Csibe 70

Ünnepelünk. Szeretetteljes  visszaemlékezéssel. 

És még mennyi minden van mélyen... 

 

Duna parti nyárfás

Ahogy telik az időnk, jó visszatekinteni a gondtalan gyermekéveinkre. Hogy is volt minden, mit tudunk egymásról? Mi az ami összeköt,  hogyan szerettük egymást?   

Az Élet, a sárosi és a falusi élet rendelte így. 

Csak tizenegy voltam,  amikor  Bólyra mentél suliba. Az igazán közös, az ez előtti gyermekkor volt. Abból is, visszatekintve szinte csak pillanatok, mert én lányból voltam, te pedig fiúból. De ezek a pillanatok mégis jelentősek, a nagybetűs életbe beavató kis kalandok, erdei kirándulások voltak. 

Vajon te, hogy emlékszel azokra az élményekre, amik bennem élnek? 

Az esti bújócskázásokra. A fészer alatti nagy kopozóteknő hasába, a  fészerpadlásra vezető létra tetejére, szembenézve a levágott dolmányosvarjú lábakkal, az üres töltényhüvelyekkel, amit apu ott gyűjtött. Vagy a hintó alá, a szúnyogos mogyoróbokor mélyébe, a szénapadlásra,  a kukoricaszár kévébe,  és még kitudja mennyi rejtekhelyet találtunk  az udvarunkon.

A papkerterdei gombagyűjtésre zsebedben  egy doboz Fecskével, hogy a magaslesen megpihentünkben megmutasd, hogyan kell cigizni.  Enyhe  nikotinmérgezéssel szédelegtünk le a magasból. 

Arra, hogy a régi akkumulátorból kiszedett ólmot bádog cipőtisztitó dobozban megolvasztottuk, majd golyót gyártottunk belőle a légpuskába. Jól lehetett a nyárikonyha lépcsőjéről célozni a kerti szilvafán ülő csurikra. 

Egyszer kicsórtuk apa Winchesterét, - pedig a fegyvert és töltényeket mindig zárva tartotta - és töltény nélkül lőttél vele. Így is nagyot szólt. Nem kaptunk érte dícséretet. 

Hogy irigykedtem, mikor ti, a két nagyfiú mehettetek hajtani a nagy vadászatokra. Hogy  csodáltam az udvaron  terítékbe kirakott  kis- és nagyvadakat. 

Emlékszel, hogy volt egy tojásgyűjteményed? A spájzban egy tojástartó kartonban tartottad a kifújt héjakat.

Aztán emlékszel-e arra, hogy egy kora tavaszi napon elmentünk a kistöltés melletti kiserdőbe fészeklesre? Talán éppen varjúfészket akartál kifosztani az ott lévő nyárfásban. Úgy emlékszem zsákmány nélkül indultunk haza. Kati szerint csak azért, mert lefelé mászva a fáról a szádba tetted a tojást, majd, amikor leugrottál ráhaptál. Én nem emlékszem, de Kata szerint már fióka volt benne... 

Hazafelé a házunk előtt fekvő focipálya melletti szántáson vágtunk át. Bukdácsoltunk a még boronálatlan földön, aztán előttünk egy barázdából pacsirta szállt fel. Megtaláltad a fészkét. Rám bíztad a tojásokat. A pulóverem alját felhajtva fészket csináltam a kis foltos, szeplős tojásoknak. Megbotlottam és hasra estem. A tojásoknak annyi lett.

A madártojásokról még az is eszembe jutott, hogy egyszer Tánti elszörnyedve mesélte, hogy  galambtojást ittál. Mert az olyan vagány volt! 

Talán a fenyőfáján fészkelő gerlefészket fosztottad ki? 

Most is látom drága arcán a fintort, a nevetést, ahogy mesélte a sztorit. 

 

Szerettél pecázni. Hogy hova jártál nem tudom, csak gondolom, hogy a Kis- Dunára,  Kútsebesre, vagy a Bezerédi holtágra. Egyszer, amikor a fogásod egy csomó törpeharcsa volt, segítettem megpucolni, és együtt főztünk belőle a nyárikonyhában.  Vajon volt  sikere, örültek szüleink?

Csíkhalakat is hoztál. Azt úgy tudom, hogy a Papkerterdő melletti vízfolyásból szedted. Aztán egy nagyobb üvegbe raktad, abban nézegettem őket. A sorsukat már nem tudom. 

Na és amikor a nyárikonyhában palacsintát sütöttünk? Te tanítottál, hogyan kell a levegőbe feldobva megfordítani a palacsintákat. A sztorihoz tartozik, hogy az egyik palacsintád a ruhaszárító kötélen fennakadt, és félbeszakadva landolt a palacsintasütőben. 

A hátsó kertünkben volt kettőnknek egy apró parcellánk. Épp a disznósólak végében. Borsót vetettünk bele. És emlékszel, hogy anyu nyulakat tartott, és te a nyuszikkal nagyon szerettél foglalkozni? Olyan édik voltak! 

Emlékszel? Volt, hogy pár szem dióval csapdát állítottunk a varjaknak. 

Megvannak neked is az otthon ízei? A szenteste előtti böjti ebédé a halászléé, az esti borsodóé, amit  melegen illatozó piskótával tálalt anyu? A bólé, amit sósborszesszel készítettünk, gyümölcsbefőttel és vérnaranccsal ízesítettünk? 

Emlékszel ezekre? 

Vajon emlékszel, hogy szilveszterkor ólmot öntöttünk? Hogy anyu ilyen szokásokról is tudott! A nyárikonyhában a sparhelten olvasztottuk a már említett módon, és kint a folyosón öntöttük ki a cementlapra. Hogy milyen formák lettek és hogy abból mit jósoltunk, már nem emlékszem, de nem is ez számított.

Aztán elkerültem én is otthonról. A találkozások méginkább megritkultak. Többnyire csak a nagy ünnepekre  és a nyárra kapott szünetekben találkoztunk. 

Milyen örömmel öleltük egymást.

Megvan az emlékeidben az, amikor egy húsvéti szünetben hétmérföldes csizmát húztunk és nekivágtunk az alig felengedett szántáson át gólyanézésre a Karcsiék tanyája felé? Alig bírtam el a sártól dagadó csizmát. De menni kellett, mert meg akartunk merítkezni Náni néni és Pista bácsi őszinte szeretetében... Egy kis meleg ölelés, egy kis lágy kenyér a kemencéből, egy kis kolbász a spájzból, egy kis borocska a pincéből. 

Azok a Duna parti nyarak! Az a táj, az a baráti hangulat! Kinek hiányzott  tenger,  Balaton!  

Amikor a naplementére előbújó szúnyogok elől inkább a vízbe menekültünk, mintsem haza. Emlékszem, te már úsztál lefelé, mikor én  hezitálva mentem utánad. 

- Hideg a víz - kiáltottam, mire te röhögve - gyere, ússz lejjebb, itt melegebb!- utaltál a mindnyájunk számára egyből érthető dologra...

Emlékszel, hogy vártuk szombat délutánonként a Muppet Show-t? A Breki és a többiek  sorozatot a 70-es években, amiben mindig valaki nagy nyugati sztár volt a meghívott.  Mielőtt elindultunk volna előre a faluba, ezt néztük jugón. Akkor még az itthoni TV ilyent nem adott. 

Megvan az, amikor a hercegszántói búcsúba voltál meghívva Aladics Marikáékhoz és  Deli Misi vitt bennünket? 

Az akkorra már hadnagyi fokozatú főiskolás Deli Misi. Sokan voltunk, többen, mint hivatalosan a "rönó"-ban elfértünk volna. Félúttól vállaltam Csupi helyett a csomagtartót. A határőrök megállították ellenőrzésre az autónkat.  Én elől reszkettem, ki ne nyittassák a csomagtartót. Azok meglátva Misi igazolványát haptákba vágták magukat, - jó szórakozás hadnagy úr! - és  elengedtek bennünket. Hallottam,  azon röhögtetek, hogy Misi nem ismerve az utat, nem fordult be a falu felé, hanem egyenesen a határ felé vette az irányt...

Milyen szeretettel és terülj - terülj asztalkámmal  fogadtak szántón! Csak a szokásos vidéki vendéglátás. Pecsenye és rántott húsok garmadája, és süteményhegyek. Az italokról sem feledkeztek el. Volt ott sör, bor, cseresznyepálinka bőven!

Éjjel a szántói  kultúrházban a  buliban  összefutottunk. A farmerdzsekid felső zsebéből előrántottál egy "nyeleshúst" .. Nem voltál  már teljesen józan. 

Aztán berántottak katonának. Hosszú hajadnak búcsút inthettél. Emma tántink volt a fodrászod. 

Messzebb nem is tudtak volna vinni, mint a nyírbátori határőrséghez.

Anyánk ekkor sem  ismert lehetetlent. Talán napokba telt, míg odaért hozzád, de elment az eskütételedre. 

Szerencsédre, nagy valószínűséggel apánk közbenjárására pár hónap múlva Hercegszántóra kerültél. Csak egy ugrásra  otthontól. 

Már a közelmúlt emléke a falvi házad. A kis nyaralód, ahogy anya emlegette, a tanyád. Nem sokszor aludtam ott, de szerettem az ottani jóízű baráti találkozókat. A főzéseket, a hosszú asztal melletti kajálásokat, dumálásokat az udvaron. A Duna parti nyárfák suhogását, a rádióból beszűrődő éjszakai halk zenét. A kamaszkorunkat, fiatalságunkat megidéző hangulatot, azt a szabadságot, amit nálad, általad újra tudtunk élni. 

Így emlékszem Rád. 

Mennyi Élet!

Vajon másnak is ennyit jelent testvérnek lenni? Vagy van mindemögött valami mélyebb? Kimondatlanul is anyánk, apánk örökéből? 

És valóban, szavakkal alig néha fejeztük ki az  egymás iránti szeretetünket, de az kimondatlanul is minden találkozásunkban, ölelésünkben benne volt és van. 

Egy végtelenül jószívű, melegszívű, jókedélyű, önzetlen testvér vagy. 

Isten tartson meg sokáig jó kedvben és jó egészségben! 

Nagyon szeretlek! 

A Lét (Sat, szanszkit: सत्) csodái

Otthon voltam pár napot. Dunafalván. A nővéremnél voltam látogatóba. 

Most olyan más volt minden, annyira másként éltem meg az ottlétet. Kívül semmi nem változott, és mégis, mintha egy másik  dimenzióba érkeztem volna meg...

A gazdag ősz megérlelte gyümölcseit. Kati megkért leszüretelném-e az almát.  Örömmel vállaltam. Kitudja milyen régen nem csináltam már ilyent. Élveztem a gyümölcs illatát, ízét. Az alma csutkáit látva Kati meg is jegyezte, hogy fütyültetnie kellett volna engem. Tudjátok, mint, ahogy Nyilas Misinek a Légy jó mindhaláligban.  

Különös szeretettel szedtem a kisebbik fát, ami még az anyu kertjéből való.

Magoncként hozta nővérem ide, ebbe az udvarba és kedvenc almafajtám az aranyló golden terem rajta. Nem csak azért szeretem ezt, mert jó édes, szemben a másik, gyakoribb fajtával a savanykás jonatánnal, hanem, mert számomra ez volt az Aranyalmafa. Az egyik legkedvesebb mesekönyvemből, Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi-ből.  Ezen a fán ült és énekekelt a bülbül*, éjszakai mesélésre hívva Seherezádét.

A szüret közben kicsit meg volt szólítva  gyermeki énem...

Még nagyon melegek a nappalok, így estefelé vittük ki nővérem kis szálkásszőrű tacsiját a Duna partra. Had futkosson szabadon! Itt legfeljebb egy két vadkacsát és sirályt zavar. Meg a vakondtúrásokat. 

A part homokjában szarvas és őz nyomokat láttunk. Éjjel  ide jönnek  le inni a közeli Papkerterdőből. 
Erről emlékem bukkant elő. Amikor kis tizenéves gyermekként apunál voltam ebben az erdőben, vízért küldött egy közeli tanyánál lévő kúthoz. A két fehér üveget a gémeskútból megtöltöttem friss, hideg vízzel. Ahogy az egyenetlen töltésen bicikliztem, össze-össze koccant a két üveg a szatyorban. Egy nagyobb gödör után egyszercsak pukkanás hallatszott. Eltört, szerencsére csak az egyik üveg. Megszeppenve érkeztem vissza apámhoz, aki megvigasztalt, hogy nem olyan egyszerű biciklivel tele üvegeket szállítani.

Szeptember van. Szarvasbőgés ideje.

Megvártuk nővéremmel a sötétedést és autóval indultunk Tiser erdő közelébe. Párzási- és vadász szezon van. Ezt tudva megálltunk Kútsebes után. A bikák hangja kilóméterekre száll. Mögöttünk Papfejszebokra, jobbra Tiser.

Fél tíz felé hallottuk meg az első bőgést. 

Egy bika hangja uralta a teret. Messziről, a falutól följebb a Duna mellől hallatszott. Mi maradtunk, és innen hallgattuk, erről az alig fényszennyezet helyről, miközben bámultuk a csillagokat.  

A Perseidák meteorraj még aktív. A hullócsillagokat látva belesuttogtam az éjszakába a kívánságaimat.. 

Másnap este megint kimentünk szarvasbőgésre. Most a töltésen le dél felé mentünk. Elhagyva a falut, megálltunk a kiserdő mellett. 

Újhold volt. Az erdő csendjében és sötétjében csak halkan beszélgettünk. - Milyen győnyörűen látszik a Tejút! Látod ott rajta az a Hattyú. És csak csodáltam a többit is, a ragyogó Göncölt, a Delfint, a Corona Boreálist, és a már lemenőben lévő Oroszlánt. A nővéremnek ez nem olyan csoda. Ő mindig ilyen tisztán láthatja a csillagokat. 

A csendben váratlanul rémisztő hangosan szólt egy kuvik hangja az erdő felett. Összerázkódtam.

Kati szólt, - gyere, szentjánosbogarak. A hosszú fűben itt-ott felvillanva pislákolt még egy-két szentjánosbogár. Öröm volt látni őket! Régi emlékeket csaltak elő.

Tíz óra volt, mikor haza indultunk. Ezen az estén elmaradt a bőgés.

Otthon aztán már hálóruhában, bebugyolálva magamat egy meleg plédbe, kiültem a teraszra. 

Mintegy varázsütésre megszólalt egy bika.  Magam elé képzelve királyi fenségét, még hallgattam egy ideig, majd aludni mentem.

4 óra körül felébredtem. Ha már felébredtem, fel is keltem. Kimentem.  

A leereszkedett hajnali égbolton megjelenő Orion és Szíriusz ámulatbaejtő látványa fogadott. Tőle jobbra a Bika a Plejádokkal, balra pedig Pollux és Castor fényeskedett az Ikrekben. A szarvasbőgés egészen közelről még most is szólt. 

Fáztam. Bementem, de már nem aludtam vissza. Meditáltam, hallgattam az ébredő madarak halk, majd egyre bátrabban szóló énekét. Hat órakor ismét kimentem. Most a madarakkal együtt a Napot köszönthettem, ahogy a hatalmas nyárfák között előbújt narancsszínű ruhájában a keleti égbolton.

Megtelt a lelkem ezekkel az igazi csodákkal... 

Mégis miért volt most annyira más minden? 

Közeleg a szülinapom. Olyan szépen idéződtek meg szüleim. Anyám, aki egy igazi Demeter volt, az őszi kert bőségével és magával a születésemmel. Apu az erdővel, a természet gyógyító zöldjével, annak erejével. 

Puhán körbeölelték  lényemet.

Mit is kívánhatnék születésnapomra mást, mint amit érdemlek. A legtöbbet! 

A Lét Urának kegyét.

Namaste,

*bülbül a perzsa bulbul török kiejtése, mely  csodás hangú madarat, fülemülét jelent.

P.S. 

Vad Írisz

Ezzel az esszenciával a befejezetlenség és az elkülönlés érzése feloldódik, és átalakul a természettel való egység tudatává, - hogy alkotó átalakulásunk felé haladva bízzunk a természet erőinek támogatásában.

Hol szeretnél élni?

Aerial jóga - fly and chill. 

Adrinál egy jógatábor több, mint egyszerű ászanázás. Nem csak azért, mert most aerial jógatábort tartott,  ahol az anyag, vagy másnéven hammock segítségével végeztük a gyakorlást, hanem azért, mert önismereti foglalkozásokat is vezet. Rendkívül inspirál, segít más szempontok szerint meglátni a világot. 

Egyébként is az aerial jóga nagy összpontosítást, erőt igényel, mert nem a talajon, hanem egy lebegő, folyamatosan mozgó közegben jógázol. 

Reggelente légzőgyakorlatok, kontempláció azaz szemlélődés, meditáció van, este pedig  egyéb önfejlesztés. Játékos gyakorlatok, mint a rögtönzött verselés adott témában, vagy magvakból, termésekből mandala készítése, "ki vagyok én? " ollózás színes lapokból, valamint kérdés-felelek, mint a "hogy állok a világ dolgaival?". Olykor meglepő, kacagtató  válaszok születnek. 

Sok kérdés közül, mint például:  hol nyomod a fogkrémestubust?, zuhany, vagy kád?, talán az utolsó kérdés volt az, hogyha választhatnál, hol élnél? Itthon, vagy külföldön?

Volt egy barátnőm,  akivel családostul sokszor nyaraltunk együtt Horvátországban.  Amikor megérkeztünk egy - egy újabb szép, hangulatos óvárosba, sétáltunk, kirakatokat néztünk, kiültünk egy kávézó  vagy konoba teraszára, vagy csak néztük a tengert. Sokszor elhangzott Lúciától: na itt tudnék élni!  

Tetszettek nekem is ezek városok, Kastela, Sibenik, Hvar, Trogir, Primosten.. Szeretem ezt az országot, a hangulatát, de még nem volt ez az AHA élményem ott soha. 

Aztán eszembe jutott Krisztián,  a volt angoltanárom, akivel igazán jóba lettünk, miután kiderült, hogy Dóri lányom barátja az ő csapattársa és  haverja a Fradi vizipóló csapatában.  Csetelgettünk. Jó pár éve, egy szülinapi köszöntés utáni, "hogy vagy, kösz jól, és te?" beszélgetésből kiderült, hogy már fél éve Máltán él a kedvesével, Mónival. Onnan folytatja az újságírást, tanít, programokat, kirándulásokat szervez egy nyelvsuliban. 

Azt írta: na, ha valaki, akkor ezt te meg fogod érteni. Jöttünk a géppel, megláttam Málta partjait és olyan volt, mintha haza jöttem volna. Egyáltalán nem  érzem az utcákat, az embereket idegennek. Itt utálják az idegeneket, de bennünket baromira hamar befogadtak. 

Szal tuti éltem itt előző életeim során. 😀

Caravaggio életregénye nekem is már  régen kedvet adott egy máltai úthoz. 

Aztán évekkel később egy nyelviskolai tesztet is kitöltöttem, de a máltai út még nem realizálódott. 

Sokfelé jártam a világban. Sosem a divatos trendek szerint. Csak oda utaztam, ami hívott. Ilyen volt Isztambul. Az a 300 év török hódoltság nyomot hagyott a tudatban. 

Emlékszem egy isztanbuli dezsavű élményemre, ami  jó harminc éve történt. Jöttünk férjemmel, fiammal a Nagy Bazártól. Jobbra, nyugaton a Laleli, vagy Tulipán dzsámi. Mögötte a lemenőben lévő narancsvörös napkorong. Éreztem, hogy ezt már  megéltem valaha. Mintha gyermekkorom legkedvesebb mesekönyvének,  az Ezeregyéjszaka meséinek a  borítója elevenedett volna meg előttem. A látvány lenyűgözött. 

De egyébként is! Egész Isztambul mindig mesés volt számomra. Minden utcaköve, a Topkapi Szeráj,  a nagy meccsetek a lelkemig hatottak. A Hagia Szophiában  csodálattal adóztam a magyar Szent Piroska mozaik képe előtt. Szent László királyunk leánya Eiréne néven Komnénosz bizánci császár felesége volt. Az isztambuli kék ég, a nyüzsgés, a sokszínűség, az emberek közvetlensége, kedvessége,  a müezzin éneke, az ételek,  mind-mind  elbűvöltek. 

Megtapasztaltam azt a fajta európai nővel való bizalmaskodást, amit talán szőkeségemnek is köszönhettem, hogy a férfiak épp csak megérintettek,  és fúvócsőből papírdarabokkal lövöldöztek. 

Erdély területeit Mátyás király óta Tündérországnak nevezik. Nem véletlenül. Itt élt legtovább az ősi, attilai pogány kultusz. 

Sokszor és sokfelé jártam e földön.  Valóban érezhető itt valami természetfeletti erő, ami észrevétlenül áthatja azt, aki nyitott,  befogadó. 

Nem leírható a jelenség. 

Az Őrzők. 

Itt még lelkiség van.. Ide menni kell!

Aztán Ausztria, Bécs, Schönbrunn, Salzkammergut, Salzburg ahol már éreztem, hogy itt tudnék élni.

Salzburg 

Egyik alkalommal a nyári ünnepi játékok idején voltunk Salzburgban. A  színház- és koncerttermekben, a belvárosban kivetítőkön Mozart és persze egyéb koncertelőadásokat adnak a fesztivál idején. A kivetítők körül a közönségnek rögtönzött bárok vannak felállítva, ahol kedvükre iszogathatnak, kávézhatnak, finomabbnál finomabb sütiben, fagyiban válogathatnak, mialatt élvezik a zenét. A helyiek hagyományos viseletben, a lányok, nők színes dirndliben, a férfiak szarvasbőrnadrágban, zakóban, hozzá illő térdzokniban vannak. Elegáns dirndli, és bicikli. Nem ritka ez a látvány. 

Aztán itt van Dunafalva, a semmihez sem fogható nyugalmával. A szép, egyszerű élet. 

René és Maria filmes szakemberek. Egy forgatás alkalmával jártak itt és annyira megfogta őket a hely varázsa, hogy úgy döntöttek feladják svájci otthonukat és ideköltöznek. Ennek közel 10 éve. Tanulnak  magyarul. René az ügyesebb, Mariának nehezebben megy a magyar. Persze nem csak ők fedezték fel Dunafalvát. Van itt osztrák, német, holland család is, akik vettek ingatlant az elöregedő faluban, és nem mindenki nyaralónak. Vannak, akik letelepedtek itt, ebben az eldugott Duna parti kis zsákfaluban. 

Dunafalva, Duna parti nyárfás

Megértem őket.  

Amikor egy szerető társ,  a természet szépsége, a nyugalom elég ahhoz, hogy boldog legyél, hogy minden nap boldogan keljél, akkor mindened megvan. Már nincsenek fölösleges vágyak a világ dolgai iránt. Tudod, úgyis megkaphatod, de már nem az a fontos. Az életedben nem azon van a hangsúly...

Namaste 

Azok a régi, szép húsvét hétfők

A nővérem felhívott minap: képzeld meghalt a Béda Pisti. 

Béda Pisti általános iskolai osztálytárs volt és az első szerelem. Az emlékeimben kutatok...

Koleszos voltam. Emlékszem a tavaszi szünetekre, mikor hazautaztam, milyen öröm volt látni a Dunát, az otthoniakat, szüleimet, testvéreimet, barátokat. 

Előjött a régi húsvétok ünnepi hangulata. Reggel a rádióban az Abba valamelyik dalára ébredtünk, aztán nyuszifészek keresés, nem nagy ajándékokkal. Narancs, ami akkor, a hetvenes évek elején, falun elég ritka dolog volt, alma, illatos húsvéti rozmaring, csoki és valami szép kis fehérnemű, vagy zokni, ami amúgy is kellett volna.
Reggelire sonkát, tojást ettünk tormával, ebédre húsleves, valami sült volt és mákos kalács. Mikor már nagyobbak voltunk este bulizni mehettünk, valamelyik menő együttes M7, Universal koncertjére. Volt olyan, hogy a húsvét hétfőn korán érkező locsolók, köztük Béda Pisti, bizony szódásüveggel mostak ki az ágyból. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor... 
Azok a régi, szép húsvét hétfők! Csajok, hogy vártuk! Ma már azt  gondolom, hogy a srácok ugyanúgy voltak ezzel.

Húsvét hétfő van, a locsolkodás napja, hogy mi nők, tini lányok, lánykák el ne hervadjunk. Férjem reggel meglocsolt és kissé szégyelltem is magam, mert ez az első húsvét, hogy nem festettem tojást, pedig fülembe cseng Sebő Ferenc  mondása, miszerint a hagyományokat nem ápolni, hanem élni kell.
A fiatalabbak és falun még éltetik.
Míg óvodás unokámat Leventét vártam, jutott eszembe, mikor még élt anyám, húsvétra gyerekeimmel mindig hazamentünk. Nem csak mi, hanem testvéreim is gyerekestől. Pár napig zsivajgott a ház. Vasárnap a bokrokkal, fákkal, virágokkal, zölddel teli nagy udvaron kész kaland volt megkeresni a nyusziajándékot rejtő szakajtókat. A hétfő a locsolkodásé volt. Nem csak a mamát, Emma tántit, hanem a szomszéd lányokat is mentek locsolni a fiúk. A bólyi utcák tele voltak csinosan öltözött, színes vödröket, szódásüvegeket cipelő srácokkal. Semmi ibolya-, meg szegfű kölni.   
Szóval mai kis locsolómnak kikészítettem egy Kindertojást és egy csokinyuszit. Miután apukájával megérkeztek, elmondta  locsolóversét, kölnivel meglocsolt és mikor mutattam az ajándékot, rá nem jellemző módon zavarban volt. Nem nyúlt a csokikhoz. Csak néztem, mert nagyon is szereti a kindert a benne rejlő meglepetéssel együtt.
Ekkor apukája elárulta, hogy Levente azt mondta, hogy nem az ajándékért akar meglocsolni, hanem azért, hogy mindig szép legyek és ne hervadjak el soha. ❤️
Ez az őszinte, szerető megnyilatkozás az ő belső bölcsességéből fakad. Ez a Feltételnélküliség.

Namaste

Mennyit érek?

Közelgő születésnapom okán jutott eszembe ez az emlék ami hét éve történt. Éppen az napon érkeztünk meg Indiába, Új-Delhibe, majd  utaztunk tovább Krisna szülőhelyére Vrindávanba. Fáradtan, tele egy csomó új benyomással ültünk a kolostor majmoktól elkerített belső udvarán. Vacsorához készültünk. Nem  is vacsorához, ez több volt attól, mert a krisna tudatú hívők áldott ételt, praszádot* esznek és azt kaptunk mi is. A templom felől, aminek háttal ültem, bhadzsan hallatszott. Egyre hangosabban. Aki hallott már krisnásokat kirtanozni, tudja, micsoda élmény. És egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Mellettem. Nekem szólt az ünneplés. Annak a léleknek aki sok éve azon a napon látta meg a napvilágot. A zene és ének mellé kaptam plusz áldásként egy marigold fűzért a nyakamba. 

Ma is csodálom milyen szép elnevezése a nálunk csak büdöskének nevezett, angolból Mária aranyának fordított, Indiában olyan nagyra tartott virágnak. Őszintén megvallom, fel sem foghattam, milyen áldásban volt részem. Talán épp megilletődtem az egyáltalán nem várt köszöntéstől, de visszanézve fogalmam sem volt az áldás jelentőségét illetően. Igazán csak most tudatosítottam magamban, ahogy bevillant ez az emlék.

A közelmúltban végeztem egy tudatosító  gyakorlatot a "mennyire értékelem önmagam?", "mennyit érek?" témakörben.  Az Access  egyik "eszköze"  a kérdések feltevése. (Nem válaszokat keres.) 

Figyeltem a tükröket, mit látok, ki mit tanít általa. Egyik igen tanulságos dolog az volt, amikor megerősítést kaptam, a tükör rávilágított, hogy önzetlen, jóakaratú, abszolút segítőkész énem nem kapta meg az alapvető (nem elvárt) elismerést, tiszteletet. Meg volt bántva. Volt bennem egy harag. A harag mögött sok esetben  tisztázatlan érzés van. Aztán letettem a dolgot, mert ráláttam (buddhi).  Az értékrend,  az új energia törvénye az érdek-, vetélkedés nélküliség, feltételnélküliség, minél többet adsz, annál több vagy, öröm adni, elismerni másokat. 

Azt mondják, dobjuk el az egót! Ne! Ne dobjuk el! Az (hamis) egó védelmi rendszer is! Az egó megismer, elfogad, változtat. Adjunk neki időt.

Aztán napokkal később az után, hogy egy hétig minden nap figyeltem a feljövő eseményeket, reakcióimat, az egómat, az elme játékát ( micsoda önismeretet ad) beugrott egy emlék édesapámról.

Mennyit érek? Valahol az apa adja meg ennek a rangját bennünk. Nem voltak ilyen emlékeim,  nem mentődtek el a kiskoromból, illetve másfajta emlékek épültek be. De most... Lehettem 19-20 éves, már Pesten tanultam. Otthon voltam, és apuval valahol vendégségben jártunk vidéken. Buszoztunk, beszélgettünk, majd megérkezve Bajára, leszálltunk. Itt elváltak útjaink, ő falva felé én Pest felé utaztam tovább. Előtte még megöleltük egymást, majd ezt mondta: kislányom nagyon vigyázz a villamosok mellett, veszélyes közel állni a sínekhez, nehogy baleset érjen! Egészen meglepődtem ezen a gyöngéd figyelmeztetésen, hiszen 14 éves koromtól egyedül utaztam keresztül a déli országrészen vonattal, busszal, keltem át a Dunán, de sosem mondott még ilyent.  

Aztán a "mennyit érek?" kérdéskörben vele kapcsolatban az jutott eszembe, hogy vagy 35 évnyi házasság után férjem elmesélt egy apámmal való élményét. Apám megpróbálta. Tudjátok! A népmesékben is próbatételt kell kiállni a kérőnek. (Megjegyzem szellemi atyánk is próbatétel elé állít mindnyájunkat!) Nem részletezem a történetet, csak annyit, hogy elmentek télen együtt vadászni és apám erősen próbára tette. Persze ez, akkor nem volt nyilvánvaló, de sok-sok év után ültek, beszélgettek: "fiam én megpróbáltalak és te kiálltad azt. A fiaim azt nem tették volna meg".

A gyógyulások a szülőkkel, a családdal való kapcsolatunk tisztázásával  kezdődnek. Amíg egymásra mutogatunk, " mert az anyám.., apám.., testvérem.., fiam.., lányom..." addig kivetítünk, nem látjuk magunkat.

Hálás vagyok férjemnek, hogy elmesélte nekem ezt a történetet és még inkább hálás vagyok apámnak.

Tükör.

Még csak annyit apuról, nemességéről, hogy mikor már nagy beteg volt, nővérem megkérdezte, - apu hová szeretnél elmenni, hová vigyelek el? 

Ő azt kérte, hogy vigye el Kútsebesre, ahol valaha állt a szülőháza, a tanyájuk. Ahová nyaranként néha elmentünk és a valamikori földjükön termő szilvafáról jólesőn csemegéztünk... Aztán a temetőbe mentek, a szülei sírboltjához.

Jövünk és megyünk fejezte ki szótlanul.

* Praszád jelentése: ami békét ad. Miután elkészül az étel, Istennek felajánlják, az oltárra kerül egy kis adag. Amit Isten megízlelt az a praszád. Ezt fogyasztják aztán a hívek. 

 Namaste

Surlófényben

Mottó: "Ami megtörtént az mögötted van, a múlt elmúlt."

Indulok már. Nővérem egy darabig elkísér, mert útközben még megállok, hogy meglátogassuk a száz éves Celesz nénit, anyám volt, egyetlen még élő barátnőjét.
Belépek az ajtón. Egyedül van. Ül a konyhában egy széken, rádió szól a háttérben. - Csókolom Celesz néni.  Márgit! Te vágy áz?- megismer azonnal.- Gyere ülj le!

Sváb akcentusa ómamámat juttatja eszembe...
Megszokott dolgokról, (gyerekek, unokák) mindennapi formaságokról beszélgetünk. Mintha csak Terust, anyukádat látnám, hogy hasonlítasz. Igen, ezt tegnap más is megjegyezte, - mondom, s közben  felpillantok az órára. Lassan mennem kellene. Ah, de nem sietek! Megyek majd a következő, a fél hetes komppal; döntöm el magamban.
- Celesz néni  mi volt a legszebb az életében. Mi volt?- kérdezi vissza. - Nem is tudom. Sok borzalom volt, három év orosz fogság, üres káposztalevest kaptunk enni...
Csend van. 
Erről nem is tudtunk. A pár éve készült film, az "Örök tél" jut eszembe, melyben a háborús bűnösnek kikiáltott magyarországi németeknek állítanak emléket.  Emlékszem, hogy a film első, rideg, téli filmkockáinál, a zakatoló vonat hangjainál elindultak a könnyeim. Előre éreztem a borzalmakat, valahol bennem is ott rezgett...

Elterelem. - Celesz néni,  mi volt szép? Hát a szüretek, a disznóvágások, mikor vidáman együtt voltunk, - s pár pajkos történetet, szokást mesél... 

Felállok. Mennem kell, ha el akarom érni a következő kompot. Elköszönünk nővéremmel, kifejezve az újrataĺálkozásba vetett reményünket.
100 év..

Kényelmesen hajtok. A mohácsi révbe érve megváltom a jegyemet,  majd megkérdezem az eladót, hogy szemben finom-e  a fagyi. - A Szamócába szoktunk menni, ott finomabb. Arra, a főtér sarkán?- kérdem. Igen, - mondja.  - Van még annyi időm, hogy elmenjek? Még negyed óra az indulásig. -

Epret, pisztáciát kérek. Az aszfalton még mindig rettenet meleg van, lesétálok hát a Duna partra. A vízparton úszkáló vadkacsáknak fagyitölcsért dobálok, alig veszem észre, hogy már beszállás van. Sietek az autómhoz, majd felhajtok a komphajóra. Kellemes, hűs a levegő a Dunán.  Kiszállok, hogy pár "kötelező" fotót készítsek. 

Mohács 

Bent áll két hatalmas szállodahajó,  úticél a Duna-delta. Vámoltatnak.  Ránézek a kishajókra. "Duna Safari", "Budapest". A "Bendegúzt" keresem, amivel még sok-sok éve gyermekkoromban hajóztunk Dunafalva és Mohács között... Anyu jól ismerte a révészeket; régebben itt éltünk a túlparton Sárosban, ahol apám erdész volt; ezért felmehettünk a kapitányi fülkébe, és a hajó orrába, így utaztunk.

Átérünk a szigetre, kikötünk.  A felhajtó után alig pár méterre a töltés. Jobbra nézek. Muszáj. Innen csak pár kilóméterre a ház, amiben születtem. 

Egyenesen megyek tovább falva felé. A lemenő nap aranya beborít mindent. Surlófénye aranyló-zölddé varázsolja a szigeti tájat. Lassan vezetek, hogy telítődjek ezzel  a sosem látott csodálatos  látvánnyal. Itthon vagyok. 

Angyalhaj

Pár napja történt. Masszőr után vásárolni mentem, majd hazajöttem, kipakoltam. Jó hideg  volt,  de tiszta, szép idő, így elmentem egyet sétálni.  Az erdő szélén a nem régen esett esőből maradt pocsolyákon vékony hártyában fehérlett a jég. Ugyan egy világos hasított bőr csizmában voltam, nem bírtam ki, hogy rá ne tapossak, s mint gyermekoromban élveztem a jéghártya ropogó hangját. Ez és az éjjel mutatóba hullott hótól éppen csak fehérlő táj a gyermekkori teleket és aktuálisan a karácsonyokat juttatta eszembe. 

Ahogy sétáltam, belül folyamatosan jöttek a képek és mondatokba foglalt emlékek. Flowban voltam.

Láttam, ahogy kicsi gyerekként szánkózunk a töltésen le egészen a befagyott Dunára, aztán bevillant, ahogy a még földes utcánk mély kerékvágásaiba fagyott víz jegét törjük. Körülöttünk ugrált kis kutyánk Csutak. Lehajoltam megsimogatni. Árpi, idősebb bátyám - Csutikám, Csutikám -  kaján  kiáltással belelökte a pocsolyába szegény állatot. Ez az eset szülte kiskorom második becenevét. Így lettem  Árpinak mai napig is olykor Csutika.
Aztán a karácsonyok emlékei. Az együttlét. Előjött az elmaradhatatlan tradícionális huszonnegyedikei ebéd az apu főzte halászlé illata, az anyu készítette mákos guba íze, majd a vacsorára készült piskóta a habos borsodóval, és a sósborszesszel készült narancsos bólé emléke, a fa feldíszítése az egykori babásdobozban megbújó díszekkel. A XX. század eleji ritka, kicsi üvegdíszek, - amiből ma is féltve őrzök kettőt - az általunk készült színes papírgirland, az évek során agyon gyűrődött ezüstboa, az ezüst csokipapírba csomagolt dió, a karácsonyfacsúcs, a kötözött fondant szaloncukor és a legféltettebb dísz, a szintén régi, ómamától örökölt varázslatos nevű, leheletfinom angyalhaj. Az angyalhaj hajszálvékony hófehér üvegszálakból állt. Köralakban  helyezkedtek el a szálak, két oldalán, középen egy színes papírkörrel megragasztva.  

Emlékszem a gyertyagyújtás áhitatára. A fa alatt elénekeltük a Mennyből az angyalt és megérkezett a Jézuska, kibonthattuk az ajándékokat. 

Mikor már kamaszok voltunk, a vacsora után mindig megtelt a ház. Nem beszéltük meg, mégis hívatlanul is megérkeztek hozzánk  barátaink. Megvolt a szándék, hogy  elmegyünk együtt éjféli misére, de ez rendre elmaradt a meleg szobában való jóízű beszélgetések és evések, ivások okozta "fáradtság" miatt. 

Aztán az angyalhajról jutott eszembe családunk ragadványneve a Kisangyal. Sok Kovács volt, ezért a megkülönböztetésért adott a népszáj jelzőket. Már dédapánk is Kisangyal volt. Hogy miért Kisangyal?  Már nincs aki megmondja,  amíg lett volna, eszünkbe sem jutott kérdezni, természetes volt számunkra, mi Kisangyalok vagyunk...

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok! Legyen velünk Mária, Boldogasszonyunk hite és kegyelme.  Hozzon szeretetet és örömöt mindnyájunknak!

Azok a Duna parti nyarak

Azokban az időkben két strand volt a faluban. Lejjebb a Duna parti fűzfák árnyékot adó sekélyes, homokos szakaszán általában a családok, a kicsik strandoltak. Följebb, a romoknál a löszdomb alatt a vagányabb nagyok. Az olyan bulis volt. Gyorsabban mélyült, partos volt a víz, meg fejeseket lehetett ugrani a Contra Florentiam* romjairól.

Akkor még szokás volt a dunai mosás. Az asszonyok a mosnivalót letolták talicskán  a Dunára, s ott mostak. Még anyám is volt, hogy ott mosott, egyébként nem jött le a Dunára. Ez az eset is azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy nagyfiú Árpi testvérem osztálytársa az Ónódi fiú belelépett a vízben egy tört üvegbe, elvágta a talpát. Rettenetesen vérzett és anyu nyújtott neki elsősegélyt.

Ahogy nagyobbak lettünk, mi is felmerészkedtünk a dombra a nagyok közé. Befogadtak, már a két  bátyánk miatt is.

Emlékszem milyen büszkén viseltem a Baján a valamikori mozi melletti sportboltban vásárolt fürdőruhámat. Saját nyári keresetből az első vásárolt türkiz-szürke fregoli bikinimet. Addig a tántim varrta a fürdőruháimat. Persze szépek és különlegesek voltak azok is, mindig nyugat-német divatlapokból másolta őket, de ez már nagylányos volt.

Itt a felső strandon volt, hogy kocsival odaállt valaki, leginkább az, akinak volt, s míg takarította az autót vagy csak úgy, be volt kapcsolva a rádió és írnám, hogy bömbölt a zene, de nem. Az tilos volt.

Amolyan jampecség. Jugót hallgattuk, mert ott jó diszkó zenék mentek, mint a felejthetelen Sosana, amit minden dizsiben kétszer biztosan lejátszottak. Hogy miről szólt a dal? Nem is tudtam, egyszerűen szerettem. Meg bírtuk az etnót, a Surda dalt, az A Sad Adiot, vagy a Jugoslavijót. Meg a menő nyugati popot. Ezek maradtak meg bennem leginkább. Néha keresés közben bejelentkezett messziről, recsegősen a Radio Skopje, ahol arabeszkes díszítésű igazi délbalkáni zenék mentek. Ez csak a különlegességéért szólt néha. 

Az itthoni rádiókból akkori emlék a Bergendy Munkadal, valamint az ABBA  dalok. 

Esténként, ha kint lógtunk, a recsegő (mert zavarták a nyugati adókat) Rádió Luxemburg, Szabad Európa hangjait fogtuk be és hallgattunk igazi világslágereket. 

Milyen hangulatos naplementék voltak. Kit érdekeltek a szúnyogok! Tábortüzet raktunk.

A strandon nem lehetett megéhezni. Felmentünk a parton a közeli tanyára. Pár szem szilva, nyárialma, barack, majd leereszkedtünk a Dunán vissza a kis strandig.  Ott könnyű volt kijönni a vízből, semmi iszap, meg agyag, ismertük a sima, homokos partot.

Sosem voltam jó úszó, inkább csak merész. Túl sokszor voltam a víz alatt. Egyrészt mert kicsilány koromban bemerítkeztem**, másrészt pedig kiskamasz korunkban a fiúk a víz alá nyomkodták a lányokat. Csak úgy brahiból. Így ott volt a víztől való tartás, de azért úsztunk. A fiúknál szokás volt az átúszás Szekcsőre, majd vissza, de ők ugye fiúk voltak. 

Most gondolok csak arra, hogy milyen ősbizalom volt szüleimben, szüleinkben. Sosem féltettek. Elengedtek. Elmondta apánk, hol veszélyes, partos, forgós a Duna, oda ne menjünk fürdeni. Ennyi. Lógtunk reggeltől estig a Dunán. Szabadon nőttünk fel. 

Bevallom, hogy mikor 14 évesen először megláttam a Balatont, teljes csalódás volt. Az a számomra semmitmondó látvány ami Bogláron fogadott, kontra az én Duna partom.

Jugóba Szabadkára az olasz piacra mentünk farmerért, onnan voltak a Bravo pop újságok, bennük poszterek jó együttesekről, mint például kedvencemről az Abbáról. 

A poszterek aztán jelentve lettek. Valaki köpött, hogy a fiúk szobájában mi van a falakon. S apámnak ez kellemetlen volt. Ilyen időket éltünk. A fiúknak nem lehetett hosszú haja, de azért persze az volt. A trapéz farmer, a franciás ujjatlan garbó  túl hippis volt.  Na, ilyen idők voltak a 60-as 70-es évek. 

Nálunk a kapu sosem volt zárva, sőt az ajtók sem. A kapuk azért sem,  mert sokan, akik Baján tanultak, vagy dolguk volt a városban buszhoz menve az udvarunkba tolták be a biciklijüket, hogy biztonságban tudják azt, míg visszajönnek. 

Hétvégén délutánonként a jugó tévében ment a Muppet show, amiben mindig valami nyugati híresség volt meghívva. Világsztár színész, énekes. Megnéztük, aztán indultunk ki a faluba a haverokhoz.

A nyári szünetek reggeleiről emlékemben beszűrődnek a Chiquitita lágy, szomorkás dallamai..

Besorozták a fiúkat. Az összes barátunkat szinte egyszerre. Szétszórták az országban a brancsot. Nem volt ez véletlen.. 

Azért volt olyan szerencsénk, hogy néha nyáron épp egy időben többen is hazajöhettek. Ilyenkor nagy volt az öröm. Az addig strandon mindent szétszóró srácok, most stokiba hajtogatva tették le ruháikat és naphosszat mesélték a katonaélményeiket, a fókázást és egyéb szívatásokat.

Végérvényesen lezárult egy korszaka az életünknek.

Olyan jó visszagondolni azokra tiszta, szeretetteljes évekre.

S most, hogy mindezt leírtam, jövök rá, hogy ezek azok az évek, élmények, naplementék, melyek miatt otthon, falván mindig szabadnak  érzem magam...

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Contra_Florentiam

**https://magyarkamargit.blogspot.com/2017/11/kotodes.html

Dunafalva, Duna part

Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.

A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 

Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.

Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 

Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.

A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.

Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.

Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.

Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.

A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.

- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 

S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.

Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 

Namaste

A kapun túl

Úgy tartják az álom átjáró más világokba.  Ekkor a lélek elhagyva a fizikai testet (de egy ezüst fényköteggel megtartva a kapcsolatot,) eljuthat ezekre a helyekre, találkozhat más létezőkkel, emberekkel.

Soha ilyen szeretetteli érzéssel nem öleltem édesapámat, mint ebben a rövidke álmomban, ahol Ő kijött a családi házunkból, majd kilépett a kapun és csak ott állt. Én is kiléptem, odamentem hozzá, és valami megmondhatatlan, felé soha meg nem élt, édes szeretettel pusziltam meg arcát. 

Felébredtem. Percekig az álom hatása alatt voltam. 

A múlt átírható,... lélekben nincs idő. 

Az álom pontos üzenetére azonban csak este lettem tudatos, amikor elcsendesedve a nap dolgain merengtem, s eszembe jutott Wichmann Tamás*. Valahonnan a tudatomban megjelent a Szív Szútra mantrája:

OM GATE GATE PARAGATE PARASZAMGATE BODI SZOHA

A Szív Szútrából:

... a Transzcendens Fölismerés nagy mantráját, a szellemi látás mélységes mantráját, e felülmúlhatatlan igét, e páratlan mantrát, e minden szenvedést csillapító, igaz - mert minden hamistól mentes - Transzcendens Fölismerésben kinyilatkoztatott igét... 

Om gaté gaté paragaté paraszamgaté bódhi szváhá

Ez a buddhista Szív, vagy Kapu mantra. 

Jelentése szabad fordításban: 

A kapun túl (a szívemen keresztül) teljesen átmegyek a megvilágosodásba, Buddha, áldj meg engem!

https://www.youtube.com/watch?v=LwGcclCY9mU

Álmomban apám kiment a házból, ami a testet jelenti, (meghalt) majd kilépett, átment a kapun.
A szíven át  találkoztunk, a lélek birodalmában. Nem most először...

*Régen nem hallottam erről a nagyszerű emberről, legendáról Wichmann Tamásról**, aki a Nemzeti Színházban rendezett Év Sportolója Gálán  MÚOSZ - MOB - életműdíjat kapott.

Nem régen, a róla készült dokumentumfilm (Magyar lapát) bemutatóján beszélt nyílt őszinteséggel gyógyíthatatlan betegségéről és a várt, fájdalmaitól megváltó halálról.

- Ott a sötét vár rám, a végtelen sötétség... Nincs mennyország, túlvilág, annyit kaptunk a sorstól, amennyi itt, a Földön jutott nekünk. Ezt kell, kellett tartalommal, élményekkel, felejthetetlen pillanatokkal megtölteni, és akkor könnyebb a búcsú. - válaszolta a riporternek arra a kérdésére, hogy hisz-e a túlvilágban, van-e remény, megnyugvás, hogy odaát valami egészen más várja.

Igazán elgondolkodtatóvá tett a cikk, miután elolvastam.  Ez az egykor jóképű, őserőtől duzzadó, hihetetlen teljesítményekre képes ember, - s mert sikerei a Dunához volt köthető, - különösen kedves volt nekem.

Egy Ikon volt számomra.

Azon töprengtem, vajon nem volt nagyanyja, aki, mikor még kisfiú volt, este összezárta volna a tenyerét egy, a Magasságoshoz szóló ima, fohász erejéig? Tudom  az "átkosban" a szülők keményen dolgoztak, s a rendszer leszoktatta őket a meghitt beszélgetésekről, főleg az imáról!

A komcsi idők ateizmusa, lelketlensége így üthette fel a fejét.
De a nagyanyák ez felett álltak. Az idősödő ember ösztönösen keresi a kapcsolatot Istennel, ez a nőkre hatványozottan igaz. Szóval ezen gondolkodtam, mitől lett ilyen materialista, ilyen lelkét vesztett ez az ember. Talán még gyermekkori súlyos balesete óta nem békült ki Istenével?

A kommunizmus egyik legnagyobb bűne a lelketlenné vált ember. Hogy az emberek elvesztették hitüket, a Teremtővel való egységüket. Azt hiszik, életük végén egy sötét koporsóba zárják őket, aztán az enyészeté lesznek. Ebben a tudatállapotban valóban van mit félni a haláltól. 

Sötétség és férgek!
Minden együttérzésem ezek felé az emberek felé, mert hiszem, tudom, hogy a testbe zárt lélek a halállal felszabadul.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan édesanyám, nagyanyám, nagynéném voltak, akik gyermekként esténként összezárták két kis tenyeremet egy "Én istenem, Jó Istenem..." imához, s hogy elvezettek  Máriához, Jézushoz.

Áldott vagyok, mert apám által hitem túllépett a templomok kőfalain...

**https://hu.wikipedia.org/wiki/Wichmann_Tam%C3%A1s

  https://magyarkamargit.blogspot.com/2016/01/kontroll-nelkul-v.html

Kontroll nélkül

"Autentikusnak lenni annyi, mint őszintének lenni önmagadhoz és a világhoz.

Az autentikus részed karizmatikus és elragadó. Amikor autentikus vagy és megtanulsz igazán beleszeretni saját magadba, mindenkit le fog nyűgözni a belőled áradó egyediség, lélekfény és tisztaság."  Osho

Korán reggel keltem, siettem még a nagy meleg előtt rendbe tenni a kertet. Elhanyagolt volt, de annyi benti takarítás, rámolás várt rám az utóbbi hetekben, hogy nem volt időm kertészkedésre. Esténként reggelente meglocsoltuk a növényeket és ennyi. Szerencsére a virágok kontroll nélküliek, tudják a programjukat, nyílnak mikor ideje van. 

Ma kihúzgáltam a gyomokat, levágtam az elnyílt, száraz virágokat, fellazítottam a talajt. 

Most jó érzés a kertre nézni. Rend van kint és bent.

Míg én itt gubbasztottam a kertben, gondolataim olykor messze jártak, térben és időben.  

Elgondoltam a hónap történéseit, ami kicsit utazásoktól besűrűsödött. Míg férjem az Alpokban motorozik, én elutazom, meglátogatom Bólyon, majd Baján a testvéreimet, így nem hagyom ki az épp akkor zajló Bajai Halfőző Fesztivált, aztán pár napot jógatáborban leszek, majd irány Dalmácia. 

Jól megérdemelt pihenéssel hamar eltelik a július. 

Aztán gondolataim  máshová vittek, jövőből kicsit a múltba. Talán a gondolat, hogy a növények mennyire autentikusak, kontroll nélküliek, juttatták eszembe a történetet. 

Nyár volt, a Gyömrői Tófürdő bárjában iszogattunk, beszélgettünk hármasban  férjemmel és egy barátunkkal, majd gondoltunk egyet és átsétáltunk vacsorázni a közeli kerthelyiségbe, ahol igazi magyaros hangulat volt. A hatalmas nyárfák árnyékában lévő étteremben a magyaros ételek mellé, - fatányéros, pörköltek, pecsenyék és sült kolbászok - élő zene szólt. Cigánybanda muzsikált, - egy nagybőgős, két hegedűs, kontra és prím, valamint egy cimbalmos.  Húzták, ahogy illik.

A fiúk jóízűen lakomáztak. Egy belső kontroll hatására én csak szerényen. 

A zene úgy szólt és szállt, a hangulat olyan volt, mint egykoron otthon a falusi lakodalmakban, ahol  jókat ettünk, ittunk, reggelik roptuk, szinte megállás nélkül. Kényszert éreztem felpattanni és táncolni erre a szép zenére. De a kontroll hatására ülve maradtam, csak lábaimmal jártam a taktust, mert azt muszáj volt...!

Ekkor a mellettünk lévő asztaltól, az evést félbehagyva felállt egy roma nő és elkezdett táncolni. Egyedül. Nem foglalkozott konvenciókkal. 

Vagyis, inkább nagyon is engedett szokásaiknak, a vérének! 

Ő ÉLT! Minden kontroll nélkül...! Majd visszaült az asztalához és jóízűen folytatta vacsoráját.

Májusfa

Otthon jártam, Dunafalván. Ahogy utaztam hazafelé Pestre, örömmel láttam végig az 51-es út mentén a falvakban, településeken, hogy él még szép hagyományunk a májusfa állítása. 

Május elseje van. Gyönyörű volt ma is az idő, szikrázó volt a napsütés, nyárias meleg és én útközben több helyen is láttam, ahogy a szél gyengén lengedeztette a májusfákra tűzött színes szalagokat. 

Visszalépek az időben... 

Az egykori szülői ház bejárata előtt ücsörögtem, nővérem a kertben kicsit gyomlált, kihasználva, hogy a hajnali frissítő eső meglazította a talaj felső rétegét. 

Egy autó húzott el a ház előtt, hangosan beköszöntek a srácok. Katit mindenki jól ismeri. 

Az autó mögött utánfutó volt és azon hosszan lógott le egy nyárfa. 

Megmosolyogtuk a dolgot. Még él a hagyomány, hogy az ifjak májusfát állítanak szerelmüknek. Nővérem is kapott anno ilyent, irigyeltem is, mert nekem sosem állított senki. No, nem azért, mert ne lett volna udvarlóm. Talán, mert én kollégistaként csak ritkán voltam otthon? Nem, nem akarok felmentést adni az akkori ifjaknak, mondjuk csak ki, egyszerűen hiányzott belőlük irányomban az efféle virtus.

Egy kicsit később egy tizenkét -három éves srác biciklizett előttünk, egyik kezében egy májusfának való nem is kicsi fát húzott. Szintén beköszönt, Kati kedvesen nevén szólítva, választ nem is várva megkérdezte tőle - viszed a májusfának valót? 

A nap folyamán meglátogattuk unokabátyámat, aki kint lakik a falu végén, ott, ahol a már megszűnőben lévő tanyavilág kezdődik. Amerre a szem ellát minden gyönyörűen zöldell, csak némelyik helyen látszik a  még puszta, bevetetlen föld. 
Érezni a Duna közelségét. A levegő telve a nyíló akác mézes illatával. Meg is beszéltük, hogy hazafelé szedünk akác- és bodzavirágot.

A házhoz érve egy komondor és két pumi ugatása fogadott. Kellenek az ilyen helyre a határozott házőrzők, mi mégis ismerősen, bátran nyitottuk a kaput és léptünk be az udvarra. 

Üdvözöltük idős bátyánkat, bent kicsit beszélgettünk, majd kimentünk, hogy megmutassa a mindig szépen művelt kertjét. Aminek helye már a földben, mint a burgonya, borsó, bab, tök, uborka, az már ki is hajtott, a paprika, paradicsom és káposztafélék palántái pedig még ládákban várják az erősödést, és a jobb időket.

Elköszöntünk, majd felültünk a biciklikre. 

Az irány a Duna felé vezető akáccal, bodzával szegélyezett út volt.

Minden évben szoktam gyűjteni bodzavirágot. A padlásszobában megszárítom, majd télen gyömbérrel, mézzel iszom. Idén nővérem ötletére akácot is gyűjtök hozzá.

A fehér akác, ez a hazánkban egyáltalán nem honos fafaj sok jószolgálatot tesz. Fája jó oszlopfa, mert nem rohad könnyen a földben, szerszámokat, kerítéseket, padokat, játszóterek fa játékait készítik belőle, de mindemellett nagy értéke a virága és a virágából készült méz.

Talán kevesen tudják, hogy a fehér akác virágából készült tea remek a gyomorsav túltengésre, köhögés ellen, valamint enyhe víz- és hashajtó. Az akácmézet mindenki ismeri, szereti. A méz rendkívül táplálja a szöveteket, növeli az életerőt, főleg idősek és kisgyermekek elmaradhatatlan tápláléka. Este langyos tejben fogyasztva a legelőnyösebb. A mézről még érdemes tudni, hogy 40 foknál melegebb teába, ételbe ne tegyük. 

Visszaérkezve nővérem házához, a szedett virágokat egy nagy papírtáskába tettem, hogy tudjon jól szellőzni, aztán majd otthon papírral bélelt tálcán szárítom készre, és dobozolom.

Ebéd után pihentünk. Én a mogyoró árnyékát választottam, ott napoztam ebben a bitang nyárias melegben.

A meleg múltával biciklitúrára indultunk. Kimentünk a temetőbe, hogy megnézzük az előző nap elültetett napvirágokat. Miután éppen telihold volt, ilyenkor a legbiztosabb, hogy az ültetett növényünk megered. Meglocsoltunk, majd a kistöltésen a Duna felé vettük az irányt. 

Elhagyva a faluszélét, a pagonyban egy fiú jött a töltés felé biciklijén, maga mellett vonszolt egy fiatal fát.  Nővérem egy nagyot nevetett. Először nem is értettem miért, majd csak mikor mondta, - Kevin, Kevin!

Ekkor megértem a dolgot. Kevin már korábban vitt egy májusfának valót, és ez most a második. 

Tudjátok úgy van Ő most, mint a nótában. " Minek a szőke én nékem, mikor a barnát szeretem..."

Talán megbocsájtja nekem Kevin, hogy itt elárultam a titkát.

A Dunánál Kati hősként a fűzesbe vette magát; annyi volt a szúnyog, mint fűszál a réten;  hogy hátha talál fűzfagombát, de nem volt szerencsénk.

A hazaúton találkoztunk régi, kedves ismerőseinkkel a Svájcból ideköltözött Mariával és Renével. Maria kiáltott Renének, - Mein Schatz! -, mire én mondtam neki, szólítsa magyarul kincsemnek Renét. Jót nevettünk, mire ki tudta mondani, ezt a nem könnyű magyar szót. 

Elköszönésképpen megöleltük egymást, egy darabig együtt kerekeztünk még, majd elváltunk. Csak utóbb jutott eszünkbe, hogy Renének el kellett volna mondanunk ezt a májusfa állítás dolgot, csak hát azok a nyelvi nehézségek.

Habár! Néha nem is beszéljük egymás nyelvét, szívünkkel mégis jól megértjük egymást...

májusfa

Egy, két, hááá, öt, hat, hét..

A február vége meghozta hideggel és hóval az igazi telet. Jólesik lelkemnek látni a fehér tájat. 

A munkahelyemen van pár nap lazaság, így ma is korán hazajöttem. 

Gyalog mentem a boltba bevásárolni, mert nem kellett sok minden, csak kenyér, gyümölcs meg némi zöldség. Miért venném elő az autót. Ahol lehet csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat. 

Megérkezve onnan, le sem vetkőzve kiraktam a vásárolt dolgokat, gyorsan bekészítettem a kandallóhoz való fát és már indultam is. 

Irány az erdő!

A Nordic botok maradtak az előszoba sarkában, mert azok mindig tempósságra kényszerítenek. Most a szikrázó napsütésben egyébre sem volt kedvem, mint egy jó nagyot sétálni. 

Az erdő csendjében hallgattam a madarak csiripelését, figyeltem a szánkó és egyéb lábnyomokat. 

Befelé tartottam... 

Egy keskeny ösvényre érve nyúlnyomokat vettem észre. Elmosolyodtam, mert a gyermekkorom jutott eszembe, mikor nővéremmel azt játszottuk, hogy a hóban talált állatnyomokat utánoztuk. Úgy ugráltunk, hogy a látott mintát adja a lábnyomunk. A nyúl lábnyoma maradt meg emlékeimben, ezért  felismertem rögtön. 

Milyen másként voltunk, akkor, gyerekek a falun.

Teret adtam gyermeki énemnek... Két láb egymás mellett, két láb egymás elé, két láb egymás mellett, két láb egymás elé... ugráltam nyúlként. 

Kimelegedtem a nagy hideg ellenére. Befejeztem az ugrálást. Mosolyogva néztem körbe látott-e valaki, habár nem az az ember vagyok, aki feltétlenül mások elvárásainak megfelelően viselkedik. 

Aztán eszembe jutott az ugrálás alatti számolásról (két láb ide, két láb tova), hogy csak pár hete annak, hogy beiratkoztam egy  felnőtteknek szóló tánciskolába. A Botafogó jó hívószó volt, mert ez egy elismert latintáncokat táncoló pestszentlőrinci együttes.

Nem gondoltam ez ügyben semmi másra, csak a már unalmas, hosszú, véget érni nem akaró téli estéket megrövidíteni, a tél jellemző tompaságát, tunyaságát elütni. 

Mi sem jobb ennél -  gondoltam -, mint a tüzes ritmusra kapkodott lábak, a társaság és nevetés. 

A beiratkozásnál kiderült, hogy a tanfolyam, már vagy egy jó hónapja indult. Gondoltam, ez nem lehet nagy probléma, ez csak tánc. Aztán a recepciós nő megkérdezte, pedig láthatóan egyedül voltam - egyedül jött, mert ez társastánc? 

Nem kezdtem el magyarázkodni, hogy a férjem este 8 órakor fáradtan már szívesebben néz egy focimeccset.

Egy próbát megér, - mondtam magamban. Előfordult már a világtörténelem során, akár latin táncoknál a karneválokon, meg talán más bulikban is, hogy az emberek nem párban táncolnak. 

Így aztán megvettem a belépőt.

A társaság vegyes. Fiatal és korombeli.  A tízből ketten vagyunk pár nélkül, de táncolni természetesen így is tudunk.

A hétfő esti órán, - ami nekem a harmadik volt -, már jókat kacagtunk együtt az esetlenségünkön, amikor be kellett mutatni tánctudásunkat.

Egy cseppet sem bántam meg, hogy elmentem.

Gyakran fülemben cseng Betty a szép, fiatal és kedves tánctanárunk hangja ahogy számolja a salsa lépéseket: egy, két, hááá, öt, hat, hét...

Kötődés

Indulok. A sarokhoz érve indexelek. Ma jobbra, mert Mohács felé megyek.
Szokásomtól eltérően kanyarodáskor nem nézek vissza, nem integetek. Nem hagyok hátra senkit. 

Nővérem hamarosan indul utánam. 

A sarkon benézek az egykori tsz udvarra. Milyen elhagyatott! Valaha itt dolgozott anyánk. Nyaranta kislányként nővérem és én sok időt töltöttünk itt. 

A pillanat töredéke alatt öntenek el emlékek... Látom, amikor anyu egyszer irodájából a fájdalmas macskasírás nyomába eredve megment egy olajtartályba esett macskát. Szegény állat, hogy engedi, tűri a fürdetést, érzi, az élete függ ettől. Felvillan, ahogy Szuszu a szálkásszőrű tacskónk a "tsz kutyája" 4 órakor elsőnek hagyja el az üzem területét és farkcsóválva fut az alig 50 méterre lévő házunk felé. Aztán hátul vagyok a kovácsműhelyben - itt, akkor még lovakat is patkoltak -, ahol a kovács mester  pirít nekünk forró vaslapon a tsz által termelt szójababból. Csak úgy ropogtatjuk a finom csemegét.

Azon gondolkodom, vajon kinek volt ez a találmánya, mert akkor még a boltokban ilyent nem árultak.

Már a tsz szomszédságában lévő, volt gyermekkori barátnőnk házánál járok. Elhagyva azt hátranézek, hogy vajon meg van-e még az a fészer, ahol kis lánykaként egy bújócskázás alkalmával kabátomnál fogva fennakadtam és visítva lógtam  a levegőben?

Csak ez furcsa érzés..., a gyomrom tájékán, csak az ne lenne! 

Tudatosítom. Gut feeling. Emlékeztetem magamat a szankhja filozófiában tanultakra. 

Ez a kötőerő a vágy, az érzelmi kötődés. Szanszkritül  raga (राग).

Van, hogy azt hiszem, már nem kötődöm, elengedtem drága szüleimet, a gyermekkort, hogy felnőttem. Mondja az elmém. De ez az érzés, ez a csalhatatlan zsigeri érzés! Azt becsapni? Nem lehet.

Kötődés a gyökerekhez nagyon is fontos, csak nem szabad, hogy eluralja az embert!

A köldök környéke egyenesen az érzelmi testtel kapcsol össze, ahol minden élet emléke elraktározódik, és ennek a csakrának egyébként is éppen a család a témaköre. Most tudatosítom, hogy nem vagyok elég erős, dolgoznom kell még ezen a csakrámon.
Az Ékszer-város http://magyarkamargit.blogspot.hu/2014/05/az-ekszer-varos.html címmel írtam erről. 

Elhagyom a Dunafalva táblát.

A kistöltéshez érve - ami körbeöleli a falut, hogy a sziget felől védje azt, az esetleges ártól - eszembe jut, hogy árvíz idején a mögötte feltörő, jól felmelegedett buzgárokban mekkorákat fürödtünk. Ide bátran elengedtek szüleink, mert ezek  nem voltak nagyon mélyek. Mégis itt fulladtam majdnem vízbe, mert még alig 3-4 éveske voltam, és nem tudtam, hogy a víz alatt nem kapni levegőt. Bátyáim mentettek meg.
Bemerítkeztem...*

Az út mindkét szélén jegenyék magasodnak. Szinte mindegyiken egy-egy ölyv lesi a prédának valót.

Messze elnézek a sík mezőn apám egykori erdőkerülete felé. 

Elérkezem Kútsebeshez; itt született az édesapám és idejártak testvéreim, a fiúk korcsolyázni, mert ez hamar befagyott, nem volt olyan mély és veszélyes, mint a Duna; majd jön a Tiseri erdő a Füzeséri Holt-Dunával, a vadászkastéllyal,  apai emlékekkel...

Grábóci-puszta. Útelágazás, ahol elhagyom a zsákfalunkba futó bekötőutat. 

Gyorsítok. El kell érnem a mohácsi kompot. 

Mohácsi-sziget (régebben Margitta) felől Mohács látképe (saját fotó)

De vajon  révbe érek!?

Namaste

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszts%C3%A9g