A madáretető

Örökségről írok.. Most aktuálisan anyuról, de persze ebben az említett örökségben ott van 100%-ban apu is.

Sokszor gondolok anyura. 🥰🌷 Olyan jó lenne, ha még itt lenne. 

De hát mit akarok még! Mindent odaadott, amije csak volt. Az együttérzését, szeretetét... és még mi mindent.  

Aztán elment.

Vettük, befogadtunk amennyit tudtunk..

Aranypinty (tengelic, stiglinc)

Kint - 7 C° van. A gyönyörű napsütésben csak úgy sziporkázik a hófehér táj. Csodálattal vegyült örömmel bámulom az ablakból a kis madarakat, ahogy szálldosnak az etetőhöz. A  cinkéket, a vörösbegyet, a csuszkát. A feketerigót, amely a fára felszúrt almát csipkedi. Rajtakapom a harkályt, amint kiszed egy héjas földimogyorót, majd a közeli fára szállva csőrével elkezdi feltörni és megeszi. 

Még régebben egy madárbarát oldalon tanácsolták, hogy a megszokott madáreleség mellé tegyünk héjas földimogyorót, ezzel  közelünkbe csalhatjuk a fakopácsokat, mert nagyon szeretik ezt.

Aztán jön egy szajkó.  Az etetőből csipeget, majd a csőrében egy födimogyoróval továbbáll. 

Csak állok és nézem ezt a mesebeli téli világot. 

Ilyen varázslatban indul a napom. 

Dolgom van. Pogácsát sütök ma. A konyhába megyek, hogy meggyúrjam a tésztát. Gyorsan összeállítom. 

Amíg kel, megnézem a telefont. Nővérem fénykép és videó üzenetet küldött. Otthonról, a Duna partról. Ragyogó napsütés van ott is. A kompkikötő fehérbe öltözött lehajtóján lobogó fülekkel fut Panni a kis szálkásszőrű kutyája. A rövid videón a Duna. Látom a komoly hidegek hatására  megindult a zajlás. Jégtáblák úsznak rajta.

Hirtelen elárasztanak a gyermekkor emlékei. Milyen jó volna most ott lenni!... 

Érzem valami szomorúság rezeg bennem. 

Mielőtt visszamennék a konyhába, még ránézek a naptárra. 01.12. Hiszen ezen a napon ment el anyu...  Már tíz éve. 

Gyertyát gyújtok. 

A felismerés és, ahogy az érzést tudatosítom, segít  elengedni. Hogy is lehetne szomorkodni, amikor annyi mindent kaptam, kaptunk tőle. 

Ha csak a természet szépségének szeretetére, a madarak látványának örömére gondolok... 

Ez is egy örökségem. 

A Lét (Sat, szanszkit: सत्) csodái

Otthon voltam pár napot. Dunafalván. A nővéremnél voltam látogatóba. 

Most olyan más volt minden, annyira másként éltem meg az ottlétet. Kívül semmi nem változott, és mégis, mintha egy másik  dimenzióba érkeztem volna meg...

A gazdag ősz megérlelte gyümölcseit. Kati megkért leszüretelném-e az almát.  Örömmel vállaltam. Kitudja milyen régen nem csináltam már ilyent. Élveztem a gyümölcs illatát, ízét. Az alma csutkáit látva Kati meg is jegyezte, hogy fütyültetnie kellett volna engem. Tudjátok, mint, ahogy Nyilas Misinek a Légy jó mindhaláligban.  

Különös szeretettel szedtem a kisebbik fát, ami még az anyu kertjéből való.

Magoncként hozta nővérem ide, ebbe az udvarba és kedvenc almafajtám az aranyló golden terem rajta. Nem csak azért szeretem ezt, mert jó édes, szemben a másik, gyakoribb fajtával a savanykás jonatánnal, hanem, mert számomra ez volt az Aranyalmafa. Az egyik legkedvesebb mesekönyvemből, Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi-ből.  Ezen a fán ült és énekekelt a bülbül*, éjszakai mesélésre hívva Seherezádét.

A szüret közben kicsit meg volt szólítva  gyermeki énem...

Még nagyon melegek a nappalok, így estefelé vittük ki nővérem kis szálkásszőrű tacsiját a Duna partra. Had futkosson szabadon! Itt legfeljebb egy két vadkacsát és sirályt zavar. Meg a vakondtúrásokat. 

A part homokjában szarvas és őz nyomokat láttunk. Éjjel  ide jönnek  le inni a közeli Papkerterdőből. 
Erről emlékem bukkant elő. Amikor kis tizenéves gyermekként apunál voltam ebben az erdőben, vízért küldött egy közeli tanyánál lévő kúthoz. A két fehér üveget a gémeskútból megtöltöttem friss, hideg vízzel. Ahogy az egyenetlen töltésen bicikliztem, össze-össze koccant a két üveg a szatyorban. Egy nagyobb gödör után egyszercsak pukkanás hallatszott. Eltört, szerencsére csak az egyik üveg. Megszeppenve érkeztem vissza apámhoz, aki megvigasztalt, hogy nem olyan egyszerű biciklivel tele üvegeket szállítani.

Szeptember van. Szarvasbőgés ideje.

Megvártuk nővéremmel a sötétedést és autóval indultunk Tiser erdő közelébe. Párzási- és vadász szezon van. Ezt tudva megálltunk Kútsebes után. A bikák hangja kilóméterekre száll. Mögöttünk Papfejszebokra, jobbra Tiser.

Fél tíz felé hallottuk meg az első bőgést. 

Egy bika hangja uralta a teret. Messziről, a falutól följebb a Duna mellől hallatszott. Mi maradtunk, és innen hallgattuk, erről az alig fényszennyezet helyről, miközben bámultuk a csillagokat.  

A Perseidák meteorraj még aktív. A hullócsillagokat látva belesuttogtam az éjszakába a kívánságaimat.. 

Másnap este megint kimentünk szarvasbőgésre. Most a töltésen le dél felé mentünk. Elhagyva a falut, megálltunk a kiserdő mellett. 

Újhold volt. Az erdő csendjében és sötétjében csak halkan beszélgettünk. - Milyen győnyörűen látszik a Tejút! Látod ott rajta az a Hattyú. És csak csodáltam a többit is, a ragyogó Göncölt, a Delfint, a Corona Boreálist, és a már lemenőben lévő Oroszlánt. A nővéremnek ez nem olyan csoda. Ő mindig ilyen tisztán láthatja a csillagokat. 

A csendben váratlanul rémisztő hangosan szólt egy kuvik hangja az erdő felett. Összerázkódtam.

Kati szólt, - gyere, szentjánosbogarak. A hosszú fűben itt-ott felvillanva pislákolt még egy-két szentjánosbogár. Öröm volt látni őket! Régi emlékeket csaltak elő.

Tíz óra volt, mikor haza indultunk. Ezen az estén elmaradt a bőgés.

Otthon aztán már hálóruhában, bebugyolálva magamat egy meleg plédbe, kiültem a teraszra. 

Mintegy varázsütésre megszólalt egy bika.  Magam elé képzelve királyi fenségét, még hallgattam egy ideig, majd aludni mentem.

4 óra körül felébredtem. Ha már felébredtem, fel is keltem. Kimentem.  

A leereszkedett hajnali égbolton megjelenő Orion és Szíriusz ámulatbaejtő látványa fogadott. Tőle jobbra a Bika a Plejádokkal, balra pedig Pollux és Castor fényeskedett az Ikrekben. A szarvasbőgés egészen közelről még most is szólt. 

Fáztam. Bementem, de már nem aludtam vissza. Meditáltam, hallgattam az ébredő madarak halk, majd egyre bátrabban szóló énekét. Hat órakor ismét kimentem. Most a madarakkal együtt a Napot köszönthettem, ahogy a hatalmas nyárfák között előbújt narancsszínű ruhájában a keleti égbolton.

Megtelt a lelkem ezekkel az igazi csodákkal... 

Mégis miért volt most annyira más minden? 

Közeleg a szülinapom. Olyan szépen idéződtek meg szüleim. Anyám, aki egy igazi Demeter volt, az őszi kert bőségével és magával a születésemmel. Apu az erdővel, a természet gyógyító zöldjével, annak erejével. 

Puhán körbeölelték  lényemet.

Mit is kívánhatnék születésnapomra mást, mint amit érdemlek. A legtöbbet! 

A Lét Urának kegyét.

Namaste,

*bülbül a perzsa bulbul török kiejtése, mely  csodás hangú madarat, fülemülét jelent.

P.S. 

Vad Írisz

Ezzel az esszenciával a befejezetlenség és az elkülönlés érzése feloldódik, és átalakul a természettel való egység tudatává, - hogy alkotó átalakulásunk felé haladva bízzunk a természet erőinek támogatásában.

Azok a régi, szép húsvét hétfők

A nővérem felhívott minap: képzeld meghalt a Béda Pisti. 

Béda Pisti általános iskolai osztálytárs volt és az első szerelem. Az emlékeimben kutatok...

Koleszos voltam. Emlékszem a tavaszi szünetekre, mikor hazautaztam, milyen öröm volt látni a Dunát, az otthoniakat, szüleimet, testvéreimet, barátokat. 

Előjött a régi húsvétok ünnepi hangulata. Reggel a rádióban az Abba valamelyik dalára ébredtünk, aztán nyuszifészek keresés, nem nagy ajándékokkal. Narancs, ami akkor, a hetvenes évek elején, falun elég ritka dolog volt, alma, illatos húsvéti rozmaring, csoki és valami szép kis fehérnemű, vagy zokni, ami amúgy is kellett volna.
Reggelire sonkát, tojást ettünk tormával, ebédre húsleves, valami sült volt és mákos kalács. Mikor már nagyobbak voltunk este bulizni mehettünk, valamelyik menő együttes M7, Universal koncertjére. Volt olyan, hogy a húsvét hétfőn korán érkező locsolók, köztük Béda Pisti, bizony szódásüveggel mostak ki az ágyból. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor... 
Azok a régi, szép húsvét hétfők! Csajok, hogy vártuk! Ma már azt  gondolom, hogy a srácok ugyanúgy voltak ezzel.

Húsvét hétfő van, a locsolkodás napja, hogy mi nők, tini lányok, lánykák el ne hervadjunk. Férjem reggel meglocsolt és kissé szégyelltem is magam, mert ez az első húsvét, hogy nem festettem tojást, pedig fülembe cseng Sebő Ferenc  mondása, miszerint a hagyományokat nem ápolni, hanem élni kell.
A fiatalabbak és falun még éltetik.
Míg óvodás unokámat Leventét vártam, jutott eszembe, mikor még élt anyám, húsvétra gyerekeimmel mindig hazamentünk. Nem csak mi, hanem testvéreim is gyerekestől. Pár napig zsivajgott a ház. Vasárnap a bokrokkal, fákkal, virágokkal, zölddel teli nagy udvaron kész kaland volt megkeresni a nyusziajándékot rejtő szakajtókat. A hétfő a locsolkodásé volt. Nem csak a mamát, Emma tántit, hanem a szomszéd lányokat is mentek locsolni a fiúk. A bólyi utcák tele voltak csinosan öltözött, színes vödröket, szódásüvegeket cipelő srácokkal. Semmi ibolya-, meg szegfű kölni.   
Szóval mai kis locsolómnak kikészítettem egy Kindertojást és egy csokinyuszit. Miután apukájával megérkeztek, elmondta  locsolóversét, kölnivel meglocsolt és mikor mutattam az ajándékot, rá nem jellemző módon zavarban volt. Nem nyúlt a csokikhoz. Csak néztem, mert nagyon is szereti a kindert a benne rejlő meglepetéssel együtt.
Ekkor apukája elárulta, hogy Levente azt mondta, hogy nem az ajándékért akar meglocsolni, hanem azért, hogy mindig szép legyek és ne hervadjak el soha. ❤️
Ez az őszinte, szerető megnyilatkozás az ő belső bölcsességéből fakad. Ez a Feltételnélküliség.

Namaste

Mennyit érek?

Közelgő születésnapom okán jutott eszembe ez az emlék ami hét éve történt. Éppen az napon érkeztünk meg Indiába, Új-Delhibe, majd  utaztunk tovább Krisna szülőhelyére Vrindávanba. Fáradtan, tele egy csomó új benyomással ültünk a kolostor majmoktól elkerített belső udvarán. Vacsorához készültünk. Nem  is vacsorához, ez több volt attól, mert a krisna tudatú hívők áldott ételt, praszádot* esznek és azt kaptunk mi is. A templom felől, aminek háttal ültem, bhadzsan hallatszott. Egyre hangosabban. Aki hallott már krisnásokat kirtanozni, tudja, micsoda élmény. És egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Mellettem. Nekem szólt az ünneplés. Annak a léleknek aki sok éve azon a napon látta meg a napvilágot. A zene és ének mellé kaptam plusz áldásként egy marigold fűzért a nyakamba. 

Ma is csodálom milyen szép elnevezése a nálunk csak büdöskének nevezett, angolból Mária aranyának fordított, Indiában olyan nagyra tartott virágnak. Őszintén megvallom, fel sem foghattam, milyen áldásban volt részem. Talán épp megilletődtem az egyáltalán nem várt köszöntéstől, de visszanézve fogalmam sem volt az áldás jelentőségét illetően. Igazán csak most tudatosítottam magamban, ahogy bevillant ez az emlék.

A közelmúltban végeztem egy tudatosító  gyakorlatot a "mennyire értékelem önmagam?", "mennyit érek?" témakörben.  Az Access  egyik "eszköze"  a kérdések feltevése. (Nem válaszokat keres.) 

Figyeltem a tükröket, mit látok, ki mit tanít általa. Egyik igen tanulságos dolog az volt, amikor megerősítést kaptam, a tükör rávilágított, hogy önzetlen, jóakaratú, abszolút segítőkész énem nem kapta meg az alapvető (nem elvárt) elismerést, tiszteletet. Meg volt bántva. Volt bennem egy harag. A harag mögött sok esetben  tisztázatlan érzés van. Aztán letettem a dolgot, mert ráláttam (buddhi).  Az értékrend,  az új energia törvénye az érdek-, vetélkedés nélküliség, feltételnélküliség, minél többet adsz, annál több vagy, öröm adni, elismerni másokat. 

Azt mondják, dobjuk el az egót! Ne! Ne dobjuk el! Az (hamis) egó védelmi rendszer is! Az egó megismer, elfogad, változtat. Adjunk neki időt.

Aztán napokkal később az után, hogy egy hétig minden nap figyeltem a feljövő eseményeket, reakcióimat, az egómat, az elme játékát ( micsoda önismeretet ad) beugrott egy emlék édesapámról.

Mennyit érek? Valahol az apa adja meg ennek a rangját bennünk. Nem voltak ilyen emlékeim,  nem mentődtek el a kiskoromból, illetve másfajta emlékek épültek be. De most... Lehettem 19-20 éves, már Pesten tanultam. Otthon voltam, és apuval valahol vendégségben jártunk vidéken. Buszoztunk, beszélgettünk, majd megérkezve Bajára, leszálltunk. Itt elváltak útjaink, ő falva felé én Pest felé utaztam tovább. Előtte még megöleltük egymást, majd ezt mondta: kislányom nagyon vigyázz a villamosok mellett, veszélyes közel állni a sínekhez, nehogy baleset érjen! Egészen meglepődtem ezen a gyöngéd figyelmeztetésen, hiszen 14 éves koromtól egyedül utaztam keresztül a déli országrészen vonattal, busszal, keltem át a Dunán, de sosem mondott még ilyent.  

Aztán a "mennyit érek?" kérdéskörben vele kapcsolatban az jutott eszembe, hogy vagy 35 évnyi házasság után férjem elmesélt egy apámmal való élményét. Apám megpróbálta. Tudjátok! A népmesékben is próbatételt kell kiállni a kérőnek. (Megjegyzem szellemi atyánk is próbatétel elé állít mindnyájunkat!) Nem részletezem a történetet, csak annyit, hogy elmentek télen együtt vadászni és apám erősen próbára tette. Persze ez, akkor nem volt nyilvánvaló, de sok-sok év után ültek, beszélgettek: "fiam én megpróbáltalak és te kiálltad azt. A fiaim azt nem tették volna meg".

A gyógyulások a szülőkkel, a családdal való kapcsolatunk tisztázásával  kezdődnek. Amíg egymásra mutogatunk, " mert az anyám.., apám.., testvérem.., fiam.., lányom..." addig kivetítünk, nem látjuk magunkat.

Hálás vagyok férjemnek, hogy elmesélte nekem ezt a történetet és még inkább hálás vagyok apámnak.

Tükör.

Még csak annyit apuról, nemességéről, hogy mikor már nagy beteg volt, nővérem megkérdezte, - apu hová szeretnél elmenni, hová vigyelek el? 

Ő azt kérte, hogy vigye el Kútsebesre, ahol valaha állt a szülőháza, a tanyájuk. Ahová nyaranként néha elmentünk és a valamikori földjükön termő szilvafáról jólesőn csemegéztünk... Aztán a temetőbe mentek, a szülei sírboltjához.

Jövünk és megyünk fejezte ki szótlanul.

* Praszád jelentése: ami békét ad. Miután elkészül az étel, Istennek felajánlják, az oltárra kerül egy kis adag. Amit Isten megízlelt az a praszád. Ezt fogyasztják aztán a hívek. 

 Namaste

Surlófényben

Mottó: "Ami megtörtént az mögötted van, a múlt elmúlt."

Indulok már. Nővérem egy darabig elkísér, mert útközben még megállok, hogy meglátogassuk a száz éves Celesz nénit, anyám volt, egyetlen még élő barátnőjét.
Belépek az ajtón. Egyedül van. Ül a konyhában egy széken, rádió szól a háttérben. - Csókolom Celesz néni.  Márgit! Te vágy áz?- megismer azonnal.- Gyere ülj le!

Sváb akcentusa ómamámat juttatja eszembe...
Megszokott dolgokról, (gyerekek, unokák) mindennapi formaságokról beszélgetünk. Mintha csak Terust, anyukádat látnám, hogy hasonlítasz. Igen, ezt tegnap más is megjegyezte, - mondom, s közben  felpillantok az órára. Lassan mennem kellene. Ah, de nem sietek! Megyek majd a következő, a fél hetes komppal; döntöm el magamban.
- Celesz néni  mi volt a legszebb az életében. Mi volt?- kérdezi vissza. - Nem is tudom. Sok borzalom volt, három év orosz fogság, üres káposztalevest kaptunk enni...
Csend van. 
Erről nem is tudtunk. A pár éve készült film, az "Örök tél" jut eszembe, melyben a háborús bűnösnek kikiáltott magyarországi németeknek állítanak emléket.  Emlékszem, hogy a film első, rideg, téli filmkockáinál, a zakatoló vonat hangjainál elindultak a könnyeim. Előre éreztem a borzalmakat, valahol bennem is ott rezgett...

Elterelem. - Celesz néni,  mi volt szép? Hát a szüretek, a disznóvágások, mikor vidáman együtt voltunk, - s pár pajkos történetet, szokást mesél... 

Felállok. Mennem kell, ha el akarom érni a következő kompot. Elköszönünk nővéremmel, kifejezve az újrataĺálkozásba vetett reményünket.
100 év..

Kényelmesen hajtok. A mohácsi révbe érve megváltom a jegyemet,  majd megkérdezem az eladót, hogy szemben finom-e  a fagyi. - A Szamócába szoktunk menni, ott finomabb. Arra, a főtér sarkán?- kérdem. Igen, - mondja.  - Van még annyi időm, hogy elmenjek? Még negyed óra az indulásig. -

Epret, pisztáciát kérek. Az aszfalton még mindig rettenet meleg van, lesétálok hát a Duna partra. A vízparton úszkáló vadkacsáknak fagyitölcsért dobálok, alig veszem észre, hogy már beszállás van. Sietek az autómhoz, majd felhajtok a komphajóra. Kellemes, hűs a levegő a Dunán.  Kiszállok, hogy pár "kötelező" fotót készítsek. 

Mohács 

Bent áll két hatalmas szállodahajó,  úticél a Duna-delta. Vámoltatnak.  Ránézek a kishajókra. "Duna Safari", "Budapest". A "Bendegúzt" keresem, amivel még sok-sok éve gyermekkoromban hajóztunk Dunafalva és Mohács között... Anyu jól ismerte a révészeket; régebben itt éltünk a túlparton Sárosban, ahol apám erdész volt; ezért felmehettünk a kapitányi fülkébe, és a hajó orrába, így utaztunk.

Átérünk a szigetre, kikötünk.  A felhajtó után alig pár méterre a töltés. Jobbra nézek. Muszáj. Innen csak pár kilóméterre a ház, amiben születtem. 

Egyenesen megyek tovább falva felé. A lemenő nap aranya beborít mindent. Surlófénye aranyló-zölddé varázsolja a szigeti tájat. Lassan vezetek, hogy telítődjek ezzel  a sosem látott csodálatos  látvánnyal. Itthon vagyok. 

Angyalhaj

Pár napja történt. Masszőr után vásárolni mentem, majd hazajöttem, kipakoltam. Jó hideg  volt,  de tiszta, szép idő, így elmentem egyet sétálni.  Az erdő szélén a nem régen esett esőből maradt pocsolyákon vékony hártyában fehérlett a jég. Ugyan egy világos hasított bőr csizmában voltam, nem bírtam ki, hogy rá ne tapossak, s mint gyermekoromban élveztem a jéghártya ropogó hangját. Ez és az éjjel mutatóba hullott hótól éppen csak fehérlő táj a gyermekkori teleket és aktuálisan a karácsonyokat juttatta eszembe. 

Ahogy sétáltam, belül folyamatosan jöttek a képek és mondatokba foglalt emlékek. Flowban voltam.

Láttam, ahogy kicsi gyerekként szánkózunk a töltésen le egészen a befagyott Dunára, aztán bevillant, ahogy a még földes utcánk mély kerékvágásaiba fagyott víz jegét törjük. Körülöttünk ugrált kis kutyánk Csutak. Lehajoltam megsimogatni. Árpi, idősebb bátyám - Csutikám, Csutikám -  kaján  kiáltással belelökte a pocsolyába szegény állatot. Ez az eset szülte kiskorom második becenevét. Így lettem  Árpinak mai napig is olykor Csutika.
Aztán a karácsonyok emlékei. Az együttlét. Előjött az elmaradhatatlan tradícionális huszonnegyedikei ebéd az apu főzte halászlé illata, az anyu készítette mákos guba íze, majd a vacsorára készült piskóta a habos borsodóval, és a sósborszesszel készült narancsos bólé emléke, a fa feldíszítése az egykori babásdobozban megbújó díszekkel. A XX. század eleji ritka, kicsi üvegdíszek, - amiből ma is féltve őrzök kettőt - az általunk készült színes papírgirland, az évek során agyon gyűrődött ezüstboa, az ezüst csokipapírba csomagolt dió, a karácsonyfacsúcs, a kötözött fondant szaloncukor és a legféltettebb dísz, a szintén régi, ómamától örökölt varázslatos nevű, leheletfinom angyalhaj. Az angyalhaj hajszálvékony hófehér üvegszálakból állt. Köralakban  helyezkedtek el a szálak, két oldalán, középen egy színes papírkörrel megragasztva.  

Emlékszem a gyertyagyújtás áhitatára. A fa alatt elénekeltük a Mennyből az angyalt és megérkezett a Jézuska, kibonthattuk az ajándékokat. 

Mikor már kamaszok voltunk, a vacsora után mindig megtelt a ház. Nem beszéltük meg, mégis hívatlanul is megérkeztek hozzánk  barátaink. Megvolt a szándék, hogy  elmegyünk együtt éjféli misére, de ez rendre elmaradt a meleg szobában való jóízű beszélgetések és evések, ivások okozta "fáradtság" miatt. 

Aztán az angyalhajról jutott eszembe családunk ragadványneve a Kisangyal. Sok Kovács volt, ezért a megkülönböztetésért adott a népszáj jelzőket. Már dédapánk is Kisangyal volt. Hogy miért Kisangyal?  Már nincs aki megmondja,  amíg lett volna, eszünkbe sem jutott kérdezni, természetes volt számunkra, mi Kisangyalok vagyunk...

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok! Legyen velünk Mária, Boldogasszonyunk hite és kegyelme.  Hozzon szeretetet és örömöt mindnyájunknak!

Kontroll nélkül

"Autentikusnak lenni annyi, mint őszintének lenni önmagadhoz és a világhoz.

Az autentikus részed karizmatikus és elragadó. Amikor autentikus vagy és megtanulsz igazán beleszeretni saját magadba, mindenkit le fog nyűgözni a belőled áradó egyediség, lélekfény és tisztaság."  Osho

Korán reggel keltem, siettem még a nagy meleg előtt rendbe tenni a kertet. Elhanyagolt volt, de annyi benti takarítás, rámolás várt rám az utóbbi hetekben, hogy nem volt időm kertészkedésre. Esténként reggelente meglocsoltuk a növényeket és ennyi. Szerencsére a virágok kontroll nélküliek, tudják a programjukat, nyílnak mikor ideje van. 

Ma kihúzgáltam a gyomokat, levágtam az elnyílt, száraz virágokat, fellazítottam a talajt. 

Most jó érzés a kertre nézni. Rend van kint és bent.

Míg én itt gubbasztottam a kertben, gondolataim olykor messze jártak, térben és időben.  

Elgondoltam a hónap történéseit, ami kicsit utazásoktól besűrűsödött. Míg férjem az Alpokban motorozik, én elutazom, meglátogatom Bólyon, majd Baján a testvéreimet, így nem hagyom ki az épp akkor zajló Bajai Halfőző Fesztivált, aztán pár napot jógatáborban leszek, majd irány Dalmácia. 

Jól megérdemelt pihenéssel hamar eltelik a július. 

Aztán gondolataim  máshová vittek, jövőből kicsit a múltba. Talán a gondolat, hogy a növények mennyire autentikusak, kontroll nélküliek, juttatták eszembe a történetet. 

Nyár volt, a Gyömrői Tófürdő bárjában iszogattunk, beszélgettünk hármasban  férjemmel és egy barátunkkal, majd gondoltunk egyet és átsétáltunk vacsorázni a közeli kerthelyiségbe, ahol igazi magyaros hangulat volt. A hatalmas nyárfák árnyékában lévő étteremben a magyaros ételek mellé, - fatányéros, pörköltek, pecsenyék és sült kolbászok - élő zene szólt. Cigánybanda muzsikált, - egy nagybőgős, két hegedűs, kontra és prím, valamint egy cimbalmos.  Húzták, ahogy illik.

A fiúk jóízűen lakomáztak. Egy belső kontroll hatására én csak szerényen. 

A zene úgy szólt és szállt, a hangulat olyan volt, mint egykoron otthon a falusi lakodalmakban, ahol  jókat ettünk, ittunk, reggelik roptuk, szinte megállás nélkül. Kényszert éreztem felpattanni és táncolni erre a szép zenére. De a kontroll hatására ülve maradtam, csak lábaimmal jártam a taktust, mert azt muszáj volt...!

Ekkor a mellettünk lévő asztaltól, az evést félbehagyva felállt egy roma nő és elkezdett táncolni. Egyedül. Nem foglalkozott konvenciókkal. 

Vagyis, inkább nagyon is engedett szokásaiknak, a vérének! 

Ő ÉLT! Minden kontroll nélkül...! Majd visszaült az asztalához és jóízűen folytatta vacsoráját.

Renoválás

Az idei nyár meghozta a várt, de kissé már halogatott nagy lakásfestést. Félve indultunk neki a munkálatoknak, mert ez totálisan kimozdítja az embert a komfort zónájából.

Ismerem a dolgok paralel természetét így tudtam, hogy ez renoválás lesz kívül és belül.
Tudatosan készültem erre. Hagyom megtörténni, feljönni a dolgokat, csak figyelem ezeket.
Az elcsomagolás során előkerülő tárgyak, helyeikről elmozdított bútorok, a falakról letépkedett tapéta szépen apránként hoz fel eltemetett emlékeket.
25 éve élünk itt, mennyi történés egy család életében.
Mégis  a legjelentősebb emlék ami most feljött, az egy születésnapommal és egy születéssel kapcsolatos, ennél régebbi történet. Talán azért is került fókuszba éppen ez, mert családunkban gyermekáldás várható. Az alább leírt eset után egy évvel született lányom, Dóra augusztusra várja babájukat.

2012 -t írtunk. Lee Carroll magyarországi előadására, melyet éppen a születésnapomon tartott, különleges módon lettem invitálva. Mikor tavasszal elküldtem az érdeklődő emailt, az háromszor ment el ugyanabban a pillanatban. Ettől minden kétségem elszállt azt illetően, hogy van e dolgom az általa közvetített energiákkal, tudatossággal, így hát befizettem a nem kevés 33.300,-Ft -ot.

A kora ősszel megrendezett két napos előadáson érdekes emberekkel ismerkedtem, ezoterikus körökből való (Reiki, kristálygyógyászat) ismerősökkel találkoztam. Rendkívüli spirituális élményem volt az a két nap. Itt találkoztam Györggyel, aki az előadás egyik szünetében kedvesen megszólított, - beszél ön magyarul? -  mosolyogva válaszoltam neki, - igen, szinte csak magyarul beszélek.
Látó volt.  Sokat köszönhetek annak a találkozásnak, mert  adott egy finom terelést.
Jól emlékszem akkori megjegyzésére, hogy csak azért kérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert latin betűket, írást látott az aurámban. Pár év eltelte után elkezdtem rendszeresen írni.  Beszélgetéseink,  visszatekintve, egy utat vetítettek elém.

Azon a hétvégén egyedül voltam itthon. Férjem és  gyermekeim vitorlázni voltak az Adrián. Emlékszem, volt abból némi nézeteltérés, hogy a megszokottól eltérően nem tartok a családdal, barátokkal, de az én programom jóval előbb szerveződött, ekkor már régen befizettem és lélekben elköteleződtem az előadás mellett, így nem tartottam velük.
Az előadások után későn este érkeztem haza. A születésnapomon bekapcsoltam a számítógépet, hogy tudjak a családomról, valamint fogadjam szeretteimtől, barátaimtól várt születésnapi köszöntéseket.
Már előző nap estéjén volt bennem valami megfogalmazatlan mély szomorúság. Emlékszem, ahogy zuhanyozás közben patakzottak a könnyeim. Aztán a legelső nagyon kedves köszöntés; jól tudom egy spanyol, szomorkás hangulatú szám Shakirától, amit a nyár végén Görögországból hazaérkezett lányom görög barátjától kaptam; felszakította a sebet, mely gyógyulatlanul bennem élt.
Az esemény 33 évvel ezelőtt kezdődött, kontinensünk nagy katasztrófájával, a Csernobili Atomerőmű robbanásával.
Kicsi fiammal a csodálatos május elsejei napsütésben egy játszótéren homokoztunk.
Éppen csak pár hetes várandós voltam, nem tudtunk még a robbanásról. Akkora sugárterhelést kaptam, hogy amit én még elviseltem, a kis magzatom nem tudott. A vetélést az azonnali kórházi kezelés megállította, de a kis lélek nem kért a rossz földi körülményekből. Ugyan kihordtam, de ő visszafordult, meghalt még a megszületése előtt.
Az anyai fájdalmat, hogy elveszítettem egy gyermekemet, akkor nem éltem meg.
A kisfiammal, a családommal való törődés, a korai munkába állás elterelte, elnyomta a figyelmemet.
Tabu téma volt a családban...
Emlékszem a menekülésre, mikor kérdezték az óvodában, boltban, utcán az ismerősök, hogy hol van a babám...
Szóval egy emberöltő múltán sirattam el, gyászoltam el meghalt kislányomat, és eltelt még 7 év, hogy könnyek nélkül beszélni tudok róla, ekként, hogy most leírom.

Egy női körben, ahol a születés, szülés, anyaság volt téma, ennek nagy tudója Bernád Ilona nem is olyan régen azt mondta nekem: tudatosítsd, hogy neked három gyermeked van, csak egyikük a mennyben!

Ezzel  a mostani oldódással nem csak bennem oldódnak fájdalmak. Elengedődik férjemből és fiamból, sőt az események után egy évre született lányomból is.
A családi seb gyógyul. Mert ilyen a lélek természete.

Hálával gondolok sokszor arra a srácra, aki igazi gyógyítóként küldte nekem azt a dalt.

Rebarbara a tavaszi tisztító

Otthonról sosem jövök vissza üres kézzel. Nővéremtől kaptam diót, két szőlővesszőt, olyan direkt termő félét, amit nem kell permetezni, csak termőre fordulás után szüretelni és enni. Unokabátyám kertjéből pedig a tavasz egyik első vitamin és ásványi anyag forrását, rebarbarát kaptam.

Tavaly az ő invitálására hoztam belőle, s olyan sikere volt, hogy most szívesen tördeltem a hatalmas levélnyeleket. Magát a levelet a csirkéknek dobáltuk, mert az étkezésre nem használható.

A rebarbara dísz- gyógy- és étkezési célra is használt növény keletről, Indiából az angolokon keresztül került Európába.

Étkezésre húsos levélnyelét használjuk, alma- és oxálsavtól savanykás íze miatt jó frissítő kompótnak, krémlevesnek, pitébe tölteléknek, húsok mellé csatninak. Rostjai, magas ásványi anyag tartalma, enyhe hashajtó és vizelethajtó hatása miatt jó a tavaszi tisztítókúrákhoz. Azonban figyelembe kell venni, hogy túlzott fogyasztása bélgörcsöket csinálhat, illetve oxálsav tartalmánál fogva vesekő képződésre hajlamosíthat. Az előbbit  ki lehet védeni úgy, hogy a levelét nem használjuk, az utóbbit pedig úgy, hogy inkább csak tavaszi időszakban szedjük, mert akkor még alacsony az oxálsav tartalma, illetve forráskor leöntjük róla az első vizet, valamint amikor lehet tejjel készítjük.

Bátorítok mindenkit, hogy próbálja ki, mert egy olcsó mégis értékes ételt nyerhetünk belőle tavasszal.

Én így készítettem:

Jól megmostam a levélnyeleket, (6-8db volt) 1-2 cm-es darabokra vágtam, majd kb. 2 liter vízbe tettem. Sóztam, fűszereztem: 1 rúd fahéj, teatojásba 5-6 szem szegfűszeg, -bors, fél rúd vanília.

Hamar megfőtt, kb. 10 percig forraltam, ekkor botmixerrel leturmixoltam. 2-3 evőkanál keményítőt tejjel elkevertem, tettem hozzá 3-4 evőkanál tejfölt, és jó sok barna répacukrot, mert nagyon savanyú volt. Még egyszer turmixoltam és már készen is volt. Hagytam kihűlni. Ma vettem epret és azzal tálaltam.

Fenséges lett.

Fotó:http://www.szepzold.hu/a_rebarbara_gyumolcs_vagy_fuszer

EQ

Véletlenül akadt meg a szemem egy nyilvánosan bejegyzett üzeneten. Elolvastam. Az illető aki írta, kis segítséget kért, hogy kihez fordulhatna megjavíttatni valamit idős szüleinek házánál, mert mint írta: "Sajnos apám már nem használható ilyen munkára."

Elgondolkodtató egy mondat, melyből kiderült számomra, hogy a megöregedett, beteg, 80 éves körüli Pista bácsi, aki tisztességesen ledolgozta az életét, felnevelte gyerekeit, mára már nem tudja elvégezni még a kisebb ház körüli javításokat sem. 

Pedig úgy tudom, hogy 35 - 40 éve bezzeg még a két kezével egy házat épített fel a lányának.

"Nem használható"... 

Egy édesapáról van itt szó, nem egy kicsorbult kapáról...

Érzitek ti is a mondatban megbúvó érzést, az okozott fájdalmat? 

Csendes vasárnapom

Csendes vasárnapom van. A tegnap látogatóba érkezett testvéremék már elmentek, férjem  pedig Fekete-erdei motortúrájáról csak este érkezik. 

Déli, forró napsütés. Végre egy jó alkalom, hogy megvarrjam a múlt héten vett függönyeimet.

Elő a varrógéppel! 

Sok próbálkozás után sem sikerül vele varrnom. Valami kis elállítódás. A cérna folyton elszakad. Újra spulnizok, talán az orsóban van a hiba. De nem. Így aztán, mielőtt még dühös lennék, elpakolom. Majd a férjem megnézi, segít beállítani. Ha eddig ráért az a függöny, várhat még pár napot.

Inkább a virágaimmal foglalkozom. Átnézem és meglocsolom őket. Egy nagyobb kaspót ki kell öblítenem. Mérete miatt az udvari csapnál könnyebb lesz.  Kilépek a kertbe. 

Ahogy megnyitom a csapot, - amin rajta van még a leanderek reggeli locsolása óta a gumicső és a locsolófej, - érzem, hogy szinte tűzforró a benne lévő víz. Elszorítom a víz útját, ami aztán lenyomja a csövet, miközben jól lespriccel a forró víz. Ijedten ugrok egyet, de már arcomon mosoly, a pillanat töredéke alatt feltoluló emlékektől...

Otthon járok. Dunafalván. '60-as évek. Tikkasztó nyár. Mi gyerekek az udvaron játszunk s hogy anyánk kellemesebbé tegye számunkra a  nagy meleget, hív, - gyertek, zuhany!

Az udvari csapon mindig rajta volt egy fekete gumi slaug, - svábosan így hívtuk a locsolócsövet, - amit ilyenkor anyu kihúzott a napra, hogy jól felmelegedjen. Mi gyerekek, az udvar közepére futottunk, anyu pedig ujjával elszorítva a cső végét, lespriccelt vele bennünket. Először jó forró víz jött, majd elfogyva belőle a felmelegedett víz, jött a hideg zuhany. De mit számított mindez!  Mi visítva ugráltunk, futkostunk a víz alatt. 

Élveztük az életet.

Pár nap otthon

Most hogy szüleim már nem élnek, hiányukat a testvéreim közelségével próbálom pótolni. Egy pár hete úgy éreztem, hogy halaszthatatlanul mennem kell. Hallgattam a lélek szavára, így hát mentem.

Otthon, Dunafalván a volt szülői házban most nővérem él.

Míg ő kertészkedett, én bent kincseket keresve a fiókokat nyitogattam. Régi fotók bukkantak elő, anyám naplója, amik visszavittek, ha csak pillanatokra is a múltba. Segítenek reálisan látnom a megfakult vagy az eltorzult emlékeket. "Margit jött.., ment..dátum; Kati jött.., ment.. dátum; Pisti jött.., ment..,dátum; Árpi jött.., ment.., dátum" katona évek, kollégiumi évek.  Ez a szülők sorsa...

Aztán felmentem a padlásra. Jó volt ismét látni a mózeskosárszerű babakocsit, melyben egykor anyánk ringatott, a rollert amit talán, sőt biztos, hogy Németországból kaptunk és egész napos "rollerpartykat" tartottak a fiúk. Találtam is egy fotót erről, ahol mi a négy szőke testvér vagyunk és a szomszéd gyerekek.

               

Vannak még a padláson a régi iskolás könyveinkből és füzeteinkből. Egy családban, de mindegyikünk máshogy, és máshol tanult...az Élettől.

Valamint fent vannak apámnak a régi, ma már ritkaságszámba menő, még fából készült sílécei és a hozzátartozó bambuszvégű botok. Vajon mikor és hol használta? Míg élt sosem kérdeztem... Ő pedig nem mesélt...

Aztán az udvar felőli szobában a könyvespolcon az 1988-ban született Schneider ópapám megsárgult gimnáziumi rajzkönyve került a kezembe. 

Kordokumentum, 1899-1900-as tanévből, az Ő keze írásával és rajzával.

                            

Persze van tőle egy I. Világháborús!! napló is, (írja valahol, hogy egy shrapnel megsebesítette, aztán talán éppen Isonzónál kilőtték a lovat alóla...) de ez mégiscsak kisiskolás, kicsit összefirkált könyv, amiből pontosan látszik, hogy egy gyerek, az minden korban gyerek.

Aztán  meg csak elvoltam az udvarunk csendjében.

Pár nap után elindultam a fiúkat meglátogatni az egyre szépülő Sugó parti kis városba, Bajára. Árpihoz idősebb bátyámhoz mentem először. Megmutatta a gazdaságát, majd leültünk beszélgetni a mindennapjainkról, családunkról és persze szó került a szüleinkről; apánkról, az Ő egyik legnagyobb néma tanításáról, igen...megtanított arra, hogy az ember megjelenésével ad magának rangot!, nem a ruha és a papír teszi az embert!, aztán hogy örököltük édesanyánk jó szívét...

Elköszönve tőle Pistihez mentem, ahonnan Klárikával elmentünk fürdeni a közeli Dávod fürdőre, este pedig együtt egy jót vacsoráztunk a hangulatos Petőfi szigeten.

Sosem jöttem el otthonról üres kézzel, ez most is így volt.

Falván mikor meglátogattuk unokabátyámat, Ő körbevitt gazdagon termő kertjében. Vigyél ezt is, azt is, vigyél még ebből is, abból is, így került a csomagtartómba cékla, uborka, fokhagyma és egyebek.

Ahogy jöttünk befelé a kertből, "még nem volt eléggé tele a kezünk", utánam szólt- hugi vigyél rebarbarát is!- nem tudtam nemet mondani. Gyerekkorom óta nem ettem rebarbarát, akkor az ómamám főzött szószt belőle.

Hát így lehetett az, hogy én tegnap este rebarbaralevest főztem.

Nagyon gyorsan frissítő, savanykás leves, szósz készíthető belőle. Sőt hagymalekvár (chutney) is a húsok mellé.

A szárakat megmostam, (6-8db) egy centis darabokra felvágtam, majd kb. 2L vízben föltettem főzni. Beletettem egy félbevágott szár vaníliát, ízlés szerint fahéjat, szegfűszeget -borsot, (ezt teatojásban) sóztam, és megcukroztam. Forrástól kezdve csak pár percig főztem és már készen is volt.

Miután nagyon savanyú ízű volt (sóska rokona), gondoltam egyet és a testvéremtől kapott, még elől lévő körtebefőtt levét beleöntöttem, majd beleaprítottam a gyümölcsöt. Behabartam tejföllel.

A fűszereket csak reggel szedtem ki belőle, mielőtt kicsit elturmixoltam, krémesítettem.

Mondhatom pommmpás, üdítő leves lett. 

Felejtés?

William Wordworth: Óda, a halhatatlanság sejtelme... (Ferenc Győző fordítása) 

"Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, és véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen, és nem egészen védtelen

jövünk az Istenből, ki otthonunk... "

Most, hogy olvasom ismét ezeket a szép sorokat, tudatosítom, hogy egyre többen vagyunk, akik számára a születés  álom ugyan, de nem felejtés...

Namaste

Tavasz; emlékek, gondolatok

A gólya

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
Leginkább kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
Tolla kedvelteti.
Kit én választottam, a dal-mesterséghez
Nem ért az a madár.
S egyszerű, mint magam... félig feketében,
Félig fejérben jár.

Nekem valamennyi között legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.
Tán ezért szeretem annyira, mert vele
Együtt növekedtem;
Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.

Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
Komoly fiú valék.
Míg társim a hazatérő tehéncsordát
Estenként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló
Kis gólyafiakat.

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
Fordult meg fejembe':
Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
Szárnyakkal teremtve?
Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
S nem a magasságot;
Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
A magasba vágyok.

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy estenként megszúrják... mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám: hát így van? hát aki világít,
Ilyen jutalmat nyér? - -

Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,
Mint anya jön elé,
Aki fiainak számára kosarát
Gyümölccsel terhelé.
Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
A gólyát elcsalod.

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
Midőn távozának;
Miként most eltűnő ifjuságom után,
Ugy néztem utánok,
S milyen bús látvány volt a házak tetején
A sok üres fészek,
Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fehér hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is felöltözék új,
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha elballagtam egész
A szomszéd határba. -

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
Ifju lett a gyermek:
Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
És paripán termek,
S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
A puszták terére...
Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy
Lovamat elérje.

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
Igazán szabadnak,
Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,
Nem korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
Láncot csörgetnének.

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
Sürű fátyol fedi;
Jó ismerősei, barátai előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
Tündérkisasszonyt lát.

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
Tüzes paripámon,
S midőn már ott jártam, ahol fizetésért
Sincs emberi lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
Egy futó pillanat
A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
Gólya barátomat.

Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk
A puszta legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a délibábot
Hosszasan szemlélvén.
Igy töltöttem vele gyermekségemet és
Ifjuságom javát,
Azért kedvelem, bár se' tolla nem ragyog,
Se' szép hangot nem ád.

Mostan is kedvelem és úgy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.
Megérkezésedet még mostan is minden
Esztendőben várom,
S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
Legrégibb barátom!

Szalonta, 1847. június 1-10.

Petőfi Sándor verse A gólya, az egyik legkedvesebb versem.

Ezek a gyönyörű strófák gyermekkoromat idézik s mint Petőfinek, nekem is egyik kedvenc madaram a gólya.

Csak kérdezem, vajon gondolkodtál-e már azon, hogy a népszáj szerint miért éppen a gólya hozza a kisbabát?

Egyszer, egy  kirándulásunk alkalmával, gólyákkal teli ingoványos rét mellett mentünk el. Ennyi gólyát még életemben nem láttam! Ez Erdélyben történt és tudjátok-e, hogy Erdélyország más néven Tündérország.

Ekkor jött egy sugallatom: a gólyák színei. 

Piros az élet, 

Fehér a lélek, 

Fekete a  föld,
Mely szemfödél lesz.

Gyermekkoromban ilyentájt testvéreimmel felhúztuk Világjáró hétmérföldes csizmáinkat és elindultunk fogadni a tavaszt és vele a gólyamadarakat. A Világot ekkor még  a Duna, az Öreg-Duna, a fokok és kis erek szabdalta, erdők határolta szigeti táj jelentette. 

Nekünk nem is hiányzott a nagyvilág, hiszen mi itt voltunk Otthon.

Ma is szívesen látogatok haza és, ha nem is a hétmérföldes csizmában, de felkeresem a régmúltat felidéző helyeket. 

Pityuval, Katával elmegyünk gombászni, akárcsak gyerekkorunkban. Ők pontosan tudják, hol, mikor, melyik fűzfa oldalán terem a kihagyhatatlan, semmilyen más gombához sem hasonlítható gévagomba. 

Élvezem a réten sárgálló boglárkákat, a napsütéses kéklő eget a rajta cikázó fecskékkel, a finom tavasz illatot és a szél borzolta fűzfás Duna partot.

Kötődés...

A tavasz és a keresztény világ legnagyobb ünnepe, húsvét közeleg. Nagyhét van. 

Idén legidősebb testvérem, Árpi és felesége látogatnak el hozzánk.

Ritka vendégek. Különös gonddal készülök. 

Fejemben már összeállt az ünnepi menü, be is szereztem már a hozzávalókat.

Tudatosítottam a  bevásárló körutamon, hogy nem rohanok, miért is állok sorban, mi az, amiért türelmesen várakozom, hogy kiszolgáljanak.

Tudom, a szeretet az az erő, amiből merítek, így minden szépen és jól  sikerül.

A húsvét az odaadás ünnepe. 

Ne feledkezzünk meg Jézus utolsó szavairól: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet."

Kívánom mindnyájatoknak, hogy legyetek együtt  szeretteitekkel!

Legyen köztetek Krisztusi szeretet!

Legyen a napsütéstől, a friss tavaszi széltől, vidámságtól üdítő, a gyermekek kacajától pedig hangos a húsvét ünnepe!

És még egy apró kis vallomás. Nem feledkeztem meg belsőgyermekemről sem.      

A fészekben lapul majd Lilinek is egy kis csokinyuszi.

http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_349c.html