Damjanich utca 2.

Sanyi bácsi 1912. február 17-én  Felvidéken, Léván született, ebben a trianon előtt színmagyar városban, amit nem sokkal születése után a trianoni békediktátum határozata szerint Csehszlovákiához csatoltak. Lévát ezután a térképeken csak mint Levice lehetett megtalálni.

Sanyi bácsit a történelem vihara Baranyába sodorta, mert a II. Világháború után a szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény következtében Csehszlovákiából deportálták a magyarságot.

Így történhetett az, hogy az ötvenes évek elején megismerkedett a 1921. május 21-én Bólyban született és élt nagynénémmel Schneider Emmával.

Két szelídlelkű ember talált egymásra, de házasságuknak volt egy nagy akadálya.

A felvidékiek a középkortól jellemzően a reformáció hívei voltak, így Sanyi bácsi is, míg a baranyai svábok, mint az én anyai családom is római katolikusok.
Azokban az időkben ez kibékíthetetlen ellentét volt.

De tudnivaló, hogy a szerető szívek között nincsenek vallási viták... Ők hűségesen ragaszkodtak egymáshoz.

Sanyi bácsi minden vasárnap elment a református imaházba, tántim pedig, olykor, ha lelki szűkségét érezte, a katolikus templomba. Délutánonként találkoztak, kézen fogva sétáltak a parkban, majd elköszöntek egymástól és ki-ki ment a saját otthonába.
Így ment ez, vagy kilenc évig.

Sanyi bácsi dolgos kárpitos mester volt. Szorgalmával a semmiből, - mert mindenét Lévában kellett hagyja, - tízen év alatt összegyűjtött egy házra való pénzt, s miután megvette a Damjanich utca 2. számú házat, ómamámban leomlottak a vallási ítélkezés falai, és a már cseppet sem fiatal korú pár végre 1960-ban összeházasodhatott.

Sanyi bácsi a hosszú ház végében alakította ki a műhelyét, elől az utcai fronton pedig laktak.
Úgy ahogy eddig is volt. Csak ettől kezdve hármasban, mert ómama és tánti már hosszú évek óta itt éltek. Albérlőként.

Ennek is megvan a maga szomorú története.

Valamikor a '29-'30-as évek nagy gazdasági válságánál kezdődött, és egy családon belüli kezesség vállalás utáni kilakoltatással, nincstelenné válással végződött. Nem maradt nagyszüleimnek semmijük, csak a  fájdalom és a valamikori jólét tudatából adódó büszkeség. Ópapám '49-ben belefáradva  sorsa nehézségeibe elhunyt.

Így maradtak a házban hármasban: óma, tánti, és édesanyám, aki '54-ben férjhez ment és elköltözött Bólyból.

Szóval, Sanyi bácsi megvette ezt a házat... Ekkor kitették a bejáratnál a cégért:

   Kiss Sándor

 kárpitos mester  

    kisiparos

Emma tántimnak a község központjában volt egy kis varró-szalon és kézimunka üzlete, ahol  női szabóként dolgozott, valamint  nagyanyám,  unokanővérem és  saját maga által készített horgolt és kötött csipkéket és az egyéb kézimunkákat árulta. 

Ők nem mentek szövetkezetbe, ami elvárt dolog volt a kommunista érában, hanem saját erejükből, talentumukból boldogultak, vállalva annak nehézségeit és az állam kisiparosokra mért plusz terheit.

Ómamám  pedig csak vezette a háztartást...

Mindenki szorgalmasan végezte a dolgát.

Gyermekként nyaralásaim során sokszor lábatlankodtam ebben a kis udvarban a műhely közelében. Máig emlékszem az ott lévő illatra, amit az afrik, a politúr, a szép bársony, brokát, vászon kárpitanyagok, valamint az enyv adott. Emlékszem arra is, hogy Sanyi bácsinak mindig voltak inasai, akik évekig tanulták nála a kárpitosmesterséget. Ezek a fiúk nem csak a szakmát tanulták ki Sanyi bácsi keze alatt. Sokkal többet kaptak ettől az embertől. Morált, tisztességet, emberséget, hagyománytiszteletet, atyai gondoskodást és még oly sok mindent, amit igazán csak Ők tudnak megfogalmazni.

Sanyi bácsi mialatt dolgozott, halkan dúdolászott, olykor magában beszélt. Néha aztán fennhangon, szinte dalolva megszólalt - szeretlek Emmuskám! -, vagy - szeretlek szívecském! Ez nekem teljesen természetes volt, hiszen  Emma tántim  rendkívül szeretetre méltó volt. Mikor azonban néha azt kiáltotta, hogy - pissszkos kommunisták!, - azt nem értettem, mert a kor felnőttjei nem beszéltek miértekről.
A sok fájdalmat amit a XX. század adott, magukba zárták és csak az ilyen nem tudatos elszólásból lehetett tudni az elfojtott, ki nem beszélt érzelmeket.

Ómamám, - Schneider Istvánné, született Szommer Margit, 1898. szeptember 21-én az akkor még Németbólyban -, azonban beszélt....

Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni a Turult*, beszélni a háborúkról, - sváb** asszony létére mennyire magyar volt!, - és Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni az Irgalmas Szűz szobrát,  - ott mindig megálltunk, keresztet vetettünk, - és fontosnak tartotta, hogy elvigyen templomba...

Nem magyarázott különösebben, csak éppen annyit, hogy majd annak idején helyére kerüljenek a gyermek-ember fejében a dolgok... Így értettem meg trianont, és Sanyi bácsinak a kommunista diktatúra iránti gyűlöletét, valamint így értettem meg a magyarság Boldogasszony hitét és így tettem azt észrevétlenül a magamévá. Lettem nemzeti érzelmű, mikor pedig trikolórunkat elnyomta az  ötágú vörös csillag...

Az évek során Sanyi bácsi és Emma tánti nagyon sok embernek szerzett örömöt, elégedettséget, szépséget egyszerű, becsületes, erkölcsös, kétkezi munkájukkal. Csodákat műveltek. 

Sanyi bácsi az öreg, kopott, megunt darabokból szép, új bútorokat varázsolt, tántim pedig méteráruból divatos ruhákat, lakásdíszítőket. De a legszebbek, amik kikerültek a kezei közül, azok a menyasszonyi ruhák voltak. Mindegyik egy külön költemény volt. Finom ízlésével segítette a menyasszonyokat az anyag, a hozzáillő csipke, a tüllfátyolhoz a koszorú,  a kesztyű és cipő, de még a csokor kiválasztásában is. Minden apró részletre figyelt. Követhető volt a próbák alatt, ahogy egyre teljesebbek lettek a ruhák és egyre ragyogóbb a menyasszonyok arca.

Ó, kisgyermekként mennyi lakodalmas tortát ettem én!

Míg ez a két aranyember örömöt vitt az emberek életébe, ómamám csak vezette a háztartást...

Déli tizenkét órakor, mikor a Kossuth Rádióban megszólalt a harangszó, már az asztalon gőzölgött a leves.

Asztalhoz ültek és hármasban szépen megebédeltek, majd következett a "patika", a szertartásosan elkészített és elfogyasztott kávé. Emma tánti nagy precizitással mérte ki a babkávét, számolt meddig őrölje azt, pontosan mérte a hozzávaló vizet. Ezért nevezte el Sanyi bácsi  a kávézást patikának.

Tradicionálisan éltek. Náluk a vasárnap és ünnepnap valóban pihenő nap volt. Ekkor összejártak barátaikkal. Kitisztították a cipőiket és szépen felöltöztek. Nyáron elsétáltak együtt a parkba, a férfiak nézték a focimeccset, szurkoltak, a nők pedig sétáltak, csevegtek. Télen hol egyiküknél, hol másikuknál összeültek,  kártyáztak, beszélgettek.  

Kettesben elmentek a Balaton mellé, vagy a Mátrába, Galyatetőre nyaralni. Pár évente elutaztak a Felvidékre, Lévára és megnézték az egykori koronázó városunkat Pozsonyt is, amit akkor már Bratislavának hívtak.

Év végére, mire megjött a hideg tél, határidőre befejezték  vállalt munkáikat. Emma tántim ekkortól a háztartásban segédkezett ómamának. Délután, este a család a szobában a szép Zsolnai cserépkályha melege mellett múlatta az időt, olykor csak a pattogó tűz zaját hallgatva csendben ültek a félhomályban, vagy beszélgettek,  tévéztek, olvastak, kézimunkáztak. 

Karácsony közeledtével megnövekedtek a ház körüli teendőik. Bevásárlások, takarítás, tűzifa készítés, aprósütemény készítés, majd utolsó napra maradt a bejgli készítés. 

Sanyi bácsi magára vállalta a bejglihez való dió- és mák darálását, mert a darálók hátul voltak a műhely melletti kamrában, ahol az öreg, ópapa féle almárium is állt a befőttekkel. Ott, ilyenkor már meglehetősen hideg volt. Feltette kopott barna svájcisapkáját, meleg mellényt, kabátot öltött és hátraballagott, hogy a száz évesnél is öregebb darálókon megdarálja a töltelékeknek valót.

Mindeközben családja iránti szeretetteljes gondolatok járták át. Boldog volt. Hálás volt jó sorsáért, szerető feleségéért, gondos anyósáért. Elégedettség töltötte el emlékezve megrendelőinek örömére a jól elvégzett  munkájáért, örült  jövedelmének, és annak, hogy abból szépen  megélnek.

Emma tánti gondolatai, - miközben készítette a konyhában a bejgli tésztáját -, szintén a szerettein jártak. Szeretettel emlékezett elhunyt apjára, hálás volt az édesanyjának, aki egész évben segítette mindkettőjük munkáját azzal, hogy ellátta a háziasszonyi teendőket. Eszébe jutott húga és annak négy kis gyermeke. Elképzelte, hogy mennyire örülnek majd az ajándék könyveknek, a pár játéknak, amit vásároltak nekik. Aztán végig gondolta, mennyi minden szépet alkotott az évben, mennyi örömöt szerzett az embereknek és ez mosolyt csalt az arcára. 

Ómának, - természetesen Ő is a karácsonyhoz készülődött -, szintén a családja járt az eszében. Hálával emlékezett szüleire, akik annak idején szorgalmas munkájukkal jólétet teremtettek. Gondolt édesanyjára, ómamájára, akiknek szorgos kezétől és jó szívükből tanulta az asszonyi teendőket. Örült ennek az örökségnek. Jó hasznát vette a nehéz időkben, amikor kosztosokat tartott, és kézimunka eladásból szerzett jövedelmet, hogy özvegyen két lányát taníttatni tudja.  Örült veje és idősebb lánya, Emma békés, szerető házasságának. Szeretettel teli aggódással gondolt a tőle távol élő lányára, Terusra és annak négy kis gyermekére, kedves unokáira.


Elérkezett a szenteste. A szobában a karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat és az illatos bólyi csillagszórókat. Boldog ünnepet kívántak egymásnak, miközben átadták apró ajándékaikat.
Ezután kimentek a konyhába az ünnepi asztalhoz és elfogyasztották a böjti vacsorát.
Az ételek  ez este különlegesen ízletesek voltak, aminek csak egyetlen egy titka volt: aznap mindent áthatott a SZERETET.

*  https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Dunai_sv%C3%A1bok

NŐVÉR

 Mottó: "Hagyományainkat nem őrizni kell, mert az nem rab, és nem ápolni, mert az nem beteg, a hagyományainkat élni kell!"    Sebő Ferenc                                                                                                                                                 

Telihold van. 

Éppen egy hold hónapja, hogy Bernád Ilona előadásán voltam. Erről a saját szavait idézem: "10 -17 óra között a természetes szülés- születésről tartok tanfolyamot Budapesten. A támasztóasszony és asszonysegítő képző, és az élethez szükséges tudás fiatal lányoknak, asszonyoknak, férfiaknak, anyáknak, apáknak, nagyszülőknek, akik el kellene meséljék unokáiknak, és mindenkinek, hogy tudják, érezzék, amiben a régiek biztosak voltak: a magzatgyermek meg tud születni, a nők tudnak szülni. Sok száz asszony tapasztalatát mondom el a Kárpát-medencéből, Moldvából, akik megtapasztalták a szülés hormonkoktéljának csodáit, a módosult tudatállapotot, a természet, a női test erejét, tudását, a szülés igazi természetét, Nagyboldogasszonyunk védelmét, áldását, az asszonyközösség segítségét, s az életadás, gyermekáldás csodáját.

Általam, a Kárpát-hegyekben szedett és termesztett gyógynövényteával várlak.

A felelősségteljes életadás, szülővé válás nemcsak egyéni feladat, hanem közösségünkké, társadalmunké is. 

Szeretettel várlak."

Késztetést éreztem elmenni. Egyrészt, mert érdekel népi kultúránk, a hagyományaink, amit élni kell nem pedig őrizni és ápolni, ahogy mottóm is mondja. 

Másrészt, mert egy "szinte" felkérést kaptam a lányomtól, aki egy beszélgetés alkalmával azt mondta, úgy érzi, hogy én, az édesanyja vagyok az, akit szívesen látna majd a szülőágya mellett, mert nehéz helyzetekben tőlem kap és érez nyugtató, támogató erőt. 

Kell-e ennél nagyobb bizalom...? 

Pár éve röviden, valahogy így fogalmaztam meg a lányommal, Dorkával való viszonyomat: mikor a szülőszobában vajúdtam, nem gondoltam még, hogy a lányommal egyben életet adok egy barátnőmnek is. Ma már tudom, ha kell, anya és lánya egyben barátnői is egymásnak...

Ahogy érett a kapcsolatunk, változott világlátásunk, bátran módosítom a barátnői státuszt a nővér státuszra. 

Ugye érezni, micsoda minőségi különbség van egy barátnő és egy nővér között. NŐ-VÉR.

Vajon van-e még egy nyelv ahol ennyire kifejező a szó valódi jelentése? 

Hadd írjak le, egy pár dolgot amit Ilona előadásából én a legfontosabbnak tartok!
(Természetesen egy egészséges kismama és magzat esetéről van szó.)

Először is a nők tudnak szülni! Ezért teljesen indokolatlan a mára szinte divattá lett császározás.
A szülést nem kell megindítani, mert az megtörténik magától.

A  vajúdás alatt olyan fájdalomcsillapító hormonok, endorfin szabadul fel a kismamában, melyek a születendő gyermek későbbi életére is kihatnak, erősítik őt. A szülőcsatornában, az "Aranykapu"-ban  a koponyát ért préseléstől a magzatban olyan hormonok szabadulnak fel, melyek befolyásolják, erősítik immunrendszerét, intelligenciáját, fájdalomtűrő képességét, ezáltal  az életképességét. 

Szülés alatt, és az azt követő percekben alakul ki az anyához való kötődés.

Nem lehet behatárolni, hogy milyen idősen szülhet egy nő. Azt a belső hangja mondja meg. Ha termékeny, ha megfogan, akkor képes szülni. Ma egyre kitolódik ez a kor.

A kismamát szüléskor az anyák, nagyanyák és támogatóasszonyok vették közre.

Nagyon fontos a hat hét gyermekágy kifekvése.

Ilona beszélt a szülés szakralitásáról is. 

A vajúdás alatt valaki meghal bennünk, és mi nők  megszületünk az anyaságra. 

Már hetekkel szülés előtt az asszonyok imádkoztak Babba Máriához, Boldogasszonyhoz.

Úgy tartották a régieink, hogy ha feljön a magzat csillaga, azt megérzi a koponyáján keresztül, majd olyan rezgéseket bocsájt ki, ami az édesanyában beindítja a szülést.

Eleink az újszülöttet felmutatták a Napnak.
A születést áldásnak, bőségnek tartották.

Úgy tartották, hogy a Nap népe a magyarság besárgul születéskor és halálkor...

Őseink hite szerint a kilenc asszony szertartása világváltozást hozó szertartás volt. 

Éppen kilencen voltunk. Körbeálltunk. Megfogtuk egymás kezét, (bal kéz felfelé néz, befogadó, jobb kéz lefelé, adó) jókívánságaink elmondása után áldásért imádkoztunk Boldogasszonyunkhoz.

Ezután elköszöntünk  egymástól.

Már besötétedett. Sétálva elindultam az úton. Kiérve a házak öleléséből, felnéztem az égre. 

Ezüstös-kék fényével  ragyogott rám a telihold.*

A nők örök kapcsolatáról, a nővérségről. Szerintem éppen ide illik. 

http://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/04/a-fold-napja.html

*A Hold, mint szimbólum az égi világ kapuja. Legfőbb üzenete, hogy foglalkozzunk lényünk női oldalával, mely jelenti a termékenységet, az intuíciót, a lelki életet, a reményt.

Kötődés

Indulok. A sarokhoz érve indexelek. Ma jobbra, mert Mohács felé megyek.
Szokásomtól eltérően kanyarodáskor nem nézek vissza, nem integetek. Nem hagyok hátra senkit. 

Nővérem hamarosan indul utánam. 

A sarkon benézek az egykori tsz udvarra. Milyen elhagyatott! Valaha itt dolgozott anyánk. Nyaranta kislányként nővérem és én sok időt töltöttünk itt. 

A pillanat töredéke alatt öntenek el emlékek... Látom, amikor anyu egyszer irodájából a fájdalmas macskasírás nyomába eredve megment egy olajtartályba esett macskát. Szegény állat, hogy engedi, tűri a fürdetést, érzi, az élete függ ettől. Felvillan, ahogy Szuszu a szálkásszőrű tacskónk a "tsz kutyája" 4 órakor elsőnek hagyja el az üzem területét és farkcsóválva fut az alig 50 méterre lévő házunk felé. Aztán hátul vagyok a kovácsműhelyben - itt, akkor még lovakat is patkoltak -, ahol a kovács mester  pirít nekünk forró vaslapon a tsz által termelt szójababból. Csak úgy ropogtatjuk a finom csemegét.

Azon gondolkodom, vajon kinek volt ez a találmánya, mert akkor még a boltokban ilyent nem árultak.

Már a tsz szomszédságában lévő, volt gyermekkori barátnőnk házánál járok. Elhagyva azt hátranézek, hogy vajon meg van-e még az a fészer, ahol kis lánykaként egy bújócskázás alkalmával kabátomnál fogva fennakadtam és visítva lógtam  a levegőben?

Csak ez furcsa érzés..., a gyomrom tájékán, csak az ne lenne! 

Tudatosítom. Gut feeling. Emlékeztetem magamat a szankhja filozófiában tanultakra. 

Ez a kötőerő a vágy, az érzelmi kötődés. Szanszkritül  raga (राग).

Van, hogy azt hiszem, már nem kötődöm, elengedtem drága szüleimet, a gyermekkort, hogy felnőttem. Mondja az elmém. De ez az érzés, ez a csalhatatlan zsigeri érzés! Azt becsapni? Nem lehet.

Kötődés a gyökerekhez nagyon is fontos, csak nem szabad, hogy eluralja az embert!

A köldök környéke egyenesen az érzelmi testtel kapcsol össze, ahol minden élet emléke elraktározódik, és ennek a csakrának egyébként is éppen a család a témaköre. Most tudatosítom, hogy nem vagyok elég erős, dolgoznom kell még ezen a csakrámon.
Az Ékszer-város http://magyarkamargit.blogspot.hu/2014/05/az-ekszer-varos.html címmel írtam erről. 

Elhagyom a Dunafalva táblát.

A kistöltéshez érve - ami körbeöleli a falut, hogy a sziget felől védje azt, az esetleges ártól - eszembe jut, hogy árvíz idején a mögötte feltörő, jól felmelegedett buzgárokban mekkorákat fürödtünk. Ide bátran elengedtek szüleink, mert ezek  nem voltak nagyon mélyek. Mégis itt fulladtam majdnem vízbe, mert még alig 3-4 éveske voltam, és nem tudtam, hogy a víz alatt nem kapni levegőt. Bátyáim mentettek meg.
Bemerítkeztem...*

Az út mindkét szélén jegenyék magasodnak. Szinte mindegyiken egy-egy ölyv lesi a prédának valót.

Messze elnézek a sík mezőn apám egykori erdőkerülete felé. 

Elérkezem Kútsebeshez; itt született az édesapám és idejártak testvéreim, a fiúk korcsolyázni, mert ez hamar befagyott, nem volt olyan mély és veszélyes, mint a Duna; majd jön a Tiseri erdő a Füzeséri Holt-Dunával, a vadászkastéllyal,  apai emlékekkel...

Grábóci-puszta. Útelágazás, ahol elhagyom a zsákfalunkba futó bekötőutat. 

Gyorsítok. El kell érnem a mohácsi kompot. 

Mohácsi-sziget (régebben Margitta) felől Mohács látképe (saját fotó)

De vajon  révbe érek!?

Namaste

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszts%C3%A9g

Szeretetnyelv

"Szeresd úgy, hogy érezze!" Gary Chapman

Éppen az előző blogomban, amit Elfogadás címmel írtam, 
https://magyarkamargit.blogspot.hu/2017/11/elfogadas.html idéztem Ross Campbelltől a szeretet egyik törvényszerűségéről,  majd a napokban egy üzletben megakadt a szemem egy különös mélyzöld színű könyvön: Gary Chapman, Ross Campbell; Az 5 szeretetnyelv: Gyerekekre hangolva

Mindkét író pszichológus, akik nagyon egyszerűen magyarázzák el az érzelmek és  viselkedésminták közötti összefüggéseket. Rámutatnak a szeretetre, mint egy nevelési eszközre, valamint a szeretethiány okozta viselkedési problémákra. Habár ez a könyv  "gyerekekre van hangolva", de lényege a szeretetnyelv, mindenkire vonatkozik.

Chapman szerint öt szeretetnyelv létezik.
Az szeretetnyelv öt csatornája fontossági sorrend nélkül a következő:

• Elismerő szavak
• Minőségi idő
• Ajándékozás
• Szívességek
• Testi érintés

Ebből az ötből mindenkinek van egy fő szeretetnyelve, amin keresztül leginkább felfogja, megérzi a szeretetet, amin keresztül betölthető az érzelmi szükséglete.

Azt is vallja, hogy a fegyelmezés, az érett viselkedésre való nevelés egyik legjobb módja a szeretetnyelv használata, hogy  a gyermekből kiegyensúlyozott és felelősségteljes felnőtt váljon.
Fegyelmezzünk, de ne büntessünk!

Nem ért egyet azzal az új keletű felfogással, melynek lényege az engedékenység, ami szerint nincs szűkség fegyelmezésre. 

A könyv alapján jöttem rá arra, - ránézve önmagamra, családomra, szeretteimre, -  hogy általában az a személyes fő szeretetnyelvünk, amivel mi kommunikálunk mások felé.

De mi van akkor, ha gyermekünknek, társunknak más a fő szeretetnyelve?
Egyszerűen nem érkezik meg hozzá a szeretetünk, vagy legalábbis nem olyan intenzíven, ahogy azt, az ő érzelmi szükséglete megkívánja.

Na, és itt van a lényeg!

Amíg sok esetben helyes az énközpontú, kivetítés nélküli kommunikáció, ( "nekem túl hangosan szól a rádió, kérlek halkítsd le." szemben a " te olyan hangosan hallgatod a rádiót, halkítsd már le!"), addig a szeretet kifejezésének esetében kifejezetten a másik fél igényei szerinti kommunikáció a helyes.


Szeretetnyelvünk keresése egy jó önismereti tréning is. Ezt nagy mosollyal az arcomon írom, hogy miközben ezt a könyvet olvastam jöttem rá arra, hogy nekem talán elsődleges szeretetnyelvem az ajándékozás.
Emlékszem kicsi koromtól milyen örömmel töltött el, ha kaptam valami meglepetést. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen négy gyermeket neveltek szüleim, de talán éppen ezért volt olyan nagy jelentősége számomra és talán ezekből a pluszokból éreztem meg leginkább odaadó szeretetüket.

Máig szeretek apró kis ajándékokkal meglepni másokat. Csak úgy. Sőt magamat is!
Például veszek magamnak sajár örömömre virágot, valami kristály ékszert, lakásdíszt és még sorolhatnám hangulatomtól függően, s ne gondolj drága dolgokra. Ez egyben a belső gyermekkel* való törődés is.

Talán nem is rossz kihívás a karácsony előtti időszakra, ha felderítjük és feltöltjük egymás szeretettankját...

*https://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/02/lili.html

Elfogadás

"A gyermek olyan, mint a tükör. A szeretetet nem kezdeményezni, de visszatükrözi. Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem kap szeretetet, nincs mit visszatükrözie." Dr. Ross Campbell

November van, vagy ahogy őseink mondták: Szent András hava, őszutó, enyészet hava. Ekkorra visszavonhatatlanul megérkezik az ősz. A Nap már távol van a Földtől, nem tudja azt felmelegíteni, szárítani, ezért aztán jellemzően hideg, nyirkos, szeles az időjárás. A formaátalakító természetszellemek a köd leple alatt megváltoztatják a tájat, lassan aludni tér a természet. 

"Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik."

A természettől sokat tanulhatunk, hiszen annak részei vagyunk. Keressük vele a harmóniát!

Legjobban tesszük, ha mostantól mi is kicsit visszavonultabban élünk, több időt töltünk szemlélődéssel. Álmaink a jövőnk csírái.  Petőfi azt írja "Itt van az ősz, itt van ujra" című versében, hogy a természet télen álmodja meg tavaszt és kíván ehhez szép álmokat. 

Célszerű hát nekünk is szép álmokat szőni! Ismerjük be vágyainkat, igényeinket! Szeressük magunkat...

Ma van Halottak napja, mikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a halál csak az anyagi létre igaz. Lelki síkon öröklétről beszélünk.

Ha egy szerettünk elment, meghalt, miért ne szerethetnénk ezután is?... Sőt, van, hogy nem tudtunk szeretni valakit életében, de halála után feloldódnak a vele szembeni engesztelhetetlen érzéseink, megváltozik a kapcsolatra való rálátásunk, megbocsájtunk és már szeretettel gondolunk az illetőre. Lassan átírjuk a múltat... gyógyulunk és gyógyítjuk a kapcsolatot.

Marlon Brando "E dalra tanított anyám" című önéletrajzi regényében olvastam, hogy pszichológusával beszélgetett arról, hogy apjával való rossz viszonya mennyi lelki fájdalmat okozott neki. Aztán idősebb korára megbékélt ezzel, elfogadással lett a dolog iránt. A pszichológusa erre csak annyit mondott, hogyha ezt érzi, akkor a dolog így, már rendben van...

Aztán Jane Fonda "Eddigi életem" című regényében panaszkodik Katharine Hapburnnek apja vele való rideg viselkedése miatt, mire Hapburn nagyon bölcsen azt mondta, hogy úgy kell viszonyulnia az apjához, (egyébként mindenkinek mindenkihez) hogy az, a tőle telhető legtöbbet adta. Csak ennyije volt... 

Másutt, egy spirituális lapban pedig arról cikkeztek, hogy a szülő - gyermek (ember-ember közötti) kapcsolatban látni kell, hogy honnan érkezik az a szülő (ember). Ki tudja Ő mit kapott. Ölelték-e valaha, kapott-e melegséget, dicséretet, biztató szavakat. 

Voltak nekem is belső megoldatlan problémáim a szüleimmel, apámmal kapcsolatban, de lassan feloldottam ezeket a blokkokat, és megláttam Őket a saját szememmel. Megláttam bennük az Embert. 

Éppen a napokban történt. 

A konyhában törölgettem a ritkábban használt nagy vágódeszkámat. Jó pár évvel ezelőtt kaptam édesapámtól, az akkor talán jelentéktelennek tűnő ajándékot. Egy praktikus ajándék az apától, a már feleséggé és családanyává lett lányának.

De most hirtelen más megvilágításban láttam meg a dolgot. 

Egy APA ajándékát tartottam a kezemben. Egy olyan apáét, aki, amikor kitalálta és megcsináltatta ezt a hétköznapi tárgyat, pontosan tudta, hogy ezt akkor is fogom használni, amikor Ő már nem lesz  ezen a földi síkon és biztos volt abban, hogy amikor előveszem, akkor gondolok rá. 
Mit mondhatnék-e felismerés után? 

Szorosan magamhoz öleltem Őt. Hálatelt szívvel. Igen. A lélek halhatatlan világában...

Namaste

Csenrézi *

 Mottó: A jó élet nem pusztán jó ételt, jó ruhákat és jó hajlékot jelent. Ezek nem elegendőek. 

Jó indítékra is szükségünk van: együttérzésre, dogmatizmus és bonyolult filozófia nélkül -

egyszerűen annak a megértésére, hogy a többiek a testvéreink...

                                                                                                            Őszentsége a 14. Dalai Láma

Készülök az általános iskolai találkozónkra. Napok óta reggel akkora a köd, hogy szinte csak az orrunkig látni. Az utazásomat illetően vacillálok, hogy induljak péntek délután, vagy hagyjam szombat reggelre. Bízva a teremtőben, marad a szombat. Majd csak feloszlatja a ködöt. 

Így is van. Szombaton reggel nyolc órakor még sejtelmes a táj, de elhagyva a várost, a Nap lassan áttör a párán, melege eltakarítja a ködöt. Ennek ellenére tartom a lassú tempót. Nem sietek. Csodálom az őszi táj sokszínűségét, szépségét, a vidéki Magyarországot.  

A gyökereimhez köt. 

A földeken gépek aratják a kukoricát. Másutt látom, hogy a káposzta szépen megtisztítva, már hatalmas kupacokba rakva várja a betakarítást. Délebbre, Kalocsa és környékén a fűszerpaprika hazájában szüretelik a gyönyörű érett, piros paprikát. Maradjon még jó idő nekik a betakarításra, - kívánom magamban, mert tudom, akkor lesz finom édes a paprikaőrlemény, ha szép napos az ősz. A környékről, Bátyáról veszem hosszú évek óta a főzéshez való őrölt csemegepaprikát. Persze veszek ilyenkor egy fürt felfűzött cseresznyepaprikát, fűszerpaprikát és egy fonott fokhagymafüzért is, mert ezek szerintem a magyar konyha elmaradhatatlan ízei és díszei.

Sükösdre és Csanádra érve a villanyoszlopok tetején az üres gólyafészkek. Hogy szeretem nézni tavasszal, mikor megérkeznek ezekbe a gólyák!  
Tudom visszavárják lakóikat.

Minden település fellobogózva. Nemzeti ünnepünk közeledik. 

De valami belepiszkított végig a képbe. A lobogók alatt mindenütt ugyanaz a plakát. 

" Ne hagyjuk szó nélkül!" Tudjátok, a bevándorlás politika. 

Ne hagyjuk szó nélkül! Mert éppen most van 41 éve annak a felkelésnek, amikor magyar egyetemisták utcára vonultak a II. Világháború vége óta Magyarországot megszálló szovjet erők ellen. Pár nap után, ezt az egész országra  kiterjedő felkelést szovjet tankokkal leverték. A megtorlások elől ekkor százezrek kényszerültek azonnal elhagyni hazánkat. Éppen csak egy hátizsákkal. Sokszor ebben a hátizsákban semmi egyéb mint egy pici gyermek!  

A Vasfüggöny pár napig megnyílt, az osztrákok segítették, befogadták a magyar menekülteket.

A párhuzam egyértelmű. 

A menekültek ezrei nem jószántukból  hagyják maguk mögött otthonaikat. 

Ennyi. Mert, ahogy apám mondta: " Családi asztalnál nincs helye politikának!"

De mégis! Együttérzésemnek hangot kell adjak! Egy történetet osztanék meg veletek, ami

ott történt, annál a déli határnál, ahol sok korombeli dobbantott, (ahogy neveztük finoman a disszidálókat) egy szabadabb világ reményében.

Ez év elején történt.
Hódunánál a befagyott Öreg-Dunán, zöldhatáron átjutott hazánkba egy pár menekült. Bujdosva eljutottak Dunafalva határáig. Ott bementek egy elhagyott tanyára, tüzet raktak, hogy megmelegedhessenek. Azt tudni kell, ahhoz, hogy a Duna befagyjon, napokig komoly mínusz tízen- fokoknak kell lenni. Szóval tüzet raktak, amit egy másik tanyáról megláttak és jelentették a rendőröknek. Semmi rossz szándék!  

Megkezdődött a keresésük. Először kutyák nélkül, majd kutyákkal... Aztán valahol a Duna parton egy bozótosban rájuk találtak. A töltésoldalba sorba kifektették őket, majd átvizsgálás után felállhattak. Kaptak meleg teát, majd meleg autóban menekültszállásra vitték a szerencsétlen embereket. 

Ne gondolja senki, hogy ez nem elsősorban szánalmat keltett a falu népében! Együttérzést!

Mindezt átélni egy jobb világ reményében?!

Mottómat  nem véletlenül választottam éppen Csenrézitől, a dalai lámától, hiszen Őszentsége is menekült.  Máig tibeti menekültként él az indiai Dharamszalában.

Egyébként az osztálytalálkozó jól sikerült! Örültünk egymásnak. Öröm volt meghallgatni egymás eddigi életútját, hallani, látni hogy jól vagyunk!

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Dalai_l%C3%A1ma

Fotó: By *christopher* - Flickr: dalailama1_20121014_4639, CC BY 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22580076

Találkozó

Amennyire nem készültem az érettségitalálkozónkra, úgy készülök most az általános iskolaira. Huszon éve nem találkoztunk. Persze néhányunkkal összefutottunk otthon, falván, elbeszélgettünk, de egy találkozó az más. Azon ott vannak volt pedagógusaink, tanár nénik, tanár bácsik, - ahogy alsósként szólítottuk őket - és ott vannak a tanárnők és tanár urak, - ahogy felsőben.

És a hely szelleme!

Ne gondold, hogy az nem számít!

Mikor tavaly felhívtak a középiskolai matura találkozó kapcsán és azt mondták, hogy Pécsett lesz, már is tudtam, hogy nem megyek el. Mert én azok közt a falak közt szerettem volna lenni, ahol annak idején ültünk a padokban, lógtunk az órákról az alagsorban, futkostam le - föl a lépcsőkön először még piros svájcis kis fruskaként, majd csinos lányként. Nincs több kötődésem, elengedtem a volt társakat.

Ez egy jó alkalom a gyermekkorba való visszatekintéshez. Veszem is észre magamon, hogy minduntalan vissza - visszanézek az életemben. Ma már rálátással.

Meghatározó személyek, élmények kötnek ehhez a Duna által elzárt kis zsákfaluhoz, Dunafalvához. A szülők, testvéreim, tanáraim és a gyermekkori barátok. 14 évesen eljöttem otthonról, de mégis... vitathatatlan, hogy a korai évek alakítanak legerősebben. Ez a bevésődés.

Látom édesanyámat, ahogy meleg szívvel gondunkat viseli, tanít minden mozdulatával. Látom édesapámat, ahogy szigorával, tartásával nevel és látom testvéreimet gyermeki civódásban és szeretetben.

Emlékezem...

Erdei kirándulásainkra. Mikor idősebb bátyámmal, Árpival aput látogattuk meg az erdőben, egy szarvascsorda vonult át azon a területen ahol mi voltunk. Berántott egy nagy fa takarásába és csak pár lépésre tőlünk vonultak el a csodaszép állatok.

Arra az esetre, mikor nővéremmel és barátnőmmel az árokparton, az érett kukoricatábla szélén kis játékrezsóban szederlekvárt főztünk...

Életem első cigarettájára, a magaslesen elszívott Fecskére,  amit "jutalomként" kaptam Pisti bátyámtól, mert én találtam az első gombát, aztán majd leszédültem a létrán. A  madár tojás gyűjtő kirándulásunkra, (gyűjteménye volt bátyámnak) mikor a barázdából előttünk kirepült pacsirta tojását a ruhámba rejtettem.

Az iskolai majálisokra. Verseny volt, ki tudja kéz nélkül legelőbb megenni a magasan felfűzött lekváros lángost. Este a Duna parton tanáraink meggyújtották a hatalmas tábortüzet, amit körbeültünk és aztán énekeltünk.

A szeptember eleji őszi munkára, mikor ki kellett mennünk egy, vagy két hétre a földekre mezőgazdasági munkát végezni. Emlékszem, hogy krumplipuskát készítettünk, ami egy hosszú botra felfűzött krumpli volt, aztán megsuhintva a botot kilőttük a krumplit. Jó húzása volt, és szerencséje annak, akit nem talált el egy ilyen lövés. Aztán meg a másfél méteresre is megnövő paréjokból bunkert építettünk és abba bújtunk el cigizni. Akkora füst  lett benne, hogy csak a vak nem vette észre, hogy mit művelünk ott. A beírást az ellenőrzőbe megkaptuk. Hogy féltem  apu haragjától, de elmarasztalása elmaradt. Ő is volt gyerek...

Állítólag sokan ott leszünk a találkozón. Sajnos hárman már biztosan nem lesznek köztünk.

De mégis velünk lesznek.

Tükrök

Vannak időszak, amikor többször kell fölfelé nézni, hogy emlékezzünk, tudatosítsuk: felettünk a csillagos ég tükör...



Borbás Marcsit néztem tegnap este. A Gasztroangyal itt, a  Pest melletti Ócsán járt.
Királyi lakomák készültek, olyan mint a fácánleves,  finom sültek,  kacsamáj,  párolt gyümölcsköretek és az elmaradhatatlan desszertek déd- és nagyanyáink hagyatékából.
Ezek ma egy hétköznapi ember ünnepi asztalának ételei.
Csak megállapítottam magamban, hogy ilyen traktát már nagyon ritkán készítek, mert megváltoztak az étkezési szokásaink, de azért a sok ízletes falatot jó volt nézni.

Amikor a süteményt a zimmet kropfot, azaz fahéjas hájast készítették, ez visszarepített gyermekkorom áldott világába. Ilyent mi is készítettünk anyuval télen az ünnepekre. A sváb konyha egyik kedvenc, olcsó sütije volt, de mint a műsor is mutatja él még a hagyomány.

Aztán eszembe jutott egy nagyon egyszerű étel is, amit még nagyanyám készített: a tejleves.

Enne ilyent valaki manapság?
Az egyszerű ételek nem a szegénység, hanem a mértékkel élés tanúbizonyságai voltak és most is azok az életemben.

Néha túlzott hangsúlyt kap az ember életében az étkezés, mintha valami ürességet akarnánk azzal kitölteni. Valami belső ürességet és itt nem a bendőnkre gondolok...

Ennek azért komoly okai vannak.

Van úgy, hogy nyomasztó dolgainkról nem tudunk beszélni, nem tudjuk kiadni magunkból, aztán frusztráltak leszünk és pótcselekvésekhez nyúlunk.

Az édes íz iránti sóvárgás például a szeretetéhség és a túlzott stressz jele.
Akik többet isznak a kelleténél azoknál sokszor a háttérben ott van egy rejtett lelki finomság, sérülékenység. Ők nehezen nyelik le a velük történteket...

A mentális és lelki egészség és erő egyik jele, ha valaki nem kövér és nem kórosan sovány.
Társadalmunk e tekintetben egy tükör.

A zimmet kropf receptje: http://svabreceptek.hu/fahejas-hajas/

Magenta

Ez a mély, bíborvörös szín a vörös és a lila keverékéből áll. A vörös határozottságát, hatalmát és az ibolya szín szellemiségét ötvözi.
Az átmenet színe.

Hétvégén épp pilisi kirándulásunkon szólított meg a magenta.

Akkor találkozunk ezzel a színnel, mikor életünk egyik szakaszának végén és egy újabb kezdetén találjuk magunkat.  A bíborszín környezetünkben segít bennünket a változásban.
Elég például csak egy fukszia színű virág a szobánkban.

Magenta megerősítés: "Hiszem, hogy minden a legjobbra fordul"

A bíbor a szivárvány, azaz a fényspektrum két végén lévő két szín egyesülése. Szimbolikusan a sötétség és fény közötti kapcsolat.
A védelmezők védelmezője, (Mihály arkangyal palástja) a gyógyítók gyógyítója (Krisztusi energia színe).

Érzelmileg segít megtalálni az élet értelmét, alkotó tevékenységekre motivál. Aki szereti ezt a színt, az telve van életerővel, tettvággyal, képes együttérző szeretetre.
A boldogtalanság ellenszere.

Aki elutasítja ezt a színt az az ember egoista, türelmetlen, szenved a kötődés hiányától.

Forrás: http://obtrude.cafeblog.hu/2014/04/22/szinek-jelentese-magenta/

Kontroll nélkül

"Autentikusnak lenni annyi, mint őszintének lenni önmagadhoz és a világhoz.

Az autentikus részed karizmatikus és elragadó. Amikor autentikus vagy és megtanulsz igazán beleszeretni saját magadba, mindenkit le fog nyűgözni a belőled áradó egyediség, lélekfény és tisztaság."  Osho

Gyönyörű napsütéses vasárnap délelőtt. Férjemmel nem kirándulni megyünk, ahogy tegnap elhatároztuk, hanem kivisszük a kutyát az erdőbe, sétálunk egy nagyot, azután pedig a mostanában időhiány miatt elhanyagolt kertünket hozzuk inkább rendbe.

Egyedül sétálok hazafelé az erdőben. Egy körülbelül három éves fiúcska biciklizik felém. Megáll mellettem. Szia,- mondja, majd így folytatja, - csinos vagy. Széles mosoly az arcomon, szinte kacagok a hallottakon, rajtam tornacipő, sötét szabadidőnadrág, fehér póló,  kontyba csak könnyedén összefogott, szinte kócos haj, rózsaszínű napszemüveg. Szia, - mondom, - köszönöm szépen. Majd, hogy én is adjak, megdicsérem neon zöld bukósisakját.

Továbbmegyek. Találkozva a gyermek szüleivel, köszöntjük egymást.

A széles útról rátérek egy keskeny ösvényre. Befelé tartok. Érzem, hogy a napokkal ezelőtt elvesztett belső egyensúlyom helyreállt. Talán hozzásegített a mai séta. A kis haver ezt a harmóniát érezhette, mert a gyermekek látnak! Aztán azon gondolkodom, hogy nem szabad az embernek alul értékelnie magát, mert egyszerű, olcsó holmiban is lehet valaki csinos...

Arra jók a magányos séták, hogy belül helyükre kerüljenek dolgok, mint például az imént az önértékelés, de ilyenkor valójában nem vagyok magányos.  Sokan velem vannak. A szeretteim. 

Tudjátok, hogy ölelni lelkileg is lehet?

Az igazi szeretet kontroll nélküli. Árad. Nem válogat. Írom: az igazi, a nagybetűs.

Fiatalkoromban jó tükör voltam. Közvetlen, kedves a közvetlenekkel és kekk, ha flegmasággal találkoztam. Nagyon kekk... Lelki fejlődésem során azonban mára eljutottam oda, hogy megértettem, az én tükröm szeretetet kell, hogy mutasson, - törekszem erre még, ha néha nehéz is, mert ugyebár a tükör másik oldalán is én vagyok..., - valahogy úgy ahogy a Maha Mantra mondja: "Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare" amit a magyar szvámi Abhay Narayan ekként fordított: Uram! Tégy a szereteted eszközévé!

A Vaskorban élünk, vas kemény páncéllal védekezünk sokszor észrevétlenül a szeretet magas rezgésű energiáinak befogadása ellen. Mind ezt nem tudatosan. Sérülésektől akarjuk óvni magunkat.

DE! Amíg nem járjuk végig a szamárlétrát, nem adjuk át magunkat minden szép, szívszorító, megnyomorító, rettegésbe döntő - és még sorolhatnám az érzelmi skála végleteit - érzésnek, addig bármennyire is szeretnénk, nincs kiszállás a szamszárából. (संसार)

A szeretet a titka mindennek. Persze segít a mantrajóga, a védikus írások tanulmányozása és a malák morzsolása..., de a kapu a szív.

Egy a kamaszkoromból ismert graffiti jut az eszembe.

Namaste

https://www.youtube.com/watch?v=LwGcclCY9mU

NŐ-véremnek

Mottó: " Az, hogy ép testben ép lélek lakozzon, együtt kell működni a kígyóval." Samael

Kedves Kriszti! 

Megint tanúbizonyságot adtál született gyógyító aspektusodról. 

Igen, vannak akik napi nyolc, tíz órában terápiát tartanak és vannak akik létezésükkel képesek másokat lelkileg segíteni. Mindegyik egy másik szint. Ha a gyógyító energiáinkat forintosítjuk, elmozdulunk az anyagi sík felé. Vesztünk valamit a magasabbal való kapcsolatból, az Isteniből.  

Vannak emberek, akik másokat meg tudnak hallgatni. Csak úgy. Akár az utcán egy elejtett szóra való rámosolygással, együttérző biccentéssel. Ölelj Te, akár így, ha már téged nem ölelnek. Előbb-utóbb visszatér hozzád.

Az villant be olvasva blogodat, hogy anyámnak én voltam a meghallgatója. 

De ki volt az apám meghallgatója!? A férfiak nem beszélnek lelki fájdalmakról, de közvetítik azt. Akár tettekkel, vagy finomabb energetikai szinteken. Azt olvastam Váradi Tibor Szellemtanában, hogy a bántás szeretetért való könyörgés...Gondoljunk csak arra, hogy már az oviban így van. A fiúk meghúzgálják a nekik tetsző, velük nem foglalkozó lányok copfját...akkor biztos figyelmet kapnak!

Gyermekként sok fájdalmat szívtam szivacsként magamba, és raktároztam el, mert akkor még nem tudtam jól kezelni ezeket a dolgokat. Máig tisztítom anyám és apám fájdalmait magamból. Sőt minden felmenőm fájdalmát, hiszen a DNS-em róluk szól.

                         

A Shaktiról 

Áldás. 

Eleinte a gyökér -,  szakrális - és napfonat csakrából felhoz, tisztít. A szívcsakrát elérve, az ember tisztánlátóvá, igazlátóvá válik. A szatja, az igazság követése nem engedi az ártást, az ahimsza törvénnyé válik. 

"A tudatosság összes funkciója ágy, idegek, vágyak, szenvedélyek-, minden amik vagyunk, amit teszünk, aminek tudatában vagyunk, - gondolkodási és cselekvési folyamatok, tapasztalatok, az emlékek, ötletek, tehetség, szexualitás, béke, erőszak, - a kundalíni-erő működési. 

A kundalíni jóga nagyon kifinomult, magasrendű jóga, ahol nem kell a testet mozgatni. Ez az energia nem csak a létezés, a szat, hanem a csit, a tudatosság, éberség, isteni sugár a gerincben." , - írja Szvámi Véda Bhárati a Hatha jóga filozófiája című művében. 

Ajánlom magamat:

http://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/09/mit-jelent-nekem-joga.html

Egyszer azt kaptam az Égtől, hogyha valakinek nincs több ideje, utolsó körös a földi létezésében Mestere már nem finoman csiszolgatja, formálgatja, hanem bedobja egy mozsárba és alaposan összetöri. Tudod, mint a mesében a táltosokat! És hogy ki a táltos?! Hát aki több csonttal születik, vagy foggal jön a világra. Ezek külső jegyek. De van egy belső, nem látható jegye, ez pedig a TELJESSÉG! 

A teljesség, mikor a női és férfi energiák kiegyenlítődnek és ekkor a shakti az Istennő energiája elindul fölfelé a szusumnában, a központi nádiban.

http://www.spiritualresearchfoundation.org/hu/kundalini-jelent%C3%A9s

Szóval ez az androgün létezés. Tiszteld magad!

                                                     

Lásd, hogy mindnyájan ördögiek és angyaliak vagyunk. De van olyan tudatosság, ahol már dönthetünk kiből kérünk és kiből nem. A neved, amit Te választottál erre a leszületésedre, nagy segítségedre van! :)

http://www.nevenapja.hu/nevnapok/krisztina_nevnap.html

A kecske, szimbolikáját tekintve a termékenységgel függ össze.

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/szimbolumtar/ch02.html#

Nézd csak meg a fotót, amit feltettél. A kígyók nem éppen a shaktit, a megtermékenyítő energiát jelentik? Ne akard magad patás ördögnek látni. 

Igen! Tiszteld magad! Az emberek 1%-a, ha rendelkezik  Shaktival. Nem én mondom. 

http://www.mithogyankell.hu/kapcsolatok/67/parkapcsolat/1087_mit-jelent-a-tantra

Az epilógusodhoz:http://lelekmozaikok.cafeblog.hu/2017/06/12/a-benned-elo-lilith-a-felebredett-no-titka/

Meleg, szívbéli öleléssel. 

Barátok közt?

Lányom, Dorka meséli, hogy tiszta Barátok közt hangulat volt a házukban.
Egy pasas üzenetet írt  ki, megszólítva az ott lakókat.  Reggel a lakók összefutottak a bejárati ajtónál lévő üzenetnél és témáztak az olvasottakon.

Előzményként tudni kell, hogy körülbelül két hete az illető (az üzenet író) bekattant. Szó szerint. Az egyébként normális lakótárs napokig csak állt az udvaron, az utcán alig öltözötten, néha karjait az ég felé tartva beszélgetett csak úgy, valakikkel. Láthatóan egyszerűen "nem volt otthon".  

Az általa kitűzött papír szerint, valaki a házból feljelentette, aminek következményeként rendőrök jöttek érte. Összesen hat, akik leteperték, majd pszichiátriára vitték, ahol napokig lekötözve tartották, majd miután kiderült, hogy nem "diló"hazaengedték. 

De akkor mi okozta, azt a furcsa viselkedést, ami cseppet sem volt normálisnak nevezhető? Sőt a lakókban félelmet keltett. Dóri mesélte, hogy a kisgyerekesek, de még ő, - aki beszélőviszonyban volt vele, -  sem mertek az udvaron elmenni mellette, annyira kiszámíthatatlannak nézett ki.

A kérdésre mindenki próbáljon maga választ adni...

Sajnálom ezt az embert. Csalódott valakiben, majd a realitásoktól egy másik világban keresett menedéket. De mint az eset is mutatja, megoldást nem talált ott rá.

Aztán eszembe jut M. Márta, aki, ha nem is kimondva, de gyógyítónak tartja magát. Mexikói élményei alapján tartott előadásán beszélt arról, hogy az ott élők, gombácskák és egy bizonyos kaktusz elfogyasztásával, a jelenlévő sámánok segítségével utaznak más világokba, ahol szellemükkel találkoznak és ahonnan szellemükben megerősödve, lélekben gyógyultan érkeznek vissza.

Hozzátette M. Márta, hogy lehet ezt csinálni, szinte bátorította a jelenlévőket, habár maga is megjegyezte, hogy az utazás nem veszélytelen, hiszen dimenziók között el lehet tévedni. A kint járó lélek nem biztos, hogy visszatalál a fizikai testbe.
Ez különösen igaz akkor, ha nem érzi  magát az ember jól a bőrében. Vagyis, például, a fent említett esetben, amikor el akar valaki menekülni a napi problémáitól, mert lelkileg nem tud megbirkózni vele.

Csak szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy cseppet sem veszélytelen a különféle hallucinogének használata!

És még  valami! Ha bárki aki gyógyítónak vallja magát, szereket használ, vagy használt, az nem a tiszta úton jár.


Ha lelki, testi nehézség adódik az életünkben, keressünk igaz gyógyítót. Ne hirdetések alapján! Inkább kérdezgessünk a környezetünkben, hallgassunk intuíciónkra. A jó segítség megérkezik, mert:

"Az IGAZSÁG maga fogja minden úton-módon segíteni azt, aki elindult az IGAZSÁGOT megkeresni..." Matri Vani (Az Anya Szavai)

Namaste

Csendes vasárnapom

Csendes vasárnapom van. A tegnap látogatóba érkezett testvéremék már elmentek, férjem  pedig Fekete-erdei motortúrájáról csak este érkezik. 

Déli, forró napsütés. Végre egy jó alkalom, hogy megvarrjam a múlt héten vett függönyeimet.

Elő a varrógéppel! 

Sok próbálkozás után sem sikerül vele varrnom. Valami kis elállítódás. A cérna folyton elszakad. Újra spulnizok, talán az orsóban van a hiba. De nem. Így aztán, mielőtt még dühös lennék, elpakolom. Majd a férjem megnézi, segít beállítani. Ha eddig ráért az a függöny, várhat még pár napot.

Inkább a virágaimmal foglalkozom. Átnézem és meglocsolom őket. Egy nagyobb kaspót ki kell öblítenem. Mérete miatt az udvari csapnál könnyebb lesz.  Kilépek a kertbe. 

Ahogy megnyitom a csapot, - amin rajta van még a leanderek reggeli locsolása óta a gumicső és a locsolófej, - érzem, hogy szinte tűzforró a benne lévő víz. Elszorítom a víz útját, ami aztán lenyomja a csövet, miközben jól lespriccel a forró víz. Ijedten ugrok egyet, de már arcomon mosoly, a pillanat töredéke alatt feltoluló emlékektől...

Otthon járok. Dunafalván. '60-as évek. Tikkasztó nyár. Mi gyerekek az udvaron játszunk s hogy anyánk kellemesebbé tegye számunkra a  nagy meleget, hív, - gyertek, zuhany!

Az udvari csapon mindig rajta volt egy fekete gumi slaug, - svábosan így hívtuk a locsolócsövet, - amit ilyenkor anyu kihúzott a napra, hogy jól felmelegedjen. Mi gyerekek, az udvar közepére futottunk, anyu pedig ujjával elszorítva a cső végét, lespriccelt vele bennünket. Először jó forró víz jött, majd elfogyva belőle a felmelegedett víz, jött a hideg zuhany. De mit számított mindez!  Mi visítva ugráltunk, futkostunk a víz alatt. 

Élveztük az életet.

Áldásnak lenni

Mottó: "Az, hogy valaki milyen messze jár az isteni igazságtól, könnyen levezethető abból, ahogy bánik az őt körülvevő emberekkel és világgal." Bakos Attila


A vízi VB kapcsán jutott az eszembe... nem rég', egy előadáson hallottam ezt, a közelmúltban történt esetet: meghívásra hazánkba, a Pilisbe érkeztek mexikói sámánok és miután átadták és átvették a vendéglátóikkal egymás tudását, energiáját, az utolsó napok egyikén váratlanul felkerekedtek és elutaztak.
Utóbb kiderült, Budapestre.
Hívta őket a Duna, helyesebben mondva Iszter,* az istennő. Mint mondták, csak álltak a Duna felett egy hídon és hallgatták kiáltását. Panaszolta, hogy kihasználják. Hajóznak benne, szennyezik, száguldoznak felette a hidakon, zaj van felette, miközben ő életet ad, táplál.
Hiányolja a felé fordulást, a neki járó tiszteletet.

Ugye értjük miről van szó...?
Ha valaki mindig csak ad és nem kap, az mínuszban van. Egy idő után kiapad, kiszárad. Láttunk ilyent már a világ folyásában...

Mióta hallottam ezt a történetet, még tudatosabb vagyok ez ügyben. Sokszor gondolok szeretettel és hálával erre a csodálatos, nemzeteket összekötő folyamra. Végiggondoltam, mennyi mindent adott nekem, mennyire szerves része az életemnek.

Édesapám Duna menti ember, édesanyám ősei pedig a Dunán ereszkedtek a Fekete-erdőtől, Baranyáig.

Felidézem szülőházamat, az erdészházat Sárosban, melyet csak egy töltés választott el a Dunától, ahová anyám sokszor járt az akkori idők szokása szerint családjára mosni**, majd Dunafalvát, ahol teltek gyermek- és kamaszéveim. Mosolyogva gondolok nyarainkra, mikor reggeltől estig a Dunán lógtunk. Napközben többször felsétáltunk a part mentén, - az ott lévő tanyák gyümölcsfáinak megdézsmálásával csillapítottuk éhségünket, - majd csak ráfeküdtünk a vízre, vagy egy épp ott úszó uszadékfát tutajnak használva leereszkedtünk. Emlékszem a kemény telekre, amikor szánkózni mentünk a nagy töltésre, és egy-egy jól sikerült csúszás messze bevitt a befagyott Dunára. Majd eszembe jutnak azok az idők, amikor először kellett elszakadnom hosszabb időre szüleimtől, testvéreimtől, a Dunától, mert középiskolás lettem. Élénken látom azt a szőke kislányt, akinek könny szökik a szemébe, ahogy a túlpartról visszanéz kis falujára, s akit még sokszor ringat a komp, miközben átkel a Dunán, hogy megismerjen egy nem mondom, hogy jobb, de új világot.

Középiskolai évek után Pestre jöttem tanulni, és azóta itt élek a fővárosban. A Duna mellett.

A sok év alatt, valami megváltozott kettőnk viszonyában. Míg régebben egy erős fizikai kapcsolódás volt közöttünk, ez kimondatlanul egy belső, lelki kapcsolattá is alakult.

Lelki fejlődésem során megértettem a víz elem szerepét a létezésben. Ez, az az elem, mely befogadó, összekötő, tisztító, bölcsességet és életet adó minőségeket hordoz magában.

Gaiának, mint entitásnak, érzelmi teste a víz, tehát az óceánok, a folyók, a csermelyek, a tavak, az eső, ezért nem mindegy hogyan bánunk ezekkel a környezetünkben.

Ne gondold, hogy csak akkor adsz Gaiának, a vizeknek, ha fizikailag veszel részt valamilyen környezetvédelmi mozgalomban (tiszai PET kalózok, dunai szemétgyűjtő mozgalmak). 

Tudatosságunk, szeretetteljes lelki jelenlétünk is lehet áldás környezetünk számára, legyen szó emberi, vagy egyéb kapcsolatokról.

Így remélem, a  vízi VB megnyitó és záró ünnepsége a Dunának is szól...

Aztán meg figyelem igen kedves gongos ismerőseim szervezéseit, hátha egyszer tartanak egy pudzsát nem csak a Duna mellett, hanem kimondottan a Dunának, vagy Danunak, Iszternek, Isztárnak az Istennőnek, amin tudom, hogy ott a helyem, lelkiekben egészen biztosan...

Namaste

*http://csabavezir.blog.hu/2014/03/27/lanc_lanc_eszterlanc_874
**http://www.szivemcsucskemohacs.hu/esemenyek/18-dunai-mosas-pranje-na-dunavu
http://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/07/folyekony-feny_11.html

Rudi bácsiéknál

 Rudi bácsi egy igen régi ismerősöm az üzletünkből. Bejárt vásárolni és mindig sztorizott. Egyik ilyen alkalommal derült ki, hogy ásványokat gyűjt itthoni, erdélyi és egyéb hegyekben, bányákban. Miután megtudta, hogy fiam gyűjt kristályokat, hozott neki párat és invitált megnézni a gyűjteményét.
Ez a látogatás még jó pár évig váratott magára.

Évek múlva, mikor egyszer ismét jött vásárolni, hozott nekem egy gyönyörű több kilós
fehér - sárga kalcitot. Jót mosolyogtam a dolgon, mert akkorra már tanultam a kristályok gyógyító hatásáról és fülembe csengett kristálymesterem mondata, miszerint a kristályok így, vagy úgy, de megérkeznek az ember életébe.
Elolvastam a kalcit hatását. http://prananadi-miskolc.hu/gykovek.html#Kalcit
Szépen megtisztítottam és az éjjeliszekrényemre tettem. Azóta is ott van.

Aztán eltelt még pár év és én egyszer csak becsengettem Rudi bácsiékhoz. Tudtam, hogy Erzsike a felesége kristályékszereket készít, gondoltam megnézem egyben azokat is.

Rudi bácsiék lakása egy részlege lehetne a Természettudományi Múzeumnak, annyi ásványt, kristályt halmoztak fel az évek során.
Ahogy belépek hozzájuk rögtön megszólít a polcon egy rózsaszínű legalább kéttenyérnyi manganokalcit, egy nagy sötétlila brazil ametiszt, és egy zöld, valamint egy másik, lila fluorit, csak hogy a legszebbeket említsem.
Vitrinekben az apróbb kristályok, számtalanul sok.

Ma azért mentem, hogy megkérjem Erzsikét fűzze újra a Lanzarotén vett  olivin karkötőmet, valamint azért, hogy megnézessem Krisztina barátnőm Egyiptomban talált kristályát.

- Jaj, minden szanaszét van még, mert most jöttünk haza Erdélyből egy több hetes ásványgyűjtésből, - mondta Erzsike. De Rudi bácsi már invitált is, - jöjjön szép asszony, - mindig így szólít, - nézze miket hoztunk a Transzfogarasból.
Gyönyörű csillámokat szürke muszkovitot, sötét biotitot mutatott és hogy ne távozzak üres kézzel, mint mindig most is megajándékoztak. Mindkét csillámból kaptam egy - egy darabot.

Már az éjjeliszekrényemen vannak, és mert tudom, hogy a kristályok nem véletlenül kerülnek hozzánk, ezért elolvastam rögtön miben támogat ez a két kristály.

Persze az ásványnézegetés után jöttek az ékszerek. Erzsike egy pattintott technológiával készült fehér kvarcot mutatott,  ami különlegességével megfogott, ebből készít nekem láncot és karkötőt, valamint egy nagyszemű rózsakvarc karkötőt.
A kvarcok nem csak szépek, hanem rezgésükkel a legerősebb gyógyító, harmonizáló kristályok.

Erről egy régebbi bejegyzésemben olvashatsz: http://magyarkamargit.blogspot.hu/2014/08/a-holisztikus-gyogyitas-fele.html


Namaste

Vegetarianizmusról

Egy elkapott beszélgetés:

"- ...És hogy-hogy feladtad a vegetáriánus étkezést? - kérdezte az apa. - Ááááááááááá, csak úgy meguntam. - válaszolta a huszonéves lánya."

A vegetarianizmus egy olyan táplálkozási gyakorlat, amikor annak követője elutasítja az állatok megölésével készített ételek fogyasztását. 

Ez valójában nem csak egy étkezési szokás. Ennek a komoly világnézeti, filozófiai háttere az, hogy nem okozunk szenvedést, hogy elutasítjuk az erőszakot, az ölést, mert tudjuk, ismerjük az erőszak karmikus következményeit.

A csodálatos filmsztár, egykori Givenchy múzsa, későbbi UNICEF szeretet nagykövet  Audrey Hepburn egy gondolata jut eszembe, amit egyszer a polgárháborúk sújtotta afrikai országokban tett látogatása után mondott: látva Afrika éhezőit, nincs többé visszaút a vörös szőnyegre... 

Namaste

Fotó: /http://www.nlcafe.hu/foto/20160330/audrey-hepburn-unicef-70-ev/

http://magyarkamargit.blogspot.hu/search?q=szent+teh%C3%A9n

https://hu.wikipedia.org/wiki/Vegetarianizmus

Jóllétünk titka

Vasalom az Indiában vett lehelet-könnyű, üde-zöld ruhámat. Holnap ebben megyek dolgozni.

Miközben vasalom, emlékképek villannak fel az ottlétemről. Arról, hogy mennyire kapcsolódtam azon a földön a gyökereimmel, főként édesanyámmal. 

Talán ez nem is véletlen, ugyanis India földjét az indiaiak India Anyának hívják és úgy is éreznek iránta, mint egy tápláló, szerető anyára. India visszavitt engem a gyermekkor ártatlan, békés világába.

Mondják, hogy utazásaink során találkozhatunk elvesztett lélekrészeinkkel, majd azzal kiegészülve megindul egy gyógyulási folyamatunk, ami innentől kezdve inkább belső - mintsem külső utazás. 

Tehát jó tudni, hogy az öntudatosodáshoz, az ébredéshez, gyógyuláshoz hozzásegíthet valamilyen helyszín.

Aztán a napokban olvasott könyv jut eszembe, a Lélekvisszahívás. Épp erről szól. A lélek elvesztéséről, megtalálásáról,  majd személyiségünkbe való integrálásáról.

Már eleve a születésünkkel és különféle vélt, vagy valós tragédiák miatt elszakadtunk önmagunktól, természetünktől, a természettől. Lélekvesztettek, elidegenedettek lettünk. 

A lélekrész hiánynak, az egységből való kiesettségünknek számtalan testi és lelki tünete lehet, mint például a fizikai betegségekre való fogékonyság, vagy és depresszió.

Az allergia jut eszembe. Napjainkban egyre gyakoribb a gluténérzékenység és tejallergia, pedig legfőbb táplálékunk évezredek óta a gabona és a tej.

Az egyik legnagyobb segítséget az egységbe való visszatéréshez a természet adja. A növények, az állatok, a kristályok, a föld, a víz, a tűz, a levegő, az éter...  

Ne feledjük,  a jóllét adja jólétünket... 

"Beszélhetsz a természet bármely részéhez kedved szerint. Lehetsz egy folyó, az óceán, vagy bármilyen víz partján, ülhetsz a szikla tetején, vagy sétálhatsz bárhol, kapcsolatba léphetsz az elemekkel. A természetnek ezek az aspektusai már nagyon régóta velünk vannak. Hatalmas bölcsességet osztanak meg velünk, nem csak önmagunkkal, hanem azzal kapcsolatban is, hogy miként tudjuk elősegíteni a Föld gyógyulását.

Ha lelkeddel valóban jelen vagy a testedben, nem helyezheted a pénzt az Élet fölé. Jelentős mértékben a lélekvesztés az okozója a napjainkban tapasztalható magatartásnak, amely már nem tiszteli az élet szépségét és jelentőségét.

Az, hogy egyáltalán megteremtettünk, nem egyezett a kozmikus ünneplés dinamikájával.

Ünnepléssé és nagylelkűséggé kell válnunk, ha öntudatra ébredünk. Mert mi az ember?

Az ember egy tér, egy nyílás, egy lehetőség, amely által az Univerzum ünnepli létezését."

Forrás: Sandra Ingerman; Lélekvisszahívás

Namaste