MOST

Jó hideg reggel volt. Leértem a  Duna partra, s elindultam  a sétányon a megszokottan. Az éjjeli komoly mínuszok jéggel vonták be a Kis-Duna jelentős felületét, csak középen, ahol nagyobb az áramlás, ott nem volt befagyva a vízimadarak örömére. 

Lelkem tiszta mélyéből hirtelen előbújt gyermeki énem. Közvetlenül a vízparton lehajoltam, belemarkoltam a kavicsba, azaz csak markoltam volna, mert a földhöz volt fagyva, így  egyenként szedegettem a mozdíthatókat. Nagyon hideg volt a fagyos kavics, így  szép, világos kis gyapjú kesztyűm ide vagy oda, visszavettem, vállalva, hogy besározódik. Aztán jött a csúsztatás a jégen. Versenyeztek, melyik siklik messzebb. Volt amelyik túlcsusszant a még be nem fagyott részre és elnyelte a víz. A  szemben vízen ülő dankasirályok mintha szurkoltak volna, néha hangosan kiáltottak, - dank, dank - aztán meg mintha nevettek volna, - kie-kie-kie. Jött néhány vadkacsa is, de ők érdektelenséget mutatva a nádas felé vették az irányt. Ránk sem hederítve  repült el felettünk egy magányos szürkegém, majd egy kárókatona. Nem sokkal később, nehéz, lassú szárnycsapásokkal egy nem rég felszállt hattyú pár húzott közvetlenül a víz felett  déli irányba. Aztán pár perc múlva még egy pár. Ámulatba ejtett szépségük. Hosszan követtem őket a tekintetemmel.

 

Fáztam. Visszafordultam, hogy bemenjek a jó meleg fürdőbe. Útközben jöttek a gondolatok... Aztán a nem régen olvasott bölcsesség jutott eszembe, miszerint a dolgok nem velünk, hanem értünk történnek. 

Már kiestem a MOST-ból. Pedig az előző fél óra alatt nem volt múlt, jövő, csak a természet adta  pillanatok öröme.

Namaste

Azok a régi, szép húsvét hétfők

A nővérem felhívott minap: képzeld meghalt a Béda Pisti. 

Béda Pisti általános iskolai osztálytárs volt és az első szerelem. Az emlékeimben kutatok...

Koleszos voltam. Emlékszem a tavaszi szünetekre, mikor hazautaztam, milyen öröm volt látni a Dunát, az otthoniakat, szüleimet, testvéreimet, barátokat. 

Előjött a régi húsvétok ünnepi hangulata. Reggel a rádióban az Abba valamelyik dalára ébredtünk, aztán nyuszifészek keresés, nem nagy ajándékokkal. Narancs, ami akkor, a hetvenes évek elején, falun elég ritka dolog volt, alma, illatos húsvéti rozmaring, csoki és valami szép kis fehérnemű, vagy zokni, ami amúgy is kellett volna.
Reggelire sonkát, tojást ettünk tormával, ebédre húsleves, valami sült volt és mákos kalács. Mikor már nagyobbak voltunk este bulizni mehettünk, valamelyik menő együttes M7, Universal koncertjére. Volt olyan, hogy a húsvét hétfőn korán érkező locsolók, köztük Béda Pisti, bizony szódásüveggel mostak ki az ágyból. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor... 
Azok a régi, szép húsvét hétfők! Csajok, hogy vártuk! De utóbb azt gondolom a srácok éppígy voltak ezzel.

Húsvét hétfő van, a locsolkodás napja, hogy mi nők, tini lányok, lánykák el ne hervadjunk. Férjem reggel meglocsolt és kissé szégyelltem is magam, mert ez az első húsvét, hogy nem festettem tojást, pedig fülembe cseng Sebő Ferenc  mondása, miszerint a hagyományokat nem ápolni, hanem élni kell.
A fiatalabbak és falun még éltetik.
Míg óvodás unokámat Leventét vártam, jutott eszembe, mikor még élt anyám, húsvétra gyerekeimmel mindig hazamentünk. Nem csak mi, hanem testvéreim is gyerekestől. Pár napig zsivajgott a ház. Vasárnap a bokrokkal, fákkal, virágokkal, zölddel teli nagy udvaron kész kaland volt megkeresni a nyusziajándékot rejtő szakajtókat. A hétfő a locsolkodásé volt. Nem csak a mamát, Emma tántit, hanem a szomszéd lányokat is mentek locsolni a fiúk. A bólyi utcák tele voltak csinosan öltözött, színes vödröket, szódásüvegeket cipelő srácokkal. Semmi ibolya-, meg szegfű kölni.   
Szóval mai kis locsolómnak kikészítettem egy Kindertojást és egy csokinyuszit. Miután apukájával megérkeztek, elmondta  locsolóversét, kölnivel meglocsolt és mikor mutattam az ajándékot, rá nem jellemző módon zavarban volt. Nem nyúlt a csokikhoz. Csak néztem, mert nagyon is szereti a kindert a benne rejlő meglepetéssel együtt.
Ekkor apukája elárulta, hogy Levente azt mondta, hogy nem az ajándékért akar meglocsolni, hanem azért, hogy mindig szép legyek és ne hervadjak el soha. ❤️
Ez az őszinte, szerető megnyilatkozás az ő belső bölcsességéből fakad. Ez a Feltételnélküliség.

Namaste

Surlófényben

Mottó: "Ami megtörtént az mögötted van, a múlt elmúlt."

Indulok már. Nővérem egy darabig elkísér, mert útközben még megállok, hogy meglátogassuk a száz éves Celesz nénit, anyám volt, egyetlen még élő barátnőjét.
Belépek az ajtón. Egyedül van. Ül a konyhában egy széken, rádió szól a háttérben. - Csókolom Celesz néni.  Márgit! Te vágy áz?- megismer azonnal.- Gyere ülj le!

Sváb akcentusa ómamámat juttatja eszembe...
Megszokott dolgokról, (gyerekek, unokák) mindennapi formaságokról beszélgetünk. Mintha csak Terust, anyukádat látnám, hogy hasonlítasz. Igen, ezt tegnap más is megjegyezte, - mondom, s közben  felpillantok az órára. Lassan mennem kellene. Ah, de nem sietek! Megyek majd a következő, a fél hetes komppal; döntöm el magamban.
- Celesz néni  mi volt a legszebb az életében. Mi volt?- kérdezi vissza. - Nem is tudom. Sok borzalom volt, három év orosz fogság, üres káposztalevest kaptunk enni...
Csend van. 
Erről nem is tudtunk. A pár éve készült film, az "Örök tél" jut eszembe, melyben a háborús bűnösnek kikiáltott magyarországi németeknek állítanak emléket.  Emlékszem, hogy a film első, rideg, téli filmkockáinál, a zakatoló vonat hangjainál elindultak a könnyeim. Éreztem a borzalmakat, valahol bennem is ott rezgett...

Elterelem. - Celesz néni,  mi volt szép? Hát a szüretek, a disznóvágások, mikor vidáman együtt voltunk, - s pár pajkos történetet, szokást mesél... 

Felállok. Mennem kell, ha el akarom érni a következő kompot. Elköszönünk nővéremmel, kifejezve az újrataĺálkozásba vetett reményünket.
100 év..

Kényelmesen hajtok. A mohácsi révbe érve megváltom a jegyemet,  majd megkérdezem az eladót, hogy szemben finom-e  a fagyi. - A Szamócába szoktunk menni, ott finomabb. Arra, a főtér sarkán?- kérdem. Igen, - mondja.  - Van még annyi időm, hogy elmenjek? Még negyed óra az indulásig. -

Epret, pisztáciát kérek. Az aszfalton még mindig rettenet meleg van, lesétálok hát a Duna partra. A vízparton úszkáló vadkacsáknak fagyitölcsért dobálok, alig veszem észre, hogy már beszállás van. Sietek az autómhoz, majd felhajtok a komphajóra. Kellemes, hűs a levegő a Dunán.  Kiszállok, hogy pár "kötelező" fotót készítsek. 

Mohács 

Bent áll két hatalmas szállodahajó,  úticél a Duna-delta. Vámoltatnak.  Ránézek a kishajókra. "Duna Safari", "Budapest". A "Bendegúzt" keresem, amivel még sok-sok éve gyermekkoromban hajóztunk Dunafalva és Mohács között... Anyu jól ismerte a révészeket; régebben itt éltünk a túlparton Sárosban, ahol apám erdész volt; ezért felmehettünk a kapitányi fülkébe, és a hajó orrába, így utaztunk.

Átérünk a szigetre, kikötünk.  A felhajtó után alig pár méterre a töltés. Jobbra nézek. Muszáj. Innen csak pár kilóméterre a ház, amiben születtem. 

Egyenesen megyek tovább falva felé. A lemenő nap aranya beborít mindent. Surlófénye aranyló-zölddé varázsolja a szigeti tájat. Lassan vezetek, hogy telítődjek ezzel  a sosem látott csodálatos  látvánnyal. Itthon vagyok. 

Angyalhaj

Pár napja történt. Masszőr után vásárolni mentem, majd hazajöttem, kipakoltam. Jó hideg  volt,  de tiszta, szép idő, így elmentem egyet sétálni.  Az erdő szélén a nem régen esett esőből maradt pocsolyákon vékony hártyában fehérlett a jég. Ugyan egy világos hasított bőr csizmában voltam, nem bírtam ki, hogy rá ne tapossak, s mint gyermekoromban élveztem a jéghártya ropogó hangját. Ez és az éjjel mutatóba hullott hótól éppen csak fehérlő táj a gyermekkori teleket és aktuálisan a karácsonyokat juttatta eszembe. 

Ahogy sétáltam, belül folyamatosan jöttek a képek és mondatokba foglalt emlékek. Flowban voltam.

Láttam, ahogy kicsi gyerekként szánkózunk a töltésen le egészen a befagyott Dunára, aztán bevillant, ahogy a még földes utcánk mély kerékvágásaiba fagyott víz jegét törjük. Körülöttünk ugrált kis kutyánk Csutak. Lehajoltam megsimogatni. Árpi, idősebb bátyám - Csutikám, Csutikám -  kaján  kiáltással belelökte a pocsolyába szegény állatot. Ez az eset szülte kiskorom második becenevét. Így lettem  Árpinak mai napig is olykor Csutika.
Aztán a karácsonyok emlékei. Az együttlét. Előjött az elmaradhatatlan tradícionális huszonnegyedikei ebéd az apu főzte halászlé illata, az anyu készítette mákos guba íze, majd a vacsorára készült piskóta a habos borsodóval, és a sósborszesszel készült narancsos bólé emléke, a fa feldíszítése az egykori babásdobozban megbújó díszekkel. A XX. század eleji ritka, kicsi üvegdíszek, - amiből ma is féltve őrzök kettőt - az általunk készült színes papírgirland, az évek során agyon gyűrődött ezüstboa, az ezüst csokipapírba csomagolt dió, a karácsonyfacsúcs, a kötözött fondant szaloncukor és a legféltettebb dísz, a szintén régi, ómamától örökölt varázslatos nevű, leheletfinom angyalhaj. Az angyalhaj hajszálvékony hófehér üvegszálakból állt. Köralakban  helyezkedtek el a szálak, két oldalán, középen egy színes papírkörrel megragasztva.  

Emlékszem a gyertyagyújtás áhitatára. A fa alatt elénekeltük a Mennyből az angyalt és megérkezett a Jézuska, kibonthattuk az ajándékokat. 

Mikor már kamaszok voltunk, a vacsora után mindig megtelt a ház. Nem beszéltük meg, mégis hívatlanul is megérkeztek hozzánk  barátaink. Megvolt a szándék, hogy  elmegyünk együtt éjféli misére, de ez rendre elmaradt a meleg szobában való jóízű beszélgetések és evések, ivások okozta "fáradtság" miatt. 

Aztán az angyalhajról jutott eszembe családunk ragadványneve a Kisangyal. Sok Kovács volt, ezért a megkülönböztetésért adott a népszáj jelzőket. Már dédapánk is Kisangyal volt. Hogy miért Kisangyal?  Már nincs aki megmondja,  amíg lett volna, eszünkbe sem jutott kérdezni, természetes volt számunkra, mi Kisangyalok vagyunk...

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok! Legyen velünk Mária, Boldogasszonyunk hite és kegyelme.  Hozzon szeretetet és örömöt mindnyájunknak!

Azok a Duna parti nyarak

Azokban az időkben két strand volt a faluban. Lejjebb a Duna parti fűzfák árnyékot adó sekélyes, homokos szakaszán általában a családok, a kicsik strandoltak. Följebb, a romoknál a löszdomb alatt a vagányabb nagyok. Az olyan bulis volt. Gyorsabban mélyült, partos volt a víz, meg fejeseket lehetett ugrani a Contra Florentiam* romjairól.

Akkor még szokás volt a dunai mosás. Az asszonyok a mosnivalót letolták talicskán  a Dunára, s ott mostak. Még anyám is volt, hogy ott mosott, egyébként nem jött le a Dunára. Ez az eset is azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy nagyfiú Árpi testvérem osztálytársa az Ónódi fiú belelépett a vízben egy tört üvegbe, elvágta a talpát. Rettenetesen vérzett és anyu nyújtott neki elsősegélyt.

Ahogy nagyobbak lettünk, mi is felmerészkedtünk a dombra a nagyok közé. Befogadtak, már a két  bátyánk miatt is.

Emlékszem milyen büszkén viseltem a Baján a valamikori mozi melletti sportboltban vásárolt fürdőruhámat. Saját nyári keresetből az első vásárolt türkiz-szürke fregoli bikinimet. Addig a tántim varrta a fürdőruháimat. Persze szépek és különlegesek voltak azok is, mindig nyugat-német divatlapokból másolta őket, de ez már nagylányos volt.

Itt a felső strandon volt, hogy kocsival odaállt valaki, leginkább az, akinak volt, s míg takarította az autót vagy csak úgy, be volt kapcsolva a rádió és írnám, hogy bömbölt a zene, de nem. Az tilos volt.

Amolyan jampecség. Jugót hallgattuk, mert ott jó diszkó zenék mentek, mint a felejthetelen Sosana, amit minden dizsiben kétszer biztosan lejátszottak. Hogy miről szólt a dal? Nem is tudtam, egyszerűen szerettem. Meg bírtuk az etnót, a Surda dalt, az A Sad Adiot, vagy a Jugoslavijót. Meg a menő nyugati popot. Ezek maradtak meg bennem leginkább. Néha keresés közben bejelentkezett messziről, recsegősen a Radio Skopje, ahol arabeszkes díszítésű igazi délbalkáni zenék mentek. Ez csak a különlegességéért szólt néha. 

Az itthoni rádiókból akkori emlék a Bergendy Munkadal, valamint az ABBA  dalok. 

Esténként, ha kint lógtunk, a recsegő (mert zavarták a nyugati adókat) Rádió Luxemburg, Szabad Európa hangjait fogtuk be és hallgattunk igazi világslágereket. 

Milyen hangulatos naplementék voltak. Kit érdekeltek a szúnyogok! Tábortüzet raktunk.

A strandon nem lehetett megéhezni. Felmentünk a parton a közeli tanyára. Pár szem szilva, nyárialma, barack, majd leereszkedtünk a Dunán vissza a kis strandig.  Ott könnyű volt kijönni a vízből, semmi iszap, meg agyag, ismertük a sima, homokos partot.

Sosem voltam jó úszó, inkább csak merész. Túl sokszor voltam a víz alatt. Egyrészt mert kicsilány koromban bemerítkeztem**, másrészt pedig kiskamasz korunkban a fiúk a víz alá nyomkodták a lányokat. Csak úgy brahiból. Így ott volt a víztől való tartás, de azért úsztunk. A fiúknál szokás volt az átúszás Szekcsőre, majd vissza, de ők ugye fiúk voltak. 

Most gondolok csak arra, hogy milyen ősbizalom volt szüleimben, szüleinkben. Sosem féltettek. Elengedtek. Elmondta apánk, hol veszélyes, partos, forgós a Duna, oda ne menjünk fürdeni. Ennyi. Lógtunk reggeltől estig a Dunán. Szabadon nőttünk fel. 

Bevallom, hogy mikor 14 évesen először megláttam a Balatont, teljes csalódás volt. Az a számomra semmitmondó látvány ami Bogláron fogadott, kontra az én Duna partom.

Jugóba Szabadkára az olasz piacra mentünk farmerért, onnan voltak a Bravo pop újságok, bennük poszterek jó együttesekről, mint például kedvencemről az Abbáról. 

A poszterek aztán jelentve lettek. Valaki köpött, hogy a fiúk szobájában mi van a falakon. S apámnak ez kellemetlen volt. Ilyen időket éltünk. A fiúknak nem lehetett hosszú haja, de azért persze az volt. A trapéz farmer, a franciás ujjatlan garbó  túl hippis volt.  Na, ilyen idők voltak a 60-as 70-es évek. 

Nálunk a kapu sosem volt zárva, sőt az ajtók sem. A kapuk azért sem,  mert sokan, akik Baján tanultak, vagy dolguk volt a városban buszhoz menve az udvarunkba tolták be a biciklijüket, hogy biztonságban tudják azt, míg visszajönnek. 

Hétvégén délutánonként a jugó tévében ment a Muppet show, amiben mindig valami nyugati híresség volt meghívva. Világsztár színész, énekes. Megnéztük, aztán indultunk ki a faluba a haverokhoz.

A nyári szünetek reggeleiről emlékemben beszűrődnek a Chiquitita lágy, szomorkás dallamai..

Besorozták a fiúkat. Az összes barátunkat szinte egyszerre. Szétszórták az országban a brancsot. Nem volt ez véletlen.. 

Azért volt olyan szerencsénk, hogy néha nyáron épp egy időben többen is hazajöhettek. Ilyenkor nagy volt az öröm. Az addig strandon mindent szétszóró srácok, most stokiba hajtogatva tették le ruháikat és naphosszat mesélték a katonaélményeiket, a fókázást és egyéb szívatásokat.

Végérvényesen lezárult egy korszaka az életünknek.

Olyan jó visszagondolni azokra tiszta, szeretetteljes évekre.

S most, hogy mindezt leírtam, jövök rá, hogy ezek azok az évek, élmények, naplementék, melyek miatt otthon, falván mindig szabadnak  érzem magam...

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Contra_Florentiam

**https://magyarkamargit.blogspot.com/2017/11/kotodes.html

Dunafalva, Duna part

A madárfészek

Haza érkeztünk a temetésről. Első utunk a kocsibeálló fa gerendájára rakott  fészekhez vezetett. Kikeltek  már a rozsdafarkú fiókák, s habár este volt a szülők még nem ültek a fészken, így meg lehetett lesni, az apró, alig pelyhes öt apróságot. A reggeleket is pár napja azzal kezdem, hogy kiülök és nézem, ahogy érkezik a hím és tojó bogárral csőrében. Rászállnak a kerítésre, megnéznek maguknak, majd huss, be a fészekbe.

Ha valami segít feldolgozni a gyászt, hát az a természet. Az erdő, a folyó, a kert, a virágok, az állatok, a róluk való gondoskodás.

Az unoka nagynénénk halt meg, "A" Szommer Margit. Mindig csak így emlegettük. Az utolsó a mi Szommereink közül.  Pár hete, éppen anyám születésnapján mentem Bólyra, vittem a sírokra virágot és persze meglátogattam őt is. Láttam amit láttam, de bizakodtam. Olyan jó volna még, ha maradna,- gondoltam magamban. Mégiscsak a már elment anyánkhoz, Emma tántihoz, ómamámhoz, aki szintén Szommer Margit volt, valamint az általuk oly szeretett Eőry dédmamához kötött. Csak most, halálakor tudatosult, döbbentünk rá nővéremmel, hogy őket láttuk és szerettük benne, ezért tudattalanul ragaszkodtunk hozzá. Mert jó volt belépni a Szommer ház kapuján, ahol éltek és gyerekeskedtek egykor Terus, (az anyám) Emmus, (a tántim) Bélus, (Margit bátyja)  Gili tánt, (ómamám) mama, (Lencsi néni, Margit anyja) meg a papa, (az élni nagyon tudó, vidám Béla bácsi, ómamám bátyja, Margit apja). Az a Béla bácsi, aki az elmúlt század eleji inas éveit Bécsben és Pesten töltötte. Igazi történelmi figura volt számomra. Az élő dzsentri.  Előttem van, ahogy ő mesélt a nagy világválság előtti  arany évekről, a kávéházi életről, élményeiről, élő bolhacirkuszról*!

Ott csintalankodtak a padláson anyámék; cigarettát sodortak, majd közé gyufaport tettek; amitől Bélus, Margit bátyja, rágyújtván, majd szívbajt kapott.

Jó volt beülni a fotelbe, amiben, még anyám is és ők mind ültek; mert itt megállt az idő; meghallgatni mindig ugyanazt a kérdést, - hozhatok egy kis mézes puszedlit, egy kis likőrt, üdítőt? - és már ment is a konyhába. Később a likőr már elmaradt, mert sosem ittunk a Mecseki Itókából, és lassan megtanultam nem elutasítani a édességet és üdítőt, mert megértettem a jelentőségét. Ezt értünk, nekünk vette, a mi megvendégelésünkre. Más nagyon már úgysem járt hozzá.. 

Margit tudatosan akart a mostban élni. A falakon sehol egy kép. Még Krisztus és Szűz Mária sem. A mostban nincs a veszteségek feletti fájdalom, nem kell védelmezni a szívet. Csak a kis kert, benne a virágok, a napi főzés, vásárlás kis madár létére, hétvégi templomi ájtatosság. 
Letisztultság jut róla eszembe.

A mauzóleumban lévő ravatalnál állva meglepő volt a térben és időben való utazásom.  Apám ravatala, temetése villant fel előttem. Nem anyué, vagy a többieké akiket innen kísértünk utolsó útjukra, hanem az, mielőtt apa nyugvóhelyéhez indultunk, egy hirtelen, erős szél fuvallata eldöntötte a  fejfáját. Majd a tor alatt, november negyedikén, szépen elkezdett hullani  a hó.

Csak most, hogy írok, gondolok anya temetésére. Arra a januári nagyon hideg napra, amikor a templomi asszonykórus éneke után, a mikrofonból az Ő hangja csendült fel, és mintha csak köztük, köztünk ülne, elénekelte az Áve Máriát. Így rendezte.

Látom anyut könnyekig nevetni, valami apró tréfán, viccen és képes volt ezt ránk ragasztani, mert a nevetés ragadós és abszolút felszabadító. Egyszerűen élt benne a nevető Buddha. Hogy is lehetett másként túlélni. Szörnyű XX. század. Talán ez az anyu indított arra, hogy a temetésre indulásunkkor három kis vicc jutott eszembe, amin egy jót nevettünk férjemmel. 

Milyen mélységei vannak a gyásznak!

S, ha sírok, ha fáj? Mert igenis fáj! Csak felteszem a kérdést. Kié ez az érzés?  Jó, hogy eszközként használom az Accesst. Tudatosul, hogy csak az ego, a jivatman szenved, a lélek örök fényben él. 

Támogatom a szívemet, használom az apana vayu mudrát, do in szív gyakorlatot, amit tegnap mondott Kori. Elmegyek az erdőbe, a Duna partra sétálni, fürdőbe, hogy átmosson megtisztítson a víz. Megnézem az éledő madárfészket.

Valamint sokszor mantrázom: 

" Az egész élet könnyedén, örömmel és ragyogva árad felém..."**

Hiszem a mondást, miszerint, ha egy kapu becsukódik, kinyílik egy másik.

Namaste

Nevető Buddha: https://youtu.be/yZgyBPsutBY
*https://femina.hu/ezo/bolhacirkusz/
**Access Consciousness mantra

Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.

A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 

Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.

Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 

Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.

A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.

Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.

Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.

Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.

A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.

- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 

S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.

Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 

Namaste

A kapun túl

Úgy tartják az álom átjáró más világokba.  Ekkor a lélek elhagyva a fizikai testet (de egy ezüst fényköteggel megtartva a kapcsolatot,) eljuthat ezekre a helyekre, találkozhat más létezőkkel, emberekkel.

Soha ilyen szeretetteli érzéssel nem öleltem édesapámat, mint ebben a rövidke álmomban, ahol Ő kijött a családi házunkból, majd kilépett a kapun és csak ott állt. Én is kiléptem, odamentem hozzá, és valami megmondhatatlan, felé soha meg nem élt, édes szeretettel pusziltam meg arcát. 

Felébredtem. Percekig az álom hatása alatt voltam. 

A múlt átírható,... lélekben nincs idő. 

Az álom pontos üzenetére azonban csak este lettem tudatos, amikor elcsendesedve a nap dolgain merengtem, s eszembe jutott Wichmann Tamás*. Valahonnan a tudatomban megjelent a Szív Szútra mantrája:

OM GATE GATE PARAGATE PARASZAMGATE BODI SZOHA

A Szív Szútrából:

... a Transzcendens Fölismerés nagy mantráját, a szellemi látás mélységes mantráját, e felülmúlhatatlan igét, e páratlan mantrát, e minden szenvedést csillapító, igaz - mert minden hamistól mentes - Transzcendens Fölismerésben kinyilatkoztatott igét... 

Om gaté gaté paragaté paraszamgaté bódhi szváhá

Ez a buddhista Szív, vagy Kapu mantra. 

Jelentése szabad fordításban: 

A kapun túl (a szívemen keresztül) teljesen átmegyek a megvilágosodásba, Buddha, áldj meg engem!

https://www.youtube.com/watch?v=LwGcclCY9mU

Álmomban apám kiment a házból, ami a testet jelenti, (meghalt) majd kilépett, átment a kapun.
A szíven át  találkoztunk, a lélek birodalmában. Nem most először...

*Régen nem hallottam erről a nagyszerű emberről, legendáról Wichmann Tamásról**, aki a Nemzeti Színházban rendezett Év Sportolója Gálán  MÚOSZ - MOB - életműdíjat kapott.

Nem régen, a róla készült dokumentumfilm (Magyar lapát) bemutatóján beszélt nyílt őszinteséggel gyógyíthatatlan betegségéről és a várt, fájdalmaitól megváltó halálról.

- Ott a sötét vár rám, a végtelen sötétség... Nincs mennyország, túlvilág, annyit kaptunk a sorstól, amennyi itt, a Földön jutott nekünk. Ezt kell, kellett tartalommal, élményekkel, felejthetetlen pillanatokkal megtölteni, és akkor könnyebb a búcsú. - válaszolta a riporternek arra a kérdésére, hogy hisz-e a túlvilágban, van-e remény, megnyugvás, hogy odaát valami egészen más várja.

Igazán elgondolkodtatóvá tett a cikk, miután elolvastam.  Ez az egykor jóképű, őserőtől duzzadó, hihetetlen teljesítményekre képes ember, - s mert sikerei a Dunához volt köthető, - különösen kedves volt nekem.

Egy Ikon volt számomra.

Azon töprengtem, vajon nem volt nagyanyja, aki, mikor még kisfiú volt, este összezárta volna a tenyerét egy, a Magasságoshoz szóló ima, fohász erejéig? Tudom  az "átkosban" a szülők keményen dolgoztak, s a rendszer leszoktatta őket a meghitt beszélgetésekről, főleg az imáról!

A komcsi idők ateizmusa, lelketlensége így üthette fel a fejét.
De a nagyanyák ez felett álltak. Az idősödő ember ösztönösen keresi a kapcsolatot Istennel, ez a nőkre hatványozottan igaz. Szóval ezen gondolkodtam, mitől lett ilyen materialista, ilyen lelkét vesztett ez az ember. Talán még gyermekkori súlyos balesete óta nem békült ki Istenével?

A kommunizmus egyik legnagyobb bűne a lelketlenné vált ember. Hogy az emberek elvesztették hitüket, a Teremtővel való egységüket. Azt hiszik, életük végén egy sötét koporsóba zárják őket, aztán az enyészeté lesznek. Ebben a tudatállapotban valóban van mit félni a haláltól. 

Sötétség és férgek!
Minden együttérzésem ezek felé az emberek felé, mert hiszem, tudom, hogy a testbe zárt lélek a halállal felszabadul.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan édesanyám, nagyanyám, nagynéném voltak, akik gyermekként esténként összezárták két kis tenyeremet egy "Én istenem, Jó Istenem..." imához, s hogy elvezettek  Máriához, Jézushoz.

Áldott vagyok, mert apám által hitem túllépett a templomok kőfalain...

**https://hu.wikipedia.org/wiki/Wichmann_Tam%C3%A1s

  https://magyarkamargit.blogspot.com/2016/01/kontroll-nelkul-v.html

Májusfa

Otthon jártam, Dunafalván. Ahogy utaztam hazafelé Pestre, örömmel láttam végig az 51-es út mentén a falvakban, településeken, hogy él még szép hagyományunk a májusfa állítása. 

Május elseje van. Gyönyörű volt ma is az idő, szikrázó volt a napsütés, nyárias meleg és én útközben több helyen is láttam, ahogy a szél gyengén lengedeztette a májusfákra tűzött színes szalagokat. 

Visszalépek az időben... 

Az egykori szülői ház bejárata előtt ücsörögtem, nővérem a kertben kicsit gyomlált, kihasználva, hogy a hajnali frissítő eső meglazította a talaj felső rétegét. 

Egy autó húzott el a ház előtt, hangosan beköszöntek a srácok. Katit mindenki jól ismeri. 

Az autó mögött utánfutó volt és azon hosszan lógott le egy nyárfa. 

Megmosolyogtuk a dolgot. Még él a hagyomány, hogy az ifjak májusfát állítanak szerelmüknek. Nővérem is kapott anno ilyent, irigyeltem is, mert nekem sosem állított senki. No, nem azért, mert ne lett volna udvarlóm. Talán, mert én kollégistaként csak ritkán voltam otthon? Nem, nem akarok felmentést adni az akkori ifjaknak, mondjuk csak ki, egyszerűen hiányzott belőlük irányomban az efféle virtus.

Egy kicsit később egy tizenkét -három éves srác biciklizett előttünk, egyik kezében egy májusfának való nem is kicsi fát húzott. Szintén beköszönt, Kati kedvesen nevén szólítva, választ nem is várva megkérdezte tőle - viszed a májusfának valót? 

A nap folyamán meglátogattuk unokabátyámat, aki kint lakik a falu végén, ott, ahol a már megszűnőben lévő tanyavilág kezdődik. Amerre a szem ellát minden gyönyörűen zöldell, csak némelyik helyen látszik a  még puszta, bevetetlen föld. 
Érezni a Duna közelségét. A levegő telve a nyíló akác mézes illatával. Meg is beszéltük, hogy hazafelé szedünk akác- és bodzavirágot.

A házhoz érve egy komondor és két pumi ugatása fogadott. Kellenek az ilyen helyre a határozott házőrzők, mi mégis ismerősen, bátran nyitottuk a kaput és léptünk be az udvarra. 

Üdvözöltük idős bátyánkat, bent kicsit beszélgettünk, majd kimentünk, hogy megmutassa a mindig szépen művelt kertjét. Aminek helye már a földben, mint a burgonya, borsó, bab, tök, uborka, az már ki is hajtott, a paprika, paradicsom és káposztafélék palántái pedig még ládákban várják az erősödést, és a jobb időket.

Elköszöntünk, majd felültünk a biciklikre. 

Az irány a Duna felé vezető akáccal, bodzával szegélyezett út volt.

Minden évben szoktam gyűjteni bodzavirágot. A padlásszobában megszárítom, majd télen gyömbérrel, mézzel iszom. Idén nővérem ötletére akácot is gyűjtök hozzá.

A fehér akác, ez a hazánkban egyáltalán nem honos fafaj sok jószolgálatot tesz. Fája jó oszlopfa, mert nem rohad könnyen a földben, szerszámokat, kerítéseket, padokat, játszóterek fa játékait készítik belőle, de mindemellett nagy értéke a virága és a virágából készült méz.

Talán kevesen tudják, hogy a fehér akác virágából készült tea remek a gyomorsav túltengésre, köhögés ellen, valamint enyhe víz- és hashajtó. Az akácmézet mindenki ismeri, szereti. A méz rendkívül táplálja a szöveteket, növeli az életerőt, főleg idősek és kisgyermekek elmaradhatatlan tápláléka. Este langyos tejben fogyasztva a legelőnyösebb. A mézről még érdemes tudni, hogy 40 foknál melegebb teába, ételbe ne tegyük. 

Visszaérkezve nővérem házához, a szedett virágokat egy nagy papírtáskába tettem, hogy tudjon jól szellőzni, aztán majd otthon papírral bélelt tálcán szárítom készre, és dobozolom.

Ebéd után pihentünk. Én a mogyoró árnyékát választottam, ott napoztam ebben a bitang nyárias melegben.

A meleg múltával biciklitúrára indultunk. Kimentünk a temetőbe, hogy megnézzük az előző nap elültetett napvirágokat. Miután éppen telihold volt, ilyenkor a legbiztosabb, hogy az ültetett növényünk megered. Meglocsoltunk, majd a kistöltésen a Duna felé vettük az irányt. 

Elhagyva a faluszélét, a pagonyban egy fiú jött a töltés felé biciklijén, maga mellett vonszolt egy fiatal fát.  Nővérem egy nagyot nevetett. Először nem is értettem miért, majd csak mikor mondta, - Kevin, Kevin!

Ekkor megértem a dolgot. Kevin már korábban vitt egy májusfának valót, és ez most a második. 

Tudjátok úgy van Ő most, mint a nótában. " Minek a szőke én nékem, mikor a barnát szeretem..."

Talán megbocsájtja nekem Kevin, hogy itt elárultam a titkát.

A Dunánál Kati hősként a fűzesbe vette magát; annyi volt a szúnyog, mint fűszál a réten;  hogy hátha talál fűzfagombát, de nem volt szerencsénk.

A hazaúton találkoztunk régi, kedves ismerőseinkkel a Svájcból ideköltözött Mariával és Renével. Maria kiáltott Renének, - Mein Schatz! -, mire én mondtam neki, szólítsa magyarul kincsemnek Renét. Jót nevettünk, mire ki tudta mondani, ezt a nem könnyű magyar szót. 

Elköszönésképpen megöleltük egymást, egy darabig együtt kerekeztünk még, majd elváltunk. Csak utóbb jutott eszünkbe, hogy Renének el kellett volna mondanunk ezt a májusfa állítás dolgot, csak hát azok a nyelvi nehézségek.

Habár! Néha nem is beszéljük egymás nyelvét, szívünkkel mégis jól megértjük egymást...

májusfa

Csenrézi *

 Mottó: A jó élet nem pusztán jó ételt, jó ruhákat és jó hajlékot jelent. Ezek nem elegendőek. 

Jó indítékra is szükségünk van: együttérzésre, dogmatizmus és bonyolult filozófia nélkül -

egyszerűen annak a megértésére, hogy a többiek a testvéreink...

                                                                                                            Őszentsége a 14. Dalai Láma

Készülök az általános iskolai találkozónkra. Napok óta reggel akkora a köd, hogy szinte csak az orrunkig látni. Az utazásomat illetően vacillálok, hogy induljak péntek délután, vagy hagyjam szombat reggelre. Bízva a teremtőben, marad a szombat. Majd csak feloszlatja a ködöt. 

Így is van. Szombaton reggel nyolc órakor még sejtelmes a táj, de elhagyva a várost, a Nap lassan áttör a párán, melege eltakarítja a ködöt. Ennek ellenére tartom a lassú tempót. Nem sietek. Csodálom az őszi táj sokszínűségét, szépségét, a vidéki Magyarországot.  

A gyökereimhez köt. 

A földeken gépek aratják a kukoricát. Másutt látom, hogy a káposzta szépen megtisztítva, már hatalmas kupacokba rakva várja a betakarítást. Délebbre, Kalocsa és környékén a fűszerpaprika hazájában szüretelik a gyönyörű érett, piros paprikát. Maradjon még jó idő nekik a betakarításra, - kívánom magamban, mert tudom, akkor lesz finom édes a paprikaőrlemény, ha szép napos az ősz. A környékről, Bátyáról veszem hosszú évek óta a főzéshez való őrölt csemegepaprikát. Persze veszek ilyenkor egy fürt felfűzött cseresznyepaprikát, fűszerpaprikát és egy fonott fokhagymafüzért is, mert ezek szerintem a magyar konyha elmaradhatatlan ízei és díszei.

Sükösdre és Csanádra érve a villanyoszlopok tetején az üres gólyafészkek. Hogy szeretem nézni tavasszal, mikor megérkeznek ezekbe a gólyák!  
Tudom visszavárják lakóikat.

Minden település fellobogózva. Nemzeti ünnepünk közeledik. 

De valami belepiszkított végig a képbe. A lobogók alatt mindenütt ugyanaz a plakát. 

" Ne hagyjuk szó nélkül!" Tudjátok, a bevándorlás politika. 

Ne hagyjuk szó nélkül! Mert éppen most van 41 éve annak a felkelésnek, amikor magyar egyetemisták utcára vonultak a II. Világháború vége óta Magyarországot megszálló szovjet erők ellen. Pár nap után, ezt az egész országra  kiterjedő felkelést szovjet tankokkal leverték. A megtorlások elől ekkor százezrek kényszerültek azonnal elhagyni hazánkat. Éppen csak egy hátizsákkal. Sokszor ebben a hátizsákban semmi egyéb mint egy pici gyermek!  

A Vasfüggöny pár napig megnyílt, az osztrákok segítették, befogadták a magyar menekülteket.

A párhuzam egyértelmű. 

A menekültek ezrei nem jószántukból  hagyják maguk mögött otthonaikat. 

Ennyi. Mert, ahogy apám mondta: " Családi asztalnál nincs helye politikának!"

De mégis! Együttérzésemnek hangot kell adjak! Egy történetet osztanék meg veletek, ami

ott történt, annál a déli határnál, ahol sok korombeli dobbantott, (ahogy neveztük finoman a disszidálókat) egy szabadabb világ reményében.

Ez év elején történt.
Hódunánál a befagyott Öreg-Dunán, zöldhatáron átjutott hazánkba egy pár menekült. Bujdosva eljutottak Dunafalva határáig. Ott bementek egy elhagyott tanyára, tüzet raktak, hogy megmelegedhessenek. Azt tudni kell, ahhoz, hogy a Duna befagyjon, napokig komoly mínusz tízen- fokoknak kell lenni. Szóval tüzet raktak, amit egy másik tanyáról megláttak és jelentették a rendőröknek. Semmi rossz szándék!  

Megkezdődött a keresésük. Először kutyák nélkül, majd kutyákkal... Aztán valahol a Duna parton egy bozótosban rájuk találtak. A töltésoldalba sorba kifektették őket, majd átvizsgálás után felállhattak. Kaptak meleg teát, majd meleg autóban menekültszállásra vitték a szerencsétlen embereket. 

Ne gondolja senki, hogy ez nem elsősorban szánalmat keltett a falu népében! Együttérzést!

Mindezt átélni egy jobb világ reményében?!

Mottómat  nem véletlenül választottam éppen Csenrézitől, a dalai lámától, hiszen Őszentsége is menekült.  Máig tibeti menekültként él az indiai Dharamszalában.

Egyébként az osztálytalálkozó jól sikerült! Örültünk egymásnak. Öröm volt meghallgatni egymás eddigi életútját, hallani, látni hogy jól vagyunk!

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Dalai_l%C3%A1ma

Fotó: By *christopher* - Flickr: dalailama1_20121014_4639, CC BY 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22580076

Találkozó

Amennyire nem készültem az érettségitalálkozónkra, úgy készülök most az általános iskolaira. Huszon éve nem találkoztunk. Persze néhányunkkal összefutottunk otthon, falván, elbeszélgettünk, de egy találkozó az más. Azon ott vannak volt pedagógusaink, tanár nénik, tanár bácsik, - ahogy alsósként szólítottuk őket - és ott vannak a tanárnők és tanár urak, - ahogy felsőben.

És a hely szelleme!

Ne gondold, hogy az nem számít!

Mikor tavaly felhívtak a középiskolai matura találkozó kapcsán és azt mondták, hogy Pécsett lesz, már is tudtam, hogy nem megyek el. Mert én azok közt a falak közt szerettem volna lenni, ahol annak idején ültünk a padokban, lógtunk az órákról az alagsorban, futkostam le - föl a lépcsőkön először még piros svájcis kis fruskaként, majd csinos lányként. Nincs több kötődésem, elengedtem a volt társakat.

Ez egy jó alkalom a gyermekkorba való visszatekintéshez. Veszem is észre magamon, hogy minduntalan vissza - visszanézek az életemben. Ma már rálátással.

Meghatározó személyek, élmények kötnek ehhez a Duna által elzárt kis zsákfaluhoz, Dunafalvához. A szülők, testvéreim, tanáraim és a gyermekkori barátok. 14 évesen eljöttem otthonról, de mégis... vitathatatlan, hogy a korai évek alakítanak legerősebben. Ez a bevésődés.

Látom édesanyámat, ahogy meleg szívvel gondunkat viseli, tanít minden mozdulatával. Látom édesapámat, ahogy szigorával, tartásával nevel és látom testvéreimet gyermeki civódásban és szeretetben.

Emlékezem...

Erdei kirándulásainkra. Mikor idősebb bátyámmal, Árpival aput látogattuk meg az erdőben, egy szarvascsorda vonult át azon a területen ahol mi voltunk. Berántott egy nagy fa takarásába és csak pár lépésre tőlünk vonultak el a csodaszép állatok.

Arra az esetre, mikor nővéremmel és barátnőmmel az árokparton, az érett kukoricatábla szélén kis játékrezsóban szederlekvárt főztünk...

Életem első cigarettájára, a magaslesen elszívott Fecskére,  amit "jutalomként" kaptam Pisti bátyámtól, mert én találtam az első gombát, aztán majd leszédültem a létrán. A  madár tojás gyűjtő kirándulásunkra, (gyűjteménye volt bátyámnak) mikor a barázdából előttünk kirepült pacsirta tojását a ruhámba rejtettem.

Az iskolai majálisokra. Verseny volt, ki tudja kéz nélkül legelőbb megenni a magasan felfűzött lekváros lángost. Este a Duna parton tanáraink meggyújtották a hatalmas tábortüzet, amit körbeültünk és aztán énekeltünk.

A szeptember eleji őszi munkára, mikor ki kellett mennünk egy, vagy két hétre a földekre mezőgazdasági munkát végezni. Emlékszem, hogy krumplipuskát készítettünk, ami egy hosszú botra felfűzött krumpli volt, aztán megsuhintva a botot kilőttük a krumplit. Jó húzása volt, és szerencséje annak, akit nem talált el egy ilyen lövés. Aztán meg a másfél méteresre is megnövő paréjokból bunkert építettünk és abba bújtunk el cigizni. Akkora füst  lett benne, hogy csak a vak nem vette észre, hogy mit művelünk ott. A beírást az ellenőrzőbe megkaptuk. Hogy féltem  apu haragjától, de elmarasztalása elmaradt. Ő is volt gyerek...

Állítólag sokan ott leszünk a találkozón. Sajnos hárman már biztosan nem lesznek köztünk.

De mégis velünk lesznek.

Áldásnak lenni

Mottó: "Az, hogy valaki milyen messze jár az isteni igazságtól, könnyen levezethető abból, ahogy bánik az őt körülvevő emberekkel és világgal." Bakos Attila


A vízi VB kapcsán jutott az eszembe... nem rég', egy előadáson hallottam ezt, a közelmúltban történt esetet: meghívásra hazánkba, a Pilisbe érkeztek mexikói sámánok és miután átadták és átvették a vendéglátóikkal egymás tudását, energiáját, az utolsó napok egyikén váratlanul felkerekedtek és elutaztak.
Utóbb kiderült, Budapestre.
Hívta őket a Duna, helyesebben mondva Iszter,* az istennő. Mint mondták, csak álltak a Duna felett egy hídon és hallgatták kiáltását. Panaszolta, hogy kihasználják. Hajóznak benne, szennyezik, száguldoznak felette a hidakon, zaj van felette, miközben ő életet ad, táplál.
Hiányolja a felé fordulást, a neki járó tiszteletet.

Ugye értjük miről van szó...?
Ha valaki mindig csak ad és nem kap, az mínuszban van. Egy idő után kiapad, kiszárad. Láttunk ilyent már a világ folyásában...

Mióta hallottam ezt a történetet, még tudatosabb vagyok ez ügyben. Sokszor gondolok szeretettel és hálával erre a csodálatos, nemzeteket összekötő folyamra. Végiggondoltam, mennyi mindent adott nekem, mennyire szerves része az életemnek.

Édesapám Duna menti ember, édesanyám ősei pedig a Dunán ereszkedtek a Fekete-erdőtől, Baranyáig.

Felidézem szülőházamat, az erdészházat Sárosban, melyet csak egy töltés választott el a Dunától, ahová anyám sokszor járt az akkori idők szokása szerint családjára mosni**, majd Dunafalvát, ahol teltek gyermek- és kamaszéveim. Mosolyogva gondolok nyarainkra, mikor reggeltől estig a Dunán lógtunk. Napközben többször felsétáltunk a part mentén, - az ott lévő tanyák gyümölcsfáinak megdézsmálásával csillapítottuk éhségünket, - majd csak ráfeküdtünk a vízre, vagy egy épp ott úszó uszadékfát tutajnak használva leereszkedtünk. Emlékszem a kemény telekre, amikor szánkózni mentünk a nagy töltésre, és egy-egy jól sikerült csúszás messze bevitt a befagyott Dunára. Majd eszembe jutnak azok az idők, amikor először kellett elszakadnom hosszabb időre szüleimtől, testvéreimtől, a Dunától, mert középiskolás lettem. Élénken látom azt a szőke kislányt, akinek könny szökik a szemébe, ahogy a túlpartról visszanéz kis falujára, s akit még sokszor ringat a komp, miközben átkel a Dunán, hogy megismerjen egy nem mondom, hogy jobb, de új világot.

Középiskolai évek után Pestre jöttem tanulni, és azóta itt élek a fővárosban. A Duna mellett.

A sok év alatt, valami megváltozott kettőnk viszonyában. Míg régebben egy erős fizikai kapcsolódás volt közöttünk, ez kimondatlanul egy belső, lelki kapcsolattá is alakult.

Lelki fejlődésem során megértettem a víz elem szerepét a létezésben. Ez, az az elem, mely befogadó, összekötő, tisztító, bölcsességet és életet adó minőségeket hordoz magában.

Gaiának, mint entitásnak, érzelmi teste a víz, tehát az óceánok, a folyók, a csermelyek, a tavak, az eső, ezért nem mindegy hogyan bánunk ezekkel a környezetünkben.

Ne gondold, hogy csak akkor adsz Gaiának, a vizeknek, ha fizikailag veszel részt valamilyen környezetvédelmi mozgalomban (tiszai PET kalózok, dunai szemétgyűjtő mozgalmak). 

Tudatosságunk, szeretetteljes lelki jelenlétünk is lehet áldás környezetünk számára, legyen szó emberi, vagy egyéb kapcsolatokról.

Így remélem, a  vízi VB megnyitó és záró ünnepsége a Dunának is szól...

Aztán meg figyelem igen kedves gongos ismerőseim szervezéseit, hátha egyszer tartanak egy pudzsát nem csak a Duna mellett, hanem kimondottan a Dunának, vagy Danunak, Iszternek, Isztárnak az Istennőnek, amin tudom, hogy ott a helyem, lelkiekben egészen biztosan...

Namaste

*http://csabavezir.blog.hu/2014/03/27/lanc_lanc_eszterlanc_874
**http://www.szivemcsucskemohacs.hu/esemenyek/18-dunai-mosas-pranje-na-dunavu
http://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/07/folyekony-feny_11.html