A következő címkéjű bejegyzések mutatása: testvéreim. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: testvéreim. Összes bejegyzés megjelenítése

hétfő, április 06, 2026

Csibe 70

Ünnepelünk. Szeretetteljes  visszaemlékezéssel. 
És még mennyi minden van mélyen... 
 
Duna parti nyárfás

Ahogy telik az időnk, jó visszatekinteni a gondtalan gyermekéveinkre. Hogy is volt minden, mit tudunk egymásról? Mi az ami összeköt,  hogyan szerettük egymást?   
Az Élet, a sárosi és a falusi élet rendelte így. 

Csak tizenegy voltam,  amikor  Bólyra mentél suliba. Az igazán közös, az ez előtti gyermekkor volt. Abból is, visszatekintve szinte csak pillanatok, mert én lányból voltam, te pedig fiúból. De ezek a pillanatok mégis jelentősek, a nagybetűs életbe beavató kis kalandok, erdei kirándulások voltak. 

Vajon te, hogy emlékszel azokra az élményekre, amik bennem élnek? 

Az esti bújócskázásokra. A fészer alatti nagy kopozóteknő hasába, a  fészerpadlásra vezető létra tetejére, szembenézve a levágott dolmányosvarjú lábakkal, az üres töltényhüvelyekkel, amit apu ott gyűjtött. Vagy a hintó alá, a szúnyogos mogyoróbokor mélyébe, a szénapadlásra,  a kukoricaszár kévébe,  és még kitudja mennyi rejtekhelyet találtunk  az udvarunkon.

A papkerterdei gombagyűjtésre zsebedben  egy doboz Fecskével, hogy a magaslesen megpihentünkben megmutasd, hogyan kell cigizni.  Enyhe  nikotinmérgezéssel szédelegtünk le a magasból. 

Arra, hogy a régi akkumulátorból kiszedett ólmot bádog cipőtisztitó dobozban megolvasztottuk, majd golyót gyártottunk belőle a légpuskába. Jól lehetett a nyárikonyha lépcsőjéről célozni a kerti szilvafán ülő csurikra. 
Egyszer kicsórtuk apa Winchesterét, - pedig a fegyvert és töltényeket mindig zárva tartotta - és töltény nélkül lőttél vele. Így is nagyot szólt. Nem kaptunk érte dícséretet. 

Hogy irigykedtem, mikor ti, a két nagyfiú mehettetek hajtani a nagy vadászatokra. Hogy  csodáltam az udvaron  terítékbe kirakott  kis- és nagyvadakat. 

Emlékszel, hogy volt egy tojásgyűjteményed? A spájzban egy tojástartó kartonban tartottad a kifújt héjakat.
Aztán emlékszel-e arra, hogy egy kora tavaszi napon elmentünk a kistöltés melletti kiserdőbe fészeklesre? Talán éppen varjúfészket akartál kifosztani az ott lévő nyárfásban. Úgy emlékszem zsákmány nélkül indultunk haza. Kati szerint csak azért, mert lefelé mászva a fáról a szádba tetted a tojást, majd, amikor leugrottál ráhaptál. Én nem emlékszem, de Kata szerint már fióka volt benne... 
Hazafelé a házunk előtt fekvő focipálya melletti szántáson vágtunk át. Bukdácsoltunk a még boronálatlan földön, aztán előttünk egy barázdából pacsirta szállt fel. Megtaláltad a fészkét. Rám bíztad a tojásokat. A pulóverem alját felhajtva fészket csináltam a kis foltos, szeplős tojásoknak. Megbotlottam és hasra estem. A tojásoknak annyi lett.

A madártojásokról még az is eszembe jutott, hogy egyszer Tánti elszörnyedve mesélte, hogy  galambtojást ittál. Mert az olyan vagány volt! 
Talán a fenyőfáján fészkelő gerlefészket fosztottad ki? 
Most is látom drága arcán a fintort, a nevetést, ahogy mesélte a sztorit. 
 
Szerettél pecázni. Hogy hova jártál nem tudom, csak gondolom, hogy a Kis- Dunára,  Kútsebesre, vagy a Bezerédi holtágra. Egyszer, amikor a fogásod egy csomó törpeharcsa volt, segítettem megpucolni, és együtt főztünk belőle a nyárikonyhában.  Vajon volt  sikere, örültek szüleink?
Csíkhalakat is hoztál. Azt úgy tudom, hogy a Papkerterdő melletti vízfolyásból szedted. Aztán egy nagyobb üvegbe raktad, abban nézegettem őket. A sorsukat már nem tudom. 

Na és amikor a nyárikonyhában palacsintát sütöttünk? Te tanítottál, hogyan kell a levegőbe feldobva megfordítani a palacsintákat. A sztorihoz tartozik, hogy az egyik palacsintád a ruhaszárító kötélen fennakadt, és félbeszakadva landolt a palacsintasütőben. 

A hátsó kertünkben volt kettőnknek egy apró parcellánk. Épp a disznósólak végében. Borsót vetettünk bele. És emlékszel, hogy anyu nyulakat tartott, és te a nyuszikkal nagyon szerettél foglalkozni? Olyan édik voltak! 

Emlékszel? Volt, hogy pár szem dióval csapdát állítottunk a varjaknak. 

Megvannak neked is az otthon ízei? A szenteste előtti böjti ebédé a halászléé, az esti borsodóé, amit  melegen illatozó piskótával tálalt anyu? A bólé, amit sósborszesszel készítettünk, gyümölcsbefőttel és vérnaranccsal ízesítettünk? 
Emlékszel ezekre? 

Vajon emlékszel, hogy szilveszterkor ólmot öntöttünk? Hogy anyu ilyen szokásokról is tudott! A nyárikonyhában a sparhelten olvasztottuk a már említett módon, és kint a folyosón öntöttük ki a cementlapra. Hogy milyen formák lettek és hogy abból mit jósoltunk, már nem emlékszem, de nem is ez számított.

Aztán elkerültem én is otthonról. A találkozások méginkább megritkultak. Többnyire csak a nagy ünnepekre  és a nyárra kapott szünetekben találkoztunk. 
Milyen örömmel öleltük egymást.

Megvan az emlékeidben az, amikor egy húsvéti szünetben hétmérföldes csizmát húztunk és nekivágtunk az alig felengedett szántáson át gólyanézésre a Karcsiék tanyája felé? Alig bírtam el a sártól dagadó csizmát. De menni kellett, mert meg akartunk merítkezni Náni néni és Pista bácsi őszinte szeretetében... Egy kis meleg ölelés, egy kis lágy kenyér a kemencéből, egy kis kolbász a spájzból, egy kis borocska a pincéből. 

Azok a Duna parti nyarak! Az a táj, az a baráti hangulat! Kinek hiányzott  tenger,  Balaton!  
Amikor a naplementére előbújó szúnyogok elől inkább a vízbe menekültünk, mintsem haza. Emlékszem, te már úsztál lefelé, mikor én  hezitálva mentem utánad. 
- Hideg a víz - kiáltottam, mire te röhögve - gyere, ússz lejjebb, itt melegebb!- utaltál a mindnyájunk számára egyből érthető dologra...

Emlékszel, hogy vártuk szombat délutánonként a Muppet Show-t? A Breki és a többiek  sorozatot a 70-es években, amiben mindig valaki nagy nyugati sztár volt a meghívott.  Mielőtt elindultunk volna előre a faluba, ezt néztük jugón. Akkor még az itthoni TV ilyent nem adott. 

Megvan az, amikor a hercegszántói búcsúba voltál meghívva Aladics Marikáékhoz és  Deli Misi vitt bennünket? 
Az akkorra már hadnagyi fokozatú főiskolás Deli Misi. Sokan voltunk, többen, mint hivatalosan a "rönó"-ban elfértünk volna. Félúttól vállaltam Csupi helyett a csomagtartót. A határőrök megállították ellenőrzésre az autónkat.  Én elől reszkettem, ki ne nyittassák a csomagtartót. Azok meglátva Misi igazolványát haptákba vágták magukat, - jó szórakozás hadnagy úr! - és  elengedtek bennünket. Hallottam,  azon röhögtetek, hogy Misi nem ismerve az utat, nem fordult be a falu felé, hanem egyenesen a határ felé vette az irányt...
Milyen szeretettel és terülj - terülj asztalkámmal  fogadtak szántón! Csak a szokásos vidéki vendéglátás. Pecsenye és rántott húsok garmadája, és süteményhegyek. Az italokról sem feledkeztek el. Volt ott sör, bor, cseresznyepálinka bőven!
Éjjel a szántói  kultúrházban a  buliban  összefutottunk. A farmerdzsekid felső zsebéből előrántottál egy "nyeleshúst" .. Nem voltál  már teljesen józan. 

Aztán berántottak katonának. Hosszú hajadnak búcsút inthettél. Emma tántink volt a fodrászod. 
Messzebb nem is tudtak volna vinni, mint a nyírbátori határőrséghez.
Anyánk ekkor sem  ismert lehetetlent. Talán napokba telt, míg odaért hozzád, de elment az eskütételedre. 
Szerencsédre, nagy valószínűséggel apánk közbenjárására pár hónap múlva Hercegszántóra kerültél. Csak egy ugrásra  otthontól. 

Már a közelmúlt emléke a falvi házad. A kis nyaralód, ahogy anya emlegette, a tanyád. Nem sokszor aludtam ott, de szerettem az ottani jóízű baráti találkozókat. A főzéseket, a hosszú asztal melletti kajálásokat, dumálásokat az udvaron. A Duna parti nyárfák suhogását, a rádióból beszűrődő éjszakai halk zenét. A kamaszkorunkat, fiatalságunkat megidéző hangulatot, azt a szabadságot, amit nálad, általad újra tudtunk élni. 

Így emlékszem Rád. 
Mennyi Élet!

Vajon másnak is ennyit jelent testvérnek lenni? Vagy van mindemögött valami mélyebb? Kimondatlanul is anyánk, apánk örökéből? 
És valóban, szavakkal alig néha fejeztük ki az  egymás iránti szeretetünket, de az kimondatlanul is minden találkozásunkban, ölelésünkben benne volt és van. 

Egy végtelenül jószívű, melegszívű, jókedélyű, önzetlen testvér vagy. 

Isten tartson meg sokáig jó kedvben és jó egészségben! 

Nagyon szeretlek! 

szerda, október 14, 2020

Egy hétvége nővéremnél

Múlt héten vendégségbe utaztam a nővéremhez Bólyba. Kihasználva a még gyönyörű időt, míg ő dolgozni volt, elmentem Harkányba. Útközben rácsodálkoztam ismét a Villányi borvidék szépségére, a Villányi-hegységre, a Tenkesre, a rendezett szőlősorokra, - s mivel egy terelés miatt át kellett utaznom Nagyharsányon és Villányon -, a Villányi történelmi pincesorra. Szinte csak német neveket olvashatunk a pincéken. Mint legtöbb helyen az országban svábok alapította borút ez is. Kiérve Villányból a Sauska borbirtok területén hajtottam keresztül. Nagy rendezvény zajlott éppen, a terelés is ezért volt.

Majd Siklós következett, már messziről láttam a szépen felújított várat, azután Harkányba is értem. A felhőtlen égen fenn járt már a Nap, ami a szép idő ígéretével kecsegtetett. Kora délutánig nyári hangulatban fürdőztem, napoztam, a fürdő gyönyörű parkjában banánfák, pálmafák, hatalmas kaspók virágözönnel. Több mint 100 éves platánok, fenyők, amik még a Batthyány uradalom idejéből valók. 

Eszembe jutottak azok az idők, a hatvanas évek, mikor még nagyanyámmal jöttem ide fürödni. Emlékszem, én a dunai lányka miként reklamáltam ómamámnál, hogy milyen bűzös itt minden medence vize, az ivókútból jövő meleg, kénes víz is ihatatlannak tűnt számomra, mert, hát megkóstoltam, hiszen mamám is ivott belőle. Édesapámnak is ez volt a kedvenc fürdőhelye. Ha hazajött egy-egy fürdőkúra után, jól emlékszem bőrét, ruháját átjárta a kénes fürdő illata. Aztán majd egy emberöltő múlva anyuval, férjemmel, kisfiammal jártunk ide nyaranta, akit itt kezdtünk tanítani úszni. Persze nem a gyógy-, hanem a strandfürdőben.      

Szóval ezt a ragyogó pénteki napot a gyógyfürdőben töltve, az ördöggel cimboráltam. Ez egyszerűen úgy történhetett meg, hogy a legenda szerint Harkányfürdő az ördög műve.*  Kénes szagából kiindulva el is hiszem.

Három óra után indultam vissza Bólyba. Nővérem négyig dolgozott a gyógyszertárban, elé sétáltam. A patikába lépve azt állapítottam meg, hogy nincs patika illat. Régen, mikor még én is gyógyszertárban dolgoztam, ilyen őszi időszakban - különösen ilyenkor - készültek az Elix. Thymi, Sirup kálii oldatok, aminek illata belengte még a patika váróját is, sőt a nyitott ablakokból is ez áradt.  Ma már többnyire csak a gyógyszeres dobozok szaga érződhet. A patikákból gyógyszerkereskedelmi egység lett. 

Szombaton svábfalu programot csináltunk. Először Liptódra mentünk. Elragadó a kis zsákfalu fekvése. A dombok között lévő faluban egy kis patak fut, melynek oldalán minden házhoz téglából épített íves kis hidacskán lehet bejutni. És egykor micsoda házakhoz! Ma már többnyire romosak, de még így is mutatják régi fényüket. Némelyiken még ott a parasztbarokk, szecessziós, vagy klasszicista stukkódíszítés, ami mutatja az igényességet és a jómódot. A ház közepe táján van  a főbejárat, fölötte a német név és dátum, több az 1800-as évekből. Többnyire hosszú oszlopos gang vezet végig a házak előtt, majd L alakban hátul az udvart lezárandó a fészer az ólak, és az istállók. Az után vagy kert, vagy a domb, abban vájt pince, vagy erdőbe vezető ösvény. Ilyen egy sváb porta. A falu fölött kálvária. Megkapó a látvány.


Innen a Nagynyárádi pincesorra, majd Majsra, ahonnan bólyi Schneider felmenőink származnak, és Lippóra mentünk. Ezek is hasonlóan szép kis sváb falvak, síkvidéken. Liptód fekvéséből adódó szépségével nem versenyezhetnek.

Délután a temetőbe mentünk. Édesanyánk, ómamánk, tántink sírjára télire árvácskákat ültettünk.

Németségünk? Már csak a velük való emlékeinkben él.  Ilyen az elmúlás...

*A legenda:

https://netfolk.blog.hu/2013/07/27/a_harkanyi_gyogyviz_legendaja_az_ordogszantotta-hegy_mondaja

csütörtök, január 12, 2017

Az eljegyzési tánc

2015. novemberének utolsó hétvégéjén történt. 
Unokaöcsém eljegyzési vacsorájára nem csak a szűk család kapott meghívást a menyasszony és családja részéről, hanem mi is testvéreimmel a nagybácsi és nagynénik családjaikkal. 
Történt mindez legidősebb testvérem akaratából, lévén az ő fiának eljegyzése. 
Őszintén megvallotta, hogy édesanyánk iránti tiszteletből és szeretetből kérte, hogy mi is az ünneplők között legyünk, mert bölcsessége azt súgta, hogy a már 90. életévét betöltött, láthatóan fizikailag megfáradt anyánknak így szerezheti meg azt a ritka örömöt, hogy együtt láthassa mind a négy gyermekét. Talán éppen utoljára...

A finom vacsora után a zenész "húzta" a talpalávalót, mi  pedig táncra perdültünk. Nagyon jó volt a hangulat. Tánc közben  tekintetemmel megkerestem anyut, akinek vacsora közben egyik oldalán nővérem, másik oldalán én ültem, de most a férjemmel volt és hihetetlen módon nevettek, de úgy, hogy majd leestek a székről. 
Tánc végén leültem hozzájuk, kikérdeztem a nagy jókedv okát, nevettünk azon együtt is, majd egy lassúbb táncnál elhívtam: gyere mamám táncoljunk! És mi, akkor kettesben szépen, lassan táncoltunk. 

Milyen jó  így emlékezni...

Csak a halála utáni elengedés ideje alatt gondolkoztam el azon, hogy vajon táncoltam-e valaha ez előtt édesanyámmal?! Annyi mindent csináltunk együtt, tanított vetni, kapálni, főzni, sütni, énekelni, varrni, kötni, hímezni, de táncra nem emlékszem...


Ma, édesanyám halálának egy éves évfordulóján szívemet különös hála tölti el. Először is gondolok szeretettel  RÁ , majd  nővéremre, aki  anyu életének utolsó leheletéig vele volt, de hálás vagyok fivéreimnek is mindazért, amit adtak édesanyánknak.


Mára megenyhült az idő, reggelre fehér lett a táj, mindent befedett a hó.
Délben kisütött a Nap, s egy-két virágom mutatja makacsul ellenállva a tél hidegének, hogy van kikelet!