Tisztelet

 “Amikor két tisztelet találkozik,

a szeretet csendben nő.”

Jordan Ray 

Fotó: Kunitó Imai

Megerősítések

A különböző területek rezgéseinek és hiedelmeinek felismerése kulcsfontosságú lépés, hogy közelebb kerüljünk a vágyott tapasztalatokhoz.

Ehhez itt van néhány pozitív megerősítés, amelyek segíthetnek magasabb rezgésre hangolódni a pénzügyek, kapcsolatok és egészség területén.

✨️ 💸 Pénzügyekkel kapcsolatos megerősítések

A bőség természetes része az életemnek.

Minden elérhető, amire szükségem van. 

A pénz könnyedén és folyamatosan áramlik hozzám.

Minden szükséges erőforrás rendelkezésemre áll, hogy megteremtsem, amit szeretnék.

Hálás vagyok a pénzért, ami már most is az életem része.

Minden egyes nap egyre bőségesebb és gyarapodóbb vagyok.

Megérdemlem a bőséget, és nyitott vagyok arra, hogy ezt elfogadjam.

❤️ 👩‍❤️‍💋‍👨 Kapcsolatokkal kapcsolatos megerősítések

Mindig különleges szeretet és lenyűgöző gazdagság vesz körül. 

Szeretem és elfogadom magam úgy, ahogy vagyok.

Harmonikus és szeretetteljes kapcsolatokat vonzok az életembe.

Minden kapcsolatomban tiszteletet, megértést és szeretetet tapasztalok.

Méltó vagyok a szeretetre, és azt könnyedén meg is kapom.

A kapcsolataim boldogsággal és örömmel töltenek el.

Nyitott vagyok a valódi intimitásra és kapcsolódásra.

🍊 💚 Egészséggel kapcsolatos megerősítések

A testem csodálatosan működik, és minden nap megújul.

Bízom a testem intelligenciájában, hogy a legjobb formájában tartson.

Minden sejtem tele van energiával, életerővel és egészséggel.

Szeretem, tisztelem és támogatom a testemet.

Minden lélegzetvétellel erősebbé, egészségesebbé és energikusabbá válok.

A belső harmóniám kisugárzik a testemre is.

Ezeket a megerősítéseket beépítheted a napi rutinodba. Az ismétlés és az érzelmi átélés segít abban, hogy ezek az új hiedelmek gyökeret verjenek, és megemeljék az adott életterület rezgését.

Mahádévi, vagy Laksmi Istennő 

Namaste 

Forrás: internet

Frici

-Szóval minden OK, gyógyul, járok gyógytornára, - írta fiam érdeklődésemre,  hogy van sérült lába. - És te hogy vagy? Minden gut? -  Igen szerencsére. - válaszoltam. - Naa, de jó! Amilyen bénán zárult a múlt év, most azért csak jobban indul.🙏🏻🥰 -

Tényleg pocsékul alakultak a dolgok az év vége felé. Betegség miatt elmaradt, és  elcsúsztatott utazás,  elmaradt, vagy hiányosan megült családi, szülinapi, névnapi összejövetelek. Az annyira várt karácsonyi ünnepi együttlét is felemásra sikerült, a január elsejei már megszokott születésnapi parti pedig elmaradt. Valóban volt mindannyiunkban  egy hiányérzet ez miatt. Mert különösen télen,  a begubózás idején kell a szerettekkel együtt töltött idő, a jó ízű beszélgetések, nevetések, az örömteli (vagy éppen nem az) pillanatok  megosztása egymással. A közös kártyázások, társasozások, az ajándékozás öröme az adott és kapott dolgok iránt. Kell a vele járó ölelések melegsége. Ezek mind a szeretetnyelv részei és teljesebbé teszik az életünket, bennünket. Nem elég tudni, hogy lélekben együtt vagyunk! Meg kell élni azt! Különben lélekvesztetté válunk, annak minden negatív következményével, mint például a betegségek, depresszió, függőségek. Ha nem is tudunk róla, de bizony ezek ezt is jelzik.  Erre oda kell figyelni!

Frici

Az úgy  történt, hogy Fricit nem ki-, hanem bedobták. Mégpedig egy felsőpakonyi ház udvarába. Épp cicát kerestem, mert szeptemberben hosszabb ideig beteg voltam. Pocsékul éreztem magam, és valahogy jött az  ötlet, hogy majd egy játékos, dorombolós cica kihoz ebből a cseppet sem jó fizikai és lelki állapotból.  

A fb-on láttam meg a fotóját.  Aztán kiderült, hogy fiú cica és ezzel el is vetettem a befogadás ötletét. Aranyos volt a pofija, fehér - tarka cirmos, pont, amilyent szerettem volna, de nem akartam kandúrt.

- Anyu a Szörpi is fiú, - mondta lányom Dorka, - úgyis ivartalanítani fogod, akkor nem mindegy? - Végül is mindegy és még a műtét is egyszerűbb. Oké elmegyek érte, határoztam el. 

Egy október végi napsütéses délutánon kiszaladtam érte a közeli Felsőpakonyba. 

Így lett egy belső hangtól vezérelve cicám. 

Ha értetek már cuki  cicát, ő az első pillanattól az volt. Még az állatorvosi rendelőben is mindenkit elbűvölt kedvességével. 

- Na és mi legyen a neve, - kérdezte a férjem. 

Csendben ücsörögtem a szobában, amikor  beugrott a név - Frici. Ennél találóbb nevet nem is adhattunk volna neki, mert ő olyan nagyon "Fricis". 

Pár nap után, mikor már megszokott nálunk kiengedtem az udvarra. Pillanatok alatt fent volt kertünk egyetlen fáján, és onnan leste a fára és a madáretetőre szálldosó madarakat. Kergette a faleveleket, bogarakat. A lakásban versenyt futott le, s föl. Imádta a biliárdot, focit, néha benézett a tv mögé, ha eltűnt a golyó, vagy a focilabda. Igazi elevenség volt. 

Aztán pár hét múlva hirtelen túlságosan nyugodt lett. Csak feküdt a fotelben vagy a padlón. Rájöttünk Frici beteg. Irány az állatorvos. Fricinek nagyon magas, több mint 41C°-os láza volt. Vírus, - mondták a vérvétel eredménye alapján, - FIP azaz macska koronavírus.M

Mindennaposak voltunk Fricivel a rendelőben. Megkapta az injekciókat, kicsit jobban lett, majd ismét visszaesett. Láz, étvágytalanság, bágyadtság. Nagyon szomorú voltam miatta, mert nem volt remény a gyógyulásra. Aztán a doktornő mondta, hogy van egy alapítvány, a Bundás Barát, akik külföldről be tudják szerezni a nálunk nem kapható, nem hivatalos gyógyszert. Felhívtam őket.  Képzeljétek el, van még csoda! Átvállalták  Frici cica teljes, több százezer forintba kerülő gyógykezelését. Megmondták melyik rendelőbe, melyik nap, hány órára vigyem Fricit. (Semmi 2-3 órás várakozás, hogy sorra kerüljünk.) Megvizsgálták alaposan, majd vért vettek tőle.  Az eredményből  kiderült, Frici egy enyhébb koronavírus fertőzést kapott.  A Bundás Barát Alapítványtól Judit beszerezte külföldről a gyógyszereket, leadta a rendelőben, ahol aztán elláttak a 84 napos kúrához való szerekkel, és tanácsokkal. A kezelés megkezdésétől alig pár napra már sokkal jobban lett Frici. Január elején vittem vissza  kontrollra. A vérkép szerint jól van. Talán elég lesz a 42 napos kúra. Közben a segítő alapítványtól Judit folyamatosan érdeklődött, hogy hogy van a cica, eszik - e jól, van-e elég gyógyszerünk. Egy pillanatra sem éreztem, hogy magamra lettem volna hagyva a beteg cicámmal. Mára Frici megint egy élénk, játékos, fára mászós cica. 

Kimondhatatlanul hálás vagyok a Bundás Barát alapítvány alapítóinak, dolgozóinak, az alapítványt támogató minden embernek, hogy segítségükkel Frici meggyógyult. Mert hiszem, hogy a pár nap múlva következő kontroll ezt mutatja majd. 

Az adóm 1%-ával eddig is valamilyen állatmenhelyet támogattam. Az idei évtől mély hálával szívemben ezt a Bundás Barátnak utalom. 

Bundás Barát Alapítvány adószáma: 18620029-1-13

Ha gondolod, utald te is nekik. 

Karma

Életünkben gyakran gondoljuk, hogy más körülmények között boldogabbak lennénk, aztán rájövünk, hogy minden helyzetnek vannak nehézségei. Ez az anyagi világ természete. Az a legbölcsebb, ha hálásan elfogadjuk a saját helyzetünket – a saját karmánkat – és a tapasztalatot a tanítónknak tekintjük, ami segít megoldani a feladatainkat, amelyekre a fejlődésünkhöz van szükség.

(Bhakti Tirtha Swami)

Karma: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Karma

Namaste 

Szelídgesztenye

Közel egy éve történt, mikor Kranjska Goran jártunk.

Megérkezésünk után sétáltunk egy nagyot a városkában. A séta során szedtem és markomban fogtam pár lehullt gesztenyét. Ez kihagyhatatlan. Ez kell, mert hozzátartozik az ősz érzéséhez. Az a finom, semmihez sem hasonlítható bársonyosság.

Valahol a patak mentén grillfüst illatot éreztünk. Éhesek voltunk, mentünk az orrunk után.  Átkeltünk egy kis hídon. Az illat a sípálya alján lévő hüttébe vezetett, amit ott valószínűleg persze nem így hívnak. Beültünk, s a kezemben lévő gesztenyéket az asztalra tettem. Jött a pincér felvette a rendelést, ami mi más is lett volna, mint tea, sör, és grilltál. Csevap, kolbász, frissensült, frissen sült krumpli, ajvár, káposztasaláta. Mielőtt elment volna a pincérsrác, benyúlt a farzsebébe és mosolyogva elővett egy gesztenyét.

Sokszor szavak nélkül is értjük egymást.

A gesztenye emlékeimben Bólyhoz köt. Anyám volt utcájában védett gesztenyesor van, s ómamám volt utcájának  közepén is egy hatalmas gesztenyefa magasodik. A szelídgesztenye szeretete is ide köt. Pécsváradi rokonlátogatásai során tántim mindig hozott szelídgesztenyét, majd azt szertartásosan bevagdosta, megspriccelte vízzel és a sparhelten megsütötte.

Ezért nincs is olyan ősz, tél, hogy ezt kihagynám. Olyan jó fogni a markomban séta közben a hidegben,  és bontogatni, majszolni. 

A gyász nagyon hosszú és mély folyamat. Igazából, csak ma láttam rá, hogy mennyire fáj anyám elvesztése. Margit halálával az a világ tűnik el életemből. Az az áldott burok, amit anyáim léte jelentett. Mikor már csak ő volt, Ő jelentette ezt a burkot. És bizony súlya volt a burok megszakadásának.
Mégis, milyen áldottak voltunk és vagyunk, hogy életünk részei voltak. Nagyon nagy  hálát érzek irántuk.

Mára, köszönhető az ájurvédikus kezeléseknek, sokkal jobban vagyok. Nem olyan könnyű a gyermeki lélekrészünk gyógyítása. Sok gyengédséget igényel. Akárcsak önmagunktól, önmagunk felé. 

Ezért hajoltam le és vettem fel örömmel az utcán tegnap a kis gesztenyefa alatt fekvő három lehullt nem szelídgesztenyét... 

Namaste

Szatszang után

"Ha két ember a Legfelsőbbről beszélget, az már szatszang." - egy indiai bölcs

Alig pár perce, hogy befejeződött a szokásos szerda esti szatszang* Maharishi Bhramanandával.
Kitárom az ablakot. - Ah, micsoda akác illat, milyen kellemes a levegő és milyen csodálatos az ég! Gyönyörű kék, s rajta komplementere, a narancs, a csak nem rég lenyugodott  Nap fénye. És ott van csillagom a Vénusz, az esthajnalcsillag.

Repülőgép úszik a képbe, majd rövidesen egy másik is. Nem régen szállhattak fel, még húznak felfelé.
Egy hatalmas szarvasbogár repül a fenyő előtt. Egy hím, felismerem nagy szarvairól. Aztán még egy-két fészkére siető rigó. És már repkednek az esti útjukra indult denevérek.

Az erdő csendesen susog.
Tekintetemet az égről egy, az erdőszélén tekerő biciklis vonja a földre.

Micsoda nyugalom, csend és béke.
Ahogy kívül, úgy belül.
Kifejezhetetlen a hálám.

Mesterünk azt kérte, hogy lefekvés után tízszer mondjunk köszönetet és hálát. Ma önmagunknak. Behunyt szemmel.

Így könnyebb találkozni az Istenséggel.

 Namaste

*Szat - igazság, Szang - társaság

A kapun túl

Úgy tartják az álom átjáró más világokba.  Ekkor a lélek elhagyva a fizikai testet (de egy ezüst fényköteggel megtartva a kapcsolatot,) eljuthat ezekre a helyekre, találkozhat más létezőkkel, emberekkel.

Soha ilyen szeretetteli érzéssel nem öleltem édesapámat, mint ebben a rövidke álmomban, ahol Ő kijött a családi házunkból, majd kilépett a kapun és csak ott állt. Én is kiléptem, odamentem hozzá, és valami megmondhatatlan, felé soha meg nem élt, édes szeretettel pusziltam meg arcát. 

Felébredtem. Percekig az álom hatása alatt voltam. 

A múlt átírható,... lélekben nincs idő. 

Az álom pontos üzenetére azonban csak este lettem tudatos, amikor elcsendesedve a nap dolgain merengtem, s eszembe jutott Wichmann Tamás*. Valahonnan a tudatomban megjelent a Szív Szútra mantrája:

OM GATE GATE PARAGATE PARASZAMGATE BODI SZOHA

A Szív Szútrából:

... a Transzcendens Fölismerés nagy mantráját, a szellemi látás mélységes mantráját, e felülmúlhatatlan igét, e páratlan mantrát, e minden szenvedést csillapító, igaz - mert minden hamistól mentes - Transzcendens Fölismerésben kinyilatkoztatott igét... 

Om gaté gaté paragaté paraszamgaté bódhi szváhá

Ez a buddhista Szív, vagy Kapu mantra. 

Jelentése szabad fordításban: 

A kapun túl (a szívemen keresztül) teljesen átmegyek a megvilágosodásba, Buddha, áldj meg engem!

https://www.youtube.com/watch?v=LwGcclCY9mU

Álmomban apám kiment a házból, ami a testet jelenti, (meghalt) majd kilépett, átment a kapun.
A szíven át  találkoztunk, a lélek birodalmában. Nem most először...

*Régen nem hallottam erről a nagyszerű emberről, legendáról Wichmann Tamásról**, aki a Nemzeti Színházban rendezett Év Sportolója Gálán  MÚOSZ - MOB - életműdíjat kapott.

Nem régen, a róla készült dokumentumfilm (Magyar lapát) bemutatóján beszélt nyílt őszinteséggel gyógyíthatatlan betegségéről és a várt, fájdalmaitól megváltó halálról.

- Ott a sötét vár rám, a végtelen sötétség... Nincs mennyország, túlvilág, annyit kaptunk a sorstól, amennyi itt, a Földön jutott nekünk. Ezt kell, kellett tartalommal, élményekkel, felejthetetlen pillanatokkal megtölteni, és akkor könnyebb a búcsú. - válaszolta a riporternek arra a kérdésére, hogy hisz-e a túlvilágban, van-e remény, megnyugvás, hogy odaát valami egészen más várja.

Igazán elgondolkodtatóvá tett a cikk, miután elolvastam.  Ez az egykor jóképű, őserőtől duzzadó, hihetetlen teljesítményekre képes ember, - s mert sikerei a Dunához volt köthető, - különösen kedves volt nekem.

Egy Ikon volt számomra.

Azon töprengtem, vajon nem volt nagyanyja, aki, mikor még kisfiú volt, este összezárta volna a tenyerét egy, a Magasságoshoz szóló ima, fohász erejéig? Tudom  az "átkosban" a szülők keményen dolgoztak, s a rendszer leszoktatta őket a meghitt beszélgetésekről, főleg az imáról!

A komcsi idők ateizmusa, lelketlensége így üthette fel a fejét.
De a nagyanyák ez felett álltak. Az idősödő ember ösztönösen keresi a kapcsolatot Istennel, ez a nőkre hatványozottan igaz. Szóval ezen gondolkodtam, mitől lett ilyen materialista, ilyen lelkét vesztett ez az ember. Talán még gyermekkori súlyos balesete óta nem békült ki Istenével?

A kommunizmus egyik legnagyobb bűne a lelketlenné vált ember. Hogy az emberek elvesztették hitüket, a Teremtővel való egységüket. Azt hiszik, életük végén egy sötét koporsóba zárják őket, aztán az enyészeté lesznek. Ebben a tudatállapotban valóban van mit félni a haláltól. 

Sötétség és férgek!
Minden együttérzésem ezek felé az emberek felé, mert hiszem, tudom, hogy a testbe zárt lélek a halállal felszabadul.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan édesanyám, nagyanyám, nagynéném voltak, akik gyermekként esténként összezárták két kis tenyeremet egy "Én istenem, Jó Istenem..." imához, s hogy elvezettek  Máriához, Jézushoz.

Áldott vagyok, mert apám által hitem túllépett a templomok kőfalain...

**https://hu.wikipedia.org/wiki/Wichmann_Tam%C3%A1s

  https://magyarkamargit.blogspot.com/2016/01/kontroll-nelkul-v.html

BÚÉK

Az év utolsó napja nagyszerű alkalom az összegzésre. Pár perces elcsendesedéssel megnézni mire is jutottunk az elmúlt időszakban. Mit tanultunk meg az élet adta leckéinkből, milyen tapasztalatokat szereztünk, miben gyarapodtunk és milyen felismeréseket tettünk ezekkel kapcsolatosan. 

Lehet, hogy ez több időt igényel, mint pár perc, de megéri. 

Így tudjuk megélni és kifejezni hálánkat mindenért, ami épülésünket szolgálta és így fogalmazódhatnak meg az elengedésre váró dolgaink. 

Ez kell, szükséges, hogy le tudjuk vetni a régi gúnyát és egy szebbet, jobbat ölthessünk magunkra.

Bármit is engedünk el, tudnunk kell, hogy az üresedés helyére valamit tudatosan be kell fogadnunk.

Például, legyen bármilyen nem kívánt tulajdonságunk, szélnek ereszthetjük a tenyerünkből, vagy papírra írva elégethetjük, majd képzeletben valamilyen pozitív tulajdonságot fogadunk be. Ha más nem jut eszünkbe, akkor fogadjuk meg, hogy szeretetteljesek leszünk környezetünkkel. 

Ez többet jelent, mint csak az embertársainkkal...

Aztán kérjük a Teremtőt, hogy segítsen, támogasson ebbéli szándékunkban, mert Ő jobbat is tud, mint mi azt el tudjuk képzelni...

Szolgáljon jó tanácsként Szvámi Ráma tanítása: 

"Beszélsz a szeretetről. Mindig vágyakozol a szeretetre. Mindig szeretnéd, ha szeretnének. 

Ha tényleg meg akarod tudni, mi az a szeretet, van egy eligazító mondat: ahogyan az élet azt jelenti, hogy élni, a szeretet azt jelenti, hogy adni." 

Kívánom mindnyájunknak, hogy bármit is adott, búcsúzunk hálával az óévtől, és legyen szeretet-  és örömteljes, áldott  az új esztendőnk!

Örökségeim

Megértem már arra, hogy örökségeimet ne csak az anyagiakban lássam, találjam. 

Persze-persze! Szépek a máig használatban lévő anyai üknagyanyám által közel 150 évvel ezelőtt kézzel monogramozott finom damasztok, az ómamám csipkéi, porcelánok, anyám konyhai köténye, amitől még nem tudok megválni, Emma tántim fánkszaggatója, ópapám gyönyörű ónémet íróasztala és még sorolhatnám az örökölt, őrzött dolgokat. 

A valóság, az hogy lelkiekben és szellemiekben mérve örökségemet, ezektől sokkal-sokkal többet kaptam. 

Nőként most is először nőies örökségeim jutottak eszembe. Természetes, hiszen, ha sütök, főzök, vasalok, kertészkedem anyáim fogják a kezemet. Valamint magát a nőiességemet, az anyaságomat tőlük kaptam.

De kaptam egy örökséget apáimtól is, éppen így a mindennapi munkám, munkánk kapcsán. 

22 éve annak, hogy a mostanra lassan gyermekeinknek átadott családi vállalkozásunkat, a fakereskedést, életünkben egy éles váltással férjemmel  megnyitottuk. http://fenyokerfatelep.hu/

Hogyan látok egyfajta "apai örökséget" a megélhetésünket biztosító vállalkozásunk kapcsán?

Az erdész édesapám, valamint a kereskedőnek tanult, de édesapja korai halála miatt, annak asztalos vállalkozását átvett elsőszülött anyai nagyapám fával dolgoztak.

Valahogy becsempésződött az életembe, a mi életünkbe a fával való munka. Persze lehet ezt véletlennek gondolni...

A Teremtő által vezérelt sors útjai  kifürkészhetetlenek.

Damjanich utca 2.

Sanyi bácsi 1912. február 17-én  Felvidéken, Léván született, ebben a trianon előtt színmagyar városban, amit nem sokkal születése után a trianoni békediktátum határozata szerint Csehszlovákiához csatoltak. Lévát ezután a térképeken csak mint Levice lehetett megtalálni.

Sanyi bácsit a történelem vihara Baranyába sodorta, mert a II. Világháború után a szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény következtében Csehszlovákiából deportálták a magyarságot.

Így történhetett az, hogy az ötvenes évek elején megismerkedett a 1921. május 21-én Bólyban született és élt nagynénémmel Schneider Emmával.

Két szelídlelkű ember talált egymásra, de házasságuknak volt egy nagy akadálya.

A felvidékiek a középkortól jellemzően a reformáció hívei voltak, így Sanyi bácsi is, míg a baranyai svábok, mint az én anyai családom is római katolikusok.
Azokban az időkben ez kibékíthetetlen ellentét volt.

De tudnivaló, hogy a szerető szívek között nincsenek vallási viták... Ők hűségesen ragaszkodtak egymáshoz.

Sanyi bácsi minden vasárnap elment a református imaházba, tántim pedig, olykor, ha lelki szűkségét érezte, a katolikus templomba. Délutánonként találkoztak, kézen fogva sétáltak a parkban, majd elköszöntek egymástól és ki-ki ment a saját otthonába.
Így ment ez, vagy kilenc évig.

Sanyi bácsi dolgos kárpitos mester volt. Szorgalmával a semmiből, - mert mindenét Lévában kellett hagyja, - tízen év alatt összegyűjtött egy házra való pénzt, s miután megvette a Damjanich utca 2. számú házat, ómamámban leomlottak a vallási ítélkezés falai, és a már cseppet sem fiatal korú pár végre 1960-ban összeházasodhatott.

Sanyi bácsi a hosszú ház végében alakította ki a műhelyét, elől az utcai fronton pedig laktak.
Úgy ahogy eddig is volt. Csak ettől kezdve hármasban, mert ómama és tánti már hosszú évek óta itt éltek. Albérlőként.

Ennek is megvan a maga szomorú története.

Valamikor a '29-'30-as évek nagy gazdasági válságánál kezdődött, és egy családon belüli kezesség vállalás utáni kilakoltatással, nincstelenné válással végződött. Nem maradt nagyszüleimnek semmijük, csak a  fájdalom és a valamikori jólét tudatából adódó büszkeség. Ópapám '49-ben belefáradva  sorsa nehézségeibe elhunyt.

Így maradtak a házban hármasban: óma, tánti, és édesanyám, aki '54-ben férjhez ment és elköltözött Bólyból.

Szóval, Sanyi bácsi megvette ezt a házat... Ekkor kitették a bejáratnál a cégért:

   Kiss Sándor

 kárpitos mester  

    kisiparos

Emma tántimnak a község központjában volt egy kis varró-szalon és kézimunka üzlete, ahol  női szabóként dolgozott, valamint  nagyanyám,  unokanővérem és  saját maga által készített horgolt és kötött csipkéket és az egyéb kézimunkákat árulta. 

Ők nem mentek szövetkezetbe, ami elvárt dolog volt a kommunista érában, hanem saját erejükből, talentumukból boldogultak, vállalva annak nehézségeit és az állam kisiparosokra mért plusz terheit.

Ómamám  pedig csak vezette a háztartást...

Mindenki szorgalmasan végezte a dolgát.

Gyermekként nyaralásaim során sokszor lábatlankodtam ebben a kis udvarban a műhely közelében. Máig emlékszem az ott lévő illatra, amit az afrik, a politúr, a szép bársony, brokát, vászon kárpitanyagok, valamint az enyv adott. Emlékszem arra is, hogy Sanyi bácsinak mindig voltak inasai, akik évekig tanulták nála a kárpitosmesterséget. Ezek a fiúk nem csak a szakmát tanulták ki Sanyi bácsi keze alatt. Sokkal többet kaptak ettől az embertől. Morált, tisztességet, emberséget, hagyománytiszteletet, atyai gondoskodást és még oly sok mindent, amit igazán csak Ők tudnak megfogalmazni.

Sanyi bácsi mialatt dolgozott, halkan dúdolászott, olykor magában beszélt. Néha aztán fennhangon, szinte dalolva megszólalt - szeretlek Emmuskám! -, vagy - szeretlek szívecském! Ez nekem teljesen természetes volt, hiszen  Emma tántim  rendkívül szeretetre méltó volt. Mikor azonban néha azt kiáltotta, hogy - pissszkos kommunisták!, - azt nem értettem, mert a kor felnőttjei nem beszéltek miértekről.
A sok fájdalmat amit a XX. század adott, magukba zárták és csak az ilyen nem tudatos elszólásból lehetett tudni az elfojtott, ki nem beszélt érzelmeket.

Ómamám, - Schneider Istvánné, született Szommer Margit, 1898. szeptember 21-én az akkor még Németbólyban -, azonban beszélt....

Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni a Turult*, beszélni a háborúkról, - sváb** asszony létére mennyire magyar volt!, - és Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni az Irgalmas Szűz szobrát,  - ott mindig megálltunk, keresztet vetettünk, - és fontosnak tartotta, hogy elvigyen templomba...

Nem magyarázott különösebben, csak éppen annyit, hogy majd annak idején helyére kerüljenek a gyermek-ember fejében a dolgok... Így értettem meg trianont, és Sanyi bácsinak a kommunista diktatúra iránti gyűlöletét, valamint így értettem meg a magyarság Boldogasszony hitét és így tettem azt észrevétlenül a magamévá. Lettem nemzeti érzelmű, mikor pedig trikolórunkat elnyomta az  ötágú vörös csillag...

Az évek során Sanyi bácsi és Emma tánti nagyon sok embernek szerzett örömöt, elégedettséget, szépséget egyszerű, becsületes, erkölcsös, kétkezi munkájukkal. Csodákat műveltek. 

Sanyi bácsi az öreg, kopott, megunt darabokból szép, új bútorokat varázsolt, tántim pedig méteráruból divatos ruhákat, lakásdíszítőket. De a legszebbek, amik kikerültek a kezei közül, azok a menyasszonyi ruhák voltak. Mindegyik egy külön költemény volt. Finom ízlésével segítette a menyasszonyokat az anyag, a hozzáillő csipke, a tüllfátyolhoz a koszorú,  a kesztyű és cipő, de még a csokor kiválasztásában is. Minden apró részletre figyelt. Követhető volt a próbák alatt, ahogy egyre teljesebbek lettek a ruhák és egyre ragyogóbb a menyasszonyok arca.

Ó, kisgyermekként mennyi lakodalmas tortát ettem én!

Míg ez a két aranyember örömöt vitt az emberek életébe, ómamám csak vezette a háztartást...

Déli tizenkét órakor, mikor a Kossuth Rádióban megszólalt a harangszó, már az asztalon gőzölgött a leves.

Asztalhoz ültek és hármasban szépen megebédeltek, majd következett a "patika", a szertartásosan elkészített és elfogyasztott kávé. Emma tánti nagy precizitással mérte ki a babkávét, számolt meddig őrölje azt, pontosan mérte a hozzávaló vizet. Ezért nevezte el Sanyi bácsi  a kávézást patikának.

Tradicionálisan éltek. Náluk a vasárnap és ünnepnap valóban pihenő nap volt. Ekkor összejártak barátaikkal. Kitisztították a cipőiket és szépen felöltöztek. Nyáron elsétáltak együtt a parkba, a férfiak nézték a focimeccset, szurkoltak, a nők pedig sétáltak, csevegtek. Télen hol egyiküknél, hol másikuknál összeültek,  kártyáztak, beszélgettek.  

Kettesben elmentek a Balaton mellé, vagy a Mátrába, Galyatetőre nyaralni. Pár évente elutaztak a Felvidékre, Lévára és megnézték az egykori koronázó városunkat Pozsonyt is, amit akkor már Bratislavának hívtak.

Év végére, mire megjött a hideg tél, határidőre befejezték  vállalt munkáikat. Emma tántim ekkortól a háztartásban segédkezett ómamának. Délután, este a család a szobában a szép Zsolnai cserépkályha melege mellett múlatta az időt, olykor csak a pattogó tűz zaját hallgatva csendben ültek a félhomályban, vagy beszélgettek,  tévéztek, olvastak, kézimunkáztak. 

Karácsony közeledtével megnövekedtek a ház körüli teendőik. Bevásárlások, takarítás, tűzifa készítés, aprósütemény készítés, majd utolsó napra maradt a bejgli készítés. 

Sanyi bácsi magára vállalta a bejglihez való dió- és mák darálását, mert a darálók hátul voltak a műhely melletti kamrában, ahol az öreg, ópapa féle almárium is állt a befőttekkel. Ott, ilyenkor már meglehetősen hideg volt. Feltette kopott barna svájcisapkáját, meleg mellényt, kabátot öltött és hátraballagott, hogy a száz évesnél is öregebb darálókon megdarálja a töltelékeknek valót.

Mindeközben családja iránti szeretetteljes gondolatok járták át. Boldog volt. Hálás volt jó sorsáért, szerető feleségéért, gondos anyósáért. Elégedettség töltötte el emlékezve megrendelőinek örömére a jól elvégzett  munkájáért, örült  jövedelmének, és annak, hogy abból szépen  megélnek.

Emma tánti gondolatai, - miközben készítette a konyhában a bejgli tésztáját -, szintén a szerettein jártak. Szeretettel emlékezett elhunyt apjára, hálás volt az édesanyjának, aki egész évben segítette mindkettőjük munkáját azzal, hogy ellátta a háziasszonyi teendőket. Eszébe jutott húga és annak négy kis gyermeke. Elképzelte, hogy mennyire örülnek majd az ajándék könyveknek, a pár játéknak, amit vásároltak nekik. Aztán végig gondolta, mennyi minden szépet alkotott az évben, mennyi örömöt szerzett az embereknek és ez mosolyt csalt az arcára. 

Ómának, - természetesen Ő is a karácsonyhoz készülődött -, szintén a családja járt az eszében. Hálával emlékezett szüleire, akik annak idején szorgalmas munkájukkal jólétet teremtettek. Gondolt édesanyjára, ómamájára, akiknek szorgos kezétől és jó szívükből tanulta az asszonyi teendőket. Örült ennek az örökségnek. Jó hasznát vette a nehéz időkben, amikor kosztosokat tartott, és kézimunka eladásból szerzett jövedelmet, hogy özvegyen két lányát taníttatni tudja.  Örült veje és idősebb lánya, Emma békés, szerető házasságának. Szeretettel teli aggódással gondolt a tőle távol élő lányára, Terusra és annak négy kis gyermekére, kedves unokáira.


Elérkezett a szenteste. A szobában a karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat és az illatos bólyi csillagszórókat. Boldog ünnepet kívántak egymásnak, miközben átadták apró ajándékaikat.
Ezután kimentek a konyhába az ünnepi asztalhoz és elfogyasztották a böjti vacsorát.
Az ételek  ez este különlegesen ízletesek voltak, aminek csak egyetlen egy titka volt: aznap mindent áthatott a SZERETET.

*  https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Dunai_sv%C3%A1bok

Elfogadás

"A gyermek olyan, mint a tükör. A szeretetet nem kezdeményezni, de visszatükrözi. Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem kap szeretetet, nincs mit visszatükrözie." Dr. Ross Campbell

November van, vagy ahogy őseink mondták: Szent András hava, őszutó, enyészet hava. Ekkorra visszavonhatatlanul megérkezik az ősz. A Nap már távol van a Földtől, nem tudja azt felmelegíteni, szárítani, ezért aztán jellemzően hideg, nyirkos, szeles az időjárás. A formaátalakító természetszellemek a köd leple alatt megváltoztatják a tájat, lassan aludni tér a természet. 

"Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik."

A természettől sokat tanulhatunk, hiszen annak részei vagyunk. Keressük vele a harmóniát!

Legjobban tesszük, ha mostantól mi is kicsit visszavonultabban élünk, több időt töltünk szemlélődéssel. Álmaink a jövőnk csírái.  Petőfi azt írja "Itt van az ősz, itt van ujra" című versében, hogy a természet télen álmodja meg tavaszt és kíván ehhez szép álmokat. 

Célszerű hát nekünk is szép álmokat szőni! Ismerjük be vágyainkat, igényeinket! Szeressük magunkat...

Ma van Halottak napja, mikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a halál csak az anyagi létre igaz. Lelki síkon öröklétről beszélünk.

Ha egy szerettünk elment, meghalt, miért ne szerethetnénk ezután is?... Sőt, van, hogy nem tudtunk szeretni valakit életében, de halála után feloldódnak a vele szembeni engesztelhetetlen érzéseink, megváltozik a kapcsolatra való rálátásunk, megbocsájtunk és már szeretettel gondolunk az illetőre. Lassan átírjuk a múltat... gyógyulunk és gyógyítjuk a kapcsolatot.

Marlon Brando "E dalra tanított anyám" című önéletrajzi regényében olvastam, hogy pszichológusával beszélgetett arról, hogy apjával való rossz viszonya mennyi lelki fájdalmat okozott neki. Aztán idősebb korára megbékélt ezzel, elfogadással lett a dolog iránt. A pszichológusa erre csak annyit mondott, hogyha ezt érzi, akkor a dolog így, már rendben van...

Aztán Jane Fonda "Eddigi életem" című regényében panaszkodik Katharine Hapburnnek apja vele való rideg viselkedése miatt, mire Hapburn nagyon bölcsen azt mondta, hogy úgy kell viszonyulnia az apjához, (egyébként mindenkinek mindenkihez) hogy az, a tőle telhető legtöbbet adta. Csak ennyije volt... 

Másutt, egy spirituális lapban pedig arról cikkeztek, hogy a szülő - gyermek (ember-ember közötti) kapcsolatban látni kell, hogy honnan érkezik az a szülő (ember). Ki tudja Ő mit kapott. Ölelték-e valaha, kapott-e melegséget, dicséretet, biztató szavakat. 

Voltak nekem is belső megoldatlan problémáim a szüleimmel, apámmal kapcsolatban, de lassan feloldottam ezeket a blokkokat, és megláttam Őket a saját szememmel. Megláttam bennük az Embert. 

Éppen a napokban történt. 

A konyhában törölgettem a ritkábban használt nagy vágódeszkámat. Jó pár évvel ezelőtt kaptam édesapámtól, az akkor talán jelentéktelennek tűnő ajándékot. Egy praktikus ajándék az apától, a már feleséggé és családanyává lett lányának.

De most hirtelen más megvilágításban láttam meg a dolgot. 

Egy APA ajándékát tartottam a kezemben. Egy olyan apáét, aki, amikor kitalálta és megcsináltatta ezt a hétköznapi tárgyat, pontosan tudta, hogy ezt akkor is fogom használni, amikor Ő már nem lesz  ezen a földi síkon és biztos volt abban, hogy amikor előveszem, akkor gondolok rá. 
Mit mondhatnék-e felismerés után? 

Szorosan magamhoz öleltem Őt. Hálatelt szívvel. Igen. A lélek halhatatlan világában...

Namaste

Szat, Csit, Ananda

Olyan régóta vágytam menni Palicsra, ebbe a monarchiánk egykor közkedvelt szecessziós fürdővárosába, valamint Szarajevóba, a kis Sztanbulba, így kihasználva, hogy a húsvét négy napos ünnep lett, megszerveztünk egy kis túrát.

Péntek reggel indulás.

A déli határ felé közeledve egyre több az autó. A nyugaton vendégmunkáskodó keletiek már sok éve járják erre zarándokútjukat, most az ünnepek előtt is így van. A határnál feltorlódunk. Ismerős még a régi időkből a helyzet, de most mindössze félóra alatt túl vagyunk az átléptetési procedúrán.

Az autópályán tovább futunk Palicson, hogy először egy rövid séta erejéig meglátogassuk a Vajdaság egy másik gyöngyszemét, Szabadkát.

A centrumban a szép klasszicista Szabadkai Népszínház magasodik, nem messze tőle a felirat: Magyar Szó. Ezek a vajdasági magyarok megtartóerejét adó kulturális helyek és velük itt van Kosztolányi szelleme is a térben...

A belvárosban körben szép ornamentikájú, többnyire a szecesszió jegyeit magukon viselő épületek.

Utcáin, terein sétáló, vendéglők teraszán ücsörgő, szépen öltözött emberek. Idén éppen egybeesik az ortodox és római katolikus húsvét. Érezhető egy csendes, ünnepi hangulat. Nagypéntek van. Csak a gyerekek nevetgélnek hangosan.

Séta közben hallom, az idősebb urak ajkán keveredik a magyar szó a szlávval. Épp, mint egykor ómamám és anyám, akik beszélgetéseik során sokszor észrevétlenül váltottak németről magyarra és magyarról németre. Megmosolyogtat a dolog. Megállok kicsit hallgatózni, mintha csak a mögöttük lévő szobrot, épületet nézném. 

Nem hiába mondják, hogy a Kárpát-medence olvasztótégely...

Dél körül érkezünk Palicsra. A ragyogó napsütésben jól esik a tó melletti séta, nem hagyjuk ki a nem messze lévő  állatkertet sem.

Időutazunk.

A Női fürdő, a Lujza villa, a Bagolyvár, a Víztorony, a kultúrának helyt adó Vigadó mind a múltszázad elejére, a szecesszió éveibe röpít. Olyan ez a Palicsfürdő, mint egy kis ékkő, nem kopott meg.

A vitorlások, kajakosok, vizibiciklisek  szemmel láthatóan élvezik a tó adta lehetőségeket. Sőt a napozni vágyók is a férfi fürdő pallóin.

Délutánra megéhezve az egyik tó melletti étterem teraszán költjük el estebédünket. A felszolgált tradicionális ételekben nem csalódunk. 

Minden olyan idilli.

A tó tükre gyengéden fodrozódik...

Naplementekor már a tó melletti szállásunk teraszán ülünk. A bíborra festett ég a passióra, Jézus szenvedéstörténetére emlékeztet...

Reggel Újvidék felé vesszük az irányt, indulunk Boszniába. Csak bámulom a zöldellő bácskai tájat..., a néhol még fellelhető magyar nevű falvakat. Üreg, (Irig), Maradék, (Maradok).

Majd megérkezünk a szerb-bosnyák határra, ahol kb. fél óra sorban állás után átléphetjük a határt és már az első településen megérezhetjük a "másságot" az égbenyúló minaretek és a kendős asszonyok látványával. 

A kendő viselete nagyon szép, ősi szokás. Nálunk is hagyománya van, még a szólás is azt mondja, "bekötik a fejét", mikor asszony lesz a lányból. 

Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy a fejkendő viselve emlékeztet valamire, vagy inkább valakire. Aki bennünk és fölöttünk van. Fölöttünk, mert több, mint amik vagyunk! Ez pedig a bennünk élő Istennő. 

Viselőjének ad ez egy alázatot...

Utazva a Drina mellett, majd átkelve a hegyeken, alagutakon megérkezünk Szarajevóba. Megkapó a látvány. A völgyben és a hegyoldalakon elterülő város, ég felé nyúló fehér minaretekkel, színes templomtornyokkal, körülölelve mindez zöldellő tájjal és fehéren virágzó gyümölcsfákkal.

A Gecsemáné-kert jut róla eszembe...

Az óvárosban szállunk meg a Bascarsija szélén.

Annyira igaz az a szlogen, hogy Szarajevó a kultúrák találkozása. Nálunk is vannak mecsetek, török fürdők, amik a török hódoltság idejéből valók, de itt ez élő. A mecsetek legtöbbje valóban muszlim imaház, nem pedig múzeum, vagy keresztény templom. Az emberek öltözete, és ez különösen a nőkre vonatkozik, kelet jegyeit viseli magán. Fejük kendővel, vagy csinosan turbánnal van befedve. 

A bazár utcái különféle keleti mesterségeknek vannak szentelve, így például kelmés, ékszeres, bőrös, cserepes, ötvös, éttermes és kávézós utcák vannak. 

Ételeik nagyon finomak, ízletesek és ki nem hagytam volna a mézzel nyakon öntött, bosnyák tradíció szerint készült desszerteket.

Az emberek mindenütt nagyon kedvesek, szolgálatkészek. 

Vasárnap az eső ellenére felmegyünk Jahorinára, hogy lássuk az egykor itt rendezett téli olimpia helyszínét, habár most teljesen holtszezon van. A hó már szinte teljesen elment, de még nincs jó lehetőség  a tavaszi sportokhoz.

Hétfőn reggel elindulunk haza. Kis kitérővel útba ejtjük Visokót. Már messziről tévedhetetlenül felismerhető a Nap piramis és a Hold piramis. Letesszük az autót a Nap piramis lábánál, majd gyalog elindulunk az ösvényen a piramis csúcsa felé. Nem könnyű a túra, mert ázott a talaj, és meredek az emelkedő. Fölérve szétnézünk a  prehisztorikus tájon.

Rövid cipőtakarítás után beülünk az autónkba és indulunk. Még hosszú út áll előttünk. Nem is sejtjük mennyire...

A bosnyák-horvát határon nem várt két órányi a sorban állásunk, majd Udvarnál további másfél.

A türelem az egyetlen dolog ami ilyenkor segít. Ezt  a leckét jól megtanultuk még azokban a régi szoci időkben.

Halk zene szól a rádióban. Elmerengek... 

Itthon vagyok ezen a földön. Baranyában éltek az őseim. Az anyai, itt a jelenlegi határ két oldalán, Pélmonostoron, ami ma Beli Manastir, Dályokon, ami ma Dubosevica és Sátorhelyen és Bólyon és környékükön. Ezeket a zöldellő dombokat, lankákat emlegette oly szeretettel édesanyám nem sokkal halála előtt. 

Itt van, csak egy ugrásra a sziget, melyen megláttam a napvilágot, ahonnan származik édesapám.
Körbeölelik kis szigetemet, lelkemet, szülőhelyemet Baranya és Bácska...

Azt olvastam valahol, hogy mi magyarok őrző nép vagyunk, ezért nagyon ragaszkodunk a szülőföldünkhöz. Ezt éreztem a Trianont megélt szüleimnél és egy igazán erős hazaszeretet kaptunk tőlük. Egy erős tudatosságot, hogy a magyarság szelleme kell, hogy éljen ezen a területen! A Kárpát medencében, Európa szívében.
Mindegy mi a nevük a városoknak és az embereknek. A szellemiség a fontos! *

De ezt a szellemiséget most nagyon nehéz fellelni. 

RÁnk sötétedett...

Végre beléphetünk hazánk területére. Elindulunk Mohács, Bóly, Budapest felé.

A várakozás ideje alatt, szívembe mély szomorúság költözött. Már nem mondja nekem többé senki, hogy kislányom, gyermekem, Márikám...  

Tudjátok az örömünket megoszthatjuk másokkal, de a fájdalmunk csak a miénk!

Csendesen gurulnak arcomon könnyeim. 

Tudatosan keresem a segítséget  fájdalmam enyhítésére. 

Istenem segíts!
S hogy ezt az istent KRISztusnak, vagy KRISnának hívják teljesen mindegy.

Megszólal belül egy dallam: én nem ez a test vagyok... Én halhatatlan lélek vagyok...
Szat, Csit, Ananada.

Az elme elCSITul, a lélek, a szív megnyugszik, a szenvedés alábbhagy. 

Ez a mantra ereje.

Időközben megérkeztünk Budapestre. 

Bekanyarodunk az utcánkba. 

George Harrison énekel a Slágeren. 

My sweet Lord
hm, my Lord...

Halleluja, 

Hare Krisna, 

Krisna Krisna,

Háré Háré,

Guru Ráma,

Guru Visnu,

Guru Deva,

Hálás vagyok. A szép élményekért, s hogy szerencsésen utaztuk végig az 1200 km-t.

*Utalok ősi hitünkre, Yotengritre.

Az eljegyzési tánc

2015. novemberének utolsó hétvégéjén történt. 

Unokaöcsém eljegyzési vacsorájára nem csak a szűk család kapott meghívást a menyasszony és családja részéről, hanem mi is testvéreimmel a nagybácsi és nagynénik családjaikkal. 

Történt mindez legidősebb testvérem akaratából, lévén az ő fiának eljegyzése. 

Őszintén megvallotta, hogy édesanyánk iránti tiszteletből és szeretetből kérte, hogy mi is az ünneplők között legyünk, mert bölcsessége azt súgta, hogy a már 90. életévét betöltött, láthatóan fizikailag megfáradt anyánknak így szerezheti meg azt a ritka örömöt, hogy együtt láthassa mind a négy gyermekét. Talán éppen utoljára...

A finom vacsora után a zenész "húzta" a talpalávalót, mi  pedig táncra perdültünk. Nagyon jó volt a hangulat. Tánc közben  tekintetemmel megkerestem anyut, akinek vacsora közben egyik oldalán nővérem, másik oldalán én ültem, de most a férjemmel volt és hihetetlen módon nevettek, de úgy, hogy majd leestek a székről. 

Tánc végén leültem hozzájuk, kikérdeztem a nagy jókedv okát, nevettünk azon együtt is, majd egy lassúbb táncnál elhívtam: gyere mamám táncoljunk! És mi, akkor kettesben szépen, lassan táncoltunk. 

Milyen jó RÁ így emlékezni...

Csak a halála utáni elengedés ideje alatt gondolkoztam el azon, hogy vajon táncoltam-e valaha ez előtt édesanyámmal?! Annyi mindent csináltunk együtt, tanított vetni, kapálni, főzni, sütni, énekelni, varrni, kötni, hímezni, de táncra nem emlékszem...

Ma, édesanyám halálának egy éves évfordulóján szívemet különös hála tölti el. Először is gondolok szeretettel  RÁ , majd  nővéremre, aki  anyu életének utolsó leheletéig vele volt, de hálás vagyok fivéreimnek is mindazért, amit adtak édesanyánknak.

Mára megenyhült az idő, reggelre fehér lett a táj, mindent befedett a hó.

Délben kisütött a Nap, s egy-két virágom mutatja makacsul ellenállva a tél hidegének, hogy van kikelet!

                            

                            

                            

Catch me if you can.

 A Velebit alagúton átérve  mediterrán meleg fogad minden  horvátországi nyaralásom alkalmával, és ez a meleg dél felé haladva csak fokozódik, szubtrópusivá válik. Déli 1 óra körül megérkezve Gomilicára a Marina Kaštelába az autóból kiszállva ez a perzselő hőség fogad.

A hajóátvételéhez leadjuk a papírokat. Várjuk a becsekkolást, hogy a fullasztó marinai levegőtől szabaduljunk és még délután kifuthassunk, hogy a tengeri levegő és a szél felfrissítsen. 

Ez még órákig várat magára. 

Yacht Week van. A világ minden részéről érkező fiatalokkal van tele a kikötő. Megszokott dolog mindenki netezik, telefonál, valahol máshol van. Hófehér yachtjaikon  az utaslistának megfelelően spanyol, német, norvég, svéd, olasz, amcsi lobogók. Horvát skippereiken piros egyen póló.  Az ég felhőtlenül kék, szikrázó a napsütés. Hihetetlenül színes a kép.  

Vajon látják a pillanat szépségét?

Végre 6 óra körül elkapjuk a  kikötői személyzet egy tagját, aki átadja a hajót. Egy hétre miénk a yacht. Felkötjük a magyar lobogót, majd lassan kihajózunk a kikötőből és a Kaštelai-öbölben vitorlát bontunk. A rövid fürdőzés és a vitorlák ellenőrzése után  vidáman hajózunk vissza a kikötőbe készen az adriai, tengeri utunkra. 

Az első, aránylag szélcsendes napunk végén, délután négykor szerencsésen kikötünk az Adriai tenger egyik szigetének Soltának gyöngyszemén, Maslenicán.

Ember tervez, Isten végez… Éjjel lecsapott a Bóra  s miután megtapasztaljuk, különösen a kezdők, hogy milyen kevés az emberi erő és akarat a természet erőivel szemben, az útvonalunkat újratervezzük. Korcsula kimarad, a bisevói Kék-barlang kimarad, de a kedvenceim Palmezsán, Hvár, Milna a bracsi öblök védettségük, közelségük miatt bekerülnek a programba.

Míg mi lányok az öblökben napozunk, a fiúk kihajóznak és órákig élvezik a szél uralását a dagadó vitorlákban.

A tengerek, óceánok, vizek a Föld érzelmi teste. A nagy szél okozta viharok, hullámok analógok az érzelmek felkavarodásával. Hagyom magamban, körülöttem ezt a tisztulást, sohasem fojtom el gyógyszerrel. Mindig bízom magamban, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy nem csapnak át a fejem felett a hullámok. Csak figyelem a felbukkanó helyzeteket, érzelmeket…

Most is így van. Így vagyok képes arra, hogy anyaként és üzletasszonyként az otthonról érkező szinte sokkoló híreket feldolgozzam. Itt a tenger közepén lássam, hogy a kétségbeesés nem segít, viszont a remény, a bizakodás, hogy minden jóra fordul nagy segítségemre, segítségünkre van. Innen tisztán látjuk a családi-  testvéri összefogást, a szeretetet mely erőt ad és megnyugtat…

Ahogy a szelek királya Bóreász kezdi zsákjába gyűjteni a szeleket a tenger békésebb arcát mutatja, megszelídül. Az otthonról érkező hírek is már megnyugtatóbbak. Igazi harmóniámat a természet szépsége adja vissza. Képes vagyok a jelenben lenni. Sem a múlt, sem a jövő nem foglalkoztat. Nézzük a milnai éjszaka csillagos egét, ragyog a Göncöl, mutatom a kevésbé ismert csillagképeket: látod, az ott a Hattyú, a Corona Borealis, a Delfin. Másnap yachtunk mellett felbukkanak az Adria delfinjei, óriási örömöt csalva szívembe. "Mintha" csak este megidéztem volna őket. Bámulom, mikor, hol bukkannak fel. Finom hullámmozgásukkal, hol párosan, hol egyenként, vagy csoportban.

Az élménygazdag hét után szerencsésen, épségben kötünk ki Marina Kaštelában. 

Esti programként férjemmel egy rövid időutazást teszünk Kaštela Gomilicában. Megnézzük a tengeri sziklára épített több száz éves kis védelmi erődöt és várat, majd tovább sétálunk a városka sikátoraiba. A főtérre érkezve folklór estbe botlunk, melynek címe: Mandolina & Tamburin. 

Épp kezdődik. Leülünk egy-egy székre és csak hallgatjuk, nézzük a csodát.

Potyognak a könnyeim. Anyám van jelen. Látom Őt, ahogy pengeti kis gyöngyházbetétes mandolinját és énekel. És velünk vannak férjem apai felmenői a horvát ősök. Ők ropják hozzá a táncot...

Reggel a  marina recepciója mellett ülve várom indulásunkat. Nézelődök. Kilenc óra, de már hőség van és nagy nyüzsgés. A közeli reptérről  transzferbuszokkal új hajósok jönnek. Mi régiek megyünk. Egy takarítónő gumikesztyűs kezével hajlong az itt-ott eldobott cikkeket szedi, s miközben elszalad mellette egy fiatal srác, kedélyesen, délies nagy hangon üdvözlik egymást. Pólójának hátán a marina logója, aláírva „Catch me if you can”. Érzem, hogy ebben semmiféle kajánság nincs, sokkal inkább utal arra a temérdek, tűző napon elvégzendő feladatra amit értünk végeznek, hogy mindegyikünk jól érezze magát…Utólagosan elszáll minden türelmetlenségem, amit eddig valaha is éreztem a becsekkolások során és helyére beköltözik a hála…

Namaste

http://csillagkepek.hupont.hu/5/nyari-csillagkepek

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ka%C5%A1tel_Gomilica

Hála

AVIDYA - avidjá अविद्या a szanszkrit nyelvben tudatlanságot jelent. Arra vonatkozik, hogy mi emberek a testi létünkkel azonosulunk, ahol a vágyak, a kötődések, a kivetítéseink (illúzió) szenvedést okoznak, mert még nem élünk a Forrásban, nem értjük, hogy ott a LÉT Tiszta Szeretet, Bőség.

Néha egótlanságunk pillanataiban felröppen lelkünk kék boldogság madara.

Erről is szólt egy előző blogom*. Arról, hogy a pillanatban való létem, a táj szépsége, a csend ami körülölelt tudatomban megjelenítette és én megláttam szállni azt a kék madarat.

Aztán a múltba léptem, s emlékeim bizony már-már a lelki szenvedésbe sodortak. De nagyon tudatosan elengedtem, kisírtam a fájdalmaimat, vele szeretteim fájdalmait, mert tudom, hogy sorsuk, karmájuk az Ő saját és az én lelki fejlődésemet, az együttérzésre való készségemet nagyban elősegítette. Ez is egy Örökségem. Örökségünk, mert a testvéreim is ezt kapták. Ahogy édesanyám szokta volt mondani a régi bölcsességet: ezt tették a bölcsőnkbe...

Mi ez, ha nem áldás, amiért igencsak hálásak lehetünk...

*http://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/05/a-szalakota.html

A szalakóta

Néha ki kell zökkenteni magunkat komfortzónánkból. Ilyen hatása van például a jógában a fejenállásnak. Segít másként tekinteni a világra. Talán ebből a szempontból kiindulva mentem el egy olyan jógatáborba, ami egy tanyára vitt el.

Szállásunk egy vízzel és árammal ellátott régi, tanyasi vályogház volt, nagyon puritán módon, asram szerűen berendezve.

Míg korán reggel fél 6-kor lassan, egyedül sétáltam a meditáció helyszínére; nekem már ez is kizökkenés volt, a megszokott  7 órai keléshez képest; eggyé váltam a természettel.

A kelő Nap kezdte felszívni a párát, ami sejtelmesen terült el a táj fölött, énekesmadarak trilláztak a közeli bokrokban, kakukk kakukkolt valahol a messzeségben, egy gólya* pedig komótosan lépkedve, biztos csemegét remélve, csőrével a szénakupacokat emelgette.

A reggeli meditáció után 1,5 óra  hatha jógázás, reggeli bio, vegán ételekből,  majd karma** jóga következett. Kis szabadidő után ebéd.

A szattvikus táplálkozás előnye a szattvikus elme...

Ebéd utáni programként átsétáltunk egy másik tanyára, ahol egykor a magyar szvámi, Bhakti Abhay Narayan élt.

Többen mezítláb voltak, így én is levettem a cipőmet. Érzékeny talpamat szúrta tarló. Eszembe jutott, hogy talán még gyerekként azt hallottam, a tarlón nem szabad emelni a lábakat, hanem csak csúsztatva, szinte csoszogva kell lépkedni. Így mindjárt kellemesebb élmény lett a "mezítlábazás".

Figyelmemet elterelve a kellemetlenségekről, ámulva fedeztem fel a fűfélék és szerényebb mezei virágok között az egyáltalán nem szerényen megbúvó magyar kosbor orchideát. Aztán meg az út menti faágról egy gyönyörű, ritka madarat, egy gyurgyalagot láttam felrepülni. Messze követtem röptét.

Milyen kevés elég a léleknek, hogy boldog legyen...

Perzselt a pusztai Nap.

A délibáb, mely csak az elmémben lebegett, ragyogó tükröt tartott elém e hétvégén.

Az egész olyan volt, mint egy időutazás a múltba...

Míg kényes talpamnak durva volt a tarló, s arcomat szalmakalappal védtem a tűző Nap ellen, megjelent apai nagyanyám képe; akit nem ismerhettem, mert elment, elemésztette magát, mielőtt testvéreimmel megszülettünk volna; láttam törékeny termetét, ahogy dolgozik  megfeszítve  a tűző Nap alatt, és láttam milyen durva a talpa és munkától kérges a tenyere...

Aztán megjelent gyermeki édesapám, ahogy egy kíméletlen téli hófúvásban utat tör magának a magasra tornyosuló hóban, hogy a  szigeti kis tanyáról elérjen a kilométerekre lévő iskolába. Láttam  elszántságát, a tudás utáni vágyát. Éreztem, ahogy ez az eset megkeményítette, elszánttá tette egy egész életre...

Aztán a délibábban ott ragyogott édesanyám, aki házasságával szegre akasztotta a polgári életet, és beköltözött a villany nélküli erdészházba Sárosra. Láttam, ahogy a bába segítségével hosszú szenvedés után világra hozza e házban negyedik gyermekét, és láttam, ahogy a bába Emma tántim karjaiba tesz. Ő szeretetteljes, gyengéd mosolyával magához ölel, majd kis idő múlva édesanyám mellére helyez. Máig érzem átható, odaadó szeretetüket.

Aztán még láttam, ahogy anyám tolja a talicskát; rajta én, és a mosnivaló szennyes, mellette futnak szeretett testvéreim. Megyünk a Dunára, nagymosásra.

Ennyit az időutazásról... ezt adta nekem a hétköznapok monotonságából való kizökkenés, a földközelség, a földelésem, a gyökércsakrához*** való kapcsolódásom. Hogy lássam, a jókarmám mit adott nekem, hogy hálás legyek az életem minden percéért, azért a földi életért amit drága szüleimnek köszönhetek.

Vasárnap délután a búcsú fotózások és ölelések után, ahogy az autómba ültem és beindítottam, az útszéli villanydrótról egy csodálatos kék madár szállt fel... egy szalakóta.

Mondja valaki, hogy az élet nem csupán egy álom...

Namaste

*http://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/04/a-madarak-uzenete.html

**http://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/05/karma-joga.html

***http://magyarkamargit.blogspot.hu/2013/12/csokraink.html

Kelet illata nélkül mit sem ér a Nyugat virága*

Azt írja Szvámi Ráma az Élet a Himalája mestereivel című művének egyik utolsó fejezetében: A mai ember tudja, hogy miként egyen, beszéljen, ruházkodjon és éljen a társadalomban, azt is tudja, hogy miként készítse fel a várandós anyát hogy biztonságban szülhessen, és fájdalommentessé tegye a vajúdást.  Azokat a technikákat azonban még mindig nem tanulta meg, amelyek segítségével tudatosan és boldogan hagyhatná el a testét. Amikor haldoklik, szerencsétlennek érzi magát és fizikai fájdalmak gyötrik. Modern társadalmunk, noha technikailag magasan fejlett, még mindig  nem ismeri az élet és a halál titkait....A jóga vallásoktól és kultúráktól független irodalmát és gyakorlatait tudományosan is igazolni kellene és aztán használni, hogy megkönnyítsék a haldokló és szenvedő ember életét... A modern ember sok mindent megtanul, ami biztosítja a világban való sikerét, de senki sem adja át azt a tudást, ami megszabadítaná a halálfélelemtől. Az ember számára alapvető, hogy megtalálja a halál megnyugtató módját.

Igazán édesanyám halálakor érintett meg a földi elmúlás. 

Beléptem  a szobájába. Mozdulatlan  teste, mintha csak aludt volna. Letérdeltem mellé, kissé megemeltem a szinte még meleg kezét és megcsókoltam.

Fogtuk nővéremmel drága, már lélektelen testét és készítettük utolsó földi útjára. 

Felöltöztettük, szépen megfésültük, gyöngédebb mozdulatokkal mint valaha.

Nem, nem sírtam. Csupa szeretetteljes, hálatelt  gondolat és érzés áramlott át eközben rajtam. Micsoda szentséget tartottunk a kezeink között! A nekünk életet adót!

Beszélgettem vele a halálról, hiszen 90 évesen ez bármikor érkezhetett.  Kérdezte tőlem, mi vár rá, mi történik majd vele. Azt mondtam -elmész a szeretteidhez, szüleidhez, testvéredhez, meg Máriához és Krisztushoz. Úgy ahogy álmodban is találkozol velük.
És mi is tartjuk a kapcsolatot. Tudod a telepátia, ahogy néha pont akkor hívtalak mikor rám gondoltál.

Az átmenetében napokig tartottam a tudatommal Őt.
A kapcsolat azóta is él. Lélekben sokszor találkozunk, gondolatban megölelem, kifejezem szeretetemet és hálámat. Tudom, hogy megérkezik hozzá ez a finom energia.

És valóban meg kell érteni, hogy a halál csak egy másik dimenzió, egy másik létállapot.  A tudatunk, énünk örökké létezik, tehát nem anyagi dolog, hiszen csak az anyag természetében van a pusztulás. 

Namaste

* Ezt a csodálatos mondatot Szvámi Rámától kölcsönöztem, mely mondatot mottóként használta   könyvének a már említett fejezetében.

Belső Béke

Egy nagyon hétköznapi meditációmról

Holnap már dolgozni megyek, így vasárnap délelőtt ide, vagy oda, nem hagyom későbbre a karácsonyi ünnepi asztalneműk vasalását. Miközben szépen simítom az egyik hófehér damaszt abroszt megállapítom, hogy eléggé elvékonyodott már az anyaga.  

Hm... Még örökségbe kaptam őket. Harminchárom éve használom, benne dédómamám monogramja, amit még ükómamám hímeztetett. 

Kellene már újat vennem. Hány éves is lehet? Számolok magamban, ómamám 1898-ban született, ezeket pedig még az ő nagyanyja vette a lánya stafírungjába! 

Usque 150 éves!  Micsoda elszakíthatatlan, láthatatlan kapcsolódás köztem és az ősanyáim között... 

Hálatelt szívvel, mosolyogva vasalok tovább.

Mikor eggyé olvadsz a cselekvéssel, mikor eltűnik a külvilág, mikor csak magadra, bensődre figyelsz megjelenik a buddhi, a figyelő. Tudatosítod felbukkanó gondolataidat, érzéseidet, belső folyamataidat, így elérheted a békét, ami mindig tőled függ, benned van. 

Nekem ezt most a hála érzése adta, mellyel kapcsolódom anyáimhoz, az Ősanyához, nőiségemhez, nővéreimhez, női szerepkörömhöz... 

Kívánom, hogy akár a leghétköznapibb cselekvésed közepette találd meg a belső békét, a boldogságot, hogy az elmédben lévő örökké zakatoló gondolatokat el tudd hagyni és ezáltal megnyugvást lelj!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok sikerekben gazdag, elégedettségben teljes, békés, boldog új esztendőt Mindnyájatoknak!

Namaste,

Hasznos lehet elolvasni:http://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut#node-175

Kontroll nélkül

"Autentikusnak lenni annyi, mint őszintének lenni önmagadhoz és a világhoz.

Az autentikus részed karizmatikus és elragadó. Amikor autentikus vagy és megtanulsz igazán beleszeretni saját magadba, mindenkit le fog nyűgözni a belőled áradó egyediség, lélekfény és tisztaság.

Ahhoz, hogy autentikussá válj, meg kell szabadulnod mindattól ami hamis az életedben. Le kell "hántanod" magadról másoktól átvett szokásaidat, személyiségjegyeket és azon szerepmintákat, amelyeket azért öltöttél magadra, hogy elfogadjanak és szeressenek. Soha senki nem fog igazán szeretni, amíg te magad nem válsz azzá aki igazán vagy.

Honnan tudhatod, hogy életed autentikus?

Önmagadon belül a béke, öröm és kiteljesedés mélységes érzését tapasztalod meg. Hála és az életeddel való elégedettség tölti el a szívedet."
Osho

 https://www.youtube.com/watch?v=J3ACz32Ghxk

Namaste;