Madeirán, az örök tavasz szigetén

Május van, anyám hónapja. Madeirát tőle "örököltem". Persze nem szó szerinti értelemben.

Gyönyörű, elegáns, hófehér madeira blúzokat viselt az ötvenes, hatvanas években. Akkoriban az ritkaságszámba ment, itthon ilyesmit nem lehetett kapni. Csomagban kapta őket nyugatról, Németországból. Az úgy történt, hogy a szigetre, ahol éltünk, így apu erdőkerületébe is érkező vadászok, illetve azok feleségei többek között ezzel köszönték meg anyu nem hivatalos tolmácsolását, és szíves vendéglátását.

Azokban az években nem volt olyan egyszerű csomagot kapni nyugatról.

Átvilágítás volt.

Na, nem úgy, mint most! Akkor a külföldről, különösen nyugatról érkező leveleket, csomagokat egyenként kibontották, átnézték és, ha valamit rendszerellenesnek tartottak, az nem érkezett meg a címzetthez soha. 

A Vasfüggöny működött! 

Szóval madeira bevésődött gyermeki tudatomba, aztán a mélybe merült.
Telt-múlt az idő, majd a 80- as években itthon is divatba jött. Anyám blúzait elővarázsoltam a padlás rejtekéből; a háborút megélt emberek, mint a nagyszüleim, és a szüleim nem dobták ki a megunt, kinőtt holmikat, hanem  a még használható darabokat szépen eltették.  Még egy alsószoknyáról is levágtuk a madeirát, hogy anyu  rávarrja  egy bő, midi  szoknyámra. Menő volt nagyon: farmercsizma,  farmerkabát  - szoknya -nadrág fehér madeirával... Kék és fehér, örök színösszeállítás.

Talán ennek okán is volt régi álmom, hogy eljussak erre a  gyönyörű portugál szigetre, melyet az Atlanti - óceán virágoskertjének is neveznek. Madeira lenyűgöző  tájairól,  babér őserdeiről és gazdag kultúrájáról ismert. Teljesen ember- és természetközeli. Semmi elrugaszkodottság, mint némelyik most divatos, nem emberi léptékű felhőkarcolóikkal hivalkodó közel-  és távol-keleti városok, ahol minél feljebb megyünk, annál inkább elveszítjük a kapcsolatot a földdel, a természettel,  embertársainkkal. 

Madeira 

Kegyes volt hozzánk az Ég, Aiolosz befogta szeleit, és mi szerencsésen landoltunk a Cristiano Ronaldo-ról elnevezett reptéren. Már a leszállás pillanataiban érezni és látni lehet a sziget rendkívüliségét. A hosszú,  óceán feletti repülés  után  a felhőkből kibújó Naptól ragyogó, buja zöld hegyoldalak és völgyek látványa fogad. A kifutó, illetve a le- és felszállópálya egy, az óceánra épült "híd", mely 180, egyenként 70 méter magas betonoszlopból álló szerkezet, amely méltán érdemelte meg az építészet Oscarját 2004-ben. 
Felvettük csomagunkat, a bérelt autót és indultunk a kb. negyedórányira lévő Funchálba, Madeira fővárosába. 

Gyorsan elfoglaltuk a szállásunkat -  nem győztük csodálni a kilátás szépségét - majd sétálni mentünk, hogy felfedezzük a közeli utcákat, éttermeket, és valamelyikben megvacsorázzunk. Marhanyárs és bor - ezt választotta a férjem, én pedig egy spárgakrémlevest kértem. Előtte hozták kosárban a puha, meleg, vajjal, fokhagymával megkent bolo do caco-t, madeira kenyerét, amit ízletessége miatt szinte minden étkezés előtt kértünk, és ami okán hétvégére jöttek is föl a plusz kilók.

Másnap egy kiadós avokádókrémes, tojásos, salátás szendvics, trópusi gyümölcsteás reggeli után felvonóval magasan a hegyoldalban fekvő botanikus kertbe mentünk, ahol a növények, virágok leírhatatlanul színes látványa fogadott, valamint pazar kilátás a városra, a kikötőre és az óceánra.

 

A következő napon túrázni mentünk a Szent Lőrinc - félszigetre, és délután a visszaúton megértettük, hogy valóban milyen szerencsések is voltunk a szigetre való leszállás során, mert a túrázáshoz ideális időjárás váratlanul teljesen megváltozott. A  szinte fagyos, 50 - 60 km-es szél majd elfújt.  Sokszor meg kellett kapaszkodnom az utat szegélyező acélkötelekbe. A hátizsákból előkerült a sál, sapka, meleg kabát, az út végén még az esőponchó is, és ezek egész héten velünk voltak, mert a szigeten rendkívül változékony az időjárás. 

Levada

A nehéz túranap után másnap elmentünk egy könnyű, de annál látványosabb levadatúrára. Elkerülendő a tömeget, jó korán indultunk. Az eső utáni reggel a hegyet párával borította, és ez a Vereda dos Balcoes túránknak adott egy nagyon különleges hangulatot. Az út érdekes alakzatú mohás sziklák és páfrányok között, a fák ágairól szakállként csüngő zuzmós babér- és eukaliptuszerdőn keresztül vezetett végig a Faial levada mentén. A levadák mesterséges, nyitott csatornák szerte a szigeten, amelyekben a hegyről lezúduló vizet a termőföldekre vezetik és egyben remek túraútvonalak. 

Az útvégén a kilátóról lélegzetelállító látvány fogadott Madeira legmagasabb hegyeire, az alattunk elterülő sűrű babéredő borította völgyre és az abban fekvő Faial városkára. A kirándulás után megnéztünk egy pisztrángfarmot, mert itt a levadák tiszta forrásvizét pisztrángtenyésztésre is használják. 

Nem hagytuk ki a sziget egyik legnagyobb látványosságát, a Capo Girao sziklafalat. A skywalkról lehet látni a közel 600 méter mélységben, a sziklafal aljában fekvő, csak a tenger felől megközelíthető apró, művelt parcellákat, és láthatjuk Funchalt és a végtelen óceánt. 

Utazásunk során még számos szépséggel és meglepetéssel találkoztunk. Az utak mentén banánligetek találhatók, ami kapcsán elolvastam és megtudtam, hogy a banán egy fűféle, a termés a banánlélekből fejlődik ki, amit a virág sziromlevelei védelmeznek, addig, amíg egyszer csak elkezd növekedni és érni a gyümölcs. 

Felfedeztük Funchal parkjait, óvárosát, piacát, ahol kóstoltunk és vettünk egzótikus gyümölcsöket. 

Santa Catarina park

Piacon

Ittunk Ponchát. Sok Ponchát, mert isteni finom, igazi ízbomba. Azt tartják, hogy  a Poncha nem csak egy ital, hanem egy élmény, ami magában rejti a sziget hangulatát. Madeira jellegzetes, egyedi italát cukornádból készült rumból, narancsból, vagy maracujából, - ahogy ők mondják marakúzsa - lime-ból, cukornádméz és jég hozzáadásával készítik. Nem hagytuk ki a Nikita-t sem, ami szintén egy hagyományos koktél itt. Első hallásra meg nem kóstolnám, pedig nagyon finom... Hozzávalók: sör, ananászfagyi, ananászlé, szeletelt ananász, (néhol  adnak hozzá fehérbort is).

Poncha

Madeira a májusi virágkarneválról is híres, ami nagyon színes, nagyon látványos. A városokat, a szállodák lobbyját sok helyen virágszőnyeggel díszítik és virágkiállítást is rendeznek. Funchal egyébként elnyerte a világ legvirágosabb városa címet. 

Mesébe illően szépek a parkjai. Tavak, szökőkutak, vízi- és énekesmadarak,  egzotikus fák, virágok, olyanok is, amelyek nálunk csak szobanövényként, vagy vágottvirágként ismertek. Láttuk, ahogy pár nappal érkezésünk után Funchal fő utcája ünneplőbe öltözik. Az addig kopasz jakaranda fák virágba borultak. 

Mindenütt gondozottság, tisztaság. 

Befizettünk egy katamarános bálna lesre. Ez a program kihagyhatatlan itt a tengert- és a természetet szeretők számára egyaránt.  Madeira egy vulkanikus szigetcsoport, ahol a partokhoz közel is nagyon tiszta és mély az óceán, valamint a közeli Golf áramlat miatt enyhe az éghajlat, és bőséges a tengeri élővilág. A delfineknek és a bálnáknak ezért  ez kedvelt életterük.

10 órakor kifutott a hajónk. A  személyzet egyik tagja távcsővel folyamatosan kémlelte az óceánt, rádión tartotta a kapcsolatot más hajókkal, és nem sokára rátaláltunk egy közönséges delfinrajra. Vidáman játszottak a katamaránunk mellett. Kicsit később palackorrú delfin csapatot találtunk. De az igazi meglepetés csak ezután érkezett, kb. 2 órás hajókázás elteltével. Cetekről kaptunk jelentést, rögtön irányt változtattunk, és a nyomukba eredtünk.  Három békésen úszkáló csőrös orrú Blainville-bálnát találtunk. Skipperünk elmondása szerint ez még számukra is rendkívüli élmény volt, mert ezek a cetek nagyon tartózkodók, messze élnek a partoktól, és sok időt töltenek az óceán mélyén. 

Visszatértünk a kikötőbe, ettünk egy pizzát (persze Ponchát is ittunk), majd sétálva hazaindultunk. Felmentünk a Santa Catarina parkba,  ahol bohón követtük a többiek páldáját, és leheveredtünk a gyepre. Élveztük a napsütést, aztán szépen el is aludtunk. 

Madeira  büszkesége  a Funchalban született Cristiano Ronaldo. Természetesen meglátogattuk a CR7 múzeumot, ahol láthatók Ronaldo ifjúsági és profi, egyéni és csapatban szerzett trófeái, köztük a legikonikusabbak: 4 Aranycipő, 5  Aranylabda, viaszszobra és fényképei. Én, aki egyáltalán nem vagyok  futballrajongó, elképedve néztem a kiállítást, ami tükrözi ennek a rendkívüli embernek az életét. Kitartása, akaratereje, embersége  igazi példaképe lehet mindnyájunknak. 

A szigetcsoport vulkanikus eredete meghatározza a  domborzatot és  persze az elképesztően dús növényzetet is. Elmentünk északra, Porto Monizba, hogy megnézzük a  természetes lávamedencéket. Ezt a strandot az óceán  hullámverése alakította ki, és dagálykor a felcsapódó hullámok töltik fel vízzel. Nagyon látványos. Az erős szél miatt eszünkbe sem jutott megmártózni, bár többen strandoltak. 

Végezetül csak annyit, hogy Madeira teljesen elbűvölt. Nem volt bennem semmi elvárás a szigetet illetően, és talán éppen ezért teljes mértékben  élveztem az ott eltöltött gyönyörű napokat.

Mennyit érek?

Közelgő születésnapom okán jutott eszembe ez az emlék ami hét éve történt. Éppen az napon érkeztünk meg Indiába, Új-Delhibe, majd  utaztunk tovább Krisna szülőhelyére Vrindávanba. Fáradtan, tele egy csomó új benyomással ültünk a kolostor majmoktól elkerített belső udvarán. Vacsorához készültünk. Nem  is vacsorához, ez több volt attól, mert a krisna tudatú hívők áldott ételt, praszádot* esznek és azt kaptunk mi is. A templom felől, aminek háttal ültem, bhadzsan hallatszott. Egyre hangosabban. Aki hallott már krisnásokat kirtanozni, tudja, micsoda élmény. És egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Mellettem. Nekem szólt az ünneplés. Annak a léleknek aki sok éve azon a napon látta meg a napvilágot. A zene és ének mellé kaptam plusz áldásként egy marigold fűzért a nyakamba. Ma is csodálom milyen szép elnevezése a nálunk csak büdöskének nevezett, angolból Mária aranyának fordított, Indiában olyan nagyra tartott virágnak. Őszintén megvallom, fel sem foghattam, milyen áldásban volt részem. Talán épp megilletődtem az egyáltalán nem várt köszöntéstől, de visszanézve fogalmam sem volt az áldás jelentőségét illetően. Igazán csak most tudatosítottam magamban, ahogy bevillant ez az emlék.

A közelmúltban végeztem egy tudatosító gyakorlatot a "mennyire értékelem önmagam?", "mennyit érek?" témakörben.  Az Access  egyik "eszköze"  a kérdések feltevése. (Nem válaszokat keres.) 
Figyeltem a tükröket, mit látok, ki mit tanít általa. Egyik igen tanulságos dolog az volt, amikor megerősítést kaptam, a tükör rávilágított, hogy önzetlen, jóakaratú, abszolút segítőkész énem nem kapta meg az alapvető (nem elvárt) elismerést, tiszteletet. Meg volt bántva. Volt bennem egy harag. A harag mögött sok esetben  tisztázatlan érzés van. Aztán letettem a dolgot, mert ráláttam (buddhi).  Az értékrend,  az új energia törvénye az érdek-, vetélkedés nélküliség, feltételnélküliség, minél többet adsz, annál több vagy, öröm adni, elismerni másokat. 

Azt mondják, dobjuk el az egót! Ne! Ne dobjuk el! Az (hamis) egó védelmi rendszer is! Az egó megismer, elfogad, változtat. Adjunk neki időt.

Aztán napokkal később az után, hogy egy hétig minden nap figyeltem a feljövő eseményeket, reakcióimat, az egómat, az elme játékát ( micsoda önismeretet ad) beugrott egy emlék édesapámról.
Mennyit érek!? Valahol az apa adja meg ennek a rangját bennünk. Nem voltak ilyen emlékeim,  nem mentődtek el a kiskoromból, illetve másfajta emlékek épültek be. De most... Lehettem 19-20 éves, már Pesten tanultam. Otthon voltam, és apuval valahol vendégségben jártunk vidéken. Buszoztunk, beszélgettünk, majd megérkezve Bajára, leszálltunk. Itt elváltak útjaink, ő falva felé én Pest felé utaztam tovább. Előtte még megöleltük egymást, majd ezt mondta: kislányom nagyon vigyázz a villamosok mellett, veszélyes közel állni a sínekhez, nehogy baleset érjen! Egészen meglepődtem ezen a gyöngéd figyelmeztetésen, hiszen 14 éves koromtól egyedül utaztam keresztül a déli országrészen vonattal, busszal, keltem át a Dunán, de sosem mondott még ilyent.  
Aztán a "mennyit érek?" kérdéskörben vele kapcsolatban az jutott eszembe, hogy vagy 35 évnyi házasság után férjem elmesélt egy apámmal való élményét. Apám megpróbálta. Tudjátok! A népmesékben is próbatételt kell kiállni a kérőnek. (Megjegyzem szellemi atyánk is próbatétel elé állít mindnyájunkat!) Nem részletezem a történetet, csak annyit, hogy elmentek télen együtt vadászni és apám erősen megpróbálta. Persze ez, akkor nem volt nyilvánvaló, de sok-sok év után ültek, beszélgettek: "fiam én megpróbáltalak és te kiálltad azt. A fiaim ezt nem tették volna meg".
A gyógyulások a szülőkkel, a családdal való kapcsolatunk tisztázásával  kezdődnek. Amíg egymásra mutogatunk, " mert az anyám.., apám.., testvérem.., fiam.., lányom..." addig kivetítünk, nem látjuk magunkat.
Hálás vagyok férjemnek, hogy elmesélte nekem ezt a történetet és még inkább hálás vagyok apámnak.
Tükör.

Még csak annyit apuról, nemességéről, hogy mikor már nagy beteg volt, nővérem megkérdezte, - apu hová szeretnél elmenni, hová vigyelek el? Ő azt kérte, hogy vigye el Kútsebesre, ahol valaha állt a szülőháza, a tanyájuk. Ahová nyaranként néha elmentünk és a valamikori földjükön termő szilvafáról jólesőn csemegéztünk... Aztán a temetőbe mentek, a szülei sírboltjához.

Jövünk és megyünk fejezte ki szótlanul.

* Praszád jelentése: ami békét ad. Miután elkészül az étel, Istennek felajánlják, az oltárra kerül egy kis adag. Amit Isten megízlelt az a praszád. Ezt fogyasztják aztán a hívek. 

 Namaste

A madárfészek

Haza érkeztünk a temetésről. Első utunk a kocsibeálló fa gerendájára rakott  fészekhez vezetett. Kikeltek  már a rozsdafarkú fiókák, s habár este volt a szülők még nem ültek a fészken, így meg lehetett lesni, az apró, alig pelyhes öt apróságot. A reggeleket is pár napja azzal kezdem, hogy kiülök és nézem, ahogy érkezik a hím és tojó bogárral csőrében. Rászállnak a kerítésre, megnéznek maguknak, majd huss, be a fészekbe.

Ha valami segít feldolgozni a gyászt, hát az a természet. Az erdő, a folyó, a kert, a virágok, az állatok, a róluk való gondoskodás.

Az unoka nagynénénk halt meg, "A" Szommer Margit. Mindig csak így emlegettük. Az utolsó a mi Szommereink közül.  Pár hete, éppen anyám születésnapján mentem Bólyra, vittem a sírokra virágot és persze meglátogattam őt is. Láttam amit láttam, de bizakodtam. Olyan jó volna még, ha maradna,- gondoltam magamban. Mégiscsak a már elment anyánkhoz, Emma tántihoz, ómamámhoz, aki szintén Szommer Margit volt, valamint az általuk oly szeretett Eőry dédmamához kötött. Csak most, halálakor tudatosult, döbbentünk rá nővéremmel, hogy őket láttuk és szerettük benne, ezért tudattalanul ragaszkodtunk hozzá. Mert jó volt belépni a Szommer ház kapuján, ahol éltek és gyerekeskedtek egykor Terus, (az anyám) Emmus, (a tántim) Bélus, (Margit bátyja)  Gili tánt, (ómamám) mama, (Lencsi néni, Margit anyja) meg a papa, (az élni nagyon tudó, vidám Béla bácsi, ómamám bátyja, Margit apja). Az a Béla bácsi, aki az elmúlt század eleji inas éveit Bécsben és Pesten töltötte. Igazi történelmi figura volt számomra. Az élő dzsentri.  Előttem van, ahogy ő mesélt a nagy világválság előtti  arany évekről, a kávéházi életről, élményeiről, élő bolhacirkuszról*!

Ott csintalankodtak a padláson anyámék; cigarettát sodortak, majd közé gyufaport tettek; amitől Bélus, Margit bátyja, rágyújtván, majd szívbajt kapott.

Jó volt beülni a fotelbe, amiben, még anyám is és ők mind ültek; mert itt megállt az idő; meghallgatni mindig ugyanazt a kérdést, - hozhatok egy kis mézes puszedlit, egy kis likőrt, üdítőt? - és már ment is a konyhába. Később a likőr már elmaradt, mert sosem ittunk a Mecseki Itókából, és lassan megtanultam nem elutasítani a édességet és üdítőt, mert megértettem a jelentőségét. Ezt értünk, nekünk vette, a mi megvendégelésünkre. Más nagyon már úgysem járt hozzá.. 

Margit tudatosan akart a mostban élni. A falakon sehol egy kép. Még Krisztus és Szűz Mária sem. A mostban nincs a veszteségek feletti fájdalom, nem kell védelmezni a szívet. Csak a kis kert, benne a virágok, a napi főzés, vásárlás kis madár létére, hétvégi templomi ájtatosság. 
Letisztultság jut róla eszembe.

A mauzóleumban lévő ravatalnál állva meglepő volt a térben és időben való utazásom.  Apám ravatala, temetése villant fel előttem. Nem anyué, vagy a többieké akiket innen kísértünk utolsó útjukra, hanem az, mielőtt apa nyugvóhelyéhez indultunk, egy hirtelen, erős szél fuvallata eldöntötte a  fejfáját. Majd a tor alatt, november negyedikén, szépen elkezdett hullani  a hó.

Csak most, hogy írok, gondolok anya temetésére. Arra a januári nagyon hideg napra, amikor a templomi asszonykórus éneke után, a mikrofonból az Ő hangja csendült fel, és mintha csak köztük, köztünk ülne, elénekelte az Áve Máriát. Így rendezte.

Látom anyut könnyekig nevetni, valami apró tréfán, viccen és képes volt ezt ránk ragasztani, mert a nevetés ragadós és abszolút felszabadító. Egyszerűen élt benne a nevető Buddha. Hogy is lehetett másként túlélni. Szörnyű XX. század. Talán ez az anyu indított arra, hogy a temetésre indulásunkkor három kis vicc jutott eszembe, amin egy jót nevettünk férjemmel. 

Milyen mélységei vannak a gyásznak!

S, ha sírok, ha fáj? Mert igenis fáj! Csak felteszem a kérdést. Kié ez az érzés?  Jó, hogy eszközként használom az Accesst. Tudatosul, hogy csak az ego, a jivatman szenved, a lélek örök fényben él. 

Támogatom a szívemet, használom az apana vayu mudrát, do in szív gyakorlatot, amit tegnap mondott Kori. Elmegyek az erdőbe, a Duna partra sétálni, fürdőbe, hogy átmosson megtisztítson a víz. Megnézem az éledő madárfészket.

Valamint sokszor mantrázom: 

" Az egész élet könnyedén, örömmel és ragyogva árad felém..."**

Hiszem a mondást, miszerint, ha egy kapu becsukódik, kinyílik egy másik.

Namaste

Nevető Buddha: https://youtu.be/yZgyBPsutBY
*https://femina.hu/ezo/bolhacirkusz/
**Access Consciousness mantra

Egy hétvége nővéremnél

Múlt héten vendégségbe utaztam a nővéremhez Bólyba. Kihasználva a még gyönyörű időt, míg ő dolgozni volt, elmentem Harkányba. Útközben rácsodálkoztam ismét a Villányi borvidék szépségére, a Villányi-hegységre, a Tenkesre, a rendezett szőlősorokra, - s mivel egy terelés miatt át kellett utaznom Nagyharsányon és Villányon -, a Villányi történelmi pincesorra. Szinte csak német neveket olvashatunk a pincéken. Mint legtöbb helyen az országban svábok alapította borút ez is. Kiérve Villányból a Sauska borbirtok területén hajtottam keresztül. Nagy rendezvény zajlott éppen, a terelés is ezért volt.

Majd Siklós következett, már messziről láttam a szépen felújított várat, azután Harkányba is értem. A felhőtlen égen fenn járt már a Nap, ami a szép idő ígéretével kecsegtetett. Kora délutánig nyári hangulatban fürdőztem, napoztam, a fürdő gyönyörű parkjában banánfák, pálmafák, hatalmas kaspók virágözönnel. Több mint 100 éves platánok, fenyők, amik még a Batthyány uradalom idejéből valók. 

Eszembe jutottak azok az idők, a hatvanas évek, mikor még nagyanyámmal jöttem ide fürödni. Emlékszem, én a dunai lányka miként reklamáltam ómamámnál, hogy milyen bűzös itt minden medence vize, az ivókútból jövő meleg, kénes víz is ihatatlannak tűnt számomra, mert, hát megkóstoltam, hiszen mamám is ivott belőle. Édesapámnak is ez volt a kedvenc fürdőhelye. Ha hazajött egy-egy fürdőkúra után, jól emlékszem bőrét, ruháját átjárta a kénes fürdő illata. Aztán majd egy emberöltő múlva anyuval, férjemmel, kisfiammal jártunk ide nyaranta, akit itt kezdtünk tanítani úszni. Persze nem a gyógy-, hanem a strandfürdőben.      

Szóval ezt a ragyogó pénteki napot a gyógyfürdőben töltve, az ördöggel cimboráltam. Ez egyszerűen úgy történhetett meg, hogy a legenda szerint Harkányfürdő az ördög műve.*  Kénes szagából kiindulva el is hiszem.

Három óra után indultam vissza Bólyba. Nővérem négyig dolgozott a gyógyszertárban, elé sétáltam. A patikába lépve azt állapítottam meg, hogy nincs patika illat. Régen, mikor még én is gyógyszertárban dolgoztam, ilyen őszi időszakban - különösen ilyenkor - készültek az Elix. Thymi, Sirup kálii oldatok, aminek illata belengte még a patika váróját is, sőt a nyitott ablakokból is ez áradt.  Ma már többnyire csak a gyógyszeres dobozok szaga érződhet. A patikákból gyógyszerkereskedelmi egység lett. 

Szombaton svábfalu programot csináltunk. Először Liptódra mentünk. Elragadó a kis zsákfalu fekvése. A dombok között lévő faluban egy kis patak fut, melynek oldalán minden házhoz téglából épített íves kis hidacskán lehet bejutni. És egykor micsoda házakhoz! Ma már többnyire romosak, de még így is mutatják régi fényüket. Némelyiken még ott a parasztbarokk, szecessziós, vagy klasszicista stukkódíszítés, ami mutatja az igényességet és a jómódot. A ház közepe táján van  a főbejárat, fölötte a német név és dátum, több az 1800-as évekből. Többnyire hosszú oszlopos gang vezet végig a házak előtt, majd L alakban hátul az udvart lezárandó a fészer az ólak, és az istállók. Az után vagy kert, vagy a domb, abban vájt pince, vagy erdőbe vezető ösvény. Ilyen egy sváb porta. A falu fölött kálvária. Megkapó a látvány.

Innen a Nagynyárádi pincesorra, majd Majsra, ahonnan bólyi Schneider felmenőink származnak, és Lippóra mentünk. Ezek is hasonlóan szép kis sváb falvak, síkvidéken. Liptód fekvéséből adódó szépségével nem versenyezhetnek.

Délután a temetőbe mentünk. Édesanyánk, ómamánk, tántink sírjára télire árvácskákat ültettünk.

Németségünk? Már csak a velük való emlékeinkben él.  Ilyen az elmúlás...

*A legenda:

https://netfolk.blog.hu/2013/07/27/a_harkanyi_gyogyviz_legendaja_az_ordogszantotta-hegy_mondaja

Életöm

Otthon jártam, Dunafalván.

Testvéremmel, Pistivel  meglátogattuk a 86 éves unokanagynénénket. Egyrészt tiszteletünket tettük a még élő apai felmenőinknél, másrészt tudakozódtunk gyökereink felől.

Vannak megválaszolatlan kérdések.

A mi szüleink, nagyszüleink sokszor tartották a szájukat, jobb volt dolgokról nem beszélni..., ment is minden a szőnyeg alá.

- És mond Erzsi néni, milyen volt az én nagyanyám? - kérdeztem. Jajj, életöm, hát szép volt! Édösapám mindég azt montta, te lyányom olyan szép vagy, mint Kató nenéd.

Megmosolyogtatott Erzsi néném válasza. Valahogy nem pont ezt a választ vártam, mikor nagyanyámról, az ő édesapjának húgáról érdeklődtem, de beértem ezzel a válasszal.

Apai nagyanyámat csak egy, az apu fiókjában megbújó homályos, valamint a temetői porcelán képe alapján ismerem.

Tudom, mert tudnom kell, hogy dolgos, kétkezi asszony volt.

Mikor unokabátyámtól kérdeztem felőle, ő azt mondta róla, hogy nagyon jószívű, szeretetteljes asszony volt.

Aztán anyutól is voltak ismeret morzsák róla. Csak morzsák, mert, ahogy '54-ben anyám jött a családba, mamám pár hónap múlva ment.

Összeraktam hát a képet, arról az ismeretlennek hitt asszonyról, akivel egyszer álmomban egy úton ballagtam a szigeti, kenderrel szegélyezett földes úton. Ő mezítláb, egyszerű ruhában, én pedig kicsit távolabb tőle, mint a szemlélő.

Most ezt elmeséltem Erzsi nénémnek.

- Eljött hozzád életöm, - mondta, majd hozzátette -, borsózik a bőröm, ahogy meséled.

Ez az álmom a tudatból jött.

Igen, a buddhi dolgozott, a magasabb értelem. Megmutatta, hogy nagyanyám minden sejtemben, érzésemben, vágyamban benne él, s, hogy ismeretlenül is nagyon jól ismerhetem.

Aztán hazaérkeztem.

Dóri megkért, menjek hozzájuk többször, legyek Leventével, míg ők a kertépítéssel, és annak dolgaival vannak elfoglalva.

Kis "életöm", Levente három hét múlva egy éves. Nyolc fogacskája van, amit este fürdéskor  megmos az anyukája. Sika-sika - mondja Dóri, mire Levente nyitja a száját, tartja fogacskáit.

Nem lehet elég korán kezdeni a fogak védelmét, írom nagyon mosolyogva.

Még szopizik, de már eszik minden darabos ételt, amit ilyen korban ehet egy gyermek.

Érthető szavakat mond, lassan elindul, pá pát integet, és huncutkodik. Szemmel láthatóan nagyon szereti a zenét, különösen a house-t. Apukája szegre is akasztotta a basszusgitárját, mert az nem arat most akkora tetszést Leventénél.

Az Öreg Tanyacsárdában

Szombat délutánra nem terveztem semmi egyebet, mint egy jó pihenést. Hajtós ez a július, érzem, hogy fáradt vagyok, több a munka, mint amit még szívesen végzek.

Aztán változott a program. A férjem megkért, menjek el vele Kecskemétre az édesanyjához a kórházba, visszafelé pedig bemennénk az Öreg Tanyacsárdába Lajosmizsére egy vacsorára.

Hogy is mondhattam volna nemet. Tudom, hogy nehéz belenézni a halál szemébe.

A kórházban hófehér, szinte ropogós ágyneműben feküdt a mama. Bármikor érkeztünk, így volt.

Jó látni, hogy megadják az elmenni készülő méltóságát.

Mosollyal köszöntött a mama, mikor meglátott bennünket.

Míg férjemmel kommunikáltak, kicsit elléptem az ágytól.

Már múlt héten is láttam, hogy egy fali tartóban a Példabeszédek könyve. Gondoltam megnézem, milyen üzenete van számomra, mert minden szellemi könyv üzen. Tudjátok, a vonzás törvénye.
Felütöttem.

- Pálnak a népek apostolának látomása van. Az Úr azt kéri tőle, menjen hirdesse a hitet. Ő maga mellé veszi a fiatal, általa megtérített görög-zsidó Timóteuszt és Szalonikiből elindulnak missziójukkal a makedóniai Filippibe, ahol aztán később megalakul az első keresztény gyülekezet.

Nem vallásról van itt szó, hanem hitről, bizonyságról...

Saulusból lett Paulus.*

Elköszöntünk.

Hazafelé beugrottunk az utunkba eső Oázisba, vettünk sok-sok szép évelő virágot, hogy az elfoglaltságaim miatt elhanyagolt kertemet megszépítsem. Nem számít a kánikula, a telihold  befogadó energiája segíti a virágaim megfoganását.
Ezután Lajosmizse felé vettük az irányt.

A Öreg Tanyacsárdához érkezve csodálatos látvány fogadott. Mindenütt gyönyörűen zöldellő, virágzó növények, az elmaradhatatlan piros muskátlik, óriás begóniák. Az asztalokon hófehér élővirág csokrok a vázákban.

Piros-fehér-zöld.

Szeretjük ezt a tradicionális, magyar éttermet. Remek a konyhája, udvarias, gyors a kiszolgálás.

Az étlapon való rövid keresgélés után rendeltem: Bessenyei Feri bácsi kedvenc túrós csuszáját kértem egy deci jóféle Irsaival és mentes vízzel. Valahogy itt most nem mondtam, hogy szalonnapörc nélkül hozzák.

Amíg vártuk a vacsorát, az idős korára egy közeli kunsági tanyára visszavonult színész óriásunkról, Bessenyeiről beszélgettünk. Egy vele készült interjúról, ahol élete mikéntjéről, öregségéről, visszavonultságáról beszélt. Ebben elmondta, hogy tanyája mellett ugyan felesége kérésére építettek egy kápolnát, de Ő nem jár oda. Neki nincs szüksége külsőségekre hitének erősítéséhez.

Hús-vér templom.

TAT TVAM ASI  (तत्त्वमसि)

Meghozták a vacsoráinkat. Az enyém egy egész serpenyő kemencében átforrósított, kicsit ropogósra sütött csusza, megszórva kisült szalonna darabkákkal, mellé egy tálkában a tejföl.

Szedtem belőle. Közben még Bessenyeiről beszélgettünk. Arról, hogy egy történetével milyen  finoman érzékeltette  a  változó világot. Elmesélte, hogy először még nagyon fiatalon kapta meg Otelló szerepét. Hatalmas sikere lett. Minden este vastaps. Majd idős korára ismét megkapta a karaktert, mikorra tele volt már egy férfi összes élettapasztalatával, átéléssekkel. Biztos volt a sikerében. Azonban a várva várt siker elmaradt. A közönség esténként Jágónak tapsolt.

Estéről-estére magányosan gyötrődve ült az öltözőjében, mindig feltéve magának a kérdést: mit nem csináltam jól? Mivel nem végzett színiakadémiát, az Ő diplomáját a közönség tapsa adta.

Miután bevallotta gyötrődését az öltöztetőjének, az, a segítségére sietett.

A közönség annak tapsol akivel azonosul.

Jágóké lett a világ, - mondta keserűen a művész.

Közben üres lett a serpenyőm. Szépen, akkurátusan kiszedtem és megettem a csuszát az utolsó falatig. A desszertnek gondolt tejespitének már egy csepp hely sem maradt.

Tudjátok, nem voltam ennyire éhes, de valahogy ez a magyaros, paraszti környezet a gyermekkoromat idézte vissza.

Az elénk tálalt ételt illett az utolsó falatig megenni. Ez egy tisztelet volt a szüleink fáradságos munkája iránt, mert a kétkezi munkájuk volt az irántunk való szeretetük egyik legbiztosabb jele...

Magot vető paraszt

*https://magyarkamargit.blogspot.com/2015/05/edesanyam.html

A mátyásmadár totem

A mai fárasztó nap után, épp csak letettem otthon a táskámat és már vettem is az irányt az erdő csendjébe. Az ösvényen sétálva megállapítottam, hogy másfél hét alatt, mióta nem jártam itt, a kiserkenő turbolya zöldbe varázsolta talajszintet, a kisebb bokrokon megindultak a hajtások és a madarak is sokkal hangosabban, színesebben énekelnek. Hiába! Igaz a mondás, miszerint "József nap után, még pöröllyel ütve sem lehet a füvet a földben tartani", és az is, hogy "Szent József március 19-én  kiosztja a madarak sípjait". Megállva figyeltem és hallgattam egy énekesrigó gyönyörű trillázását. Egy biciklis neszét hallottam, gyorsan arrébb léptem, s ahogy elsuhant mellettem, megköszönte. Később, mint kiderült, tájékozódó bicikli versenyt tartottak az erdőben.

Szóval, ahogy elsuhant mellettem a bringás, megriasztott egy szajkót, aki ronda hangján kiáltotta, - mátyás!

Kísér már egy ideje utamon a mátyásmadár...

Egyszer ősszel egy kiadós eső után kertünkben a terméskő lapok közül húzgáltam ki a gyomot. Az ilyen csendes tevékenység befelé fordít. Figyelem felbukkanó érzéseimet, emlékeimet. Hozzátartozik a tisztánlátáshoz, a lélek gyógyulásához, az elengedéshez. Emlékszem, édesapám jutott az eszembe. Az, hogy ritkán adott nekem feladatot, de azt megkérdőjelezhetetlenül el kellett végeznem. És épp egy az volt, hogy a járdaközökből ki kellett irtanom a gazat. Guggolni, térden csúszni órákon keresztül. Emlékeztem a gyermeki nemtetszésre, de arra is, hogy tudtam, addig nincs menekvés, míg el nem végzem a  rám bízott munkát...

Milyen örökség ez apámtól, hogy igényem van az ilyen jellegű  rendre, tisztaságra.

És ahogy lassan haladtam a gyomlálással, a madáretető alá érve, egy szép szajkótoll feküdt előttem.

Tudjátok! Az angyalok...

Gyakran megfordulnak szajkók a kertünkben, még sokszor nyáron is.

Felemeltem a tollat és bevittem a nappaliba.  Valahogy adott volt, hogy odategyem a huszon éve gyerekeimtől kapott szép zöld eozin Zsolnay kobrafejhez, ami mára egy szentélyem az Istennőnek.

Emlékképeim tovább pörögtek.

2006. november 4. Az édesapámat temettük. Mielőtt kiléptünk a megüresedett házból, idősebb bátyám, Árpád felnézett. Az ajtó melletti agancsfogason, ott, ahol mindig is lógott, várt apánk zöld, mátyástollal díszített vadászkalapja. Ő leemelte és csak annyit mondott, - én úgy gondolom ezt vele temetjük...

Az ősi eredetmondákban jelentős szerepet kapnak az erőállatok vagy totemek. Ezekben, még ha nem is hiszünk, hátterükben olyan archetipikus erők állnak, melyek időtlenek, örökérvényűek és egyetemesek. Ez egy mélyen bennünk gyökerező ősi kódrendszer, ami példaértékű magatartásmintákat reprezentál. Erőforrások, melyek értéket közvetítenek, sorsalakítók, tudatosodást segítők. Ezért aktiválódnak álmokban, vagy jelennek meg szembetűnő gyakorisággal környezetünkben, mint jelenségek, szimbólumok. Csak észre kell őket vennünk.

A természeti népeknél például, ha egy állat tulajdonságát magukénak akarták, akkor eltáncolták a mozgását, magukra öltötték megjelenését, körbevették magukat rá emlékeztető, tőle származó tárgyakkal.

Nézzük mit adhat magából egy szajkó az embernek.

Fotó: Altmann Péter, Mátyásmadár

Szajkó 

Ősi tudás, bölcsesség, erő, felelősség, elkötelezettség

Kedvenc eledele a makk, (a vadász kalapon lévő makk mellé tűzik szép kék fedőtollát). A tölgyfához való kapcsolata a druidák ősi tudására, bölcsességére utal. Itt bátran írhatom, hogy bennünket magyarokat a táltosok ősi tudására emlékeztet, hiszen a druidák és a táltosok egyazon szerepet töltöttek be népük életében, csak a szerzők, az egyik német, másik amerikai, ők a druidákat említik.  Összeköt a négy őselemmel (tűz, föld, víz, levegő), a négy égtájjal, a külső és belső, valamint az égi és földi világgal.

Felelősségre, elkötelezettségre tanít, arra, hogy ne csak belekezdjünk a dolgokba, hanem következetesen, szorgalmasan, kitartóan véghez is vigyük a fontos dolgokat. Felhívja a figyelmünket, hogy szellemi erőnket alakítsuk tetterővé, talpraesetten ragadjuk meg a közelgő, adódó jó lehetőségeket.

Hangja a másvilág hangja, jelzi jöttünket, a természetben biztos távolságból kísér, védelmez belső, spirituális utazásunk során. Figyelmeztet veszélyekre, betolakodókra. Hangja éberségre, cselekvésre ösztönöz, nem lehet nem meghallani.

Ha felbukkan életünkben ez az impozáns madár, a következő kérdéseket érdemes feltennünk: Van-e energiarabló a közelünkben, vagy nem vagyunk-e mi magunk az, valaki számára? Nem vagyunk-e reményvesztettek? Elegendő türelmünk van-e magunk, vagy mások iránt? Van-e elég kitartásunk?

Meglátjuk-e a figyelmeztető jeleket, van-e erőnk védekezésre, akcióra? Megragadjuk-e a lehetőségeket? Mi az a lehetőség, melyre felhívja a figyelmünket?

Felhasznált irodalom: Jeanne Ruland: Az állatok ereje, Ted Andrews: az állatok szimbolikája

 Az én legfőbb totemállatomról, az archetipus álombeli megjelenéséről.

https://magyarkamargit.blogspot.hu/2013/12/a-teljesseg-keresese.html

Itt a gólyáról olvashatsz:https://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/04/a-madarak-uzenete.html

Források:
http://www.karmaasztrologia.com/p/szimbolumok.html
http://www.symbolonintezet.hu/archetipusok-es-gyogyitas/

Örök tél

Épp a napokban történt...

Járt nálam egy erdélyi asszony, aki, miután körbenézett a lakásban, azt kérdezte: ... és mondd Margitka, te német vagy, vagy magyar?

Mit mondhattam volna mást, mint amit a szívem diktált, amit az ereimben érzek, hogy egyrészt  magyar vagyok, másrészt nagyon is német...

Örök tél

Az első perc végén gördült végig az első könnycsepp az arcomon. Nem, nem akartam sírni, de mintha azalatt az egy perc alatt előre az egész történet döbbenetét megéreztem volna, elárasztottak az érzelmek és mire a filmben a vonat idegen földre érkezett, már megállíthatatlanul patakokban folytak a könnyeim.

Sok mindenre magyarázatot adott nekem ez a film.  Anyai ágon német felmenőim voltak, akiket még Mária Terézia telepített be a Duna forrásvidékéről a török időkben megcsappant (megölt és elhurcolt) magyar lakosság helyére; egyrészt a földeket megművelni, másrészt az iparosodást fellendíteni.

Írom, voltak, hiszen már két éve annak, hogy az édesanyám is meghalt.

Nekik nem kellett a gulágot elszenvedni, mert voltak olyan szerencsések, hogy a bólyi patika padlásán megbújva átvészelték azt, az 1944-es filmbéli időszakot. Az ómamám mesélte, hogy a szinte teljesen sváb lakosságú Bólyról a fiatal lányokat, asszonyokat, - a férfiakat már jóval előbb elvitték katonának a frontra - összeszedték az oroszok és vitték őket. Senki sem tudta hová, miért. 

Most láthattuk... Mesélte, hogy volt pár szerencsés lány, aki útközben meg tudott szökni. 

A film végén azt írják, hogy a hazatérteknek megtiltották, hogy beszéljenek az átélt borzalmakról...

A film befejeződése, az ötvenes évek elején játszódik. Mi, a testvéreimmel ekkortól születtünk.

Vegyes, magyar - német  családban.

Hogy és mit köszönhetek ennek a filmnek?

Elsősorban, hogy felmentést tudok adni édesapámnak, aki számomra most már teljesen érthető módon nem engedte a német szót a házban, pedig édesanyámnak nagy fájdalma volt, hogy gyermekeit nem taníthatta az anyanyelvére. 
Minden tiszteletem édesanyámé, aki bár velünk otthon nem beszélt németül, de nem tagadta meg származását és a faluban, ahová férjhezmenetele után került, igenis beszélt a svábokkal németül! Bátorította őket.

Máig emlékszem, csodálkozva kérdeztem tőle: hogy-hogy tud ez, vagy az a néni, bácsi németül? Mire ő elmondta, - azért kislányom mert sváb, csak magyarosítania kellett a nevét...

És még valami fontos dolog. Attól, hogy nem beszéltek a borzalmakról, még a fájdalmuk, szenvedésük ott volt, ott van a kollektív tudatmezőben. Érzéseik bennünk is rezegnek. Most, hogy reflektorfénybe kerültek ezek az események, feljönnek az elfojtások és lassan elengedődhetnek.

Ugye nincs kollektív bűnösség...?!

Örökségeim

Megértem már arra, hogy örökségeimet ne csak az anyagiakban lássam, találjam. 

Persze-persze! Szépek a máig használatban lévő anyai üknagyanyám által közel 150 évvel ezelőtt kézzel monogramozott finom damasztok, az ómamám csipkéi, porcelánok, anyám konyhai köténye, amitől még nem tudok megválni, Emma tántim fánkszaggatója, ópapám gyönyörű ónémet íróasztala és még sorolhatnám az örökölt, őrzött dolgokat. 

A valóság, az hogy lelkiekben és szellemiekben mérve örökségemet, ezektől sokkal-sokkal többet kaptam. 

Nőként most is először nőies örökségeim jutottak eszembe. Természetes, hiszen, ha sütök, főzök, vasalok, kertészkedem anyáim fogják a kezemet. Valamint magát a nőiességemet, az anyaságomat tőlük kaptam.

De kaptam egy örökséget apáimtól is, éppen így a mindennapi munkám, munkánk kapcsán. 

22 éve annak, hogy a mostanra lassan gyermekeinknek átadott családi vállalkozásunkat, a fakereskedést, életünkben egy éles váltással férjemmel  megnyitottuk. http://fenyokerfatelep.hu/

Hogyan látok egyfajta "apai örökséget" a megélhetésünket biztosító vállalkozásunk kapcsán?

Az erdész édesapám, valamint a kereskedőnek tanult, de édesapja korai halála miatt, annak asztalos vállalkozását átvett elsőszülött anyai nagyapám fával dolgoztak.

Valahogy becsempésződött az életembe, a mi életünkbe a fával való munka. Persze lehet ezt véletlennek gondolni...

A Teremtő által vezérelt sors útjai  kifürkészhetetlenek.

Kötődés

Indulok. A sarokhoz érve indexelek. Ma jobbra, mert Mohács felé megyek.
Szokásomtól eltérően kanyarodáskor nem nézek vissza, nem integetek. Nem hagyok hátra senkit. 

Nővérem hamarosan indul utánam. 

A sarkon benézek az egykori tsz udvarra. Milyen elhagyatott! Valaha itt dolgozott anyánk. Nyaranta kislányként nővérem és én sok időt töltöttünk itt. 

A pillanat töredéke alatt öntenek el emlékek... Látom, amikor anyu egyszer irodájából a fájdalmas macskasírás nyomába eredve megment egy olajtartályba esett macskát. Szegény állat, hogy engedi, tűri a fürdetést, érzi, az élete függ ettől. Felvillan, ahogy Szuszu a szálkásszőrű tacskónk a "tsz kutyája" 4 órakor elsőnek hagyja el az üzem területét és farkcsóválva fut az alig 50 méterre lévő házunk felé. Aztán hátul vagyok a kovácsműhelyben - itt, akkor még lovakat is patkoltak -, ahol a kovács mester  pirít nekünk forró vaslapon a tsz által termelt szójababból. Csak úgy ropogtatjuk a finom csemegét.

Azon gondolkodom, vajon kinek volt ez a találmánya, mert akkor még a boltokban ilyent nem árultak.

Már a tsz szomszédságában lévő, volt gyermekkori barátnőnk házánál járok. Elhagyva azt hátranézek, hogy vajon meg van-e még az a fészer, ahol kis lánykaként egy bújócskázás alkalmával kabátomnál fogva fennakadtam és visítva lógtam  a levegőben?

Csak ez furcsa érzés..., a gyomrom tájékán, csak az ne lenne! 

Tudatosítom. Gut feeling. Emlékeztetem magamat a szankhja filozófiában tanultakra. 

Ez a kötőerő a vágy, az érzelmi kötődés. Szanszkritül  raga (राग).

Van, hogy azt hiszem, már nem kötődöm, elengedtem drága szüleimet, a gyermekkort, hogy felnőttem. Mondja az elmém. De ez az érzés, ez a csalhatatlan zsigeri érzés! Azt becsapni? Nem lehet.

Kötődés a gyökerekhez nagyon is fontos, csak nem szabad, hogy eluralja az embert!

A köldök környéke egyenesen az érzelmi testtel kapcsol össze, ahol minden élet emléke elraktározódik, és ennek a csakrának egyébként is éppen a család a témaköre. Most tudatosítom, hogy nem vagyok elég erős, dolgoznom kell még ezen a csakrámon.
Az Ékszer-város http://magyarkamargit.blogspot.hu/2014/05/az-ekszer-varos.html címmel írtam erről. 

Elhagyom a Dunafalva táblát.

A kistöltéshez érve - ami körbeöleli a falut, hogy a sziget felől védje azt, az esetleges ártól - eszembe jut, hogy árvíz idején a mögötte feltörő, jól felmelegedett buzgárokban mekkorákat fürödtünk. Ide bátran elengedtek szüleink, mert ezek  nem voltak nagyon mélyek. Mégis itt fulladtam majdnem vízbe, mert még alig 3-4 éveske voltam, és nem tudtam, hogy a víz alatt nem kapni levegőt. Bátyáim mentettek meg.
Bemerítkeztem...*

Az út mindkét szélén jegenyék magasodnak. Szinte mindegyiken egy-egy ölyv lesi a prédának valót.

Messze elnézek a sík mezőn apám egykori erdőkerülete felé. 

Elérkezem Kútsebeshez; itt született az édesapám és idejártak testvéreim, a fiúk korcsolyázni, mert ez hamar befagyott, nem volt olyan mély és veszélyes, mint a Duna; majd jön a Tiseri erdő a Füzeséri Holt-Dunával, a vadászkastéllyal,  apai emlékekkel...

Grábóci-puszta. Útelágazás, ahol elhagyom a zsákfalunkba futó bekötőutat. 

Gyorsítok. El kell érnem a mohácsi kompot. 

Mohácsi-sziget (régebben Margitta) felől Mohács látképe (saját fotó)

De vajon  révbe érek!?

Namaste

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszts%C3%A9g

Elfogadás

"A gyermek olyan, mint a tükör. A szeretetet nem kezdeményezni, de visszatükrözi. Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem kap szeretetet, nincs mit visszatükrözie." Dr. Ross Campbell

November van, vagy ahogy őseink mondták: Szent András hava, őszutó, enyészet hava. Ekkorra visszavonhatatlanul megérkezik az ősz. A Nap már távol van a Földtől, nem tudja azt felmelegíteni, szárítani, ezért aztán jellemzően hideg, nyirkos, szeles az időjárás. A formaátalakító természetszellemek a köd leple alatt megváltoztatják a tájat, lassan aludni tér a természet. 

"Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik."

A természettől sokat tanulhatunk, hiszen annak részei vagyunk. Keressük vele a harmóniát!

Legjobban tesszük, ha mostantól mi is kicsit visszavonultabban élünk, több időt töltünk szemlélődéssel. Álmaink a jövőnk csírái.  Petőfi azt írja "Itt van az ősz, itt van ujra" című versében, hogy a természet télen álmodja meg tavaszt és kíván ehhez szép álmokat. 

Célszerű hát nekünk is szép álmokat szőni! Ismerjük be vágyainkat, igényeinket! Szeressük magunkat...

Ma van Halottak napja, mikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a halál csak az anyagi létre igaz. Lelki síkon öröklétről beszélünk.

Ha egy szerettünk elment, meghalt, miért ne szerethetnénk ezután is?... Sőt, van, hogy nem tudtunk szeretni valakit életében, de halála után feloldódnak a vele szembeni engesztelhetetlen érzéseink, megváltozik a kapcsolatra való rálátásunk, megbocsájtunk és már szeretettel gondolunk az illetőre. Lassan átírjuk a múltat... gyógyulunk és gyógyítjuk a kapcsolatot.

Marlon Brando "E dalra tanított anyám" című önéletrajzi regényében olvastam, hogy pszichológusával beszélgetett arról, hogy apjával való rossz viszonya mennyi lelki fájdalmat okozott neki. Aztán idősebb korára megbékélt ezzel, elfogadással lett a dolog iránt. A pszichológusa erre csak annyit mondott, hogyha ezt érzi, akkor a dolog így, már rendben van...

Aztán Jane Fonda "Eddigi életem" című regényében panaszkodik Katharine Hapburnnek apja vele való rideg viselkedése miatt, mire Hapburn nagyon bölcsen azt mondta, hogy úgy kell viszonyulnia az apjához, (egyébként mindenkinek mindenkihez) hogy az, a tőle telhető legtöbbet adta. Csak ennyije volt... 

Másutt, egy spirituális lapban pedig arról cikkeztek, hogy a szülő - gyermek (ember-ember közötti) kapcsolatban látni kell, hogy honnan érkezik az a szülő (ember). Ki tudja Ő mit kapott. Ölelték-e valaha, kapott-e melegséget, dicséretet, biztató szavakat. 

Voltak nekem is belső megoldatlan problémáim a szüleimmel, apámmal kapcsolatban, de lassan feloldottam ezeket a blokkokat, és megláttam Őket a saját szememmel. Megláttam bennük az Embert. 

Éppen a napokban történt. 

A konyhában törölgettem a ritkábban használt nagy vágódeszkámat. Jó pár évvel ezelőtt kaptam édesapámtól, az akkor talán jelentéktelennek tűnő ajándékot. Egy praktikus ajándék az apától, a már feleséggé és családanyává lett lányának.

De most hirtelen más megvilágításban láttam meg a dolgot. 

Egy APA ajándékát tartottam a kezemben. Egy olyan apáét, aki, amikor kitalálta és megcsináltatta ezt a hétköznapi tárgyat, pontosan tudta, hogy ezt akkor is fogom használni, amikor Ő már nem lesz  ezen a földi síkon és biztos volt abban, hogy amikor előveszem, akkor gondolok rá. 
Mit mondhatnék-e felismerés után? 

Szorosan magamhoz öleltem Őt. Hálatelt szívvel. Igen. A lélek halhatatlan világában...

Namaste

Találkozó

Amennyire nem készültem az érettségitalálkozónkra, úgy készülök most az általános iskolaira. Huszon éve nem találkoztunk. Persze néhányunkkal összefutottunk otthon, falván, elbeszélgettünk, de egy találkozó az más. Azon ott vannak volt pedagógusaink, tanár nénik, tanár bácsik, - ahogy alsósként szólítottuk őket - és ott vannak a tanárnők és tanár urak, - ahogy felsőben.

És a hely szelleme!

Ne gondold, hogy az nem számít!

Mikor tavaly felhívtak a középiskolai matura találkozó kapcsán és azt mondták, hogy Pécsett lesz, már is tudtam, hogy nem megyek el. Mert én azok közt a falak közt szerettem volna lenni, ahol annak idején ültünk a padokban, lógtunk az órákról az alagsorban, futkostam le - föl a lépcsőkön először még piros svájcis kis fruskaként, majd csinos lányként. Nincs több kötődésem, elengedtem a volt társakat.

Ez egy jó alkalom a gyermekkorba való visszatekintéshez. Veszem is észre magamon, hogy minduntalan vissza - visszanézek az életemben. Ma már rálátással.

Meghatározó személyek, élmények kötnek ehhez a Duna által elzárt kis zsákfaluhoz, Dunafalvához. A szülők, testvéreim, tanáraim és a gyermekkori barátok. 14 évesen eljöttem otthonról, de mégis... vitathatatlan, hogy a korai évek alakítanak legerősebben. Ez a bevésődés.

Látom édesanyámat, ahogy meleg szívvel gondunkat viseli, tanít minden mozdulatával. Látom édesapámat, ahogy szigorával, tartásával nevel és látom testvéreimet gyermeki civódásban és szeretetben.

Emlékezem...

Erdei kirándulásainkra. Mikor idősebb bátyámmal, Árpival aput látogattuk meg az erdőben, egy szarvascsorda vonult át azon a területen ahol mi voltunk. Berántott egy nagy fa takarásába és csak pár lépésre tőlünk vonultak el a csodaszép állatok.

Arra az esetre, mikor nővéremmel és barátnőmmel az árokparton, az érett kukoricatábla szélén kis játékrezsóban szederlekvárt főztünk...

Életem első cigarettájára, a magaslesen elszívott Fecskére,  amit "jutalomként" kaptam Pisti bátyámtól, mert én találtam az első gombát, aztán majd leszédültem a létrán. A  madár tojás gyűjtő kirándulásunkra, (gyűjteménye volt bátyámnak) mikor a barázdából előttünk kirepült pacsirta tojását a ruhámba rejtettem.

Az iskolai majálisokra. Verseny volt, ki tudja kéz nélkül legelőbb megenni a magasan felfűzött lekváros lángost. Este a Duna parton tanáraink meggyújtották a hatalmas tábortüzet, amit körbeültünk és aztán énekeltünk.

A szeptember eleji őszi munkára, mikor ki kellett mennünk egy, vagy két hétre a földekre mezőgazdasági munkát végezni. Emlékszem, hogy krumplipuskát készítettünk, ami egy hosszú botra felfűzött krumpli volt, aztán megsuhintva a botot kilőttük a krumplit. Jó húzása volt, és szerencséje annak, akit nem talált el egy ilyen lövés. Aztán meg a másfél méteresre is megnövő paréjokból bunkert építettünk és abba bújtunk el cigizni. Akkora füst  lett benne, hogy csak a vak nem vette észre, hogy mit művelünk ott. A beírást az ellenőrzőbe megkaptuk. Hogy féltem  apu haragjától, de elmarasztalása elmaradt. Ő is volt gyerek...

Állítólag sokan ott leszünk a találkozón. Sajnos hárman már biztosan nem lesznek köztünk.

De mégis velünk lesznek.

Forrásom

Ma van a névnapom. Virágokkal leptem meg magamat. Szeretem a virágzást magam körül. Hiszem azt a bölcsességet, miszerint ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent. Hiszem a rezonanciát, a fraktált...

Vettem szép csillagfürtöt, gyűszűvirágot, - ezt ki sem hagynám, mert erről szeretett szakmám egyik ága a drogismeret jut eszembe, ugyanis a Digitális purpurea hivatalos gyógynövény, szívgyengeség elleni szert készítenek belőle, - kasvirágot, - ami ugyan nem hivatalos, de szintén gyógynövény, immunerősítő, - és még dáliát, cipikét, tátikát.

Elültettem őket és mert holdtölte van egészen biztos vagyok benne, hogy megerednek, mert ilyenkor erős a Föld vonzása, jól befogadja a gyökereket.

Szeretek kertészkedni. A gyökereimre emlékeztet.

Mikor pár napja egy eső utáni délután a terméskő lapok között kinövő  gazat gyomláltam, az eset a gyerekkoromba repített vissza. Emlékek jutottak eszembe.

Édesapám ritkán adott házimunkát így pontosan emlékszem amikor egyszer azt a feladatot adta, hogy a járda hézagai közül szedjem ki a gyomot. Tetszett, nem tetszett, meg kellett csinálnom. Aztán egy másik alkalommal talán szénát, vagy szalmát hoztak nekünk, ami az udvaron szétszóródott és nekem össze kellett takarítanom. Amikor végeztem Ő jött és ellenőrizte.

- Még ott, meg ott söpörd össze, - mondta, majd megdicsért a rendesen elvégzett munkámért.

Igen. Az ember azzá válik, amit lát, amit hoz otthonról. Apámtól ezt kaptam...

Megkérdőjelezhetetlen volt a szava. Nagy tiszteletnek örvendett.

Voltam olyan élethelyzetben, hogy azt mondtam magamban, milyen könnyű az indiaiaknak, akik mesterük lábánál ülhetnek (guru, tanítvány), akik vezetik őket. Aztán beláttam, hogy én abban a szerencsében részesültem, hogy mesterekhez születtem, hogy rajtuk keresztül, mintegy forrásként használva Őket, önmagamban találok válaszokat. Bármilyen élethelyzetben.

Ezért nagyon hálás vagyok szüleimnek!

Namaste