Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.

A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 

Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.

Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 

Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.

A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.

Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.

Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.

Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.

A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.

- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 

S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.

Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 

Namaste

Dum-tak-ketak

A hétvégét egy baranyai kis faluban a Mecsek alján, Mánfán töltöttem egy elvonuláson. 

Elvonulás!?- kérdezte a férjem, -mi az, hogy elvonulás? Hát, tudod, ez nem SPA, nem wellness, hanem elvonulás.  A hétköznapok rutinjából, zajából. 

Na, nem mintha a hétköznapjaim olyan zajosak lennének, és ez a tábor olyan csendesnek ígérkezett volna, hiszen ez egy szakrális dob, ének és transzmeditációs elvonulás volt. Pontosan nem is tudtam mi vár rám ebben a táborban, de hívott valami újnak a kipróbálása, a Mecsek, és az eddig még fel nem fedezett odavezető baranyai út. 

Pénteken délelőtt indultam, hűvös, borús, őszi időben. Az autópályán, kiérve a besorolásokból, körgyűrűből bekapcsoltam a tempomatot és egy kényelmes tempóban tartottam délnek. Volt időm szemlélődni, befogadni az egyre színesebb tájat. A berkenyék, borbolyák vörösét, az akácok sárgáját,  nyárfák sárguló ezüstjét, és a tölgyek, platánok, juharok már itt-ott barnába menő zöldjét, a még száron lévő kukorica fakó barnáját.

Milyen harmóniában vagyok a természettel,- jegyeztem meg magamnak az öltözékemre nézve. Nem is érezném magamat jól, ha nem így lenne.
Szekszárdhoz érve lehajtottam az autópályáról a 6-osra. Rátértem az ismeretlen útra. A Szekszárdi-dombság, majd a Mecsek dombjainak ölelésében haladtam tovább. Bonyhád, Hidas, Mecseknádasd, Zengővárkony, Hosszúhetény, Pécsvárad, Ófalu, Óbánya mind-mind névről jól ismert települések. Aztán beérkeztem Pécsre, innen északnak haladva a Mecsek kacskaringóiban egyszer csak előbukkant Mánfa. 

Két óra volt és igazi hegyvidéki nyirkos hideg, mikor megérkeztem az Elvonulási Központ elé. A Mecsek egyáltalán nem a mediterrán arcát mutatta. Cili a szervező, a program háziasszonya a kapuban várt, fogadott bennünket, érkezőket. A szobák elfoglalása után 3 órakor kezdődött a program. Ismerkedés egymással, a dobokkal, éneklés, vacsora, dobolás, majd éber, alvás nélküli éjszaka. 30 ember dobolt egyszerre, a rezgések, a feléledt tűz úgy kimosott, kiégetett mindent az elmémből, olyan éberré tett, hogy nem volt szüksége a szervezetemnek alvásra. Reggel hét órakor már ott ültünk a mantrameditáción és együtt énekeltünk Ölvedi Gábor egyedi torokhangú énekével. Napközben dob ritmusokat gyakoroltunk, ebéd után pedig erdei meditációra mentünk. De milyen ebéd után! Majdnem a mohóság vétkébe esve ettünk, mert olyan finom vega ételeket szolgáltak fel. Kellett repetázni! Visszaérkezve az erdőből, szakrális magyar énekeket énekeltünk dobokkal kísérve, este Gábor koncertet adott, majd transzdobolás, tánc következett. Tizenegy körül volt vége a nap hivatalos részének, de többen még ott maradtak a Dharma teremben beszélgetni, meditálni. 

A vasárnap ismét hétkor indult, mantrameditáció, dobolás, daltanulás. Ebéd után zárókör, három órakor indulás haza. Este igazából még nem voltam itthon. Ismeritek milyen az, amikor minden gondolatunk, érzésünk máshol jár. Este az ágyban még dallamok és ritmusok jöttek,- csillagom, révészem... aztán pedig dumtak tak-ketak, dumtak-ketak tak-ke,  dum dum dum, taktak, dum, tak tak tak, tak.

Az itthoni dobolás gyakorlásról? Egyedül!? Dög unalom! Inkább esetleg majd  tavasszal egy másik  dobolós táborban. 

Namaste