A Fecske

Még aránylag korán reggel volt, mikor olvastam testvérem névnapi köszöntését. Rögtön megköszöntem, azonmód csengett a telefonom. Ő hívott. - Nem akartalak zavarni, hátha még alszol, azért inkább írtam - mondta, majd megkérdezte, hogy vagyok, mit csinálok ilyen reggel. - Készülődök az ebédhez, - mondtam. Mi jó lesz az ünnepi ebéd? Rántott gomba, mert tegnap reggel a korai erdei sétám során egyszer csak rám mosolygott egy óriás őzláb, meg tejfölös paprikás csiperkéből, nokedlival. Hú, a rántott gomba nagyon finom, különösen frissen, - mondta, majd beszélgettünk még pár mondatot, aztán elköszöntünk.

Pityu az, akivel gyermekkorunkban az erdőt-mezőt jártuk. Emlékszem, mikor kora tavasszal felhúztuk hétmérföldes csizmánkat és elindultunk a nagyvilágba. Át a mezőn, néha az olvadó földtől olyan súlyos volt a csizmánk, hogy alig bírtunk lépni. Aztán mikor  gombászni mentünk az erdőbe, s ígéret szerint, aki az első gombát találja, kaphat tőle egy cigit. Nem volt  ő még olyan nagy fiú, hiszen általánosba jártunk. Szerintem aputól csórta, aki egyébként nem dohányzott, de talán kínálásra tartotta otthon, meg azért, ha rókát nyúz. Láttam, olyankor ott füstölgött a szája csücskében, hogy kibírja a bűzt.

Szóval, miután szedtünk gombát, felmásztunk egy magaslesre megpihenni, ahol Pisti beavatott a cigizés titkába. Előkerült a Fecske. Meggyújtottuk. Jó mélyen le kell tüdőzni, - mondta. Meg is mutatta hogyan. Amikor  jöttünk le a magaslesről, Katával kóvályogtunk, mint, (ahogy a szólás tartja) "gólyafos a levegőben". 

Ezek az emlékek futottak át rajtam beszélgetésünk után.

Micsoda gyermekkorunk volt!

Aztán belopózott a veszteség érzet, de most  tudtam kezelni. A főzéshez való készülődés flowban tartott. Igyekezetem ellenére ez nem mindig  sikerül.

Szorongás. A meghatározhatatlantól való félelem.

Ez az év annyi fizikai, lelki fájdalmat hozott. A januári harmadik Covid oltás, februárban  három hét nagyon erős hörghurut, arc- homloküreg problémák, márciusban kicsit enyhébben, de ismét elkapott egy három hetes erős köhögéssel és náthával járó  valami. Majd március végén "A" Szommer Margit, az unoka nagynéném elesett, eltört a combcsontja. Kórház, problémák, aztán májusban szép csendesen elment. Halála, a gyász, annyi fájdalmas emléket hoz fel, amire számítani sem gondoltam. Azt hittem régen feldolgoztam szüleim, szeretteim  elvesztését. Hiszen ez az élet rendje. Igazán szép kort éltek meg mindnyájan.  És nincs is halál, csak újjászületés... Jövünk és megyünk... 

Igyekszem összeszedni magam. 

Alig egy hét és indulok Indiába. Ladakh, Kasmir, Srinagar, Amritszár... Már elől a bőrönd, pakolok. 

Fiam negyvenedik szülinapját ünnepeljük ma délután. Azt mondta, " jó kis anyuka lettél negyven éve." 

Öröm és hála van a szívemben.

Namaste