édesapámtól, az akkor talán jelentéktelennek tűnő ajándékot. Egy praktikus ajándék az apától, a már feleséggé és családanyává lett lányának.

De most hirtelen más megvilágításban láttam meg a dolgot. 

Egy APA ajándékát tartottam a kezemben. Egy olyan apáét, aki, amikor kitalálta és megcsináltatta ezt a hétköznapi tárgyat, pontosan tudta, hogy ezt akkor is fogom használni, amikor Ő már nem lesz  ezen a földi síkon és biztos volt abban, hogy amikor előveszem, akkor gondolok rá. 
Mit mondhatnék-e felismerés után? 

Szorosan magamhoz öleltem Őt. Hálatelt szívvel. Igen. A lélek halhatatlan világában...

Namaste

Csenrézi *

 Mottó: A jó élet nem pusztán jó ételt, jó ruhákat és jó hajlékot jelent. Ezek nem elegendőek. 

Jó indítékra is szükségünk van: együttérzésre, dogmatizmus és bonyolult filozófia nélkül -

egyszerűen annak a megértésére, hogy a többiek a testvéreink...

                                                                                                            Őszentsége a 14. Dalai Láma

Készülök az általános iskolai találkozónkra. Napok óta reggel akkora a köd, hogy szinte csak az orrunkig látni. Az utazásomat illetően vacillálok, hogy induljak péntek délután, vagy hagyjam szombat reggelre. Bízva a teremtőben, marad a szombat. Majd csak feloszlatja a ködöt. 

Így is van. Szombaton reggel nyolc órakor még sejtelmes a táj, de elhagyva a várost, a Nap lassan áttör a párán, melege eltakarítja a ködöt. Ennek ellenére tartom a lassú tempót. Nem sietek. Csodálom az őszi táj sokszínűségét, szépségét, a vidéki Magyarországot.  

A gyökereimhez köt. 

A földeken gépek aratják a kukoricát. Másutt látom, hogy a káposzta szépen megtisztítva, már hatalmas kupacokba rakva várja a betakarítást. Délebbre, Kalocsa és környékén a fűszerpaprika hazájában szüretelik a gyönyörű érett, piros paprikát. Maradjon még jó idő nekik a betakarításra, - kívánom magamban, mert tudom, akkor lesz finom édes a paprikaőrlemény, ha szép napos az ősz. A környékről, Bátyáról veszem hosszú évek óta a főzéshez való őrölt csemegepaprikát. Persze veszek ilyenkor egy fürt felfűzött cseresznyepaprikát, fűszerpaprikát és egy fonott fokhagymafüzért is, mert ezek szerintem a magyar konyha elmaradhatatlan ízei és díszei.

Sükösdre és Csanádra érve a villanyoszlopok tetején az üres gólyafészkek. Hogy szeretem nézni tavasszal, mikor megérkeznek ezekbe a gólyák!  
Tudom visszavárják lakóikat.

Minden település fellobogózva. Nemzeti ünnepünk közeledik. 

De valami belepiszkított végig a képbe. A lobogók alatt mindenütt ugyanaz a plakát. 

" Ne hagyjuk szó nélkül!" Tudjátok, a bevándorlás politika. 

Ne hagyjuk szó nélkül! Mert éppen most van 41 éve annak a felkelésnek, amikor magyar egyetemisták utcára vonultak a II. Világháború vége óta Magyarországot megszálló szovjet erők ellen. Pár nap után, ezt az egész országra  kiterjedő felkelést szovjet tankokkal leverték. A megtorlások elől ekkor százezrek kényszerültek azonnal elhagyni hazánkat. Éppen csak egy hátizsákkal. Sokszor ebben a hátizsákban semmi egyéb mint egy pici gyermek!  

A Vasfüggöny pár napig megnyílt, az osztrákok segítették, befogadták a magyar menekülteket.

A párhuzam egyértelmű. 

A menekültek ezrei nem jószántukból  hagyják maguk mögött otthonaikat. 

Ennyi. Mert, ahogy apám mondta: " Családi asztalnál nincs helye politikának!"

De mégis! Együttérzésemnek hangot kell adjak! Egy történetet osztanék meg veletek, ami

ott történt, annál a déli határnál, ahol sok korombeli dobbantott, (ahogy neveztük finoman a disszidálókat) egy szabadabb világ reményében.

Ez év elején történt.
Hódunánál a befagyott Öreg-Dunán, zöldhatáron átjutott hazánkba egy pár menekült. Bujdosva eljutottak Dunafalva határáig. Ott bementek egy elhagyott tanyára, tüzet raktak, hogy megmelegedhessenek. Azt tudni kell, ahhoz, hogy a Duna befagyjon, napokig komoly mínusz tízen- fokoknak kell lenni. Szóval tüzet raktak, amit egy másik tanyáról megláttak és jelentették a rendőröknek. Semmi rossz szándék!  

Megkezdődött a keresésük. Először kutyák nélkül, majd kutyákkal... Aztán valahol a Duna parton egy bozótosban rájuk találtak. A töltésoldalba sorba kifektették őket, majd átvizsgálás után felállhattak. Kaptak meleg teát, majd meleg autóban menekültszállásra vitték a szerencsétlen embereket. 

Ne gondolja senki, hogy ez nem elsősorban szánalmat keltett a falu népében! Együttérzést!

Mindezt átélni egy jobb világ reményében?!

Mottómat  nem véletlenül választottam éppen Csenrézitől, a dalai lámától, hiszen Őszentsége is menekült.  Máig tibeti menekültként él az indiai Dharamszalában.

Egyébként az osztálytalálkozó jól sikerült! Örültünk egymásnak. Öröm volt meghallgatni egymás eddigi életútját, hallani, látni hogy jól vagyunk!

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Dalai_l%C3%A1ma

Fotó: By *christopher* - Flickr: dalailama1_20121014_4639, CC BY 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22580076

Találkozó

Amennyire nem készültem az érettségitalálkozónkra, úgy készülök most az általános iskolaira. Huszon éve nem találkoztunk. Persze néhányunkkal összefutottunk otthon, falván, elbeszélgettünk, de egy találkozó az más. Azon ott vannak volt pedagógusaink, tanár nénik, tanár bácsik, - ahogy alsósként szólítottuk őket - és ott vannak a tanárnők és tanár urak, - ahogy felsőben.

És a hely szelleme!

Ne gondold, hogy az nem számít!

Mikor tavaly felhívtak a középiskolai matura találkozó kapcsán és azt mondták, hogy Pécsett lesz, már is tudtam, hogy nem megyek el. Mert én azok közt a falak közt szerettem volna lenni, ahol annak idején ültünk a padokban, lógtunk az órákról az alagsorban, futkostam le - föl a lépcsőkön először még piros svájcis kis fruskaként, majd csinos lányként. Nincs több kötődésem, elengedtem a volt társakat.

Ez egy jó alkalom a gyermekkorba való visszatekintéshez. Veszem is észre magamon, hogy minduntalan vissza - visszanézek az életemben. Ma már rálátással.

Meghatározó személyek, élmények kötnek ehhez a Duna által elzárt kis zsákfaluhoz, Dunafalvához. A szülők, testvéreim, tanáraim és a gyermekkori barátok. 14 évesen eljöttem otthonról, de mégis... vitathatatlan, hogy a korai évek alakítanak legerősebben. Ez a bevésődés.

Látom édesanyámat, ahogy meleg szívvel gondunkat viseli, tanít minden mozdulatával. Látom édesapámat, ahogy szigorával, tartásával nevel és látom testvéreimet gyermeki civódásban és szeretetben.

Emlékezem...

Erdei kirándulásainkra. Mikor idősebb bátyámmal, Árpival aput látogattuk meg az erdőben, egy szarvascsorda vonult át azon a területen ahol mi voltunk. Berántott egy nagy fa takarásába és csak pár lépésre tőlünk vonultak el a csodaszép állatok.

Arra az esetre, mikor nővéremmel és barátnőmmel az árokparton, az érett kukoricatábla szélén kis játékrezsóban szederlekvárt főztünk...

Életem első cigarettájára, a magaslesen elszívott Fecskére,  amit "jutalomként" kaptam Pisti bátyámtól, mert én találtam az első gombát, aztán majd leszédültem a létrán. A  madár tojás gyűjtő kirándulásunkra, (gyűjteménye volt bátyámnak) mikor a barázdából előttünk kirepült pacsirta tojását a ruhámba rejtettem.

Az iskolai majálisokra. Verseny volt, ki tudja kéz nélkül legelőbb megenni a magasan felfűzött lekváros lángost. Este a Duna parton tanáraink meggyújtották a hatalmas tábortüzet, amit körbeültünk és aztán énekeltünk.

A szeptember eleji őszi munkára, mikor ki kellett mennünk egy, vagy két hétre a földekre mezőgazdasági munkát végezni. Emlékszem, hogy krumplipuskát készítettünk, ami egy hosszú botra felfűzött krumpli volt, aztán megsuhintva a botot kilőttük a krumplit. Jó húzása volt, és szerencséje annak, akit nem talált el egy ilyen lövés. Aztán meg a másfél méteresre is megnövő paréjokból bunkert építettünk és abba bújtunk el cigizni. Akkora füst  lett benne, hogy csak a vak nem vette észre, hogy mit művelünk ott. A beírást az ellenőrzőbe megkaptuk. Hogy féltem  apu haragjától, de elmarasztalása elmaradt. Ő is volt gyerek...

Állítólag sokan ott leszünk a találkozón. Sajnos hárman már biztosan nem lesznek köztünk.

De mégis velünk lesznek.

Tükrök

Vannak időszak, amikor többször kell fölfelé nézni, hogy emlékezzünk, tudatosítsuk: felettünk a csillagos ég tükör...



Borbás Marcsit néztem tegnap este. A Gasztroangyal itt, a  Pest melletti Ócsán járt.
Királyi lakomák készültek, olyan mint a fácánleves,  finom sültek,  kacsamáj,  párolt gyümölcsköretek és az elmaradhatatlan desszertek déd- és nagyanyáink hagyatékából.
Ezek ma egy hétköznapi ember ünnepi asztalának ételei.
Csak megállapítottam magamban, hogy ilyen traktát már nagyon ritkán készítek, mert megváltoztak az étkezési szokásaink, de azért a sok ízletes falatot jó volt nézni.

Amikor a süteményt a zimmet kropfot, azaz fahéjas hájast készítették, ez visszarepített gyermekkorom áldott világába. Ilyent mi is készítettünk anyuval télen az ünnepekre. A sváb konyha egyik kedvenc, olcsó sütije volt, de mint a műsor is mutatja él még a hagyomány.

Aztán eszembe jutott egy nagyon egyszerű étel is, amit még nagyanyám készített: a tejleves.

Enne ilyent valaki manapság?
Az egyszerű ételek nem a szegénység, hanem a mértékkel élés tanúbizonyságai voltak és most is azok az életemben.

Néha túlzott hangsúlyt kap az ember életében az étkezés, mintha valami ürességet akarnánk azzal kitölteni. Valami belső ürességet és itt nem a bendőnkre gondolok...

Ennek azért komoly okai vannak.

Van úgy, hogy nyomasztó dolgainkról nem tudunk beszélni, nem tudjuk kiadni magunkból, aztán frusztráltak leszünk és pótcselekvésekhez nyúlunk.

Az édes íz iránti sóvárgás például a szeretetéhség és a túlzott stressz jele.
Akik többet isznak a kelleténél azoknál sokszor a háttérben ott van egy rejtett lelki finomság, sérülékenység. Ők nehezen nyelik le a velük történteket...

A mentális és lelki egészség és erő egyik jele, ha valaki nem kövér és nem kórosan sovány.
Társadalmunk e tekintetben egy tükör.

A zimmet kropf receptje: http://svabreceptek.hu/fahejas-hajas/

Magenta

Ez a mély, bíborvörös szín a vörös és a lila keverékéből áll. A vörös határozottságát, hatalmát és az ibolya szín szellemiségét ötvözi.
Az átmenet színe.

Hétvégén épp pilisi kirándulásunkon szólított meg a magenta.

Akkor találkozunk ezzel a színnel, mikor életünk egyik szakaszának végén és egy újabb kezdetén találjuk magunkat.  A bíborszín környezetünkben segít bennünket a változásban.
Elég például csak egy fukszia színű virág a szobánkban.

Magenta megerősítés: "Hiszem, hogy minden a legjobbra fordul"

A bíbor a szivárvány, azaz a fényspektrum két végén lévő két szín egyesülése. Szimbolikusan a sötétség és fény közötti kapcsolat.
A védelmezők védelmezője, (Mihály arkangyal palástja) a gyógyítók gyógyítója (Krisztusi energia színe).

Érzelmileg segít megtalálni az élet értelmét, alkotó tevékenységekre motivál. Aki szereti ezt a színt, az telve van életerővel, tettvággyal, képes együttérző szeretetre.
A boldogtalanság ellenszere.

Aki elutasítja ezt a színt az az ember egoista, türelmetlen, szenved a kötődés hiányától.

Forrás: http://obtrude.cafeblog.hu/2014/04/22/szinek-jelentese-magenta/

Kontroll nélkül

"Autentikusnak lenni annyi, mint őszintének lenni önmagadhoz és a világhoz.

Az autentikus részed karizmatikus és elragadó. Amikor autentikus vagy és megtanulsz igazán beleszeretni saját magadba, mindenkit le fog nyűgözni a belőled áradó egyediség, lélekfény és tisztaság."  Osho

Gyönyörű napsütéses vasárnap délelőtt. Férjemmel nem kirándulni megyünk, ahogy tegnap elhatároztuk, hanem kivisszük a kutyát az erdőbe, sétálunk egy nagyot, azután pedig a mostanában időhiány miatt elhanyagolt kertünket hozzuk inkább rendbe.

Egyedül sétálok hazafelé az erdőben. Egy körülbelül három éves fiúcska biciklizik felém. Megáll mellettem. Szia,- mondja, majd így folytatja, - csinos vagy. Széles mosoly az arcomon, szinte kacagok a hallottakon, rajtam tornacipő, sötét szabadidőnadrág, fehér póló,  kontyba csak könnyedén összefogott, szinte kócos haj, rózsaszínű napszemüveg. Szia, - mondom, - köszönöm szépen. Majd, hogy én is adjak, megdicsérem neon zöld bukósisakját.

Továbbmegyek. Találkozva a gyermek szüleivel, köszöntjük egymást.

A széles útról rátérek egy keskeny ösvényre. Befelé tartok. Érzem, hogy a napokkal ezelőtt elvesztett belső egyensúlyom helyreállt. Talán hozzásegített a mai séta. A kis haver ezt a harmóniát érezhette, mert a gyermekek látnak! Aztán azon gondolkodom, hogy nem szabad az embernek alul értékelnie magát, mert egyszerű, olcsó holmiban is lehet valaki csinos...

Arra jók a magányos séták, hogy belül helyükre kerüljenek dolgok, mint például az imént az önértékelés, de ilyenkor valójában nem vagyok magányos.  Sokan velem vannak. A szeretteim. 

Tudjátok, hogy ölelni lelkileg is lehet?

Az igazi szeretet kontroll nélküli. Árad. Nem válogat. Írom: az igazi, a nagybetűs.

Fiatalkoromban jó tükör voltam. Közvetlen, kedves a közvetlenekkel és kekk, ha flegmasággal találkoztam. Nagyon kekk... Lelki fejlődésem során azonban mára eljutottam oda, hogy megértettem, az én tükröm szeretetet kell, hogy mutasson, - törekszem erre még, ha néha nehéz is, mert ugyebár a tükör másik oldalán is én vagyok..., - valahogy úgy ahogy a Maha Mantra mondja: "Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare" amit a magyar szvámi Abhay Narayan ekként fordított: Uram! Tégy a szereteted eszközévé!

A Vaskorban élünk, vas kemény páncéllal védekezünk sokszor észrevétlenül a szeretet magas rezgésű energiáinak befogadása ellen. Mind ezt nem tudatosan. Sérülésektől akarjuk óvni magunkat.

DE! Amíg nem járjuk végig a szamárlétrát, nem adjuk át magunkat minden szép, szívszorító, megnyomorító, rettegésbe döntő - és még sorolhatnám az érzelmi skála végleteit - érzésnek, addig bármennyire is szeretnénk, nincs kiszállás a szamszárából. (संसार)

A szeretet a titka mindennek. Persze segít a mantrajóga, a védikus írások tanulmányozása és a malák morzsolása..., de a kapu a szív.

Egy a kamaszkoromból ismert graffiti jut az eszembe.

Namaste

https://www.youtube.com/watch?v=LwGcclCY9mU