Ez már magyar,- mondták mosolyogva anélkül, hogy kérdeztem volna- tessék megkóstolni, nagyon ízletes. Valóban nagyon finom volt.
Megismerni a magyar epret, nem kínnal érett, nem olyan fehér a zöldje alatt, nem olyan mesterkélten piros.
A magyar eper olyan mosolygós. :)
Aztán otthon miközben mostam és eszegettem, régi emlékek idéződtek fel bennem.
Anyu nagy gondot fordított az epresre. Védett, déli fekvése miatt legalább két héttel előbb kezdődött nálunk az érése, mint általában. Már április végén, május elején lestük, mikor kezd érni az év első gyümölcse. Ha már rózsaszínű volt egy-két szem, nem győztük kivárni, anyánk minden kérése ellenére lecsentük és megettük úgy, félig éretten.
Aztán egy másik "epres"emlékem a későbbi időkre datálódik, mikor már Pesten tanultunk nővéremmel.
Felhívott anyu, hogy este menjünk ki a "harkányihoz" az Erzsébet térre, mert küld nekünk epret.
Ilyenkor napokkal előtte készült, hűtőben gyűjtötte az epret, majd egy lapos műanyagdobozba rakta megmosva, hogy nekünk csak enni kelljen. Kiment a 2 órai Harkány-Budapest buszhoz, megkérte a sofőrt, hozza el nekünk a "pakkot".
Persze a buszsofőr sem maradt ki a jóból, neki is csomagolt belőle a szívességért.
Hát ilyeneket tudott a mi édesanyánk...
A "gyümölcsök királynőjéről" és számos jótékony hatásáról itt olvashatsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése