Ízisz fátyla

Felébredtem.

A nyitott ablakon keresztül hallom a kastélyparkból a rigók énekét, a gerlék burukkolását, egészen közel egy fakopács kopogtat és valahol messze egy varjú károg. Kár, kár, kár...

Bizony kár bent a szobában lenni ilyen szép reggelen. Gyors mosakodás után kimegyek a szabadba jógázni.
Körbeölel a zöld. Nyugszik az elme, gyógyul a lélek. 

A jóga végeztével sétára indulok a parkban. Óriás fák, kidőlt, korhadó rönkök, mellettük illatozó nyáriorgonák, óriás virágú fehér bugáshortenziák. A keskeny ösvényen járva látom bennük egyszerre az elmúlást és a megújulást. A növényvilág jól mutatja, hogy ez milyen természetes.  Az úton többször is mellém szegődve apró, kék színű boglárkalepkék járják táncukat. 

Megmászva a dombot a kastélyromhoz érkezem. Megkerülve azt, meglátok egy több száz éves hatalmas, örökzöld tiszafa sövényt. 

A tiszafa a halhatatlanság fája. 

A pillanat alatt bevillan, hogy még valahol az álom és ébrenlét határán megjelent anyám. 

Nem úgy láttam, ahogy általában emlékezem RÁ, ahogy magam elé idézem a már öreg, hófehér hajú anyámat. Nem. Most a gyönyörű, örökifjú arcát láttam. 

Fellibbent Ízisz fátyla. 

Tudatta, hogy velünk van a legkisebb és mondhatom legkedvesebb unokájának, Dorkának nagy napján. 

Csak hallgatom a csend hangjait. A külső csendben a lépteim neszét, a madarak énekét, belül az éber  figyelőt.

Érzem a flow-t, az áramlást, ahogy jönnek a gondolatok. Írnom kell. Visszasietek a villába, gyors jegyzetet készítek a táskámban mindig ott lévő füzetecskébe.

Lassan ébredeznek a többiek.

Dóri és Andris ma délután megerősítik hűségesküjüket, - amit múlt héten fogadtak örökre egymásnak, - lent a kastélyparkban a patak mellett, az odvas platánnál. Annál, amit egy villámcsapás mentett meg a pusztulástól.