Otthon jártam, Dunafalván. Ahogy utaztam hazafelé Pestre, örömmel láttam végig az 51-es út mentén a falvakban, településeken, hogy él még szép hagyományunk a májusfa állítása.
Május elseje van. Gyönyörű volt ma is az idő, szikrázó volt a napsütés, nyárias meleg és én útközben több helyen is láttam, ahogy a szél gyengén lengedeztette a májusfákra tűzött színes szalagokat.
Visszalépek az időben...
Az egykori szülői ház bejárata előtt ücsörögtem, nővérem a kertben kicsit gyomlált, kihasználva, hogy a hajnali frissítő eső meglazította a talaj felső rétegét.
Egy autó húzott el a ház előtt, hangosan beköszöntek a srácok. Katit mindenki jól ismeri.
Az autó mögött utánfutó volt és azon hosszan lógott le egy nyárfa.
Megmosolyogtuk a dolgot. Még él a hagyomány, hogy az ifjak májusfát állítanak szerelmüknek. Nővérem is kapott anno ilyent, irigyeltem is, mert nekem sosem állított senki. No, nem azért, mert ne lett volna udvarlóm. Talán, mert én kollégistaként csak ritkán voltam otthon? Nem, nem akarok felmentést adni az akkori ifjaknak, mondjuk csak ki, egyszerűen hiányzott belőlük irányomban az efféle virtus.
Egy kicsit később egy tizenkét -három éves srác biciklizett előttünk, egyik kezében egy májusfának való nem is kicsi fát húzott. Szintén beköszönt, Kati kedvesen nevén szólítva, választ nem is várva megkérdezte tőle - viszed a májusfának valót?
A nap folyamán meglátogattuk unokabátyámat, aki kint lakik a falu végén, ott, ahol a már megszűnőben lévő tanyavilág kezdődik. Amerre a szem ellát minden gyönyörűen zöldell, csak némelyik helyen látszik a még puszta, bevetetlen föld.
Érezni a Duna közelségét. A levegő telve a nyíló akác mézes illatával. Meg is beszéltük, hogy hazafelé szedünk akác- és bodzavirágot.
A házhoz érve egy komondor és két pumi ugatása fogadott. Kellenek az ilyen helyre a határozott házőrzők, mi mégis ismerősen, bátran nyitottuk a kaput és léptünk be az udvarra.
Üdvözöltük idős bátyánkat, bent kicsit beszélgettünk, majd kimentünk, hogy megmutassa a mindig szépen művelt kertjét. Aminek helye már a földben, mint a burgonya, borsó, bab, tök, uborka, az már ki is hajtott, a paprika, paradicsom és káposztafélék palántái pedig még ládákban várják az erősödést, és a jobb időket.
Elköszöntünk, majd felültünk a biciklikre.
Az irány a Duna felé vezető akáccal, bodzával szegélyezett út volt.
Minden évben szoktam gyűjteni bodzavirágot. A padlásszobában megszárítom, majd télen gyömbérrel, mézzel iszom. Idén nővérem ötletére akácot is gyűjtök hozzá.
A fehér akác, ez a hazánkban egyáltalán nem honos fafaj sok jószolgálatot tesz. Fája jó oszlopfa, mert nem rohad könnyen a földben, szerszámokat, kerítéseket, padokat, játszóterek fa játékait készítik belőle, de mindemellett nagy értéke a virága és a virágából készült méz.
Talán kevesen tudják, hogy a fehér akác virágából készült tea remek a gyomorsav túltengésre, köhögés ellen, valamint enyhe víz- és hashajtó. Az akácmézet mindenki ismeri, szereti. A méz rendkívül táplálja a szöveteket, növeli az életerőt, főleg idősek és kisgyermekek elmaradhatatlan tápláléka. Este langyos tejben fogyasztva a legelőnyösebb. A mézről még érdemes tudni, hogy 40 foknál melegebb teába, ételbe ne tegyük.
Visszaérkezve nővérem házához, a szedett virágokat egy nagy papírtáskába tettem, hogy tudjon jól szellőzni, aztán majd otthon papírral bélelt tálcán szárítom készre, és dobozolom.
Ebéd után pihentünk. Én a mogyoró árnyékát választottam, ott napoztam ebben a bitang nyárias melegben.
A meleg múltával biciklitúrára indultunk. Kimentünk a temetőbe, hogy megnézzük az előző nap elültetett napvirágokat. Miután éppen telihold volt, ilyenkor a legbiztosabb, hogy az ültetett növényünk megered. Meglocsoltunk, majd a kistöltésen a Duna felé vettük az irányt.
Elhagyva a faluszélét, a pagonyban egy fiú jött a töltés felé biciklijén, maga mellett vonszolt egy fiatal fát. Nővérem egy nagyot nevetett. Először nem is értettem miért, majd csak mikor mondta, - Kevin, Kevin!
Ekkor megértem a dolgot. Kevin már korábban vitt egy májusfának valót, és ez most a második.
Tudjátok úgy van Ő most, mint a nótában. " Minek a szőke én nékem, mikor a barnát szeretem..."
Talán megbocsájtja nekem Kevin, hogy itt elárultam a titkát.
A Dunánál Kati hősként a fűzesbe vette magát; annyi volt a szúnyog, mint fűszál a réten; hogy hátha talál fűzfagombát, de nem volt szerencsénk.
A hazaúton találkoztunk régi, kedves ismerőseinkkel a Svájcból ideköltözött Mariával és Renével. Maria kiáltott Renének, - Mein Schatz! -, mire én mondtam neki, szólítsa magyarul kincsemnek Renét. Jót nevettünk, mire ki tudta mondani, ezt a nem könnyű magyar szót.
Elköszönésképpen megöleltük egymást, egy darabig együtt kerekeztünk még, majd elváltunk. Csak utóbb jutott eszünkbe, hogy Renének el kellett volna mondanunk ezt a májusfa állítás dolgot, csak hát azok a nyelvi nehézségek.
Habár! Néha nem is beszéljük egymás nyelvét, szívünkkel mégis jól megértjük egymást...
 |
| májusfa |
