MOST

Jó hideg reggel volt. Leértem a  Duna partra, s elindultam  a sétányon a megszokottan. Az éjjeli komoly mínuszok jéggel vonták be a Kis-Duna jelentős felületét, csak középen, ahol nagyobb az áramlás, ott nem volt befagyva a vízimadarak örömére. 

Lelkem tiszta mélyéből hirtelen előbújt gyermeki énem. Közvetlenül a vízparton lehajoltam, belemarkoltam a kavicsba, azaz csak markoltam volna, mert a földhöz volt fagyva, így  egyenként szedegettem a mozdíthatókat. Nagyon hideg volt a fagyos kavics, így  szép, világos kis gyapjú kesztyűm ide vagy oda, visszavettem, vállalva, hogy besározódik. Aztán jött a csúsztatás a jégen. Versenyeztek, melyik siklik messzebb. Volt amelyik túlcsusszant a még be nem fagyott részre és elnyelte a víz. A  szemben vízen ülő dankasirályok mintha szurkoltak volna, néha hangosan kiáltottak, - dank, dank - aztán meg mintha nevettek volna, - kie-kie-kie. Jött néhány vadkacsa is, de ők érdektelenséget mutatva a nádas felé vették az irányt. Ránk sem hederítve  repült el felettünk egy magányos szürkegém, majd egy kárókatona. Nem sokkal később, nehéz, lassú szárnycsapásokkal egy nem rég felszállt hattyú pár húzott közvetlenül a víz felett  déli irányba. Aztán pár perc múlva még egy pár. Ámulatba ejtett szépségük. Hosszan követtem őket a tekintetemmel.

 

Fáztam. Visszafordultam, hogy bemenjek a jó meleg fürdőbe. Útközben jöttek a gondolatok... Aztán a nem régen olvasott bölcsesség jutott eszembe, miszerint a dolgok nem velünk, hanem értünk történnek. 

Már kiestem a MOST-ból. Pedig az előző fél óra alatt nem volt múlt, jövő, csak a természet adta  pillanatok öröme.

Namaste