Közelgő születésnapom okán jutott eszembe ez az emlék ami hét éve történt. Éppen az napon érkeztünk meg Indiába, Új-Delhibe, majd utaztunk tovább Krisna szülőhelyére Vrindávanba. Fáradtan, tele egy csomó új benyomással ültünk a kolostor majmoktól elkerített belső udvarán. Vacsorához készültünk. Nem is vacsorához, ez több volt attól, mert a krisna tudatú hívők áldott ételt, praszádot* esznek és azt kaptunk mi is. A templom felől, aminek háttal ültem, bhadzsan hallatszott. Egyre hangosabban. Aki hallott már krisnásokat kirtanozni, tudja, micsoda élmény. És egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Mellettem. Nekem szólt az ünneplés. Annak a léleknek aki sok éve azon a napon látta meg a napvilágot. A zene és ének mellé kaptam plusz áldásként egy marigold fűzért a nyakamba. Ma is csodálom milyen szép elnevezése a nálunk csak büdöskének nevezett, angolból Mária aranyának fordított, Indiában olyan nagyra tartott virágnak. Őszintén megvallom, fel sem foghattam, milyen áldásban volt részem. Talán épp megilletődtem az egyáltalán nem várt köszöntéstől, de visszanézve fogalmam sem volt az áldás jelentőségét illetően. Igazán csak most tudatosítottam magamban, ahogy bevillant ez az emlék.
A közelmúltban végeztem egy tudatosító gyakorlatot a "mennyire értékelem önmagam?", "mennyit érek?" témakörben. Az Access egyik "eszköze" a kérdések feltevése. (Nem válaszokat keres.)
Figyeltem a tükröket, mit látok, ki mit tanít általa. Egyik igen tanulságos dolog az volt, amikor megerősítést kaptam, a tükör rávilágított, hogy önzetlen, jóakaratú, abszolút segítőkész énem nem kapta meg az alapvető (nem elvárt) elismerést, tiszteletet. Meg volt bántva. Volt bennem egy harag. A harag mögött sok esetben tisztázatlan érzés van. Aztán letettem a dolgot, mert ráláttam (buddhi). Az értékrend, az új energia törvénye az érdek-, vetélkedés nélküliség, feltételnélküliség, minél többet adsz, annál több vagy, öröm adni, elismerni másokat.
Azt mondják, dobjuk el az egót! Ne! Ne dobjuk el! Az (hamis) egó védelmi rendszer is! Az egó megismer, elfogad, változtat. Adjunk neki időt.
Aztán napokkal később az után, hogy egy hétig minden nap figyeltem a feljövő eseményeket, reakcióimat, az egómat, az elme játékát ( micsoda önismeretet ad) beugrott egy emlék édesapámról.
Mennyit érek!? Valahol az apa adja meg ennek a rangját bennünk. Nem voltak ilyen emlékeim, nem mentődtek el a kiskoromból, illetve másfajta emlékek épültek be. De most... Lehettem 19-20 éves, már Pesten tanultam. Otthon voltam, és apuval valahol vendégségben jártunk vidéken. Buszoztunk, beszélgettünk, majd megérkezve Bajára, leszálltunk. Itt elváltak útjaink, ő falva felé én Pest felé utaztam tovább. Előtte még megöleltük egymást, majd ezt mondta: kislányom nagyon vigyázz a villamosok mellett, veszélyes közel állni a sínekhez, nehogy baleset érjen! Egészen meglepődtem ezen a gyöngéd figyelmeztetésen, hiszen 14 éves koromtól egyedül utaztam keresztül a déli országrészen vonattal, busszal, keltem át a Dunán, de sosem mondott még ilyent.
Aztán a "mennyit érek?" kérdéskörben vele kapcsolatban az jutott eszembe, hogy vagy 35 évnyi házasság után férjem elmesélt egy apámmal való élményét. Apám megpróbálta. Tudjátok! A népmesékben is próbatételt kell kiállni a kérőnek. (Megjegyzem szellemi atyánk is próbatétel elé állít mindnyájunkat!) Nem részletezem a történetet, csak annyit, hogy elmentek télen együtt vadászni és apám erősen megpróbálta. Persze ez, akkor nem volt nyilvánvaló, de sok-sok év után ültek, beszélgettek: "fiam én megpróbáltalak és te kiálltad azt. A fiaim ezt nem tették volna meg".
A gyógyulások a szülőkkel, a családdal való kapcsolatunk tisztázásával kezdődnek. Amíg egymásra mutogatunk, " mert az anyám.., apám.., testvérem.., fiam.., lányom..." addig kivetítünk, nem látjuk magunkat.
Hálás vagyok férjemnek, hogy elmesélte nekem ezt a történetet és még inkább hálás vagyok apámnak.
Tükör.
Még csak annyit apuról, nemességéről, hogy mikor már nagy beteg volt, nővérem megkérdezte, - apu hová szeretnél elmenni, hová vigyelek el? Ő azt kérte, hogy vigye el Kútsebesre, ahol valaha állt a szülőháza, a tanyájuk. Ahová nyaranként néha elmentünk és a valamikori földjükön termő szilvafáról jólesőn csemegéztünk... Aztán a temetőbe mentek, a szülei sírboltjához.
Jövünk és megyünk fejezte ki szótlanul.
* Praszád jelentése: ami békét ad. Miután elkészül az étel, Istennek felajánlják, az oltárra kerül egy kis adag. Amit Isten megízlelt az a praszád. Ezt fogyasztják aztán a hívek.
Namaste
