A Fecske

Még aránylag korán reggel volt, mikor olvastam testvérem névnapi köszöntését. Rögtön megköszöntem, azonmód csengett a telefonom. Ő hívott. - Nem akartalak zavarni, hátha még alszol, azért inkább írtam - mondta, majd megkérdezte, hogy vagyok, mit csinálok ilyen reggel. - Készülődök az ebédhez, - mondtam. Mi jó lesz az ünnepi ebéd? Rántott gomba, mert tegnap reggel a korai erdei sétám során egyszer csak rám mosolygott egy óriás őzláb, meg tejfölös paprikás csiperkéből, nokedlival. Hú, a rántott gomba nagyon finom, különösen frissen, - mondta, majd beszélgettünk még pár mondatot, aztán elköszöntünk.

Pityu az, akivel gyermekkorunkban az erdőt-mezőt jártuk. Emlékszem, mikor kora tavasszal felhúztuk hétmérföldes csizmánkat és elindultunk a nagyvilágba. Át a mezőn, néha az olvadó földtől olyan súlyos volt a csizmánk, hogy alig bírtunk lépni. Aztán mikor  gombászni mentünk az erdőbe, s ígéret szerint, aki az első gombát találja, kaphat tőle egy cigit. Nem volt  ő még olyan nagy fiú, hiszen általánosba jártunk. Szerintem aputól csórta, aki egyébként nem dohányzott, de talán kínálásra tartotta otthon, meg azért, ha rókát nyúz. Láttam, olyankor ott füstölgött a szája csücskében, hogy kibírja a bűzt.

Szóval, miután szedtünk gombát, felmásztunk egy magaslesre megpihenni, ahol Pisti beavatott a cigizés titkába. Előkerült a Fecske. Meggyújtottuk. Jó mélyen le kell tüdőzni, - mondta. Meg is mutatta hogyan. Amikor  jöttünk le a magaslesről, Katával kóvályogtunk, mint, (ahogy a szólás tartja) "gólyafos a levegőben". 

Ezek az emlékek futottak át rajtam beszélgetésünk után.

Micsoda gyermekkorunk volt!

Aztán belopózott a veszteség érzet, de most  tudtam kezelni. A főzéshez való készülődés flowban tartott. Igyekezetem ellenére ez nem mindig  sikerül.

Szorongás. A meghatározhatatlantól való félelem.

Ez az év annyi fizikai, lelki fájdalmat hozott. A januári harmadik Covid oltás, februárban  három hét nagyon erős hörghurut, arc- homloküreg problémák, márciusban kicsit enyhébben, de ismét elkapott egy három hetes erős köhögéssel és náthával járó  valami. Majd március végén "A" Szommer Margit, az unoka nagynéném elesett, eltört a combcsontja. Kórház, problémák, aztán májusban szép csendesen elment. Halála, a gyász, annyi fájdalmas emléket hoz fel, amire számítani sem gondoltam. Azt hittem régen feldolgoztam szüleim, szeretteim  elvesztését. Hiszen ez az élet rendje. Igazán szép kort éltek meg mindnyájan.  És nincs is halál, csak újjászületés... Jövünk és megyünk... 

Igyekszem összeszedni magam. 

Alig egy hét és indulok Indiába. Ladakh, Kasmir, Srinagar, Amritszár... Már elől a bőrönd, pakolok. 

Fiam negyvenedik szülinapját ünnepeljük ma délután. Azt mondta, " jó kis anyuka lettél negyven éve." 

Öröm és hála van a szívemben.

Namaste

A madárfészek

Haza érkeztünk a temetésről. Első utunk a kocsibeálló fa gerendájára rakott  fészekhez vezetett. Kikeltek  már a rozsdafarkú fiókák, s habár este volt a szülők még nem ültek a fészken, így meg lehetett lesni, az apró, alig pelyhes öt apróságot. A reggeleket is pár napja azzal kezdem, hogy kiülök és nézem, ahogy érkezik a hím és tojó bogárral csőrében. Rászállnak a kerítésre, megnéznek maguknak, majd huss, be a fészekbe.

Ha valami segít feldolgozni a gyászt, hát az a természet. Az erdő, a folyó, a kert, a virágok, az állatok, a róluk való gondoskodás.

Az unoka nagynénénk halt meg, "A" Szommer Margit. Mindig csak így emlegettük. Az utolsó a mi Szommereink közül.  Pár hete, éppen anyám születésnapján mentem Bólyra, vittem a sírokra virágot és persze meglátogattam őt is. Láttam amit láttam, de bizakodtam. Olyan jó volna még, ha maradna,- gondoltam magamban. Mégiscsak a már elment anyánkhoz, Emma tántihoz, ómamámhoz, aki szintén Szommer Margit volt, valamint az általuk oly szeretett Eőry dédmamához kötött. Csak most, halálakor tudatosult, döbbentünk rá nővéremmel, hogy őket láttuk és szerettük benne, ezért tudattalanul ragaszkodtunk hozzá. Mert jó volt belépni a Szommer ház kapuján, ahol éltek és gyerekeskedtek egykor Terus, (az anyám) Emmus, (a tántim) Bélus, (Margit bátyja)  Gili tánt, (ómamám) mama, (Lencsi néni, Margit anyja) meg a papa, (az élni nagyon tudó, vidám Béla bácsi, ómamám bátyja, Margit apja). Az a Béla bácsi, aki az elmúlt század eleji inas éveit Bécsben és Pesten töltötte. Igazi történelmi figura volt számomra. Az élő dzsentri.  Előttem van, ahogy ő mesélt a nagy világválság előtti  arany évekről, a kávéházi életről, élményeiről, élő bolhacirkuszról*!

Ott csintalankodtak a padláson anyámék; cigarettát sodortak, majd közé gyufaport tettek; amitől Bélus, Margit bátyja, rágyújtván, majd szívbajt kapott.

Jó volt beülni a fotelbe, amiben, még anyám is és ők mind ültek; mert itt megállt az idő; meghallgatni mindig ugyanazt a kérdést, - hozhatok egy kis mézes puszedlit, egy kis likőrt, üdítőt? - és már ment is a konyhába. Később a likőr már elmaradt, mert sosem ittunk a Mecseki Itókából, és lassan megtanultam nem elutasítani a édességet és üdítőt, mert megértettem a jelentőségét. Ezt értünk, nekünk vette, a mi megvendégelésünkre. Más nagyon már úgysem járt hozzá.. 

Margit tudatosan akart a mostban élni. A falakon sehol egy kép. Még Krisztus és Szűz Mária sem. A mostban nincs a veszteségek feletti fájdalom, nem kell védelmezni a szívet. Csak a kis kert, benne a virágok, a napi főzés, vásárlás kis madár létére, hétvégi templomi ájtatosság. 
Letisztultság jut róla eszembe.

A mauzóleumban lévő ravatalnál állva meglepő volt a térben és időben való utazásom.  Apám ravatala, temetése villant fel előttem. Nem anyué, vagy a többieké akiket innen kísértünk utolsó útjukra, hanem az, mielőtt apa nyugvóhelyéhez indultunk, egy hirtelen, erős szél fuvallata eldöntötte a  fejfáját. Majd a tor alatt, november negyedikén, szépen elkezdett hullani  a hó.

Csak most, hogy írok, gondolok anya temetésére. Arra a januári nagyon hideg napra, amikor a templomi asszonykórus éneke után, a mikrofonból az Ő hangja csendült fel, és mintha csak köztük, köztünk ülne, elénekelte az Áve Máriát. Így rendezte.

Látom anyut könnyekig nevetni, valami apró tréfán, viccen és képes volt ezt ránk ragasztani, mert a nevetés ragadós és abszolút felszabadító. Egyszerűen élt benne a nevető Buddha. Hogy is lehetett másként túlélni. Szörnyű XX. század. Talán ez az anyu indított arra, hogy a temetésre indulásunkkor három kis vicc jutott eszembe, amin egy jót nevettünk férjemmel. 

Milyen mélységei vannak a gyásznak!

S, ha sírok, ha fáj? Mert igenis fáj! Csak felteszem a kérdést. Kié ez az érzés?  Jó, hogy eszközként használom az Accesst. Tudatosul, hogy csak az ego, a jivatman szenved, a lélek örök fényben él. 

Támogatom a szívemet, használom az apana vayu mudrát, do in szív gyakorlatot, amit tegnap mondott Kori. Elmegyek az erdőbe, a Duna partra sétálni, fürdőbe, hogy átmosson megtisztítson a víz. Megnézem az éledő madárfészket.

Valamint sokszor mantrázom: 

" Az egész élet könnyedén, örömmel és ragyogva árad felém..."**

Hiszem a mondást, miszerint, ha egy kapu becsukódik, kinyílik egy másik.

Namaste

Nevető Buddha: https://youtu.be/yZgyBPsutBY
*https://femina.hu/ezo/bolhacirkusz/
**Access Consciousness mantra

Végtelenség

Ismeritek a viccet: az úr megkérdezi Jeantól, - Jean, mi az a mozgolódás a szekrényben? mire Jean ,- uram, a ruhák mennek ki a divatból.

Ha nem is ennek okán, de igen erős mozgolódás van a gardróbomban. Csináltattam egy új szekrényt, így mindent ki kell pakolni. Jó alkalom alaposan átnézni a ruhatáramat. Nem egy napos munka. Mérlegelni a valóban szükségest, (mert, ahogy most látom szükséges!) és az évek óta rakosgatott  "majd lefogyok, jó lesz az még", "de szép is voltam benne", "de szerettem" darabokhoz való kötődés elengedése.

Ha holisztikusan nézem a dolgot; és miért is ne; akkor még a Hold energiája is támogat, hisz fogyó hold van.

Az elengedéssel teret adunk az újnak és itt nem éppen új ruhára kell gondolni, hiszen érzéseket, élményeket is elengedünk, ami a látásmódunkra, lelkünkre is hatással van. A valamikor fontos helyett, jöhetnek új ötletek, és ki tudja még mit fogadhatunk be. Ha élek az Access Bars kérdezés lehetőségével, akkor fel is teszem a kérdést: mi az, ami teljesebbé, kényelmesebbé, boldogabbá teszi az életemet ezek után?  

Pihenésképpen kimentem az udvarra és csak bámultam a könnyedén szálló nyárfavirágokat a felhőtlen, tiszta, kék égen.
Végtelen égbolt, végtelen lehetőségek...

Mama, te kislány vagy?

Mama, te kislány vagy? - kérdezte unokám Levélke csak úgy egyszer napközben, mikor nem régen velem volt. Igennel feleltem, majd megkérdeztem tőle, hogy szeretné-e, hogy megnézzük a kislány mamát. Igenje után elővettem a dobozt, amiben a gyermekkori képeim vannak és beültünk a fotelbe képeket nézegetni.

A kérdés igazi lényegét csak tegnap, húsvét vasárnap értettem meg, amikor Levente és apukája bejelentkezett, hogy hétfőn, azaz ma jönnek locsolni.

A bölcsiben készültek a húsvétra. A daduskák elmondták a szokást, miszerint a kisfiúk ilyenkor elmennek a kislányokhoz, illőn verset mondanak és locsolkodnak, amiért viszonzásként ajándékot kapnak.

Áááá! A két és fél éves unokám ezért akarta tudni, hogy én kislány vagyok-e! 

Reggel fél kilenckor csinosan felöltözve megérkezett a kis locsolóm. Elmondta versikéjét, majd kölnivel meglocsolt.

Az általam festett piros tojás nem annyira érdekelte, de a pici csokitojások és csokinyuszik rögtön a kosarában végezték.

Nem időzhetett sokáig, menni kellett  Zoéhoz és Zorinához...

 

P.C.S.

"Kedvesem, miután felfedezted kimeríthetetlen
végtelen Énedet, miért akarnál visszamenni,
hogy az egód apró szekrényében élj?"   (Mooji)*

Ma nem esett jól korán felkelni. El akartam odázni, de az értelem megszólalt, határozott voltam és felkeltem.

"Az elme urai kell, hogy legyünk, nem a rabszolgái!"

Hajnali fél 4 körül heves szívdobogással ébredtem. Sokáig nem tudtam visszaaludni.

Csak még az a nyomasztó álom is ne lett volna... Tudom, hogy nem kell belebonyolódni, csak hagyni kell érintetlenül a felbukkanó dolgokat, most ez nem ment. Persze-persze értem én, telihold van, az érzelmek ilyenkor erősebben hatnak.

S akárcsak álmomban, most is lesöpörtem magamról a hófehér porcukrot, persze képletesen, (most, hogy leírom jut eszembe, hányszor mondták gyermekkoromban érzékenységemre: "nem cukorból vagy", mert a dolgokat ki kell bírni,  az élet részei.) és elkezdem a napi rutinomat. Fogmosás, zuhany,  egy csésze meleg tea, szellőztetés, jógaszőnyeg ki.

Egy kör után megálltam. - Ki kell nézzek, hogy jönnek-e már enni a madarak és lássam, fent van-e még a Hold. Igen, itt vannak a madarak, és a lenyugodni készülő telihold ezüstje is gyönyörűen ragyog a rózsaszínű Vénusz-övben, ami már a kelő Napot sejteti. 

 

Olyan szép volt a látvány, hogy hamarabb fejeztem be a gyakorlást, és elhatároztam, a mai meditáció egy séta lesz.

Ahogy az erdei útra értem, balra a kopasz fák között a vöröslő napkorong káprázata. Ámulatba ejtő a természet szépsége.

Azt gondoltam, hogy túl vagyok már egy nagyon nehéz időszakon. 

Poszt-Covid szindróma.

Szédülés, éjszakai heves szívverésre ébredések, alvászavar, fáradékonyság, mindehhez extrém magas vérnyomás, mikor mást sem éreztem, mint a doboló szívemet az agyamban, s minden porcikámban. Aztán légszomj, amikor tök egyedül voltam, (sosem vagyunk egyedül!*) amit nagyon erős önuralommal, és a nadi-shodhana jógalégzéssel tudtam  kezelni.

A vérnyomásom rendeződni látszik.  Nervenpflege, Q10, Magnerot, sok meleg tea segít. Minden nap egy banán, mert az ayurvéda szerint november a szív hónapja, és a banán támogatja a szívet. Hallgatom a szívszútrát és megerősítésként mantrázok: jószívű vagyok, szeretem magamat és  mások is szeretnek engem.

Nincs betegség tudatom, valahogy érzem, (nem a test és nem az elme vagyok*) hogy ez csak egy állapot, ami elmúlik.Türelmesnek kell lennem, semmi testi megterhelés, aztán, ahogy jött, elmúlik ez is, mint már annyi minden az életemben. 

Szóval, ma is elvarázsolt a természet szépsége. Képes a mostban tartani. Talán ez az, ami leginkább megnyugtat.

Ma unokánk, Levente jön hozzánk. Kimegyünk az erdőbe mókuslesre, szedünk vad diót a madaraknak, mesélünk egymásnak, és alszunk egy nagyot ebéd után.  

Ennyi elég is lesz a boldogsághoz.

https://ng.24.hu/fold/2021/11/14/egi-jelensegek-2021-november-masodik-feleben/

https://www.webbeteg.hu/cikkek/fertozo_betegseg/26794/poszt-covid-szindroma

Kis magyar India

"A nyugodt elme belső erőt és magabiztosságot hoz létre, ez nagyon fontos a jó egészséghez."  Őszentsége a Dalai Láma        

Az ősz a megnyugvás, a befelé fordulás, az elengedés ideje.  "Napelemmel" működünk, s mert a Nap ereje ekkortól gyengül,  kevesebb energiát tudunk felvenni. A forró, mozgalmas nyár után célszerű meglassulni, földelődni.

Ősszel születtem, Mérleg jegyben, ami egy levegős jegy, ezért rám a földelődés szüksége fokozottan érvényes. Igyekszem betartani az alábbi szabályokat, javaslatokat. Az egészségemért. 

Szükséges az elegendő alvás. Este legkésőbb 10 órakor aludjunk el, és reggel, ha tehetjük, a nyárihoz  képest keljünk egy kicsit később.

Együnk szezonális, itthoni terményeket. Földben termett zöldségeket, sütőtököt, almát, szőlőt, körtét, krumplit..

Készítsünk belőlük meleg, szaftos, tápláló ételeket. Igyunk sok meleg teát, vizet, ami átsegíti testünket az időjárásváltozás megpróbáltatásain, mint például fejfájás, ízületi bántalmak, görcsök.

A lomtalanítás is őszi feladat. El kell engedni a már szükségtelen dolgokat.

Ajándékozzuk el a már nem használt holmikat a szekrényekből, poroljuk le a polcokat. A kamrát is nézzük át, sőt a könyvespolcot is. Tegyünk mindent rendbe. Úgy, mint a kertünkben. Hiszen nem hagyjuk ott a lehullott leveleket, rothadásnak induló növényeket.  A bejárati ajtónkat és környékét tisztítsuk meg, tegyük szabaddá.  Ezzel teret adunk, így az új dolgok könnyedén beáramolhatnak. 

Pihenésként kiránduljunk, sétáljunk a természetben. Ez az egyik leginkább testet, lelket, szellemet tápláló tevékenység. Hallgassuk a madarak énekét, a víz csobogását, merüljünk el a színes őszi táj látványában, a naplementében.

Jógázzunk, meditáljunk. A jóga felébreszti a testi lelki erőnket, mentálisan megtisztít.

A földelődés egyik legkényeztetőbb módja az indiai ayurvédikus masszázs. Ha tehetjük, válasszuk a  masszázsok királynőjének tartott meleg olajos abhyanga masszázst. Ha szellemileg kimerültek  vagyunk, nem tudunk jól aludni, akkor vegyünk utána egy kiegészítő shirodhara masszázst. Ez a kezelés növeli a szellemi tisztánlátásunkat is. Ekkor meleg olajat, vagy tejes, írós, gyógynövényes olajat csorgatnak a fejünkre.

Túl mozgalmas volt ez az ősz, ezért elhatároztam, hogy eljövök egy ayurvédikus elvonulásra a tőlünk nem messze lévő albertirsai Brahmayurveda Pihenőházba. A kis magyar Indiába. 

Hétfőn, a beköltözés után, első utam a doktorhoz vezetett, aki a pulzusom alapján előírta a kezeléseket, valamint a szűkséges növényi  gyógyszereket.

Pontos napirendet kaptam. Napi háromszori vegán étkezés, meleg teák, -kezelések. A legfontosabb utasítás a melegben való tartózkodás volt. Így elmaradtak a gondolt nagy őszi irsai séták.  Begubóztam.

Végül is elvonulásra jöttem, elfogadtam a helyzetet.

Csodálatos gyógyító központ ez. Van itt valami a levegőben...

A kezelések sejtszintig feltöltöttek. Furcsa érzés, hogy az örökké hideg kezem, lábam most meleg, és biztos vagyok abban, hogy  hazautazásom után  még megtapasztalok a kezelésekből adódó jótékony hatásokat.

Jöhet a tél! Felkészültem.

Namaste

Sziámi tulipán

Ma később keltem a megszokottnál. Éjjel egy körül felébredtem. Nem törtem a fejem semmin, csak voltam, valahol az álom és az ébrenlét határán. Egységben, szinte csak lebegtem órákig. A hajnal hozta meg az alvást, így egy órával később, csak hétkor kezdtem a napi siddha jóga gyakorlásomat.
Aztán a megszokott reggeli tea után előkészítettem az ebédet, a karfiolos zöldséglevest és a rakott karfiolt. Míg a leves főtt, a kertben voltam. Meglocsoltam a virágokat, élveztem szépségüket és a ragyogó napsütést. A rézvirágok már kezdenek elnyílni, de még így is örömmel tölt el sokszínűségük.
Közöttük kidugta fejét a bimbózó tubarózsa. Ősszel kaptam egy asszonytól a gumóit, el is dugtam  tavasszal, ahogy mondta, a fagyok elmúltával. Egész nyáron vártam nyílását. Nyár elején még sehol sem volt. Ekkor kiástam megnézni mi van vele. Arra gondoltam, hogy a vakond, vagy valami megette, vagy a járatába esett, túl mélyre, azért nem hajt ki.

De ott volt! Ő tudta a természet törvényét.
Az, hogy megbontottam fészkét, szerencsére nem ártott neki, végül kihajtott. (Tudjuk, hogyan nő az a mag, amelyiket türelmetlenségünkben naponta kiveszünk a földből, hogy megnézzük mennyit nőt, ahelyett, hogy a természetben bízva sorsára hagynánk :).)  Szóval erősen bimbózik. Csináltam kicsit nagyobb teret neki tegnap, kihúzgáltam egy pár cíniát  körülötte. 

Ahogy ma locsoltam, formájáról, hosszú, felnyúló száráról, és különlegességéről egy régi emlék jutott az eszembe és igencsak megmosolyogtatott.

Dórival a csellista Péter Zeneakadémiai diploma hangversenyére és, az azt követő partijára készültünk.

Igen-igen, - egyeztünk meg,- illik virágot vinni, de olyant, ami egyszerűségében különleges, és csak egy szálat.

A hangverseny napján útközben beugrottunk a már előre kiválasztott és megrendelt virágért. Bementünk a boltba, és mondtuk az eladónak, hogy jöttünk a rendelt; - itt egymásra néztünk, mert nem jutott eszünkbe a virág neve, - majd azt mondtam, - a kuszkuszért, - (rémlett, hogy valami keleties neve van).  
A virágos  kisasszony nagyra nyitotta a szemeit, majd szinte nevetve mondta, - ja!, a kurkumáért, a sziámi tulipánért jöttek!

S, ha már a kurkumánál tartunk, megosztok veletek egy régebbi írásomat, amelyben megtaláljátok a kurkumával készült aranytej,  angol nevén golden milk, vagy turmelic milk receptjét. 

Rendkívül hasznos mindkét recept, különös tekintettel  az egyre inkább hűlő napokra. Szeretettel.

https://magyarkamargit.blogspot.com/2018/09/teazas-kicsit-maskent.html

Namaste

Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.

A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 

Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.

Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 

Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.

A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.

Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.

Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.

Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.

A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.

- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 

S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.

Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 

Namaste