Semmi kétségem nem volt az iránt, hogy Morpheus látogatott meg, hiszen Ő hozza el álmunkba szeretteinket úgy, hogy egyszerűen felveszi az alakjukat.
Így találkoztam karácsony hajnalán anyámmal.
Náray: Morpheus
Tisztán, élőn láttam arcát. Kendő volt a fején, s talán mosolygott? Gyanítom, de már nem emlékszem, aztán anélkül, hogy bármit is mondott volna, eltűnt.
Felébredtem.
Szóval itt voltál, - mondtam magamban, közben éreztem, ahogy szívem nyitottabban ver az iránta érzett mély szeretettől és hálától.
Aztán nem kellemes emlékek bukkantak fel. Oké-oké, - ez az elengedés része, nem nyomjuk el, csak, mert a szeretet ünnepe van! Hagytam az egykor mélybe merültek áramlását. Figyeltem. Csak jöjjenek, amiket anno mesélt, mert vannak olyan gyermekek, akik képesek meghallgatni, átvenni, és ezzel könnyíteni a terheken...
A kendő a nő fején az alázat jele. Emlékeztet a bennünk élő örök Istennőre, nőiségünkre.
Valahol elveszett a nőtudat fontossága.
A kendő elhagyásával, a nadrág viselésével, az emancipációval? A változás örök és rendkívül fontos annak elfogadása. Tehát, ez nem is számít. Hiszen nem külsőségekről beszélünk.
De mégis! Néha éppen a külsőségek nagyon is hatással vannak ránk. A lelkünkre.
Ki kellet törni valahogy a sok évszázados elnyomottságból, a nők alsóbbrendűnek minősítéséből, és ezért elég nagy árat fizetett a női nem. Női energiáinak az elvesztésével. Öltözzünk bár csipkébe, a finomság sok esetben már hiányzik. Sok minden erőből történik. Ez férfi energia.
Kibillentünk. Az egész világ.
Mooji azt mondta egyszer a dolgokra, jelenségekre, hogy ezek nem jók, vagy rosszak. Itt tart a Föld. Ez a tudatossági szint.
Századokon át nők generációi nőttek fel úgy, hogy a lány másodrangú volt. A fiú a gyerek, a lány csak lány. Már minden sejtünkben ott rezeg ez a leminősítés, ez a tudatosság. Hiába viselünk nadrágot...
A nők férjeiknek, családjuknak alárendelődtek. Áldozatosságuk, odaadásuk mögött elvesztették az önmagukkal való kapcsolatot. Testi, lelki igényeik háttérbe szorultak.
Amikor a testtel és/vagy a lélekkel megszakad a kapcsolat, jön a depresszió, a pánik.
Mint az Oltári nőben Maggie, (Julia Roberts) aki csak az újságíró (Richard Gere) kérdése után (hogy szereti reggelire a tojást?) döbbent rá, arra, hogy ő mindig azt szerette, amit az aktuális vőlegénye. És nem csak a reggelivel volt így. Kapcsolataiban feladta önmagát, s miután ezt mélyen belül érezte, az oltár előtt állva, az utolsó pillanatban mindig elmenekült. De hány nő nem szökött, szökik el, mert ott vannak vele szemben a családi, társadalmi elvárások és lelkileg éretlenül, önbecsülés nélkül megy férjhez?
Maggie idővel megtanulta és megfogalmazta a saját igényeit, azt, hogy mivel szeret foglalkozni, hogyan szeret öltözni, mit szeret enni, hová szeret menni stb. Ez után, és csak is ez után tudta igazán elkötelezni magát. Átváltozott. Igazi nő lett és vélhetően egy szintén tudatos, igazi férfi oldalán élte le további életét. Legalábbis a film ezt sugallta.
Csak az az igazi fejlődés, amit belül lépünk meg. Ha megismerjük magunkat, ha tudjuk kik vagyunk.
A matriarchális társadalmak harmóniában, békében, bőségben éltek. Látnunk kell, a nő növekedést képes hozni a nőiségével.
Ez a nő legnagyobb értéke! Legyünk erre tudatosak, adjon ez belső békességet, önbizalmat. Tükrözze vissza ezt a világunk.
Ha megkérdeznéd, miként szeretem a tojást reggelire, a válaszom: főtt lágytojás tojáspohárba téve, csíkokra vágott pirítós kenyérrel, vajjal, esetleg egy könnyű sajtos omlett, friss salátával.
Namaste,
