Épflinsláfrok

A szokásos telefonbeszélgetésünk alatt megemlítettem a 89. évében lévő édesanyámnak, hogy almáspalacsintát sütök vacsorára. Mire Ő: áááááá épflinsláfrok, ómamám mindig így mondta, alma pongyolában. Így svábosan épfl. Ahh, már el is felejtettem mindent.

-Nem, nem felejtettél el  mindent, hiszen épp most osztottad meg velem egy gyermekkori emlékedet- válaszoltam.

Nagyon szeretem ezeket a perceket. Ilyen élményekkel - mert ez élmény nekem - kötődöm a gyökereimhez.

Korán elkerültem a családi házból, alig tizennégy évesen. A családom, szeretteim fizikai hiányát megtanultam lelkiekben pótolni. 

Nevetnek a gyermekeim mikor azt mondom celler a zeller helyett, vagy kájzersmárrni, a császármorzsa helyett és eszcájgot teszek az asztalra. 

Valójában ez a mostani  beszélgetés édesanyámmal világított rá, hogy így kötődöm gyermekkoromhoz és szeretteimhez, akik közül bizony sokan már elmentek. 

Mondják, el kell engedni halottainkat. Én azt mondom nem elengedni kell Őket, hanem elengedni a fájdalmat amit elvesztésük okoz. 

Nos, ezt én úgy teszem meg, hogy a mindennapi életem részévé teszem Őket. 

Nem, egyáltalán nem tudatosan történt ez, inkább csak LÉLEK-ből vezérelve.
Kőrbe nézek a lakásomban, házam körül, lelkemben, szellemiségemben és Ők mind velem vannak, megszólítanak. 

Megszólítanak egy-egy tárgy, vagy felbukkanó emlék formájában.
Olyankor egymásra mosolygunk a határtalanságban.

Almáspalacsinta, vagy ahogy dédnagyanyám mondta épflinsláfrok,

(Äpfel in Schlafrock), alma pongyolában.

Recept: készítek egy kicsit sűrűbb palacsintatésztát, eggyel több tojást használok, mint egyébként. A fehérjéket felverem. Két almát a tésztához reszelek, majd beleteszem a felvert fehérjéket. Kicsit bővebb olajban sütöm ki és kisebbeket készítek, mint a normál palacsinta.  Megszórom egy gondolatnyi fahéjas-porcukorral, általam készített kajszi-, vagy málnalekvárral tálalom. (Dorka lányom szerint, egy igazi anyuka nyáron befőz kajszi- és málnalekvárt.)