Az Élet Célja

Ma van Visnu avatárjának, Rámának  a születésnapja, a Ráma Navami. 

Ráma Király a Napbolygó Istene. A mai napon bármire kérhetünk áldást, ami kötődik  a Naphoz. Így énünk, apánk, életfeladatunk, egészségünk, szívünk, (spirituális, fizikai), gerincünk, kisugárzásunk, testi, és jellemi erőnk, munkánk, az ország vezetői, feletteseink. 

Áldásként legyenek itt Szvámi Ráma  bölcs gondolatai. 

Keleti  égtáj mágikus ábrája, a Nap területét harmonizáló Ráma yantra

“Mi az élet célja? Ha nem tudod, a meditáció vagy az elmélyülés haszontalan. Tudnod kell, mi az élet célja. Azt mondjátok, a cél Isten elérése - de ez nem igaz. Ez csak csacsogás, amit már mindenki hallott, mindenki olvasott. 

Az élet célja nem isten elérése. Az élet célja az, hogy mentesüljünk minden fájdalomtól, keserűségtől és béklyótól. Ez az élet célja. 

Hogy a boldogság állandó állapotában legyünk. 

Hogy boldogok legyünk, tele szeretettel - ez az élet célja." 

(Szvámi Ráma)

Forrás:https://bhaktikutir.hu/rama-navami-rama-kiraly-szuletesnapja/?fbclid=IwdGRjcAQyU01jbGNrBDJPMmV4dG4DYWVtAjExAHNydGMGYXBwX2lkDDM1MDY4NTUzMTcyOAABHrSksaZd941nAa3xCRwEF252EjHNav97i0-aHc2WAXNLFDZNB9ZUxObXkxGS_aem_IL4NHDNSGvhWR6LbFzeDnQ

A zenéről

"A zene az érzelmek gyorsírása. Azok az érzelmek, melyek csak nagy körülményességgel írhatók körül szavakkal, közvetlenül megnyilatkozhatnak a zene által..."

Lev Tolsztoj

Namaste 

Barátság

"A barátság nem mérhető másban, mint emlékekben, nevetésben, békében és szeretetben." 

 (Linda MacFarlane)

A madáretető

Örökségről írok.. Most aktuálisan anyuról, de persze ebben az említett örökségben ott van 100%-ban apu is.

Sokszor gondolok anyura. 🥰🌷 Olyan jó lenne, ha még itt lenne. 

De hát mit akarok még! Mindent odaadott, amije csak volt. Az együttérzését, szeretetét... és még mi mindent.  

Aztán elment.

Vettük, befogadtunk amennyit tudtunk..

Aranypinty (tengelic, stiglinc)

Kint - 7 C° van. A gyönyörű napsütésben csak úgy sziporkázik a hófehér táj. Csodálattal vegyült örömmel bámulom az ablakból a kis madarakat, ahogy szálldosnak az etetőhöz. A  cinkéket, a vörösbegyet, a csuszkát. A feketerigót, amely a fára felszúrt almát csipkedi. Rajtakapom a harkályt, amint kiszed egy héjas földimogyorót, majd a közeli fára szállva csőrével elkezdi feltörni és megeszi. 

Még régebben egy madárbarát oldalon tanácsolták, hogy a megszokott madáreleség mellé tegyünk héjas földimogyorót, ezzel  közelünkbe csalhatjuk a fakopácsokat, mert nagyon szeretik ezt.

Aztán jön egy szajkó.  Az etetőből csipeget, majd a csőrében egy födimogyoróval továbbáll. 

Csak állok és nézem ezt a mesebeli téli világot. 

Ilyen varázslatban indul a napom. 

Dolgom van. Pogácsát sütök ma. A konyhába megyek, hogy meggyúrjam a tésztát. Gyorsan összeállítom. 

Amíg kel, megnézem a telefont. Nővérem fénykép és videó üzenetet küldött. Otthonról, a Duna partról. Ragyogó napsütés van ott is. A kompkikötő fehérbe öltözött lehajtóján lobogó fülekkel fut Panni a kis szálkásszőrű kutyája. A rövid videón a Duna. Látom a komoly hidegek hatására  megindult a zajlás. Jégtáblák úsznak rajta.

Hirtelen elárasztanak a gyermekkor emlékei. Milyen jó volna most ott lenni!... 

Érzem valami szomorúság rezeg bennem. 

Mielőtt visszamennék a konyhába, még ránézek a naptárra. 01.12. Hiszen ezen a napon ment el anyu...  Már tíz éve. 

Gyertyát gyújtok. 

A felismerés és, ahogy az érzést tudatosítom, segít  elengedni. Hogy is lehetne szomorkodni, amikor annyi mindent kaptam, kaptunk tőle. 

Ha csak a természet szépségének szeretetére, a madarak látványának örömére gondolok... 

Ez is egy örökségem. 

A siker titka

 Forrás: fb

Carrie Anne és a mátrix

Carrie-Anne gondolataiban  a tudatosság, a szabad akarat titkát tárja elénk. 

Arról a biztosan sokunkkal megtörtént esetről ír, amikor a mindennapok rohanásában egy pillanat alatt meglátjuk a mátrixot. Rálátva, nem akarunk többé illúzióban élni. Nem engedjük, hogy az ösztön világot is (enni, inni, szaporodni, védekezni) magába foglaló tudatalatti irányítson. 

Helyette tudatosan a szeretet általi szebb, nemesebb életet választjuk. 

Hiszen a tudat, a tudatosság az, ami  emberré tesz bennünket.

Carrie-Anne Moss

Hogyan akarom élni az életemet? 

Kora reggel volt, reggelit és ebédet készítettem. Miközben a bundáskenyeret sütöttem és gyümölcsöt daraboltam, fejben a napot tervezgettem. A gyerekeim öltözködtek, és a reggeli „siessünk, menjünk iskolába!” rituálé már javában zajlott.

Ahogy indultunk otthonról, a legkisebb gyermekemmel összevesztünk, hogy időben el tudjak menni. Ahogy a hangom egyre hangosabb lett, bosszantott a lassúsága és az, hogy nem értettem, hogy a hajkefe, amire szüksége van, az egyetlen hajkefe, amit használhat – ahogy elkezdtem magyarázni, milyen ostobaság ez, rájöttem – nem így akarom élni az életemet. A suliba rohanás  és  a stressz közepette kemény viselkedés nem az a nő volt, aki lenni akartam. Az, hogy nincs elég mentális terem arra, hogy szívből jövő teret adjak  a kilencévesemnek, egyszerűen nem egyezik azzal, amiben hiszek.

Emlékszem, amikor 15 évvel ezelőtt megszületett a fiam. A karrierem mozgalmas volt, és egyre több lédús, jó szerepajánlat várt rám. Emlékszem, azon  gondolkodtam, hogy életem végén vajon örülök majd még egy filmnek az önéletrajzomban, vagy hálás leszek, hogy a karjaimban tarthattam a gyermekemet? A csecsemő dajkálása könnyű volt ennek az anyukának, mivel volt pénzem a bankban, és a baba ringatása olyan volt, mint egy gyógyító balzsam a lelkemnek. 

A gyerekeim már nagyobbak, és látom, hogy az anyaság, egy nő szerepe ebben az időszakban nagy kihívást jelent számukra.

Ki leszek?

Stresszes leszek és félek attól, hogy mit hoz a jövő? Aggódok majd a teszteredmények és a középiskola miatt? A GMO-k és a világ fájdalma miatt? Aggódok majd a bolygó betegségei miatt?

Vagy meglesz bennem az a hit, ami abból fakad, hogy földelt vagyok és kapcsolatban állok azzal, ami fontos nekem? Képezem magam, hogy megértsem, mi történik, és egy megalapozott, erős belső pontból kiindulva felajánlom a hangomat a megoldás mellett?

Vajon falat emelek magam és  növekvő gyermekeim közé, amint ők kihívásaikkal fejlődésre ösztönöznek? Vagy inkább fejlődöm, változom és arra figyelek, hogyan kapcsolódhatunk egymáshoz, ahelyett, hogy merev lennék abban, ahogy szerintem a dolgoknak lenniük kellene?

Vajon olyan művészetet  alkotok, ami friss és újszerű azzal a nővel, akivé válok? Elengedem a tegnapot, és MOST alkotok egy új perspektívából, friss szemmel és nyitott, bölcs szívvel? A kreativitást teszem mindennek a sarokkövévé, ami kedves számomra? 

A kreativitás konfliktusokba és kapcsolatokba való bevonása teszi teljessé az életet.

Vajon becsben tartom stabil és tápláló barátságaimat? Ápolom és gondozom azokat a barátságokat, amelyek táplálják a lelkemet, és ugyanezt a táplálékot kínálom  drága barátaimnak?

Kedves és figyelmes leszek?

Kapkodjak, vagy élvezzem ki a pillanatokat?

Ezen töprengek ma. Ahelyett, hogy a napi teendőkkel rohannék, inkább az életem rezgését szeretném megfigyelni. Nem a tökéletes élet megteremtésére törekszem. A lényeg az, hogy nem akarom kihagyni azt. Nem akarok úgy visszatekinteni az életemre és arra gondolni – bárcsak megálltam volna és megöleltem volna a lányomat, amikor küszködött, mert amikor van bennem tér, tudom, hogy nem a harisnyáról van szó, hanem sokkal többről......

Nem akarok megbánásban élni.

Szóval ma mindent magam előtt látok, és azt választom, hogy mindent látok, és tudom, hogy amire a figyelmemet irányítom, az növekszik.....

Annyi sok szeretettel:

Carrie-Anne

Trinity 

Roráté*

"Harmatozzatok egek onnan felülről..." 

Schäffer Erzsébet: Hajnali rorátéim

Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...

Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.

Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...

Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.

-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...-

Azt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.

Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.

És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.

Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.

Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy: -de jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!

Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.

Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...

A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.

Meg kell tanulnunk vágyakozni...

Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...

Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. 

A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. 

És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.

Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.

De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.

Én gyerekkorom hajnali rorátéira.

Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek...

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Rorate

Ha a volna ott nem volna..

Mottó advent harmadik vasárnapjára:

"Szép volna az élet, ha minden ember csak félolyan jó volna, mint amilyennek felebarátját szeretné!" 

/Móra Ferenc/