A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szabadság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szabadság. Összes bejegyzés megjelenítése

szombat, december 17, 2022

Angyalhaj

Pár napja történt. Masszőr után vásárolni mentem, majd hazajöttem, kipakoltam. Jó hideg  volt,  de tiszta, szép idő, így elmentem egyet sétálni.  Az erdő szélén a nem régen esett esőből maradt pocsolyákon vékony hártyában fehérlett a jég. Ugyan egy világos hasított bőr csizmában voltam, nem bírtam ki, hogy rá ne tapossak, s mint gyermekoromban élveztem a jéghártya ropogó hangját. Ez és az éjjel mutatóba hullott hótól éppen csak fehérlő táj a gyermekkori teleket és aktuálisan a karácsonyokat juttatta eszembe. 
Ahogy sétáltam, belül folyamatosan jöttek a képek és mondatokba foglalt emlékek. Flowban voltam.
Láttam, ahogy kicsi gyerekként szánkózunk a töltésen le egészen a befagyott Dunára, aztán bevillant, ahogy a még földes utcánk mély kerékvágásaiba fagyott víz jegét törjük. Körülöttünk ugrált kis kutyánk Csutak. Lehajoltam megsimogatni. Árpi, idősebb bátyám - Csutikám, Csutikám -  kaján  kiáltással belelökte a pocsolyába szegény állatot. Ez az eset szülte kiskorom második becenevét. Így lettem  Árpinak mai napig is olykor Csutika.
Aztán a karácsonyok emlékei. Az együttlét. Előjött az elmaradhatatlan tradícionális huszonnegyedikei ebéd az apu főzte halászlé illata, az anyu készítette mákos guba íze, majd a vacsorára készült piskóta a habos borsodóval, és a sósborszesszel készült narancsos bólé emléke, a fa feldíszítése az egykori babásdobozban megbújó díszekkel. A XX. század eleji ritka, kicsi üvegdíszek, - amiből ma is féltve őrzök kettőt - az általunk készült színes papírgirland, az évek során agyon gyűrődött ezüstboa, az ezüst csokipapírba csomagolt dió, a karácsonyfacsúcs, a kötözött fondant szaloncukor és a legféltettebb dísz, a szintén régi, ómamától örökölt varázslatos nevű, leheletfinom angyalhaj. Az angyalhaj hajszálvékony hófehér üvegszálakból állt. Köralakban  helyezkedtek el a szálak, két oldalán, középen egy színes papírkörrel megragasztva.  
Emlékszem a gyertyagyújtás áhitatára. A fa alatt elénekeltük a Mennyből az angyalt és megérkezett a Jézuska, kibonthattuk az ajándékokat. 
Mikor már kamaszok voltunk, a vacsora után mindig megtelt a ház. Nem beszéltük meg, mégis hívatlanul is megérkeztek hozzánk  barátaink. Megvolt a szándék, hogy  elmegyünk együtt éjféli misére, de ez rendre elmaradt a meleg szobában való jóízű beszélgetések és evések, ivások okozta "fáradtság" miatt. 

Aztán az angyalhajról jutott eszembe családunk ragadványneve a Kisangyal. Sok Kovács volt, ezért a megkülönböztetésért adott a népszáj jelzőket. Már dédapánk is Kisangyal volt. Hogy miért Kisangyal?  Már nincs aki megmondja,  amíg lett volna, eszünkbe sem jutott kérdezni, természetes volt számunkra, mi Kisangyalok vagyunk...

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok! Legyen velünk Mária, Boldogasszonyunk hite és kegyelme.  Hozzon szeretetet és örömöt mindnyájunknak!

csütörtök, október 13, 2022

Azok a Duna parti nyarak

Azokban az időkben két strand volt a faluban. Lejjebb a Duna parti fűzfák árnyékot adó sekélyes, homokos szakaszán általában a családok, a kicsik strandoltak. Följebb, a romoknál a löszdomb alatt a vagányabb nagyok. Az olyan bulis volt. Gyorsabban mélyült, partos volt a víz, meg fejeseket lehetett ugrani a Contra Florentiam* romjairól.
Akkor még szokás volt a dunai mosás. Az asszonyok a mosnivalót letolták talicskán  a Dunára, s ott mostak. Még anyám is volt, hogy ott mosott, egyébként nem jött le a Dunára. Ez az eset is azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy nagyfiú Árpi testvérem osztálytársa az Ónódi fiú belelépett a vízben egy tört üvegbe, elvágta a talpát. Rettenetesen vérzett és anyu nyújtott neki elsősegélyt.

Ahogy nagyobbak lettünk, mi is felmerészkedtünk a dombra a nagyok közé. Befogadtak, már a két  bátyánk miatt is.
Emlékszem milyen büszkén viseltem a Baján a valamikori mozi melletti sportboltban vásárolt fürdőruhámat. Saját nyári keresetből az első vásárolt türkiz-szürke fregoli bikinimet. Addig a tántim varrta a fürdőruháimat. Persze szépek és különlegesek voltak azok is, mindig nyugat-német divatlapokból másolta őket, de ez már nagylányos volt.
Itt a felső strandon volt, hogy kocsival odaállt valaki, leginkább az, akinak volt, s míg takarította az autót vagy csak úgy, be volt kapcsolva a rádió és írnám, hogy bömbölt a zene, de nem. Az tilos volt.
Amolyan jampecség. Jugót hallgattuk, mert ott jó diszkó zenék mentek, mint a felejthetelen Sosana, amit minden dizsiben kétszer biztosan lejátszottak. Hogy miről szólt a dal? Nem is tudtam, egyszerűen szerettem. Meg bírtuk az etnót, a Surda dalt, az A Sad Adiot, vagy a Jugoslavijót. Meg a menő nyugati popot. Ezek maradtak meg bennem leginkább. Néha keresés közben bejelentkezett messziről, recsegősen a Radio Skopje, ahol arabeszkes díszítésű igazi délbalkáni zenék mentek. Ez csak a különlegességéért szólt néha. 
Az itthoni rádiókból akkori emlék a Bergendy Munkadal, valamint az ABBA  dalok. 
Esténként, ha kint lógtunk, a recsegő (mert zavarták a nyugati adókat) Rádió Luxemburg, Szabad Európa hangjait fogtuk be és hallgattunk igazi világslágereket. 
Milyen hangulatos naplementék voltak. Kit érdekeltek a szúnyogok! Tábortüzet raktunk.

A strandon nem lehetett megéhezni. Felmentünk a parton a közeli tanyára. Pár szem szilva, nyárialma, barack, majd leereszkedtünk a Dunán vissza a kis strandig.  Ott könnyű volt kijönni a vízből, semmi iszap, meg agyag, ismertük a sima, homokos partot.
Sosem voltam jó úszó, inkább csak merész. Túl sokszor voltam a víz alatt. Egyrészt mert kicsilány koromban bemerítkeztem**, másrészt pedig kiskamasz korunkban a fiúk a víz alá nyomkodták a lányokat. Csak úgy brahiból. Így ott volt a víztől való tartás, de azért úsztunk. A fiúknál szokás volt az átúszás Szekcsőre, majd vissza, de ők ugye fiúk voltak. 
Most gondolok csak arra, hogy milyen ősbizalom volt szüleimben, szüleinkben. Sosem féltettek. Elengedtek. Elmondta apánk, hol veszélyes, partos, forgós a Duna, oda ne menjünk fürdeni. Ennyi. Lógtunk reggeltől estig a Dunán. Szabadon nőttünk fel. 
Bevallom, hogy mikor 14 évesen először megláttam a Balatont, teljes csalódás volt. Az a számomra semmitmondó látvány ami Bogláron fogadott, kontra az én Duna partom.

Jugóba Szabadkára az olasz piacra mentünk farmerért, onnan voltak a Bravo pop újságok, bennük poszterek jó együttesekről, mint például kedvencemről az Abbáról. 
A poszterek aztán jelentve lettek. Valaki köpött, hogy a fiúk szobájában mi van a falakon. S apámnak ez kellemetlen volt. Ilyen időket éltünk. A fiúknak nem lehetett hosszú haja, de azért persze az volt. A trapéz farmer, a franciás ujjatlan garbó  túl hippis volt.  Na, ilyen idők voltak a 60-as 70-es évek. 
Nálunk a kapu sosem volt zárva, sőt az ajtók sem. A kapuk azért sem,  mert sokan, akik Baján tanultak, vagy dolguk volt a városban buszhoz menve az udvarunkba tolták be a biciklijüket, hogy biztonságban tudják azt, míg visszajönnek. 
Hétvégén délutánonként a jugó tévében ment a Muppet show, amiben mindig valami nyugati híresség volt meghívva. Világsztár színész, énekes. Megnéztük, aztán indultunk ki a faluba a haverokhoz.
A nyári szünetek reggeleiről emlékemben beszűrődnek a Chiquitita lágy, szomorkás dallamai..
Besorozták a fiúkat. Az összes barátunkat szinte egyszerre. Szétszórták az országban a brancsot. Nem volt ez véletlen.. 
Azért volt olyan szerencsénk, hogy néha nyáron épp egy időben többen is hazajöhettek. Ilyenkor nagy volt az öröm. Az addig strandon mindent szétszóró srácok, most stokiba hajtogatva tették le ruháikat és naphosszat mesélték a katonaélményeiket, a fókázást és egyéb szívatásokat.
Végérvényesen lezárult egy korszaka az életünknek.
Olyan jó visszagondolni azokra tiszta, szeretetteljes évekre.
S most, hogy mindezt leírtam, jövök rá, hogy ezek azok az évek, élmények, naplementék, melyek miatt otthon, falván mindig szabadnak  érzem magam...




Dunafalva, Duna part

hétfő, június 14, 2021

Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.
A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 
Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.
Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 
Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.
A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.
Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.



Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.
Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.
A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.
- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 
S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.
Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 



Namaste

vasárnap, október 04, 2020

A bennünk lévő asszony

Az éjjel flowban voltam, jöttek a fogalmazott gondolataim egy adott témában, így felkapcsoltam a villanyt, papírért kutattam a fiókom mélyén, hogy gyorsan jegyzeteljek. A papír egyik oldalán találtam az alábbi sorokat, amit régen, mikor a regényt olvastam fontosnak találtam kijegyzetelni. 

 "Ha társa szereti a nőt, ez azt jelenti, hogy zabolátlan természetét is szereti. Ha egy nő, olyan társat választ, aki nem tudja, vagy nem akarja ezt a másik oldalát szeretni, akkor többnyire, valamiképpen erejét veszti, s ebből csak nagy nehézségek árán épül föl.

A férfiaknak tehát, akárcsak a nőknek, meg kell nevezniük kettős természetüket. A legdrágább kedves, a legdrágább szülő, a legdrágább barát, a legdrágább "zabolátlan ember" kíván a leginkább tanulni. Akiknek nem okoz örömöt a tanulás, akik nem tudnak új gondolatokba, vagy új élményekbe merülni, azok nem tudnak továbblépni a mellől az útjelzőtábla mellől, amely mellett most állnak. Ha létezik akár egyetlen erő is, amely a szenvedés gyökerét táplálja, akkor az a jelen pillanaton túlmutató tanulás visszautasítása."



Forrás: Clarissa Pincola Estés; Farkasokkal futó asszonyok

Kép: Holly Sierra

szombat, április 27, 2019

A totemről

"Nem vót énnekem semmi sürgős dógom  az életembe, mégis annyit futkároztam, hogy ne tovább.."                                                                                                                                                                      Regős Bendegúz                                                                                                                                         


Valahol a gyermekkoromban kezdődik a történet. Falun voltam kis gyermek, ahol természetes, hogy az ember állatokkal él együtt. Ez nálunk úgy alakult, hogy a háziállatok sokféleségéhez, - vadászkutyák, (hajtók, apportírozók, kotorékebek), macskák, baromfiak, nyulak, disznók, tehén és  ló, - olykor  társultak vadállatok is. 

Apám, aki erdész és vadász volt, sokszor okozott nekünk meglepetést valamilyen vadállattal. 
Emlékszem, hozott haza kicsi rókákat, akiknek kilőtték a szüleit, még el is neveztük őket: Zsuzsi, Farkas és Farkatlan. Elég sokáig éltek nálunk bezárva az utolsó disznóólban, mikor is az egyikük kiszökött és szomszédunk baromfiudvarát megdézsmálta. Na, ezután már szabadon engedte őket apám, mert biztos volt abban, hogy elég életösztön van bennük a megmaradáshoz.  
Majd emlékszem, egyszer az iskolából hazaérkezve a konyhánkban egy peckesen lépkedő gólya fogadott. Aztán meg egyszer a nagy játszásból beszaladva a fürdőszobába a WC-re ültem, s csak ott ülve vettem észre az ajtó melletti, mögötti sarokban megbúvó kis baglyot. Guvadt szemeitől majd frászt kaptam, de ugye a dolgomat el kellett végeznem, így aztán maradtam és csak félve bámultuk egymást.
Voltak kikeltetett kis fácánjaink.  A lucerna vágások során előfordult, hogy az ott fészkelő fácánszülő az utolsó utáni pillanatig ült a tojásain védve azokat a kombájntól. Ilyen költés alatt lévő tojásokat hozott haza melegen tartva édesapa, majd tette azokat édesanyám a kotló tyúkok alá. A kikelt kis fácánok mikor már repülni tudtak, először csak a kis kerítésükre, majd egyre messzebb és egyre magasabbra merészkedtek. 
Esténként jellegzetes hívó füttyszóval vissza-vissza csaltuk őket. Jöttek is. Egy ideig. 
Megjelentek a kert végi kerítésen, fákon, de már szabadok voltak.
A mai napig egy-egy fácán, ha a szülői házunk közelében fészkel s halljuk nővéremmel az esti szalajtó hangját, néma egyetértéssel nézünk egymásra. Érezzük, hogy innen ered, itt vannak a gyökerei.

Félénk gyermek voltam. Nem, mintha valaki is ijesztgetett volna,(egyébként igen, a fiú testvéreim) hanem mert a félénkség egyfajta lelki érzékenység. 
Féltem a kakasunktól, aki mintha csak ezt tudta volna, talált alkalmat arra, hogy megkergethessen. Mikor tojásért kellet hátramennem a tyúkokhoz, már előre féltem. Emlékszem egyszer, ahogy lélekveszve menekültem! Visítva futottam előle, majd ugrottam fel az udvar közepén fekvő kivágott diófa  hatalmas rönkjére. 
Megszabadulva éreztem magamat, de ő felugrott utánam, én onnan le, futottam egyenesen az istállónkba, ahol addigra már nagy szerencsémre se ló, se tehén nem volt s vártam a szabadulást, hogy ő elmenjen, vagy valaki jöjjön erre a házból. Néha elég sokat időztem ott...

Aztán emlékszem, hogy iskolába menet az út mentén a Szabó Marica nagypapájáék háza előtt pulykák legeltek. Rettenetesen rútnak, félelmetesnek találtam őket, különösen a kakasokat. Csúfoltuk is őket, - szebb a páva, mint a pulyka taknyos orrú rút-rút-rút, - kiabáltuk, mire azok felborzolták tollaikat és rut-rut-rut kiáltva futottak felénk. Szerencsére  egy mély árok választott el tőlük.

Aztán egyszer haza kellett mennem az iskolából napközben, mert elfelejtettem elvinni valamit, nevezetesen az ellenőrzőmet, hogy aláírattam-e a beírást. 
A rövidebb úton, a kertek alatt futottam hazáig, így az út menti pulykákat ugyan kikerültem, de a baromfiudvar megkerülhetetlen volt. Minden bátorságomat összeszedve, bottal a kezemben, elszántan léptem az udvarba. Jött is rögtön a kakas, persze ez már nem az a kakas volt, évek teltek el közben, de mégis valahonnan ez is tudta, hogy engem lehet zargatni! Na, de elővettem ám a botot, mert a szünet az iskolában hamar véget ért, s nekem addigra ott kellett lenni az ellenőrzővel, nem várhattam, hogy valaki kimentsen! 
Szóval tudjátok, ezen a napon megküzdöttem egy félelmemmel és legyőztem azt!


Apánknak elég nagy erdőkerülete volt, amit kényelmesen a kétkerekű homokfutójával, a laptikával járt be.
Gyönyörű paripája volt, a Sára. Néha, mikor kihozta az istállóból az féktelenül viselkedett. Ágaskodott, prüszkölt, nyerített, alig bírta apám visszafogni a szárral. A szabadság iránti vágyát, a benne lévő felgyülemlett erőt mutatta meg. Apám tudta uralni. 
Egyszer, miután Sára megnyugodott, apu rá szeretett volna ültetni. De én már futottam is! Sáritól nem féltem, hanem egyenesen rettegtem! Be a legbelső szobába, ott is a zárt oldalú íróasztal alá, ahova Sára biztos nem tud utánam jönni, mert bizony apu kockacukorral néha még a nyárikonyha lépcsőjén is felcsalta.

Telt-múlt az idő, lassan leküzdöttem a lótól való félelmemet. Először csak mertem etetni a tenyeremből őket, aztán olykor fel is ültem rájuk egy-egy kirándulás alkalmából.
Majd úgy adódott, hogy a közelünkben lévő lovardás valamiért viszonzásként felajánlotta, hogy menjünk csak bátran a lovasiskolájába, amit kamasz lányom nagyon jó néven is vett. Elkísértem egy alkalommal, hogy kipróbáljam a lóval való viszonyomat. Elővezettek egy öreg, már őszülő fehér kancát, mondták, erre nyugodtan felülhetek, nagyon nyugodt állat, magától járja a köröket, csak tartani kell a gyeplőt és meg kell ülni. Felültem a lóra. Szépen lassan elindult. Mentünk pár tankört, szépen egyenesen ültem rajta, fogtam a gyeplőt. De csak fogtam, nem tartottam! 
Megérezte az irányítatlanságot, az én határozatlanságomat, és amikor legközelebb a karám kijáratához értünk, ő elindult velem kifelé és egyszerűen elkezdett a fűben legelni...

Tudjátok! Ha nem uralunk egy helyzetet, uralja majd más helyettünk, aki viszont tudja, hogy mit akar!
Máig nagy tanítás maradt ez számomra.

Ha most azt kérdezed, hogy ennek az elbeszélésnek mi köze a totemekhez azt kell mondjam, nagyon is sok!
A törvény, mely szerint: "ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent" mutatja, hogy a fizikai és szellemi, a látható és a láthatatlan világ kapcsolatban állnak egymással. Bizonyos archetipikus erőket szólítanak meg bennünk a totemek. Nem csak állatok, hanem növények, természeti tárgyak, kristályok, totemoszlopok is!
Hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, meg kell ismernünk, értenünk a természet nyelvét, hogy a szellemvilág általuk megjelenő üzenetét megértsük.
A sámánok, a tudók szerint, a félelem állatalakban jelenik meg az ember életében. Ezek a kísértő totemek fontos tanításokat adnak. Csak akkor múlik el az irántuk érzett félelem, ha erejüket, hatalmukat át tudták adni, ha megtanultunk szembenézni félelmünkkel. 
A totemszellem támadással ellenőrzi ezt.

A lóval, éppen egy fehér lóval, mint totemmel való viszonyom egy álmom során tudatosult. Itt írok erről.: https://magyarkamargit.blogspot.com/2013/12/a-teljesseg-keresese.html

Az archetípusokról és totemekről itt olvashatsz tőlem:
https://magyarkamargit.blogspot.com/2018/03/a-matyasmadar-totem.html

A gólyáról, mint totememről:
https://magyarkamargit.blogspot.com/2016/04/a-madarak-uzenete.html

Annyi év után eszembe jutott megnézni vajon milyen erőket adhat át a kakas totem.


A kakas a nyugati asztrológiában a bátorságot, az erkölcsösséget, pontosságot, szorgalmat, hazafiságot és elpusztíthatatlanságot jelképezi. Fényhozó állat.
Az őszinteséget, az igazságot jelképezi. Segít démonaink leküzdésében, melyek megakadályoznak abban, hogy erőnk teljességében legyünk, hogy bőségben, gazdagságban, életörömben legyen részünk. A kakas a férfias aktív részünkhöz szól. A tűz erejével és ötleteink megvalósításához szükséges erővel ajándékoz meg.
Ha a kakas kukorékol, felébreszt álmunkból, szólít ébredjünk öntudatra, tanulmányozzuk önmagunkat, és foglalkozzunk azzal, ami számunkra fontos.
A kakas a Nap városából, és más világokból hoz üzenetet.
Arra szólít, hogy ügyeinket legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint intézzük. Ne riadjunk vissza az összeütközésektől, bátran álljunk ki az érdekeinkért.
Ezeket az erőket elolvasva érzem és tudom, nem lett volna baj, ha még gyermekkoromban pár évig ott legyeskedik körülöttem egy kakas, de  biztonsággal mondhatom, hogy mára  sok tudását, erejét megszereztem. 

És, hogy ne csak a félelmet keltő totemeimről írjak, legyen szó az egyik legkedvesebb állatomról a macskáról:

Misztikum, mágia, függetlenség. 
A macska a női részünkkel van összeköttetésben, megmutatja, hogyan viszonyulunk saját női energiánkhoz. Legyünk intuitívak, hallgassunk sugallatunkra, hangolódjunk rá, érezzük  energiáját,  hogy megértsük a macska üzenetét.
Akinek macska a toteme, számíthat arra, hogy életében a misztérium és mágia erőre kap.
A macska kitűnő lélekvezető, simulékonyan mozog világok között és időkön keresztül. Védencének antennákat ad a természetfeletti területek felfogásához. 
Akit a macska vezet, arra az éberséget, intelligens talpraesettséget, ellazultságot, valamint a saját út követésébe vetett bizalmat, az ösztönös belső vezetésben való feltétlen hitet ruházza át. Segít, hogyan boldogulhatunk jobban az életben, hogyan törődhetünk jobban magunkkal, hogyan legyünk szabadok és függetlenek.
Elhozza a Nap erejét, az öntudatot. Ösztönöz, hogy szakítsunk időt magunkra, hogy töltődjünk az örök forrás fényében, magyarán, néha csak létezzünk, lustálkodjunk. Nem kell minden külső eseménnyel foglalkoznunk, ezer oka lehet annak, hogy egy dolog olyan, amilyen. 
Segít energetikai mezőnk tisztán tartásában, a sötét erők elűzésében.
A szabályokkal és elvárásokkal szemben vadul és zabolátlanul lép fel, ha éppen úgy tartja kedve. 
Törvényei nem e világból valók. Megvan a maga stílusa, hűsége, lojalitása, barátsága, amit kifejezésre juttat.
A macska  rendelkezik hetedik érzékkel, érzékeli a föld és ég között létező dolgokat. Így jövőbe lát, észleli a démonokat, szellemeket. Mezőjét mindig tisztán tartja, állandóan tisztálkodik. Területét megjelöli, megvédi.

Megerősítései: "Szabadon és függetlenül követem lelkem útját." "Szabad vagyok, szabad, örökre szabad!"

Forrás: Ted Andrews: az állatok szimbolikája; Jeanne Ruland: Az állatok ereje végig kíséri életünket

hétfő, október 05, 2015

Moojitól




”Bármire szükség van az spontán megteremtődik, hogy találkozzon mindazzal, amire a pillanatnak szüksége van.
Intuitív lények vagyunk, de valahogy a környezetünkben gyakran azt tanítják nekünk, hogy úgy tekintsünk az életre mint egy stratégia, stratégiával kell elérni az életed, kell hogy legyenek terveid. Vannak olyan emberek, akiknél ha van a 2015-ös évre naptár, már teljesen betáblázták magukat, már tudják pontosan mit fognak csinálni 2025 augusztus 20-án, vagy mindegy mikor. 
De van egyfajta természetes hit az iránt, hogy bármire szükségünk van, az spontán kialakul, hogy megfeleljen mindannak, amire a pillanatnak szüksége van és meglátod, meglátod és akkor valahogy feloldódik egy mélyebb hitben „nem is kell semmit sem elterveznem”, és ez micsoda megkönnyebbülés!"



"Úgy élni az életed, hogy alapvetően senkitől nem vársz el semmit, hatalmas szabadság. Rájössz, hogy szinte rendíthetetlen vagy, mert valami belül kikapcsolta a 'hogyan kellene a dolgoknak lenniük' gombját." 

Namaste