A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ünnep. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ünnep. Összes bejegyzés megjelenítése

hétfő, december 21, 2020

Csodaszarvas


"Amíg ember él, szükség van az ünnepekre. Ha az életet utazáshoz hasonlítjuk, ezek a megállók. Jó, ha az embert várják az állomásokon. Ha nem, akkor is legalább önmagával kénytelen találkozni. Szembenézni. Erre valók az ünnepek.." Bertha Bulcsu

Napforduló van, SZER nap. Ma kezdetét veszi a csillagászati tél az északi féltekén. Ezen a napon legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka. Holnaptól, ha először csak másodpercekkel is, de hosszabbodnak a nappalok.
Megszületik a FÉNY.



Fényünnepünk, a karácsony szent hetébe léptünk.

Legyen mindnyájunknak békés, áldott, szeretetteljes karácsonya! 

Regösének részlet:

Ó, élet, édes napfény,
Ó édes (Napocska!)
Ó, élet, ó, napfény,
Ó, édes (Napocska!)
Amott keletkezik
Egy kis kerek pázsit.
Azon legelészik
Csodafiú-szarvas.

csütörtök, január 16, 2020

Marigold - alias büdöske


Előttem vannak a pillanatok, - a kedvesen mosolygó emberek, az olajosan csillogó kakaóbarna  arcok, a kíváncsi, meleg szemek, - mikor Keralában megérkeztünk a tengerpartra.
Kedves fogadtatás volt, ahogy a nyakunkba akasztották az áldást osztó sárga virágfüzért, majd  egy finom üdítőre  invitáltak a Marari La Plage recepcióján. 


Mikor India virágaira gondolok, először a lelki tisztaságot, a békét, tudást, megvilágosodást jelképező lótusz jut eszembe. Másodszor az elragadó szépségű, érzéki illatú, egzotikus frangipáni, melyet  mentális feszültségoldó, optimizmust adó illatanyaga miatt előszeretettel használnak az aromaterápiában szerte a világban. Aztán a virágok királynője, a pompás rózsa és a bódító illatú jázmin, s csak ezek után jut eszembe az egyébként úton-útfélen látható genda, angol nevén marigold, (Mária aranya). A magyarul bársonyvirágnak, közönségesebb nevén büdöskének nevezett hétköznapi virágot a tradicionális India leginkább a színei miatt favorizálja. A sárga a napsütés színe, amely erőt ad, a tudást, bőséget, békét, örömöt, boldogságot jelképezi. Nem véletlen, hogy Krisna és Ganésa is sárga ruhát visel. A másik színe, a narancssárga, mely egyesíti magában a sárgát és a vöröset, a tüzet, a tűz általi megtisztulást szimbolizálja.

A hindu ünnepségek, szertartások elképzelhetetlenek nélküle.


Sokféleképpen - füzérekbe fűzve, levéltányérkákba helyezve, szirmait Istenségeik lábához szórva, -találkozhatunk vele. Rishikesben járva, magam is vettem kis áldozati tálkát és engedtem rituálisan útjára a Gangeszen. 

Ganesa virágfüzérrel Marariban



Érdemes még tudni...
Ez a már-már büdös illata miatt nálunk a virágoskertekben közönségesnek tartott virág, egyébként 
nagyon jó bio-növényvédőszer. Felhasználják társas ültetéshez a paradicsom, a padlizsán, a paprika mellé, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy elriasztja a rovarokat és a fonálférgeket. Kell tudni viszont, hogy a gyökerei által termelt antibakteriális anyag miatt pillangósvirágúak (hüvelyesek) mellé nem szabad ültetni. 

Szirmait felhasználják salátákba, rizsételekbe, levesekbe, teákba, de jótékony hatású gyulladt, pattanásos bőrre. Kinyert színét ételfestékként hasznosítják.

Namaste

vasárnap, december 23, 2018

Karácsony szelleme

"A rongyos istállóban, pásztoroktól körbevéve a Teremtő felfedte egyik nagy titkát: azt, hogy hiába teremtette meg a világot, otthontalan. Emberszív az igazi jászla. Azon kopogtat."
                                                                                                                     Berecz András mesemondó





Advent negyedik hetének üzenete: https://magyarkamargit.blogspot.com/2016/12/advent-iv-bolcsesseg.html

hétfő, július 02, 2018

Casablanca

Július 2. van. Mária ünnepünk ez a nap Sarlós Boldogasszony napja, akinek áldása kíséri az aratókat. Valamikor e nap után kezdték az aratást, akkor, amikor még az asszonyok sarlóval arattak, a férfiak pedig két kezükkel kötötték a kévéket.
Az egyház ezen a napon a Visitatiót ünnepli, mikor a már Jézussal áldott Mária meglátogatta a tőle  messze élő, szintén áldott állapotban lévő koros nőrokonát Erzsébetet.

Támasz, odaadás, áldozat, hit, a szeretet gyakorlása. Ez Mária üzenete...

De merünk-e támaszt kérni magunknak? Eszünkbe jut-e felsőbb erőkhöz, vagy bárkihez is fordulni segítségért sorsunk jobbá fordításáért? Van-e elég hitünk? Kitartóak vagyunk-e?

Mária vizitációja Erzsébetnél 

Csak nem rég jöttünk haza férjemmel Marokkóból, ahol sokszor éreztem magam egy időutazáson, ahogy láttam az Ourika völgyében lévő berber falvakat, a sarlóval arató asszonyokat és férfiakat, az Atlaszon átutazva a kecskepásztor lánykákat, Marrákes és Fez medináját, a szamaragoló teherhordókat, és ahogy hallottam naponta többször is a müezzin imára hívó énekét.

Bibliai tájak.

Utazásunk Ramadán ideje alatt volt. Ramadán a vallásos muszlimok nagy testi, lelki tisztulási időszaka, lényeges elemei a vallásos elmélyülés, a böjtölés, a jótékonykodás és az esti közösségi étkezések.
A nagy városokban érezhető volt egyfajta visszafogottság. Alig volt turista, a helyiek pedig csak naplemente után oldódtak. Agadírba érkezésünkkor láttuk, hogy a családok, barátok este kimentek piknikezni az óceán partra az egész napos böjt után.
Ebben a melegben egész nap étlen-szomjan, embert próbáló vállalás. Az embert kitartóvá teszi az ilyen.

Casablancában voltunk, mikor az égen végre egy hónap után ismét megjelent a Hold vékony sarlója és ezzel véget ért a Ramadán. Az emberek a sok imától, rituálétól, böjttől megtisztulva, megkönnyebbülve szépen öltözötten ünnepeltek. Ezrek korzóztak a főutcában és még többen az óceán parton. Őszintén megvallom bármennyire is szerettem volna lemenni a partra közéjük, valami visszatartott. Így aztán egy rövid, a tömegben tett séta után a szállodai szobánk teraszáról bámultam a tájat. Hallgattam az óceán dübörgését, néztem a párafelhőbe burkolt, parton özönlő tömeget, a lassan besötétülő égbolton megjelenő holdsarlót és a ragyogó Vénuszt.

Az újhold megújít...

A körutazás végén már ismét Agadírban voltunk, szállásunk az óceán parton. Itt is ünnepi volt a hangulat, parti sétányon mindenütt tamtam dobok szóltak, az emberek, különösen a nők, kislányok gyönyörű hosszú ruhákba öltözve sétáltak. Európai öltözékünkben meg-megnéztek bennünket, a nőkkel kedvesen  mosolyogtunk egymásra.

Marokkóról ezután a magukat Atlantiszi leszármazottaknak tartó nomád berberek, a Ramadán kapcsán a kitartás, a dobok hangjai, az óceán felett megjelenő Hold keskeny sarlójának varázslatos látványa, "Herkules Oszlopai" az Atlasz csodálatosan változó tájai és egy Marrákesben történt, már visszatérő látomásom élnek majd emlékezetemben.
Valamint az óceán hullámait nézve való tudatosodásom, miszerint a hullámok, legyenek bármekkorák is, végül mind elsimulnak...  
Casablancában az óceánparton 


Fotó: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sarl%C3%B3s_Boldogasszony

szerda, március 14, 2018

Március idusára

Petőfi Sándor 1848-ban

Petőfi Sándor: Nemzeti Dal


Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)
Térdre, magyar!
1996. március 15-re
Megfojtanak, megfojtanak,
kígyóznak, mint a szennypatak,
sziszegve szólnak szép szavak:
hiszen szabad vagy, ó, szabad!
Te választottál engemet,
te bamba, arctalan tömeg,
elszívom lassan életed,
nem lesz házad, se gyermeked,
nem lesz hazád, nem lesz hited,
minden szavamat elhiszed,
mindenhol szózatom sziszeg.
Imádd a hűvös bankokat,
ott intézik a sorsodat,
ne vidd vásárra bőrödet,
kerüld a puskás őröket,
szemétdomb város ez: a tiéd,
tiéd az összegyűlt szemét,
a villánk kőfala, a svájci bankbetét
érted van, s téged véd, cseléd,
ha már kihalt a nagy család,
ha már éhenhalt jó anyád,
ha nincs honod, se otthonod,
ha már szökésed fontolod,
sziszegve szól, ki jót akar:
fuss, merre látsz, szegény magyar!
Ellopnak minden ünnepet,
ők adnak mindennek nevet,
egymást ezért kitüntetik,
hát áruló, ki tüntet itt,
ki másról másként szólni mer,
nem elvtárs és nem is haver,
akit riaszt a pénz szaga,
bizony, nem jó demokrata!
Hóhéroddal ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz,
nyugodj meg hát, Petőfi népe,
és térdre, magyar, térdre, térdre!

Szentmihályi Szabó Péter, 1996
 
 

csütörtök, december 21, 2017

Damjanich utca 2.

Sanyi bácsi 1912. február 17-én  Felvidéken, Léván született, ebben a trianon előtt színmagyar városban, amit nem sokkal születése után a trianoni békediktátum határozata szerint Csehszlovákiához csatoltak. Lévát ezután a térképeken csak mint Levice lehetett megtalálni.
Sanyi bácsit a történelem vihara Baranyába sodorta, mert a II. Világháború után a szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény következtében Csehszlovákiából deportálták a magyarságot.
Így történhetett az, hogy az ötvenes évek elején megismerkedett a 1921. május 21-én Bólyban született és élt nagynénémmel Schneider Emmával.

Két szelídlelkű ember talált egymásra, de házasságuknak volt egy nagy akadálya.
A felvidékiek a középkortól jellemzően a reformáció hívei voltak, így Sanyi bácsi is, míg a baranyai svábok, mint az én anyai családom is római katolikusok.
Azokban az időkben ez kibékíthetetlen ellentét volt.
De tudnivaló, hogy a szerető szívek között nincsenek vallási viták... Ők hűségesen ragaszkodtak egymáshoz.
Sanyi bácsi minden vasárnap elment a református imaházba, tántim pedig, olykor, ha lelki szűkségét érezte, a katolikus templomba. Délutánonként találkoztak, kézen fogva sétáltak a parkban, majd elköszöntek egymástól és ki-ki ment a saját otthonába.
Így ment ez, vagy kilenc évig.

Sanyi bácsi dolgos kárpitos mester volt. Szorgalmával a semmiből, - mert mindenét Lévában kellett hagyja, - tízen év alatt összegyűjtött egy házra való pénzt, s miután megvette a Damjanich utca 2. számú házat, ómamámban leomlottak a vallási ítélkezés falai, és a már cseppet sem fiatal korú pár végre 1960-ban összeházasodhatott.

Sanyi bácsi a hosszú ház végében alakította ki a műhelyét, elől az utcai fronton pedig laktak.
Úgy ahogy eddig is volt. Csak ettől kezdve hármasban, mert ómama és tánti már hosszú évek óta itt éltek. Albérlőként.
Ennek is megvan a maga szomorú története.
Valamikor a '29-'30-as évek nagy gazdasági válságánál kezdődött, és egy családon belüli kezesség vállalás utáni kilakoltatással, nincstelenné válással végződött. Nem maradt nagyszüleimnek semmijük, csak a  fájdalom és a valamikori jólét tudatából adódó büszkeség. Ópapám '49-ben belefáradva  sorsa nehézségeibe elhunyt.
Így maradtak a házban hármasban: óma, tánti, és édesanyám, aki '54-ben férjhez ment és elköltözött Bólyból.

Szóval, Sanyi bácsi megvette ezt a házat... Ekkor kitették a bejáratnál a cégért:

   Kiss Sándor
 kárpitos mester  
    kisiparos


Emma tántimnak a község központjában volt egy kis varró-szalon és kézimunka üzlete, ahol  női szabóként dolgozott, valamint  nagyanyám,  unokanővérem és  saját maga által készített horgolt és kötött csipkéket és az egyéb kézimunkákat árulta. 

Ők nem mentek szövetkezetbe, ami elvárt dolog volt a kommunista érában, hanem saját erejükből, talentumukból boldogultak, vállalva annak nehézségeit és az állam kisiparosokra mért plusz terheit.

Ómamám  pedig csak vezette a háztartást...

Mindenki szorgalmasan végezte a dolgát.

Gyermekként nyaralásaim során sokszor lábatlankodtam ebben a kis udvarban a műhely közelében. Máig emlékszem az ott lévő illatra, amit az afrik, a politúr, a szép bársony, brokát, vászon kárpitanyagok, valamint az enyv adott. Emlékszem arra is, hogy Sanyi bácsinak mindig voltak inasai, akik évekig tanulták nála a kárpitosmesterséget. Ezek a fiúk nem csak a szakmát tanulták ki Sanyi bácsi keze alatt. Sokkal többet kaptak ettől az embertől. Morált, tisztességet, emberséget, hagyománytiszteletet, atyai gondoskodást és még oly sok mindent, amit igazán csak Ők tudnak megfogalmazni.

Sanyi bácsi mialatt dolgozott, halkan dúdolászott, olykor magában beszélt. Néha aztán fennhangon, szinte dalolva megszólalt - szeretlek Emmuskám! -, vagy - szeretlek szívecském! Ez nekem teljesen természetes volt, hiszen  Emma tántim  rendkívül szeretetre méltó volt. Mikor azonban néha azt kiáltotta, hogy - pissszkos kommunisták!, - azt nem értettem, mert a kor felnőttjei nem beszéltek miértekről.
A sok fájdalmat amit a XX. század adott, magukba zárták és csak az ilyen nem tudatos elszólásból lehetett tudni az elfojtott, ki nem beszélt érzelmeket.

Ómamám, - Schneider Istvánné, született Szommer Margit, 1898. szeptember 21-én az akkor még Németbólyban -, azonban beszélt....

Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni a Turult*, beszélni a háborúkról, - sváb** asszony létére mennyire magyar volt!, - és Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni az Irgalmas Szűz szobrát,  - ott mindig megálltunk, keresztet vetettünk, - és fontosnak tartotta, hogy elvigyen templomba...
Nem magyarázott különösebben, csak éppen annyit, hogy majd annak idején helyére kerüljenek a gyermek-ember fejében a dolgok... Így értettem meg trianont, és Sanyi bácsinak a kommunista diktatúra iránti gyűlöletét, valamint így értettem meg a magyarság Boldogasszony hitét és így tettem azt észrevétlenül a magamévá. Lettem nemzeti érzelmű, mikor pedig trikolórunkat elnyomta az  ötágú vörös csillag...

Az évek során Sanyi bácsi és Emma tánti nagyon sok embernek szerzett örömöt, elégedettséget, szépséget egyszerű, becsületes, erkölcsös, kétkezi munkájukkal. Csodákat műveltek. 
Sanyi bácsi az öreg, kopott, megunt darabokból szép, új bútorokat varázsolt, tántim pedig méteráruból divatos ruhákat, lakásdíszítőket. De a legszebbek, amik kikerültek a kezei közül, azok a menyasszonyi ruhák voltak. Mindegyik egy külön költemény volt. Finom ízlésével segítette a menyasszonyokat az anyag, a hozzáillő csipke, a tüllfátyolhoz a koszorú,  a kesztyű és cipő, de még a csokor kiválasztásában is. Minden apró részletre figyelt. Követhető volt a próbák alatt, ahogy egyre teljesebbek lettek a ruhák és egyre ragyogóbb a menyasszonyok arca.

Ó, kisgyermekként mennyi lakodalmas tortát ettem én!

Míg ez a két aranyember örömöt vitt az emberek életébe, ómamám csak vezette a háztartást...

Déli tizenkét órakor, mikor a Kossuth Rádióban megszólalt a harangszó, már az asztalon gőzölgött a leves.
Asztalhoz ültek és hármasban szépen megebédeltek, majd következett a "patika", a szertartásosan elkészített és elfogyasztott kávé. Emma tánti nagy precizitással mérte ki a babkávét, számolt meddig őrölje azt, pontosan mérte a hozzávaló vizet. Ezért nevezte el Sanyi bácsi  a kávézást patikának.

Tradicionálisan éltek. Náluk a vasárnap és ünnepnap valóban pihenő nap volt. Ekkor összejártak barátaikkal. Kitisztították a cipőiket és szépen felöltöztek. Nyáron elsétáltak együtt a parkba, a férfiak nézték a focimeccset, szurkoltak, a nők pedig sétáltak, csevegtek. Télen hol egyiküknél, hol másikuknál összeültek,  kártyáztak, beszélgettek.  
Kettesben elmentek a Balaton mellé, vagy a Mátrába, Galyatetőre nyaralni. Pár évente elutaztak a Felvidékre, Lévára és megnézték az egykori koronázó városunkat Pozsonyt is, amit akkor már Bratislavának hívtak.

Év végére, mire megjött a hideg tél, határidőre befejezték  vállalt munkáikat. Emma tántim ekkortól a háztartásban segédkezett ómamának. Délután, este a család a szobában a szép Zsolnai cserépkályha melege mellett múlatta az időt, olykor csak a pattogó tűz zaját hallgatva csendben ültek a félhomályban, vagy beszélgettek,  tévéztek, olvastak, kézimunkáztak. 
Karácsony közeledtével megnövekedtek a ház körüli teendőik. Bevásárlások, takarítás, tűzifa készítés, aprósütemény készítés, majd utolsó napra maradt a bejgli készítés. 

Sanyi bácsi magára vállalta a bejglihez való dió- és mák darálását, mert a darálók hátul voltak a műhely melletti kamrában, ahol az öreg, ópapa féle almárium is állt a befőttekkel. Ott, ilyenkor már meglehetősen hideg volt. Feltette kopott barna svájcisapkáját, meleg mellényt, kabátot öltött és hátraballagott, hogy a száz évesnél is öregebb darálókon megdarálja a töltelékeknek valót.
Mindeközben családja iránti szeretetteljes gondolatok járták át. Boldog volt. Hálás volt jó sorsáért, szerető feleségéért, gondos anyósáért. Elégedettség töltötte el emlékezve megrendelőinek örömére a jól elvégzett  munkájáért, örült  jövedelmének, és annak, hogy abból szépen  megélnek.

Emma tánti gondolatai, - miközben készítette a konyhában a bejgli tésztáját -, szintén a szerettein jártak. Szeretettel emlékezett elhunyt apjára, hálás volt az édesanyjának, aki egész évben segítette mindkettőjük munkáját azzal, hogy ellátta a háziasszonyi teendőket. Eszébe jutott húga és annak négy kis gyermeke. Elképzelte, hogy mennyire örülnek majd az ajándék könyveknek, a pár játéknak, amit vásároltak nekik. Aztán végig gondolta, mennyi minden szépet alkotott az évben, mennyi örömöt szerzett az embereknek és ez mosolyt csalt az arcára. 

Ómának, - természetesen Ő is a karácsonyhoz készülődött -, szintén a családja járt az eszében. Hálával emlékezett szüleire, akik annak idején szorgalmas munkájukkal jólétet teremtettek. Gondolt édesanyjára, ómamájára, akiknek szorgos kezétől és jó szívükből tanulta az asszonyi teendőket. Örült ennek az örökségnek. Jó hasznát vette a nehéz időkben, amikor kosztosokat tartott, és kézimunka eladásból szerzett jövedelmet, hogy özvegyen két lányát taníttatni tudja.  Örült veje és idősebb lánya, Emma békés, szerető házasságának. Szeretettel teli aggódással gondolt a tőle távol élő lányára, Terusra és annak négy kis gyermekére, kedves unokáira.


Elérkezett a szenteste. A szobában a karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat és az illatos bólyi csillagszórókat. Boldog ünnepet kívántak egymásnak, miközben átadták apró ajándékaikat.
Ezután kimentek a konyhába az ünnepi asztalhoz és elfogyasztották a böjti vacsorát.
Az ételek  ez este különlegesen ízletesek voltak, aminek csak egyetlen egy titka volt: aznap mindent áthatott a SZERETET.







*  https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Dunai_sv%C3%A1bok



csütörtök, június 29, 2017

Jóllétünk titka


Vasalom az Indiában vett lehelet-könnyű, üde-zöld ruhámat. Holnap ebben megyek dolgozni.

Miközben vasalom, emlékképek villannak fel az ottlétemről. Arról, hogy mennyire kapcsolódtam azon a földön a gyökereimmel, főként édesanyámmal. 
Talán ez nem is véletlen, ugyanis India földjét az indiaiak India Anyának hívják és úgy is éreznek iránta, mint egy tápláló, szerető anyára. India visszavitt engem a gyermekkor ártatlan, békés világába.

Mondják, hogy utazásaink során találkozhatunk elvesztett lélekrészeinkkel, majd azzal kiegészülve megindul egy gyógyulási folyamatunk, ami innentől kezdve inkább belső - mintsem külső utazás. 
Tehát jó tudni, hogy az öntudatosodáshoz, az ébredéshez, gyógyuláshoz hozzásegíthet valamilyen helyszín.

Aztán a napokban olvasott könyv jut eszembe, a Lélekvisszahívás. Épp erről szól. A lélek elvesztéséről, megtalálásáról,  majd személyiségünkbe való integrálásáról.

Már eleve a születésünkkel és különféle vélt, vagy valós tragédiák miatt elszakadtunk önmagunktól, természetünktől, a természettől. Lélekvesztettek, elidegenedettek lettünk. 
A lélekrész hiánynak, az egységből való kiesettségünknek számtalan testi és lelki tünete lehet, mint például a fizikai betegségekre való fogékonyság, vagy és depresszió.
Az allergia jut eszembe. Napjainkban egyre gyakoribb a gluténérzékenység és tejallergia, pedig legfőbb táplálékunk évezredek óta a gabona és a tej.

Az egyik legnagyobb segítséget az egységbe való visszatéréshez a természet adja. A növények, az állatok, a kristályok, a föld, a víz, a tűz, a levegő, az éter...  

Ne feledjük,  a jóllét adja jólétünket... 




"Beszélhetsz a természet bármely részéhez kedved szerint. Lehetsz egy folyó, az óceán, vagy bármilyen víz partján, ülhetsz a szikla tetején, vagy sétálhatsz bárhol, kapcsolatba léphetsz az elemekkel. A természetnek ezek az aspektusai már nagyon régóta velünk vannak. Hatalmas bölcsességet osztanak meg velünk, nem csak önmagunkkal, hanem azzal kapcsolatban is, hogy miként tudjuk elősegíteni a Föld gyógyulását.

Ha lelkeddel valóban jelen vagy a testedben, nem helyezheted a pénzt az Élet fölé. Jelentős mértékben a lélekvesztés az okozója a napjainkban tapasztalható magatartásnak, amely már nem tiszteli az élet szépségét és jelentőségét.

Az, hogy egyáltalán megteremtettünk, nem egyezett a kozmikus ünneplés dinamikájával.
Ünnepléssé és nagylelkűséggé kell válnunk, ha öntudatra ébredünk. Mert mi az ember?
Az ember egy tér, egy nyílás, egy lehetőség, amely által az Univerzum ünnepli létezését."

Forrás: Sandra Ingerman; Lélekvisszahívás



Namaste

péntek, augusztus 19, 2016

Augusztus 20-ára

Mottó: "Sokan azt gondolják: Magyarország  - volt; én azt szeretném hinni - lesz." Széchenyi István

Augusztus 20. az egyik legrégibb magyar ünnepnap: Szent István király napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapja.
Uralkodása idején I. István még augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, ekkorra hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot és tartott törvénynapot. 
Élete végén a beteg király azon a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, s 1038-ban ő maga is azon a napon halt meg. 
Az ünnepi dátumot Szent László király tette át augusztus 20-ra, mert 1083-ban azon a napon, VII. Gergely pápa hozzájárulásával oltárra emeltette I. István relikviáit a székesfehérvári bazilikában, ami szentté avatásával volt egyenértékű. 
I. (Nagy) Lajos uralkodásától (1342-1382) kezdve egyházi ünnepként élt tovább e nap.

Országgyűlési Napló

"Íme ez a háza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem megújulni! (...) E hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakozott a Zrínyiek vére...
S te mit fogsz érette tenni?"
Kölcsey Ferenc (1790-1838) 




csütörtök, június 23, 2016

Ria Ria Hungária

Csak figyelem, ahogy egy finom belső, eddig nem ismert izgalommal készülődök.
Délután a bevásárlókosárba a szokásos dolgok mellé bekerül  csipsz,  pattogatni való kukorica, gyümölcs sör. Az utóbbi leginkább is nekem.
Délután 6-kor Magyarország-Portugália Eb  foci meccs.
Már tudom élvezni a magyar futballt, szurkolok értük, nekik...

Nagyon megérdemelt 3:3 döntetlen az eredmény.
Meccs után még beszélgetünk. Örülünk Gera és Dzsudzsi nagyszerűségének, megmosolyogjuk a hisztiző Ronaldót, elismerve fantasztikus gólját.
Ünnepi hangulat mindenütt...


Hajnalban felébredek, alig múlt 3 óra, ez szanszkritül a brahmamuhurta. Szent időszak, ilyenkor a legszattvikusabb, legbékésebb az elme, a közös tudatmező.
Csak figyelem a prána finom áramlását, hatásait. Figyelem a belső történéseket, felbukkanó gondolatokat, a hangokat, a megjelenő Teremtőmnek való odaadás érzésemet.

Nyitott ablakaimon keresztül behallatszik az erdőből az itt-ott megszólaló halk madárcsicsergés, majd ahogy pitymallik, egyre erősebb a trillázásuk.

Figyelem a Csendet. Valami érdekes zsongást vélek hallani.
Mi lehet ez? Az erdő fölött a város felől jön.
Felkelek, kinézek az ablakon.
Nincs sötétség.
A szinte még teljes Hold visszatükrözi a Nap ragyogását....  csillagok pislákolnak.

Minden érzékemmel figyelek...
Jól hallom! Zsong a város!...
Már vélem is hallani az ünneplő szurkolók Ria Ria Hungária skandálásának hullámzását, és a városban ébredező, vagy még nem is alvó emberek köszöntését:                                                           Szer-vusz-tok, szer-vusz-tok, szer-vusz-tok!



hétfő, február 09, 2015

Az ünnepi ebéd illata

Ünnepi ebéd volt a hétvégén. Dorka lányom névnapját  ünnepeltük meg, ami farsang lévén nem lehetett volna teljes fánk nélkül.
Kívánsága szerint, borsólevest (ragulevest), töltött csirkét és csörögefánkot készítettem.

Az ilyen családi ünnepeket az teszi számomra különlegessé, hogy mindig van bennük valami plusz.
Ne gondoljatok itt csak a látható dolgokra.
Sokkal többre gondolok...

Megidézek minden szerettemet, élőt, holtat. Felajánlást teszek, nekik is főzök, ők is velem, velünk vannak ilyenkor.
Ez fontos nekem. Amit nem adtam meg, mert nem állt módomban, vagy lelkileg még éretlen voltam, azt így kompenzálom.
Mert a szeretet lelki táplálás, a nevében is benne van, a szer együttlétet jelent, mely egy  tápláló energia.

Ez a fajta SZER-ETET az a plusz, ami belengi az ünnepi asztal környékét.


Valami különös, földi illat is lengett a levegőben...
Elárulom ennek is a titkát.
A csörögefánkhoz kínált meleg kajszibarack lekvárba  reszeltem egy kis narancshéjat. Ümmm...