Azok a Duna parti nyarak

Azokban az időkben két strand volt a faluban. Lejjebb a Duna parti fűzfák árnyékot adó sekélyes, homokos szakaszán általában a családok, a kicsik strandoltak. Följebb, a romoknál a löszdomb alatt a vagányabb nagyok. Az olyan bulis volt. Gyorsabban mélyült, partos volt a víz, meg fejeseket lehetett ugrani a Contra Florentiam* romjairól.

Akkor még szokás volt a dunai mosás. Az asszonyok a mosnivalót letolták talicskán  a Dunára, s ott mostak. Még anyám is volt, hogy ott mosott, egyébként nem jött le a Dunára. Ez az eset is azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy nagyfiú Árpi testvérem osztálytársa az Ónódi fiú belelépett a vízben egy tört üvegbe, elvágta a talpát. Rettenetesen vérzett és anyu nyújtott neki elsősegélyt.

Ahogy nagyobbak lettünk, mi is felmerészkedtünk a dombra a nagyok közé. Befogadtak, már a két  bátyánk miatt is.

Emlékszem milyen büszkén viseltem a Baján a valamikori mozi melletti sportboltban vásárolt fürdőruhámat. Saját nyári keresetből az első vásárolt türkiz-szürke fregoli bikinimet. Addig a tántim varrta a fürdőruháimat. Persze szépek és különlegesek voltak azok is, mindig nyugat-német divatlapokból másolta őket, de ez már nagylányos volt.

Itt a felső strandon volt, hogy kocsival odaállt valaki, leginkább az, akinak volt, s míg takarította az autót vagy csak úgy, be volt kapcsolva a rádió és írnám, hogy bömbölt a zene, de nem. Az tilos volt.

Amolyan jampecség. Jugót hallgattuk, mert ott jó diszkó zenék mentek, mint a felejthetelen Sosana, amit minden dizsiben kétszer biztosan lejátszottak. Hogy miről szólt a dal? Nem is tudtam, egyszerűen szerettem. Meg bírtuk az etnót, a Surda dalt, az A Sad Adiot, vagy a Jugoslavijót. Meg a menő nyugati popot. Ezek maradtak meg bennem leginkább. Néha keresés közben bejelentkezett messziről, recsegősen a Radio Skopje, ahol arabeszkes díszítésű igazi délbalkáni zenék mentek. Ez csak a különlegességéért szólt néha. 

Az itthoni rádiókból akkori emlék a Bergendy Munkadal, valamint az ABBA  dalok. 

Esténként, ha kint lógtunk, a recsegő (mert zavarták a nyugati adókat) Rádió Luxemburg, Szabad Európa hangjait fogtuk be és hallgattunk igazi világslágereket. 

Milyen hangulatos naplementék voltak. Kit érdekeltek a szúnyogok! Tábortüzet raktunk.

A strandon nem lehetett megéhezni. Felmentünk a parton a közeli tanyára. Pár szem szilva, nyárialma, barack, majd leereszkedtünk a Dunán vissza a kis strandig.  Ott könnyű volt kijönni a vízből, semmi iszap, meg agyag, ismertük a sima, homokos partot.

Sosem voltam jó úszó, inkább csak merész. Túl sokszor voltam a víz alatt. Egyrészt mert kicsilány koromban bemerítkeztem**, másrészt pedig kiskamasz korunkban a fiúk a víz alá nyomkodták a lányokat. Csak úgy brahiból. Így ott volt a víztől való tartás, de azért úsztunk. A fiúknál szokás volt az átúszás Szekcsőre, majd vissza, de ők ugye fiúk voltak. 

Most gondolok csak arra, hogy milyen ősbizalom volt szüleimben, szüleinkben. Sosem féltettek. Elengedtek. Elmondta apánk, hol veszélyes, partos, forgós a Duna, oda ne menjünk fürdeni. Ennyi. Lógtunk reggeltől estig a Dunán. Szabadon nőttünk fel. 

Bevallom, hogy mikor 14 évesen először megláttam a Balatont, teljes csalódás volt. Az a számomra semmitmondó látvány ami Bogláron fogadott, kontra az én Duna partom.

Jugóba Szabadkára az olasz piacra mentünk farmerért, onnan voltak a Bravo pop újságok, bennük poszterek jó együttesekről, mint például kedvencemről az Abbáról. 

A poszterek aztán jelentve lettek. Valaki köpött, hogy a fiúk szobájában mi van a falakon. S apámnak ez kellemetlen volt. Ilyen időket éltünk. A fiúknak nem lehetett hosszú haja, de azért persze az volt. A trapéz farmer, a franciás ujjatlan garbó  túl hippis volt.  Na, ilyen idők voltak a 60-as 70-es évek. 

Nálunk a kapu sosem volt zárva, sőt az ajtók sem. A kapuk azért sem,  mert sokan, akik Baján tanultak, vagy dolguk volt a városban buszhoz menve az udvarunkba tolták be a biciklijüket, hogy biztonságban tudják azt, míg visszajönnek. 

Hétvégén délutánonként a jugó tévében ment a Muppet show, amiben mindig valami nyugati híresség volt meghívva. Világsztár színész, énekes. Megnéztük, aztán indultunk ki a faluba a haverokhoz.

A nyári szünetek reggeleiről emlékemben beszűrődnek a Chiquitita lágy, szomorkás dallamai..

Besorozták a fiúkat. Az összes barátunkat szinte egyszerre. Szétszórták az országban a brancsot. Nem volt ez véletlen.. 

Azért volt olyan szerencsénk, hogy néha nyáron épp egy időben többen is hazajöhettek. Ilyenkor nagy volt az öröm. Az addig strandon mindent szétszóró srácok, most stokiba hajtogatva tették le ruháikat és naphosszat mesélték a katonaélményeiket, a fókázást és egyéb szívatásokat.

Végérvényesen lezárult egy korszaka az életünknek.

Olyan jó visszagondolni azokra tiszta, szeretetteljes évekre.

S most, hogy mindezt leírtam, jövök rá, hogy ezek azok az évek, élmények, naplementék, melyek miatt otthon, falván mindig szabadnak  érzem magam...

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Contra_Florentiam

**https://magyarkamargit.blogspot.com/2017/11/kotodes.html

Dunafalva, Duna part

Szelídgesztenye

Közel egy éve történt, mikor Kranjska Goran jártunk.

Megérkezésünk után sétáltunk egy nagyot a városkában. A séta során szedtem és markomban fogtam pár lehullt gesztenyét. Ez kihagyhatatlan. Ez kell, mert hozzátartozik az ősz érzéséhez. Az a finom, semmihez sem hasonlítható bársonyosság.

Valahol a patak mentén grillfüst illatot éreztünk. Éhesek voltunk, mentünk az orrunk után.  Átkeltünk egy kis hídon. Az illat a sípálya alján lévő hüttébe vezetett, amit ott valószínűleg persze nem így hívnak. Beültünk, s a kezemben lévő gesztenyéket az asztalra tettem. Jött a pincér felvette a rendelést, ami mi más is lett volna, mint tea, sör, és grilltál. Csevap, kolbász, frissensült, frissen sült krumpli, ajvár, káposztasaláta. Mielőtt elment volna a pincérsrác, benyúlt a farzsebébe és mosolyogva elővett egy gesztenyét.

Sokszor szavak nélkül is értjük egymást.

A gesztenye emlékeimben Bólyhoz köt. Anyám volt utcájában védett gesztenyesor van, s ómamám volt utcájának  közepén is egy hatalmas gesztenyefa magasodik. A szelídgesztenye szeretete is ide köt. Pécsváradi rokonlátogatásai során tántim mindig hozott szelídgesztenyét, majd azt szertartásosan bevagdosta, megspriccelte vízzel és a sparhelten megsütötte.

Ezért nincs is olyan ősz, tél, hogy ezt kihagynám. Olyan jó fogni a markomban séta közben a hidegben,  és bontogatni, majszolni. 

A gyász nagyon hosszú és mély folyamat. Igazából, csak ma láttam rá, hogy mennyire fáj anyám elvesztése. Margit halálával az a világ tűnik el életemből. Az az áldott burok, amit anyáim léte jelentett. Mikor már csak ő volt, Ő jelentette ezt a burkot. És bizony súlya volt a burok megszakadásának.
Mégis, milyen áldottak voltunk és vagyunk, hogy életünk részei voltak. Nagyon nagy  hálát érzek irántuk.

Mára, köszönhető az ájurvédikus kezeléseknek, sokkal jobban vagyok. Nem olyan könnyű a gyermeki lélekrészünk gyógyítása. Sok gyengédséget igényel. Akárcsak önmagunktól, önmagunk felé. 

Ezért hajoltam le és vettem fel örömmel az utcán tegnap a kis gesztenyefa alatt fekvő három lehullt nem szelídgesztenyét... 

Namaste

Forrás

Mottó: Az élet megőrzése: víz iváskor gondoljon a forrására*

Nem utaztam el Indiába, így hétvégén elmentem egy aeriel jógatáborba a Három Kincs Völgyébe. Ez egy taoista elvonulóhely a Mátrában, amelyet a Feng Shui** hagyományai alapján alakítottak ki. Leírhatatlan  a hely harmóniája. A fenti mottó, onnan való bölcsesség.

Nem vagyok jól és nem voltak jó érzéseim az utazással kapcsolatosan sem, így minden biztatás ellenére, hallgatva belső hangomra, itthon maradtam. Volt, aki bátornak nevezett ezért, én viszont az éber jelzőt használtam. A táborban erről beszélgetve Adrival, az aeriel oktatóval, régi ájurvédikus oktatói csoporttársammal, csak annyit mondott: Margitka, ne sajnáld, nem tudod, mibe került volna, (és itt nem az anyagiakról van szó elsősorban) ha kimész, és ott valami adódik.
Kell figyelni a belső jelzésekre, és bár ez az indiai út egy régi álmom volt, így, hogy Ladakh, Kashmir,  Srinagar..., elengedtem egyenlőre. 

Úgy adódott, hogy ma épp a legnagyobb melegben, két órakor indultam vásárolni. Csak felszaladtam a zöldségeshez, aztán joghurtért és egy kis krémsajtért mentem. Kell a nyers étel, a gyümölcs a kánikulai napokon. Az ájurvéda azt tanítja, hogy ilyenkor hűtő ételeket fogyasszunk (joghurt, keserű ízek, zöldségek, nyers saláták, sok uborka).

Trópusi meleget jósoltak, igazi banánérlelőt, és meg is érkezett.

Eszembe jutott, egy több mint harminc éve történt eset, mikor ilyen tájt Bajorországban voltunk nyaralni. Hazajövetel előtt bementünk finomságokat vásárolni. Tudjátok, ajándéknak és magunknak is, mert akkor még nem így volt, mint most. Vettünk banánt is, mert jobbára csak télen lehetett itthon kapni. Aztán finom tejcsokikat, meg kitudja még, mit nem.

Az áruházban még zöld volt a banán, s mire hazaértünk, (nyolc-tíz óra) beérett abban a kánikulában.  Nem viccelek. Emlékszem, sokszor meg kellett állnunk útközben, mert Babi a barátnőm ájuldozott. Akart enni egy kis csokit, de azok, még a hűtőtáskában is folytak. Pokoli volt az a meleg. 

Ahogy hazafelé jöttem ma a vásárlásból, egy szajkót vettem észre, szemmel láthatóan teljesen ki volt tikkadva. Itt, nem messze a sarkon van egy kis víztározó, (bekerítve, lerácsozva a balesetek elkerüléséért) a nagy nyári záporok elnyelésére, hogy ne a mélygarázsok teljenek meg. Na, ennek a korlátján ült a madár, tátott csőrrel és csak tekintgetett lefelé a vízre. Áthajtottam az úton, majd megálltam. Fogtam a vizespalackomat és kiöntöttem egészen közel mellette egy sörösbádogra.

Nyáron gondoskodjunk a kellő víz ivásról, és ha iszunk, gondoljunk a forrására*! 

Ne induljunk el otthonról víz nélkül!

Azok a cselekedeteink, melyek nem várnak viszonzást, mindig emelnek. Tegyünk ki a szabadban élő állatoknak jól látható helyre vizet! 

Namaste

**https://www.fengshuiart.hu/feng-shui-jelentese/ 

A Fecske

Még aránylag korán reggel volt, mikor olvastam testvérem névnapi köszöntését. Rögtön megköszöntem, azonmód csengett a telefonom. Ő hívott. - Nem akartalak zavarni, hátha még alszol, azért inkább írtam - mondta, majd megkérdezte, hogy vagyok, mit csinálok ilyen reggel. - Készülődök az ebédhez, - mondtam. Mi jó lesz az ünnepi ebéd? Rántott gomba, mert tegnap reggel a korai erdei sétám során egyszer csak rám mosolygott egy óriás őzláb, meg tejfölös paprikás csiperkéből, nokedlival. Hú, a rántott gomba nagyon finom, különösen frissen, - mondta, majd beszélgettünk még pár mondatot, aztán elköszöntünk.

Pityu az, akivel gyermekkorunkban az erdőt-mezőt jártuk. Emlékszem, mikor kora tavasszal felhúztuk hétmérföldes csizmánkat és elindultunk a nagyvilágba. Át a mezőn, néha az olvadó földtől olyan súlyos volt a csizmánk, hogy alig bírtunk lépni. Aztán mikor  gombászni mentünk az erdőbe, s ígéret szerint, aki az első gombát találja, kaphat tőle egy cigit. Nem volt  ő még olyan nagy fiú, hiszen általánosba jártunk. Szerintem aputól csórta, aki egyébként nem dohányzott, de talán kínálásra tartotta otthon, meg azért, ha rókát nyúz. Láttam, olyankor ott füstölgött a szája csücskében, hogy kibírja a bűzt.

Szóval, miután szedtünk gombát, felmásztunk egy magaslesre megpihenni, ahol Pisti beavatott a cigizés titkába. Előkerült a Fecske. Meggyújtottuk. Jó mélyen le kell tüdőzni, - mondta. Meg is mutatta hogyan. Amikor  jöttünk le a magaslesről, Katával kóvályogtunk, mint, (ahogy a szólás tartja) "gólyafos a levegőben". 

Ezek az emlékek futottak át rajtam beszélgetésünk után.

Micsoda gyermekkorunk volt!

Aztán belopózott a veszteség érzet, de most  tudtam kezelni. A főzéshez való készülődés flowban tartott. Igyekezetem ellenére ez nem mindig  sikerül.

Szorongás. A meghatározhatatlantól való félelem.

Ez az év annyi fizikai, lelki fájdalmat hozott. A januári harmadik Covid oltás, februárban  három hét nagyon erős hörghurut, arc- homloküreg problémák, márciusban kicsit enyhébben, de ismét elkapott egy három hetes erős köhögéssel és náthával járó  valami. Majd március végén "A" Szommer Margit, az unoka nagynéném elesett, eltört a combcsontja. Kórház, problémák, aztán májusban szép csendesen elment. Halála, a gyász, annyi fájdalmas emléket hoz fel, amire számítani sem gondoltam. Azt hittem régen feldolgoztam szüleim, szeretteim  elvesztését. Hiszen ez az élet rendje. Igazán szép kort éltek meg mindnyájan.  És nincs is halál, csak újjászületés... Jövünk és megyünk... 

Igyekszem összeszedni magam. 

Alig egy hét és indulok Indiába. Ladakh, Kasmir, Srinagar, Amritszár... Már elől a bőrönd, pakolok. 

Fiam negyvenedik szülinapját ünnepeljük ma délután. Azt mondta, " jó kis anyuka lettél negyven éve." 

Öröm és hála van a szívemben.

Namaste

A madárfészek

Haza érkeztünk a temetésről. Első utunk a kocsibeálló fa gerendájára rakott  fészekhez vezetett. Kikeltek  már a rozsdafarkú fiókák, s habár este volt a szülők még nem ültek a fészken, így meg lehetett lesni, az apró, alig pelyhes öt apróságot. A reggeleket is pár napja azzal kezdem, hogy kiülök és nézem, ahogy érkezik a hím és tojó bogárral csőrében. Rászállnak a kerítésre, megnéznek maguknak, majd huss, be a fészekbe.

Ha valami segít feldolgozni a gyászt, hát az a természet. Az erdő, a folyó, a kert, a virágok, az állatok, a róluk való gondoskodás.

Az unoka nagynénénk halt meg, "A" Szommer Margit. Mindig csak így emlegettük. Az utolsó a mi Szommereink közül.  Pár hete, éppen anyám születésnapján mentem Bólyra, vittem a sírokra virágot és persze meglátogattam őt is. Láttam amit láttam, de bizakodtam. Olyan jó volna még, ha maradna,- gondoltam magamban. Mégiscsak a már elment anyánkhoz, Emma tántihoz, ómamámhoz, aki szintén Szommer Margit volt, valamint az általuk oly szeretett Eőry dédmamához kötött. Csak most, halálakor tudatosult, döbbentünk rá nővéremmel, hogy őket láttuk és szerettük benne, ezért tudattalanul ragaszkodtunk hozzá. Mert jó volt belépni a Szommer ház kapuján, ahol éltek és gyerekeskedtek egykor Terus, (az anyám) Emmus, (a tántim) Bélus, (Margit bátyja)  Gili tánt, (ómamám) mama, (Lencsi néni, Margit anyja) meg a papa, (az élni nagyon tudó, vidám Béla bácsi, ómamám bátyja, Margit apja). Az a Béla bácsi, aki az elmúlt század eleji inas éveit Bécsben és Pesten töltötte. Igazi történelmi figura volt számomra. Az élő dzsentri.  Előttem van, ahogy ő mesélt a nagy világválság előtti  arany évekről, a kávéházi életről, élményeiről, élő bolhacirkuszról*!

Ott csintalankodtak a padláson anyámék; cigarettát sodortak, majd közé gyufaport tettek; amitől Bélus, Margit bátyja, rágyújtván, majd szívbajt kapott.

Jó volt beülni a fotelbe, amiben, még anyám is és ők mind ültek; mert itt megállt az idő; meghallgatni mindig ugyanazt a kérdést, - hozhatok egy kis mézes puszedlit, egy kis likőrt, üdítőt? - és már ment is a konyhába. Később a likőr már elmaradt, mert sosem ittunk a Mecseki Itókából, és lassan megtanultam nem elutasítani a édességet és üdítőt, mert megértettem a jelentőségét. Ezt értünk, nekünk vette, a mi megvendégelésünkre. Más nagyon már úgysem járt hozzá.. 

Margit tudatosan akart a mostban élni. A falakon sehol egy kép. Még Krisztus és Szűz Mária sem. A mostban nincs a veszteségek feletti fájdalom, nem kell védelmezni a szívet. Csak a kis kert, benne a virágok, a napi főzés, vásárlás kis madár létére, hétvégi templomi ájtatosság. 
Letisztultság jut róla eszembe.

A mauzóleumban lévő ravatalnál állva meglepő volt a térben és időben való utazásom.  Apám ravatala, temetése villant fel előttem. Nem anyué, vagy a többieké akiket innen kísértünk utolsó útjukra, hanem az, mielőtt apa nyugvóhelyéhez indultunk, egy hirtelen, erős szél fuvallata eldöntötte a  fejfáját. Majd a tor alatt, november negyedikén, szépen elkezdett hullani  a hó.

Csak most, hogy írok, gondolok anya temetésére. Arra a januári nagyon hideg napra, amikor a templomi asszonykórus éneke után, a mikrofonból az Ő hangja csendült fel, és mintha csak köztük, köztünk ülne, elénekelte az Áve Máriát. Így rendezte.

Látom anyut könnyekig nevetni, valami apró tréfán, viccen és képes volt ezt ránk ragasztani, mert a nevetés ragadós és abszolút felszabadító. Egyszerűen élt benne a nevető Buddha. Hogy is lehetett másként túlélni. Szörnyű XX. század. Talán ez az anyu indított arra, hogy a temetésre indulásunkkor három kis vicc jutott eszembe, amin egy jót nevettünk férjemmel. 

Milyen mélységei vannak a gyásznak!

S, ha sírok, ha fáj? Mert igenis fáj! Csak felteszem a kérdést. Kié ez az érzés?  Jó, hogy eszközként használom az Accesst. Tudatosul, hogy csak az ego, a jivatman szenved, a lélek örök fényben él. 

Támogatom a szívemet, használom az apana vayu mudrát, do in szív gyakorlatot, amit tegnap mondott Kori. Elmegyek az erdőbe, a Duna partra sétálni, fürdőbe, hogy átmosson megtisztítson a víz. Megnézem az éledő madárfészket.

Valamint sokszor mantrázom: 

" Az egész élet könnyedén, örömmel és ragyogva árad felém..."**

Hiszem a mondást, miszerint, ha egy kapu becsukódik, kinyílik egy másik.

Namaste

Nevető Buddha: https://youtu.be/yZgyBPsutBY
*https://femina.hu/ezo/bolhacirkusz/
**Access Consciousness mantra

Végtelenség

Ismeritek a viccet: az úr megkérdezi Jeantól, - Jean, mi az a mozgolódás a szekrényben? mire Jean ,- uram, a ruhák mennek ki a divatból.

Ha nem is ennek okán, de igen erős mozgolódás van a gardróbomban. Csináltattam egy új szekrényt, így mindent ki kell pakolni. Jó alkalom alaposan átnézni a ruhatáramat. Nem egy napos munka. Mérlegelni a valóban szükségest, (mert, ahogy most látom szükséges!) és az évek óta rakosgatott  "majd lefogyok, jó lesz az még", "de szép is voltam benne", "de szerettem" darabokhoz való kötődés elengedése.

Ha holisztikusan nézem a dolgot; és miért is ne; akkor még a Hold energiája is támogat, hisz fogyó hold van.

Az elengedéssel teret adunk az újnak és itt nem éppen új ruhára kell gondolni, hiszen érzéseket, élményeket is elengedünk, ami a látásmódunkra, lelkünkre is hatással van. A valamikor fontos helyett, jöhetnek új ötletek, és ki tudja még mit fogadhatunk be. Ha élek az Access Bars kérdezés lehetőségével, akkor fel is teszem a kérdést: mi az, ami teljesebbé, kényelmesebbé, boldogabbá teszi az életemet ezek után?  

Pihenésképpen kimentem az udvarra és csak bámultam a könnyedén szálló nyárfavirágokat a felhőtlen, tiszta, kék égen.
Végtelen égbolt, végtelen lehetőségek...

Mama, te kislány vagy?

Mama, te kislány vagy? - kérdezte unokám Levélke csak úgy egyszer napközben, mikor nem régen velem volt. Igennel feleltem, majd megkérdeztem tőle, hogy szeretné-e, hogy megnézzük a kislány mamát. Igenje után elővettem a dobozt, amiben a gyermekkori képeim vannak és beültünk a fotelbe képeket nézegetni.

A kérdés igazi lényegét csak tegnap, húsvét vasárnap értettem meg, amikor Levente és apukája bejelentkezett, hogy hétfőn, azaz ma jönnek locsolni.

A bölcsiben készültek a húsvétra. A daduskák elmondták a szokást, miszerint a kisfiúk ilyenkor elmennek a kislányokhoz, illőn verset mondanak és locsolkodnak, amiért viszonzásként ajándékot kapnak.

Áááá! A két és fél éves unokám ezért akarta tudni, hogy én kislány vagyok-e! 

Reggel fél kilenckor csinosan felöltözve megérkezett a kis locsolóm. Elmondta versikéjét, majd kölnivel meglocsolt.

Az általam festett piros tojás nem annyira érdekelte, de a pici csokitojások és csokinyuszik rögtön a kosarában végezték.

Nem időzhetett sokáig, menni kellett  Zoéhoz és Zorinához...

 

P.C.S.

"Kedvesem, miután felfedezted kimeríthetetlen
végtelen Énedet, miért akarnál visszamenni,
hogy az egód apró szekrényében élj?"   (Mooji)*

Ma nem esett jól korán felkelni. El akartam odázni, de az értelem megszólalt, határozott voltam és felkeltem.

"Az elme urai kell, hogy legyünk, nem a rabszolgái!"

Hajnali fél 4 körül heves szívdobogással ébredtem. Sokáig nem tudtam visszaaludni.

Csak még az a nyomasztó álom is ne lett volna... Tudom, hogy nem kell belebonyolódni, csak hagyni kell érintetlenül a felbukkanó dolgokat, most ez nem ment. Persze-persze értem én, telihold van, az érzelmek ilyenkor erősebben hatnak.

S akárcsak álmomban, most is lesöpörtem magamról a hófehér porcukrot, persze képletesen, (most, hogy leírom jut eszembe, hányszor mondták gyermekkoromban érzékenységemre: "nem cukorból vagy", mert a dolgokat ki kell bírni,  az élet részei.) és elkezdem a napi rutinomat. Fogmosás, zuhany,  egy csésze meleg tea, szellőztetés, jógaszőnyeg ki.

Egy kör után megálltam. - Ki kell nézzek, hogy jönnek-e már enni a madarak és lássam, fent van-e még a Hold. Igen, itt vannak a madarak, és a lenyugodni készülő telihold ezüstje is gyönyörűen ragyog a rózsaszínű Vénusz-övben, ami már a kelő Napot sejteti. 

 

Olyan szép volt a látvány, hogy hamarabb fejeztem be a gyakorlást, és elhatároztam, a mai meditáció egy séta lesz.

Ahogy az erdei útra értem, balra a kopasz fák között a vöröslő napkorong káprázata. Ámulatba ejtő a természet szépsége.

Azt gondoltam, hogy túl vagyok már egy nagyon nehéz időszakon. 

Poszt-Covid szindróma.

Szédülés, éjszakai heves szívverésre ébredések, alvászavar, fáradékonyság, mindehhez extrém magas vérnyomás, mikor mást sem éreztem, mint a doboló szívemet az agyamban, s minden porcikámban. Aztán légszomj, amikor tök egyedül voltam, (sosem vagyunk egyedül!*) amit nagyon erős önuralommal, és a nadi-shodhana jógalégzéssel tudtam  kezelni.

A vérnyomásom rendeződni látszik.  Nervenpflege, Q10, Magnerot, sok meleg tea segít. Minden nap egy banán, mert az ayurvéda szerint november a szív hónapja, és a banán támogatja a szívet. Hallgatom a szívszútrát és megerősítésként mantrázok: jószívű vagyok, szeretem magamat és  mások is szeretnek engem.

Nincs betegség tudatom, valahogy érzem, (nem a test és nem az elme vagyok*) hogy ez csak egy állapot, ami elmúlik.Türelmesnek kell lennem, semmi testi megterhelés, aztán, ahogy jött, elmúlik ez is, mint már annyi minden az életemben. 

Szóval, ma is elvarázsolt a természet szépsége. Képes a mostban tartani. Talán ez az, ami leginkább megnyugtat.

Ma unokánk, Levente jön hozzánk. Kimegyünk az erdőbe mókuslesre, szedünk vad diót a madaraknak, mesélünk egymásnak, és alszunk egy nagyot ebéd után.  

Ennyi elég is lesz a boldogsághoz.

https://ng.24.hu/fold/2021/11/14/egi-jelensegek-2021-november-masodik-feleben/

https://www.webbeteg.hu/cikkek/fertozo_betegseg/26794/poszt-covid-szindroma