Van, hogy a sors ránk bíz valakit, vagy valamit, hogy gondját viseljük. Így volt ez Sztyuival (Stewie) a kis beagle-vel is.
Az irodánkban ültem, mikor megjelent Marika, kezében egy cukorédes kis kutyával, amit letett az íróasztalomra, majd azt mondta,- rátok gondoltam.
Ugye láttatok már kis beagle-t. Tudtunk volna nemet mondani?! Pedig megfogadtuk, hogy Lizi a cane corso az utolsó kutyánk.
Szóval a kis Sztyút hazavittük, és kezdődött életünkben a "gyereknevelés" újra.
Vásároltunk alvókosárkát, kutyapelust, amit sosem használtunk (micsoda hülyeség), rágókát, előrelátóan a cipők és papucsok épségben való megőrzése végett és nem utolsó sorban kutyakaját, a legjobb fajtát.
Nagyon korán szobatiszta lett, mert erre már régi jól bevált receptem az volt, hogy evés, ivás után azonnal kiraktam a kis kutyákat a lakásból, dolgukat végezni.
Este velünk aludt a hálóban a kosarában, reggel pedig együtt ültünk autóba és mentünk dolgozni.
Ott szépen megreggelizett, majd befeküdt az íróasztalom alá a lábamhoz és aludt. Mikor felébredt, kiment játszani Lizihez.
Hamar megtanulta ő is, hogy az udvaron elől nem tartózkodhat, az irodánál nem mehet le a lépcsőn, mert a kutyák a fatelepen csak hátul az udvarban tartózkodhatnak napközben.
Délután 4-kor beültünk az autóba és mentünk együtt haza. Csuda édes, okos egy kutyus volt! Nem győztük babusgatni, tanítani.
Aztán ahogy nőtt, óriási, fékezhetetlen mozgásigényével jöttek a problémák is.
Egyik reggel, mikor dolgozni indultunk, befektettem őt az első ülés elé, -fekszik, marad,- mondtam, ahogy szoktam, de nem ültem be mellé azonnal, hanem valamiért visszamentem. Eközben felkelt és elkezdte feltérképezni az autót, meg biztosan engem is keresett, rálépett a két ülés között lévő központi zár gombjára. A motor járt, a pótkulcs szerencsére ekkor a vállamon lévő táskámban volt. Alig pár nap múlva megismétlődött az eset, csak a táska ekkor pótkulccsal együtt az autóban... - épp mint a gyerekeinkkel egykor a Fertő-tónál gulya nézés után, egy naplemente alkalmával, mikor annyi volt a szúnyog, mint csillag az égen... - kizáródtunk az autónkból.
A fatelepen a mozgástér elég volt neki... egy ideig. Ahogy nőtt, kalandra vágyott, hiszen ő egy vadászkutya, akit a szomszéd erdő felfedezésre hívott. Szépen lassan elkezdett trükközni. Rájött, hogy a házat megkerülve előre tud jönni, (szabály megtartva, semmi első lépcsőn lejövés), persze mikor megszidtuk, gyorsan hátraiszkolt. Aztán kitalálta, hogy a farakatokat megkerülve nem látjuk, ha előrejön, onnan kilesett az iroda felé, majd gondolt egyet s a csak pár lépésre lévő nyitott vásárlói kapun uzsgyi már futott is. Csak a kerítés rácsai között kikandikáló farkincájának végén lévő fehér folt mutatta merre szalad.
Nem kis feladat volt eleinte az erdőszélén, majd később az erdőben megkeresni és hazacsalni.
Egy idő után hagytuk, mert az erdőben már ismerték, más kutyásokkal jól elvolt, etetés idejére pedig a beépített órája szépen visszahozta... Ekkor bezártuk a kaput, neki és Lizinek maradt az egész udvar. Egy idő után már ez sem volt elég, megkapta a vacsoráját, azt behabzsolta, majd mielőtt megfoghattuk volna, fénysebességgel az erdő felé vette az irányt.
Igen ám, de reggelre valami rejtélyes módon ismét az udvaron volt és várta a tálkájánál a reggelit...
Utóbb kiderült, hogy az egyik kedves nagykutyás szomszédunkhoz szegődött mindig az esti sétájukkor, és ő rendszerint "bedobta" a kerítésen.
Aztán veszélyes vizekre evezett. Sétált az úttest közepén, egy csomó autó pedig lassan ment utána.
Egyszerűen forgalmi akadályt okozott.
De megtörtént a baj. Egy kamionos nem tudott időben megállni, így elütötte. Szerencsére az ijedtségen és azon kívül, hogy a kerék nyoma a combján maradt, meg kicsit fájlalta a lábát, más, túl nagy baja nem esett. Két napig az íróasztal alatt a lábamnál hevert, ott dolgozta fel a sokkot, aztán minden ott folytatódott, ahol abbamaradt...
Ezután az eset után nagy gondolkodóba estünk. Otthon nem maradhat egyedül, a munkahelyünkön a fatelepen a kaput nem zárhatjuk be. Mit tegyünk? Bezárni? Soha! Meg minek is egy Houdinit! Még élvezné is a helyzetet, csak növelné az adrenalin szintjét.
Aztán egy reggel, mikor mentem dolgozni Sztyú nem volt sehol.
Később férjem bevallotta, hogy mikor előző nap délután megint valamelyik kutyás szomszéd hozta vissza és ömlengett, hogy milyen édes ez a kutya, milyen aranyosan eljátszik az ő uszkárjával, a férjem hirtelen kapott ötlettől vezérelve nekiadta, mondván a panelben biztonságban lesz, sétáltatás alatt meg a pórázról nem tud megszökni.
Jó ideig sajnáltam, hogy reggelente nem köszöntött Sztyui, mert nagyon szerettem. Olyan igazi kis tündér volt, mindig, mindenkit felvidított. De beláttam, így a jobb neki.
Máig figyelek minden biegle-t, ami elmegy előttünk, vagy látok az erdőben, hogy hátha ő az. De nem, azóta sem láttam.
Sztyui innen is üzenem: bárhol is vagy, bármi is történik veled én mindig szeretlek.
A beagle-ről:
http://www.haziallat.hu/kutya/kutyafajtak/beagle-kutyafajta-kopo-vereb-nyomkoveto-kutya/2265/
