Egység

 

Kontroll nélkül

Az alkotás nem egy kontrollálható dolog. Hiúság azt hinni, hogy az ember csinálja. Az alkotás történik,  és részt lehet venni benne, vagy ellenállni,  vagy kiszállni.

Namaste

Élet

Minden embernek két élete van. És  a második akkor kezdődik, mikor rájövünk, hogy csak egy van.

Namaste 

Mennyit érek?

Közelgő születésnapom okán jutott eszembe ez az emlék ami hét éve történt. Éppen az napon érkeztünk meg Indiába, Új-Delhibe, majd  utaztunk tovább Krisna szülőhelyére Vrindávanba. Fáradtan, tele egy csomó új benyomással ültünk a kolostor majmoktól elkerített belső udvarán. Vacsorához készültünk. Nem  is vacsorához, ez több volt attól, mert a krisna tudatú hívők áldott ételt, praszádot* esznek és azt kaptunk mi is. A templom felől, aminek háttal ültem, bhadzsan hallatszott. Egyre hangosabban. Aki hallott már krisnásokat kirtanozni, tudja, micsoda élmény. És egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Mellettem. Nekem szólt az ünneplés. Annak a léleknek aki sok éve azon a napon látta meg a napvilágot. A zene és ének mellé kaptam plusz áldásként egy marigold fűzért a nyakamba. Ma is csodálom milyen szép elnevezése a nálunk csak büdöskének nevezett, angolból Mária aranyának fordított, Indiában olyan nagyra tartott virágnak. Őszintén megvallom, fel sem foghattam, milyen áldásban volt részem. Talán épp megilletődtem az egyáltalán nem várt köszöntéstől, de visszanézve fogalmam sem volt az áldás jelentőségét illetően. Igazán csak most tudatosítottam magamban, ahogy bevillant ez az emlék.

A közelmúltban végeztem egy tudatosító gyakorlatot a "mennyire értékelem önmagam?", "mennyit érek?" témakörben.  Az Access  egyik "eszköze"  a kérdések feltevése. (Nem válaszokat keres.) 
Figyeltem a tükröket, mit látok, ki mit tanít általa. Egyik igen tanulságos dolog az volt, amikor megerősítést kaptam, a tükör rávilágított, hogy önzetlen, jóakaratú, abszolút segítőkész énem nem kapta meg az alapvető (nem elvárt) elismerést, tiszteletet. Meg volt bántva. Volt bennem egy harag. A harag mögött sok esetben  tisztázatlan érzés van. Aztán letettem a dolgot, mert ráláttam (buddhi).  Az értékrend,  az új energia törvénye az érdek-, vetélkedés nélküliség, feltételnélküliség, minél többet adsz, annál több vagy, öröm adni, elismerni másokat. 

Azt mondják, dobjuk el az egót! Ne! Ne dobjuk el! Az (hamis) egó védelmi rendszer is! Az egó megismer, elfogad, változtat. Adjunk neki időt.

Aztán napokkal később az után, hogy egy hétig minden nap figyeltem a feljövő eseményeket, reakcióimat, az egómat, az elme játékát ( micsoda önismeretet ad) beugrott egy emlék édesapámról.
Mennyit érek!? Valahol az apa adja meg ennek a rangját bennünk. Nem voltak ilyen emlékeim,  nem mentődtek el a kiskoromból, illetve másfajta emlékek épültek be. De most... Lehettem 19-20 éves, már Pesten tanultam. Otthon voltam, és apuval valahol vendégségben jártunk vidéken. Buszoztunk, beszélgettünk, majd megérkezve Bajára, leszálltunk. Itt elváltak útjaink, ő falva felé én Pest felé utaztam tovább. Előtte még megöleltük egymást, majd ezt mondta: kislányom nagyon vigyázz a villamosok mellett, veszélyes közel állni a sínekhez, nehogy baleset érjen! Egészen meglepődtem ezen a gyöngéd figyelmeztetésen, hiszen 14 éves koromtól egyedül utaztam keresztül a déli országrészen vonattal, busszal, keltem át a Dunán, de sosem mondott még ilyent.  
Aztán a "mennyit érek?" kérdéskörben vele kapcsolatban az jutott eszembe, hogy vagy 35 évnyi házasság után férjem elmesélt egy apámmal való élményét. Apám megpróbálta. Tudjátok! A népmesékben is próbatételt kell kiállni a kérőnek. (Megjegyzem szellemi atyánk is próbatétel elé állít mindnyájunkat!) Nem részletezem a történetet, csak annyit, hogy elmentek télen együtt vadászni és apám erősen megpróbálta. Persze ez, akkor nem volt nyilvánvaló, de sok-sok év után ültek, beszélgettek: "fiam én megpróbáltalak és te kiálltad azt. A fiaim ezt nem tették volna meg".
A gyógyulások a szülőkkel, a családdal való kapcsolatunk tisztázásával  kezdődnek. Amíg egymásra mutogatunk, " mert az anyám.., apám.., testvérem.., fiam.., lányom..." addig kivetítünk, nem látjuk magunkat.
Hálás vagyok férjemnek, hogy elmesélte nekem ezt a történetet és még inkább hálás vagyok apámnak.
Tükör.

Még csak annyit apuról, nemességéről, hogy mikor már nagy beteg volt, nővérem megkérdezte, - apu hová szeretnél elmenni, hová vigyelek el? Ő azt kérte, hogy vigye el Kútsebesre, ahol valaha állt a szülőháza, a tanyájuk. Ahová nyaranként néha elmentünk és a valamikori földjükön termő szilvafáról jólesőn csemegéztünk... Aztán a temetőbe mentek, a szülei sírboltjához.

Jövünk és megyünk fejezte ki szótlanul.

* Praszád jelentése: ami békét ad. Miután elkészül az étel, Istennek felajánlják, az oltárra kerül egy kis adag. Amit Isten megízlelt az a praszád. Ezt fogyasztják aztán a hívek. 

 Namaste

Surlófényben

Mottó: "Ami megtörtént az mögötted van, a múlt elmúlt."

Indulok már. Nővérem egy darabig elkísér, mert útközben még megállok, hogy meglátogassuk a száz éves Celesz nénit, anyám volt, egyetlen még élő barátnőjét.
Belépek az ajtón. Egyedül van. Ül a konyhában egy széken, rádió szól a háttérben. - Csókolom Celesz néni.  Márgit! Te vágy áz?- megismer azonnal.- Gyere ülj le!

Sváb akcentusa ómamámat juttatja eszembe...
Megszokott dolgokról, (gyerekek, unokák) mindennapi formaságokról beszélgetünk. Mintha csak Terust, anyukádat látnám, hogy hasonlítasz. Igen, ezt tegnap más is megjegyezte, - mondom, s közben  felpillantok az órára. Lassan mennem kellene. Ah, de nem sietek! Megyek majd a következő, a fél hetes komppal; döntöm el magamban.
- Celesz néni  mi volt a legszebb az életében. Mi volt?- kérdezi vissza. - Nem is tudom. Sok borzalom volt, három év orosz fogság, üres káposztalevest kaptunk enni...
Csend van. 
Erről nem is tudtunk. A pár éve készült film, az "Örök tél" jut eszembe, melyben a háborús bűnösnek kikiáltott magyarországi németeknek állítanak emléket.  Emlékszem, hogy a film első, rideg, téli filmkockáinál, a zakatoló vonat hangjainál elindultak a könnyeim. Éreztem a borzalmakat, valahol bennem is ott rezgett...

Elterelem. - Celesz néni,  mi volt szép? Hát a szüretek, a disznóvágások, mikor vidáman együtt voltunk, - s pár pajkos történetet, szokást mesél... 

Felállok. Mennem kell, ha el akarom érni a következő kompot. Elköszönünk nővéremmel, kifejezve az újrataĺálkozásba vetett reményünket.
100 év..

Kényelmesen hajtok. A mohácsi révbe érve megváltom a jegyemet,  majd megkérdezem az eladót, hogy szemben finom-e  a fagyi. - A Szamócába szoktunk menni, ott finomabb. Arra, a főtér sarkán?- kérdem. Igen, - mondja.  - Van még annyi időm, hogy elmenjek? Még negyed óra az indulásig. -

Epret, pisztáciát kérek. Az aszfalton még mindig rettenet meleg van, lesétálok hát a Duna partra. A vízparton úszkáló vadkacsáknak fagyitölcsért dobálok, alig veszem észre, hogy már beszállás van. Sietek az autómhoz, majd felhajtok a komphajóra. Kellemes, hűs a levegő a Dunán.  Kiszállok, hogy pár "kötelező" fotót készítsek. 

Mohács 

Bent áll két hatalmas szállodahajó,  úticél a Duna-delta. Vámoltatnak.  Ránézek a kishajókra. "Duna Safari", "Budapest". A "Bendegúzt" keresem, amivel még sok-sok éve gyermekkoromban hajóztunk Dunafalva és Mohács között... Anyu jól ismerte a révészeket; régebben itt éltünk a túlparton Sárosban, ahol apám erdész volt; ezért felmehettünk a kapitányi fülkébe, és a hajó orrába, így utaztunk.

Átérünk a szigetre, kikötünk.  A felhajtó után alig pár méterre a töltés. Jobbra nézek. Muszáj. Innen csak pár kilóméterre a ház, amiben születtem. 

Egyenesen megyek tovább falva felé. A lemenő nap aranya beborít mindent. Surlófénye aranyló-zölddé varázsolja a szigeti tájat. Lassan vezetek, hogy telítődjek ezzel  a sosem látott csodálatos  látvánnyal. Itthon vagyok. 

Piripió

Esti sétára indultam. A levegő telve finom akácvirág illattal. Az erdőszélén pipacsok virítanak. Míg sétálok s nézem a pirosló pipacsokat, gyermekkorom jut eszembe.  Megunhatatlan játékunk, a " bor, sör, pálinka". Az úgy volt, hogy begyűjtöttünk egy csomó pipacsbimbót, majd leültünk az árokpartra és kezdődött a játék.  - Bor, sör, vagy pálinka? - hangzott a kérdés, mire választani kellett.  Az elhangzott válasz után kinyitottunk egy bimbót. Ha a bimbó piros volt, akkor bor volt, ha rózsaszínű, akkor sör, ha fehér, akkor pálinka. Az nyert, aki a legtöbbet eltalálta. Megaztán pásztortáskát szedtünk. Kicsit meghúztuk a húsos levélszárakat és a fülünkhöz tartva csörgettük, a lándzsás útifűvel pedig lövöldöztünk. Jó hosszú szárral szakítottuk, majd tömött, hengeres virágát alulról a szárával körbefogva céloztunk és egy hirtelen mozdulattal letéptük a fejét. A nagy lapu levelei pedig jól szolgáltak, ha elkapott egy eső. Fejünkre tettük és úgy szaladtunk hazáig. S, mert csak így egymásközt vagyunk, elárulom, hogy még másra is jó volt. Puhasága jól szolgált, mikor "sürgős" dolgunk adódott a természetben járva... 
Ki ne felejtsem a bogáncsot! Összeragasztottam tüskés virágait és füles kosárkát készítettem belőle. Eddig nem is volt baj, de aztán úgy tettem, mint egykor nagyanyáink, feltettem a fejemre.  Anyukám alig tudta kiszedni a hajamból.  

Ártatlanság...

Gyönyörű a formaszellemek áthatotta erdő. Az elmét megnyugtató, elcsendesítő ezer színű zöld. Madarak énekelnek, s mert eső után vagyunk, még a szokottnál is frissebb a levegő. Minden lépésre vigyázni kell, az úton mindenfelé csigák másznak. Az öreg odvas fák fakopácsok által vájt odúiból éhes madárfiókák hangja sipít.

Már kifelé tartok, amikor meghallom egyik legkedvesebb madaram a színpompás méhészmadár hangját: prürr, prürr, és hallani vélem:  piripió, piripió kiálltásukat. Jó fészkelőhelyük van az erdő homokfalaiban, és a virágzó akácos kellően ellátja őket méhekkel, rovarokkal.
Lassan kiérek  az erdőből. Örömmel nézem, ahogy egy kis csapat, mint egykoron otthon, elszáll  a fejem felett. 

Méhézsmadarak, vagy másnéven gyurgyalagok,

Aerial jógatáborban

A zárókör a jógatábor végén mindig összegzés. Így volt most is az aerial tábor utolsó perceiben.
Mit is mondhattam volna mást, mint az "őszintét". Ezzel van most dolgom, így elmeséltem, hogy minap láttam egy számomra sokatmondó fotót, ami egy életerős nőt ábrázol, körülötte szürke, hétköznapi jövés-menés, de ő láthatóan jókedvűen táncol. A  kép felirata még többetmondó: Ha becsülöd, tiszteled az igazságodat, a szíved dalolni fog és az életed egy tánc lesz. Ha tagadod az igazságodat, nem fogod felismerni saját dalodat, majd azt hiszed, hogy nincs ideje a táncnak. Elmondtam, hogy aznap éjjel miről álmodtam: egy pár táncolt, a férfi szép harmonikusan, a nő mozdulatai nehézkesek, darabosak voltak, mintha bénultságból ébredezne, tagjai mintha terheket cipelnének...

Aztán arról beszéltem, hogy a tábor második napján figyelve testem jelzéseire, minden póznál csak addig mentem, amit belső bölcsességem engedett, betartva ezzel az ahimsa* elvét, s bár kissé irigykedve néztem a többieket a szebbnél szebb pózokban, megálltam ott, ahol kellett. Őszinte voltam önmagamhoz. Elengedtem  "mit gondolnak rólam mások".  Aztán jobban lettem és igazán élveztem a következő napi gyakorlást.

A többiek megköszönték őszinteségemet és voltak akik reflektálva erre, elmondták, hogy ők sajnos még nem tudják ezt megengedni maguknak. Egyértelműen látszott is ez kívülről. A jóga nem az erőltetésről, hanem a megengedésről szól. Nem a szomszéd jógaszőnyegén, jelen esetben hammockján történik a gyakorlás, hanem a sajátunkon, mi vagyunk saját mércénk. Az instruktor csak inspirál, és minden egyes gyakorlás során más a mérce, mert testünk szabja a határokat.
Most csak a jóga gyakorlásra vetítettem ki, mit is jelenthet az önmagunkhoz való őszinteség. De ennél mélyebb a dolog. Nem olyan könnyű felismerni, belátni a legbelsőbb igazságunkat, mert sokszor fedi valamiféle fátyol, homály, mentális mérgek, hitrendszerek, berögzült minták, konvenció. Vannak érzelmi őszintétlenségek, ezeket sok esetben nehezebb észrevenni, csak, ha a fizikai test kezd rámutatni, nézünk a dolgok hátterébe. És a felismerések után jön az igazi feladat, elengedni a "mit gondolnak mások", a helyes, helytelen, jó, rossz és egyéb mentális gátak áttörése a megengedés felé..

Egy régi történet jut eszembe, ahol rálátok kontrolláltságomra, de most olvasva, tudom, hogy még nem voltam teljesen őszinte önmagamhoz...

https://magyarkamargit.blogspot.com/2019/07/kontroll-nelkul.html

S, ha megkérdeznéd tőlem, hogy lehetsz őszinte, miként tudsz segíteni  magadon? Azt mondanám, amit az Access Consciousness. Maradj kérdezésben.  " Hogyan szeretnék élni?" " Mi és hogyan lehet ennél jobb?" "Mi más lehetséges?" " Mi tölti el lelkemet elégedettséggel?" 

Alkoss jó kérdéseket, az Univerzum a legjobb válaszokat szolgálja.
 

 * https://hu.wikipedia.org/wiki/Ahimsza
Namaste

Tudat és tudatosság Levente tükrében

Mottó: "Minden gyermek egy jobb élet ígérete - lehetőség a régi megváltoztatására, és az új megteremtésére." - Hubert H. Humphrey*

Pár napja történt, mikor unokámmal, Leventével voltam.
Kimentünk az udvarra játszani, ő nem a cipőjét akarta felhúzni,  hanem a csizmácskáját.  Hagytam. Kint aztán biciklizett és "közlekedtünk". Megszabta, hol álljak, s mikor mehetek át az "úttesten" ami a járda volt.  Aztán hátra mentünk a kertbe. Ahogy a csizmában futkosott le s föl a lépcsőn, egyszercsak elesett. Nem sírt, csak feküdt elnyúlva.

Szaladtam hozzá, s ahogy fölé hajoltam szinte riadt arccal mondta, - nem én voltam! A lábam volt!

Kicsit megütötte a könyökét, megsimogattam, mondtam legyen óvatosabb a lépcsőnél. A csizma nem futkosáshoz van.  De ő már szaladt is nevetve, vidáman tovább. Visszaültem a napsütötte magaságyás szélére és csak elgondolkodtam azon a bölcsességen, amit akaratlanul kimondott Levente, - nem a láb vagyok. De vannak kezeim, lábaim, érzékeim, érzéseim, és sokszor kontrolálatlan elmém.

A jógafilozófia alapgondolata: "Nem a test, nem az elme vagyok. Halhatatlan örökké létező Lélek vagyok.  Sat, (lét) Csit, (tudat) Ananda (gyönyör, boldogság)"

Egy másik alkalommal, miután megjöttünk az oviból történt ez az eset.

Levente nem a szobájába vonult játszani, hanem a szobabiciklire akart mindenáron felmászni. Elszaladt a lépkedőjéért a mosdóba és arról próbálkozott. - Nem tudok felmászni,-  erőlködöt és nyögött nagyokat. Anyukája rászólt, hogy ne is másszon fel, mert leeshet. De megint és megint nekirugaszkodott. Nem sikerül, - mondta ismét. Jó, Levente csak csináld, majd ha megütöd magad, akkor tanulsz az esetből- mondta anyukája,  Dóri. De Levente Oroszlán, s ő tudja, hogy bátor. Tovább próbálkozott. Nem megy, - mondta. Ekkor azt mondtam, - Levente mondd azt, hogy "meg tudom csinálni"! Akkor meg is tudod csinálni.  Meg tudom csinálni, - mondta és láss csodát, sikerült neki. Örömmel ült a nyeregben és lóbázta kis lábait.

Namaste

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Hubert_Humphrey