Tegnap történt. Férjem megérkezett a munkából, kezében egy nagy szatyor gyümölccsel.
- Nem kellett volna venned, van még itthon, - mondtam, mire ő -, nem vettem, kaptuk. Egy vevő jött lambériáért, majd kivett a csomagtartóból egy rekesz banánt és egy rekesz narancsot a fatelep dolgozóinak. Azt osztották szét a lányok.
Merő jószándékból hozta.
A nehéz idők megpróbálják az embert. Direkt és indirekt módon. Van aki így-úgy áldozata lesz az eseményeknek és van akik fölékerekednek. Van aki beteg lesz, ezért van aki retteg, és van aki megszólja a maszkot nem viselőket, és van, aki a maszkot viselőket...
Senkit meg nem ítélve, sőt nagyon is tudatosan, együttérezve viszonyulok az eseményekhez. Csak, ha muszáj, hagyom el az otthonomat.
Tisztán látom, hol uralkodik pánik, "félek, de dolgozni kell", és hol van az "ez az őrület is elmúlik" higgadtsága.
Hogy mitől vagyok nyugodt, elfogadó, miért "merek" félelem és maszk nélkül menni emberek közé?
A legőszintébb magyarázatot Wass Albert; Hagyaték című regényének bevezetőjéből értheted meg, mely a hitről, a hit erejéről szól.
Egy részlet ebből:
"Cserkészgyerek voltam, 1921 nyarán, megmart a kurtakígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert, nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül aláfittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk a "Lügetes" szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy a tűz égette lábamat, a torkomat félelem szorította és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre.
Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztánára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt épp akkor.
- Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! - mondta cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét.
- Arra már nincs idő - mondta, s odakiáltott a szolgalegényhez -, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!
Aztán felkötöztek engem a kis hegyilóra, s már vittek is kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatévőnek nevezett volt a nép.
... Mindössze arra emlékszem... egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:
- Mit tudsz Istenről gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel:
- Ő teremté a világot...!
- Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: - Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?
Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
- Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, 'sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj...
Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De amikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre.
Így valahogy történt.
Telt az idő... Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy csontos mutatóujját.
- Hát te vagy az, he? Akit a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? ...
Aztán nagy hangosan, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a "Holló" hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához.
Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemi életnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket. Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyű ponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélve hallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltem öreg Boldizsárt, a csodatévőt, szénégető kemencéi mellett.
Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekre se emlékezett. De Kós Károlyra igen.
- Derék ember őkelme - mondta bólogatva - derék ember... Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól.
- Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint enyimben az a balta ott, vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk...
Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, ott a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett...
