Avidya - avidjá a szanszkrit nyelvben tudatlanságot jelent. Arra vonatkozik, hogy mi emberek a testi létünkkel azonosulunk, ahol a vágyak, kötődések, illúziók szenvedést okoznak.
Még nem élünk a Forrásban. Nem értjük, hogy ott a LÉT tiszta szeretet és bőség.
Néha egótlanságunk pillanataiban felröppen lelkünk kék boldogság madara.
Erről is szólt egy előző blogom*. Arról, hogy a pillanatban való létem, a táj szépsége, a csend, ami körülölelt, tudatomban megjelenítette és én megláttam szállni azt a kék madarat.
Aztán a múltba léptem, s emlékeim bizony már-már a lelki szenvedésbe sodortak. De tudatosan elengedtem, kisírtam a fájdalmaimat, vele szeretteim fájdalmát is. Mert tudom, hogy sorsuk, karmájuk az ő saját és az én lelki fejlődésemet, az együttérzésre való készségemet nagyban elősegítette.
Ez is egy örökségem.
Örökségünk, mert a testvéreim is ezt kapták. Talán csak hozzáállásunk szintje más és más.
Édesanyám szokta volt mondani a régi bölcsességet: ezt tették a bölcsőnkbe...
Mi ez, ha nem egy áldás, amiért hálásak lehetünk..
Namaste
