Örök tél

Épp a napokban történt...

Járt nálam egy erdélyi asszony, aki, miután körbenézett a lakásban, azt kérdezte: ... és mondd Margitka, te német vagy, vagy magyar?

Mit mondhattam volna mást, mint amit a szívem diktált, amit az ereimben érzek, hogy egyrészt  magyar vagyok, másrészt nagyon is német...

Örök tél

Az első perc végén gördült végig az első könnycsepp az arcomon. Nem, nem akartam sírni, de mintha azalatt az egy perc alatt előre az egész történet döbbenetét megéreztem volna, elárasztottak az érzelmek és mire a filmben a vonat idegen földre érkezett, már megállíthatatlanul patakokban folytak a könnyeim.

Sok mindenre magyarázatot adott nekem ez a film.  Anyai ágon német felmenőim voltak, akiket még Mária Terézia telepített be a Duna forrásvidékéről a török időkben megcsappant (megölt és elhurcolt) magyar lakosság helyére; egyrészt a földeket megművelni, másrészt az iparosodást fellendíteni.

Írom, voltak, hiszen már két éve annak, hogy az édesanyám is meghalt.

Nekik nem kellett a gulágot elszenvedni, mert voltak olyan szerencsések, hogy a bólyi patika padlásán megbújva átvészelték azt, az 1944-es filmbéli időszakot. Az ómamám mesélte, hogy a szinte teljesen sváb lakosságú Bólyról a fiatal lányokat, asszonyokat, - a férfiakat már jóval előbb elvitték katonának a frontra - összeszedték az oroszok és vitték őket. Senki sem tudta hová, miért. 

Most láthattuk... Mesélte, hogy volt pár szerencsés lány, aki útközben meg tudott szökni. 

A film végén azt írják, hogy a hazatérteknek megtiltották, hogy beszéljenek az átélt borzalmakról...

A film befejeződése, az ötvenes évek elején játszódik. Mi, a testvéreimmel ekkortól születtünk.

Vegyes, magyar - német  családban.

Hogy és mit köszönhetek ennek a filmnek?

Elsősorban, hogy felmentést tudok adni édesapámnak, aki számomra most már teljesen érthető módon nem engedte a német szót a házban, pedig édesanyámnak nagy fájdalma volt, hogy gyermekeit nem taníthatta az anyanyelvére. 
Minden tiszteletem édesanyámé, aki bár velünk otthon nem beszélt németül, de nem tagadta meg származását és a faluban, ahová férjhezmenetele után került, igenis beszélt a svábokkal németül! Bátorította őket.

Máig emlékszem, csodálkozva kérdeztem tőle: hogy-hogy tud ez, vagy az a néni, bácsi németül? Mire ő elmondta, - azért kislányom mert sváb, csak magyarosítania kellett a nevét...

És még valami fontos dolog. Attól, hogy nem beszéltek a borzalmakról, még a fájdalmuk, szenvedésük ott volt, ott van a kollektív tudatmezőben. Érzéseik bennünk is rezegnek. Most, hogy reflektorfénybe kerültek ezek az események, feljönnek az elfojtások és lassan elengedődhetnek.

Ugye nincs kollektív bűnösség...?!