A bennünk lévő asszony

Az éjjel flowban voltam, jöttek a fogalmazott gondolataim egy adott témában, így felkapcsoltam a villanyt, papírért kutattam a fiókom mélyén, hogy gyorsan jegyzeteljek. A papír egyik oldalán találtam az alábbi sorokat, amit régen, mikor a regényt olvastam fontosnak találtam kijegyzetelni. 

 "Ha társa szereti a nőt, ez azt jelenti, hogy zabolátlan természetét is szereti. Ha egy nő, olyan társat választ, aki nem tudja, vagy nem akarja ezt a másik oldalát szeretni, akkor többnyire, valamiképpen erejét veszti, s ebből csak nagy nehézségek árán épül föl.

A férfiaknak tehát, akárcsak a nőknek, meg kell nevezniük kettős természetüket. A legdrágább kedves, a legdrágább szülő, a legdrágább barát, a legdrágább "zabolátlan ember" kíván a leginkább tanulni. Akiknek nem okoz örömöt a tanulás, akik nem tudnak új gondolatokba, vagy új élményekbe merülni, azok nem tudnak továbblépni a mellől az útjelzőtábla mellől, amely mellett most állnak. Ha létezik akár egyetlen erő is, amely a szenvedés gyökerét táplálja, akkor az a jelen pillanaton túlmutató tanulás visszautasítása."

Forrás: Clarissa Pincola Estés; Farkasokkal futó asszonyok

Kép: Holly Sierra

Nyári emlék

Az idei ősz megmutatta borús arcát. A tegnapi telehold esőt és egy erős lehűlést tolt maga előtt, így a napokban eléggé fázósan, beöltözve sétáltam az erdőben.

Lélekben szálltam is vissza a jó meleg nyárba! Tengerparti nyaralásunk egyik estéje jutott eszembe, mikor az esti sétából későn megérkezve, férjem fölment szálláshelyünkre, én pedig még lementem a partra. A bárban szólt a zene, és hangos jókedv uralkodott. A Hold nélküli éj sötétjében sziporkáztak a csillagok. Augusztus a Perszeidák ideje, így jószerencsémnek köszönhetően láttam hullócsillagokat, s nem feledtem el kívánni.  Újholdkor mindig erősebb a Nap hatása, mint mutatta az aznapi kánikula, és érezhetően meleg volt még az éjszaka is. 

A strandhoz érve néztem, ahogy a tengerbe hatoló színes reflektorsugarak odavonzották a játszadozó kisebb, nagyobb halakat. Egy idősebb hölgy éppen csak akkor ment be fürdeni. Már nekem is tervemben volt az éjszakai mártózás, de valami miatt minden este elmaradt. Kicsit vágyódva néztem. Aztán jött egy másik asszony is. Hangosan, szlávosan, szinte harsányan köszönt, ledobta a törölközőjét és már csobbant is.

- Itt a pillanat! Föl majd mezítláb megyek, és a  vállkendőm lesz a törölköző, - mondtam magamban és már oldottam is le a sarum bőrpántját a bokámról, húztam is le a cipzárat és már léptem is ki a ruhámból. 

Nema bikini,-  mondtam az idősebb asszonynak, aki, habár nem értettem, de érezhetően támogatott szándékomban. Nevettünk. 

Én úsztam befelé a tengerbe, ő  kifelé menet a lépcsőn megállt, visszanézett és mondott nekem valamit. 

Ne razumijem,- mondtam. Erre ő megfogta a lábát, mintha fájna, felszisszent és kétszer hangosan azt mondta,- grcs, grcs. 

Megértettem. Tudom a szláv spórol a magánhangzókkal. A grcs az görcs. Hálás voltam a gondoskodásáért. Kijjebb úsztam a sötétből a part közelébe. 

Időközben a másik nő is parthoz ért.  Lezuhanyoztunk, majd - laku nócs - elköszöntünk  egymástól.

Ez az este, olyan kedves emlék lett nekem, mert szép példája volt a női energiának, a gondoskodásnak. Valamint az ihletettségnek, az intuíciónak, ugyanis, másnap kora délután megjött a Bóra, ami felkavarta és jól lehűtötte a tengert, és naplemente után a levegő is inkább hűvös volt, mint kellemes. Jól  tettem, hogy az adott pillanatban hallgattam bensőmre.

És, hogy mit szólt ehhez a férjem!? hát velem együtt egy jót nevetett.

Csillaganya és a lemúriai nő

Anyámmal álmodtam tegnap. Kortalanul fiatal és szép volt, olyan elegáns, ahogy körtáncot járt nővéreivel.

Elihu Vedder: Plejádok, 

Olyan jó volt látni, tudni, hogy van, létezik, hogy tudatom így vetíti ki létét a világban.

Napközben kaptam egy üzenetet, hogy rendelt könyvemet, "A lemúriai nő"-t  átvehetem a közeli  pick-pack ponton.

Érdekes ez a multidimenzionalitás. A lemúriai nő üzent érkezéséről. 

Miért gondolom?

Eszembe jutnak gyermekkorom estéi. Anyámmal felültünk apám hintójának ülésére az udvarunkon,  onnan  kémleltük  koromsötétben az eget.

Fotó: Bakó Csaba

Felmutatott az égre - látod, az ott, az a csillaghalmaz a Fiastyúk (Plejádok).

Valamit tudhatott égi eredetéről, természetéről. Az a telepátia, mellyel néha csengetés nélkül úgy vettük fel a telefont, hogy a vonalban már ott volt a másik. Az a nőiesség, szeretet, odaadás, táplálás, bölcsesség,  ami az övé volt. A mindig segíteni tudás, az elesettek meglátása, az együttérzés foka.  

Most már azt hiszem látom Őt tisztán.

Látom karmáját, amiben élt, és ami lelkileg emelte.

Szóval, Csillaganya a lemúriai nő anyja álmomban jelentkezett.

Kryon azt tanítja, ha elakadsz az életedben, tedd fel a kérdést, "mit kell tudnom az adott helyzetben", aztán csak csendben várj. Intuíciónk, ez a finom női energia tudja a dolgát, elvezet a válaszhoz.

Ahhoz, hogy kellően intuitívak legyünk, harmónia kell. Birtokában kell lenni a nektárnak, az amritnak, ami maga a hűvös, női holdenergia.

Ez a lemúriai nő sajátja.

Van, hogy könnyebbnek látom a világot és van, hogy nehezebben mennek a dolgok. 

A tudatosságon van a fő hangsúly.

Sokat dolgozom magamon. Valaki azt mondta erre, -  azt mondod dolgozol magadon, a dolgozás szóhoz a nehézség fogalma társul.

A munka nem mindig kell, hogy nehéz legyen. Egyszerűen csak valakinek el kell végezni. Az tudja, aki tudatos. A tudatosság egy teret nyit. Lelkileg könnyebbé teszi azt, ami a nem tudatos embernek nehéz. Persze neki sem olyan könnyű, de az eltávolodás, a rálátás segít.

Például, mikor az emberi létből már kifelé menő korú szerettedet beszélgetésetek során sírni látod a gyermeki énje sérülése miatt. Még nem gyógyult be az a seb, amit gyermekként elszenvedett. Mert a szabadnak születettet elválasztották a számára egyetlen szeretet forrását jelentő anyjától, mert nem látja még most sem, az akkori helyzet pozitív miértjeit. 

Itt kell a tudatosság, ami teret nyit a sérült emberben, majd lassan beáramlik tudatába az elengedés, megbocsátás gyógyító energiája.

A multidimenzionális lét néha nehéz. Látni, érezni mások kimondatlan gondolatait, érzelmeit. 

Ramana Maharsi olyan egyszerűen fogalmazott a kérdésre, - Hogyan bánjunk másokkal? - Nincsenek mások.

Egyek vagyunk.

TAT TVAM ASI

A nőiességről.

Akkor vagyunk szépek, amikor elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Azt, amit egyrészt hoztunk lelkünkben, és azt, amit kaptunk apáinktól és anyáinktól örökül.

Van, hogy könnyű az elfogadás, van hogy nehezebb. Egy "Démétert", talán még boldoggá is tesz kerekedő csípője, anyaságának látványossága, míg egy "Afrodité" ilyent nehezebben fogad el.

Korral változunk, bölcsebbek is leszünk. Elfogadjuk, hogy a szépség egyfajta harmónia, a belső kisugárzása. A szépség önmagáért a szépségért van. Esztétikum, mely pezsdítően hat ránk, környezetünkre.

Ha, a szépség önmagáért van.. 

De, ha nem saját, belső megelégedésünket szolgálja a szépség, ha más előtt akarunk csillogni,  akkor az egó fátyla porral hint be, s eltakarja igazi ragyogásunkat.

Túlzott hiúság, rútság.

Ha bizonytalanok vagyunk önmagunkban, ha önbizalom kell, kérdezzük meg Csillaganyát, - mit kell tudnom az adott helyzetben?

Ő majd felel. A Csendben.

 Namaste

Életöm

Otthon jártam, Dunafalván.

Testvéremmel, Pistivel  meglátogattuk a 86 éves unokanagynénénket. Egyrészt tiszteletünket tettük a még élő apai felmenőinknél, másrészt tudakozódtunk gyökereink felől.

Vannak megválaszolatlan kérdések.

A mi szüleink, nagyszüleink sokszor tartották a szájukat, jobb volt dolgokról nem beszélni..., ment is minden a szőnyeg alá.

- És mond Erzsi néni, milyen volt az én nagyanyám? - kérdeztem. Jajj, életöm, hát szép volt! Édösapám mindég azt montta, te lyányom olyan szép vagy, mint Kató nenéd.

Megmosolyogtatott Erzsi néném válasza. Valahogy nem pont ezt a választ vártam, mikor nagyanyámról, az ő édesapjának húgáról érdeklődtem, de beértem ezzel a válasszal.

Apai nagyanyámat csak egy, az apu fiókjában megbújó homályos, valamint a temetői porcelán képe alapján ismerem.

Tudom, mert tudnom kell, hogy dolgos, kétkezi asszony volt.

Mikor unokabátyámtól kérdeztem felőle, ő azt mondta róla, hogy nagyon jószívű, szeretetteljes asszony volt.

Aztán anyutól is voltak ismeret morzsák róla. Csak morzsák, mert, ahogy '54-ben anyám jött a családba, mamám pár hónap múlva ment.

Összeraktam hát a képet, arról az ismeretlennek hitt asszonyról, akivel egyszer álmomban egy úton ballagtam a szigeti, kenderrel szegélyezett földes úton. Ő mezítláb, egyszerű ruhában, én pedig kicsit távolabb tőle, mint a szemlélő.

Most ezt elmeséltem Erzsi nénémnek.

- Eljött hozzád életöm, - mondta, majd hozzátette -, borsózik a bőröm, ahogy meséled.

Ez az álmom a tudatból jött.

Igen, a buddhi dolgozott, a magasabb értelem. Megmutatta, hogy nagyanyám minden sejtemben, érzésemben, vágyamban benne él, s, hogy ismeretlenül is nagyon jól ismerhetem.

Aztán hazaérkeztem.

Dóri megkért, menjek hozzájuk többször, legyek Leventével, míg ők a kertépítéssel, és annak dolgaival vannak elfoglalva.

Kis "életöm", Levente három hét múlva egy éves. Nyolc fogacskája van, amit este fürdéskor  megmos az anyukája. Sika-sika - mondja Dóri, mire Levente nyitja a száját, tartja fogacskáit.

Nem lehet elég korán kezdeni a fogak védelmét, írom nagyon mosolyogva.

Még szopizik, de már eszik minden darabos ételt, amit ilyen korban ehet egy gyermek.

Érthető szavakat mond, lassan elindul, pá pát integet, és huncutkodik. Szemmel láthatóan nagyon szereti a zenét, különösen a house-t. Apukája szegre is akasztotta a basszusgitárját, mert az nem arat most akkora tetszést Leventénél.

Vissza a természethez

Nem régen még az udvaron élveztem a napsütést, majd egyik pillanatról a másikra be kellett menekülnöm a viharos szél elől. Fentről a szobából figyelem, ahogy süvít, tombolva tépi az erdő fáit, azok pedig hajlongva nyögnek alatta. Az erdőből kiérve forgószéllé alakul, emeli a port magasba, majd, mint Isten a kegyét vesztett embert, visszahullajtja azt ismét a földre. Dühöngve cibálja az emberek haját, ruháját, akik miatta sétájukat menekülőre vették.

Gondolatom is száguld a széllel, már egészen máshol járok. Eszembe jut mai álmom, melyben Emike eltévedt. Még ocsúdás közben fogalmazódik meg bennem, állapítom meg, hogy Emike nem is eltévedt, hanem  a lelkét vesztette el. 

Annyira eltávolodott belső lényétől -, a vadóctól, aki egykor gyerekként gondtalanul 

bújó-fogócskázott, az erdőben a srácokkal bunkert épített, haverokkal lógott, biciklizett, robogózott, akinek kibontott szőke haját borzolta-,  kacagását fújta a szél -, hogy kis anyukaként megfáradt lett, szinte depresszióba esett. 

Senki sem értette, mi történt vele, hiszen megvolt mindene. Jó férj, luxus lakás, -autó, -utazások, télen síelés, nyáron tengerpart, év közben világvárosok, nagy baráti társaság, partik...

Mindegy is, hogy ki Emike, mert ő, bennünk nőkben sokunkban ott él. 

Nekünk nőknek nem szabad elveszíteni lélekben a kapcsolatot a Földdel, a Földanyával, hiszen minden szívdobbanásunk, minden teremtésünk egy vele.

 De nem csak a nőknek, mindnyájunknak vissza kell találni a természethez!

Teremtett világunkat áthatja a szellemi. A formaszellemek az isteni terv végrehajtói itt a Földön, 

kapcsok a szellemi és fizikai lét között. Ők alkotják körülöttünk az érzéki világot.

Ki ne hallott volna már manókról, faunokról, tündérekről, koboldokról, sellőkről, elfekről, sőt akinek fejlett az éterikus látása, már láthatta is őket -, sokszor épp a gyerekek ezek -, egy másik dimenzióban. 

Azért lényeges tudni létezésükről, hálával lenni irántuk, mert világunkat segítik teremteni, értünk vannak itt a Földön. Érzéseink, és belső képeink által kommunikálhatunk velük. 

Leginkább, azért írok most erről a témáról, mert életünket sok tekintetben megbénította egy vírus.

Tudnunk kell, hogy minden kivágott fával a fa formaszelleme, egy faun, aki irányítja a gyökerek a törzs, a lombozat kialakulását, homeless, hajléktalan lesz. Láthatjuk mivé válik egy hajléktalan...

Nos, az elementálok, ha nem tudják elvégezni feladatukat, ártó erőkké válnak. 

Ezek a földelementálok környezetünkben, mint vírusok, bacillusok, paraziták jelennek meg. 

Külsőleg földrengéseket okozhatnak, a vízelementálok árvizeket, a levegő szellemei szélviharokat, a tűzé pedig tűzvészeket okoznak. Ezek egyben mind tükrei is az emberek negatív érzéseinek.

Ne gondoljátok, hogy olyan jó a fantáziám, hogy mindezt csak én találtam ki...

Nagy a felelőssége mindnyájunknak.
A természetben járva rájuk kell hangolódni. Meglátni minden fűszálban, virágban, madárban, rovarban azt azt erőt, mely a maga intelligenciájával az egész-s-ég-es Földért cselekszik.

Talán érdemes elolvasni Wass Albert; tavak és erdők könyvét.


Egy régebbi írásom a lélek és a természet kapcsolatának fontosságáról: https://magyarkamargit.blogspot.com/2017/06/jolletunk-titka.html

A képek Holly Sierra festményei.

Namaste

A hagyaték

Tegnap történt. Férjem  megérkezett a munkából, kezében egy nagy szatyor gyümölccsel. 

 - Nem kellett volna venned, van még itthon, - mondtam, mire ő -, nem vettem, kaptuk. Egy vevő jött lambériáért, majd kivett a csomagtartóból egy rekesz banánt és egy rekesz narancsot a fatelep dolgozóinak. Azt osztották szét a lányok.

Merő jószándékból hozta.

A nehéz idők megpróbálják az embert. Direkt és indirekt módon. Van aki így-úgy áldozata lesz az eseményeknek és van akik fölékerekednek. Van aki beteg lesz, ezért van aki retteg, és van aki megszólja a maszkot nem viselőket, és van, aki a maszkot viselőket... 

Senkit meg nem ítélve, sőt nagyon is tudatosan, együttérezve viszonyulok az eseményekhez. Csak, ha muszáj, hagyom el az otthonomat. 

Tisztán látom, hol uralkodik pánik, "félek, de dolgozni kell", és hol van az "ez az őrület is elmúlik" higgadtsága.

Hogy mitől vagyok nyugodt, elfogadó, miért "merek" félelem és maszk nélkül menni emberek közé?

A legőszintébb magyarázatot Wass Albert; Hagyaték című regényének bevezetőjéből értheted meg, mely a hitről, a hit erejéről szól.

Egy részlet ebből:

"Cserkészgyerek voltam, 1921 nyarán, megmart a kurtakígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert, nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül aláfittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk a "Lügetes" szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy a tűz égette lábamat, a torkomat félelem szorította és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam  meg rendre.

   Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztánára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt épp akkor.

 - Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! - mondta cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét.

  - Arra már nincs idő - mondta, s odakiáltott a szolgalegényhez -, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!

   Aztán felkötöztek engem a kis hegyilóra, s már vittek is kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatévőnek nevezett volt a nép.

... Mindössze arra emlékszem... egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:

  - Mit tudsz Istenről gyerek?

 S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel:

  - Ő teremté a világot...!

  - Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy  második kérdéssel: - Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?

Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:

  - Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, 'sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj...

Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De amikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre.

 Így valahogy történt.

  

  Telt az idő... Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy csontos mutatóujját.

 - Hát te vagy az, he? Akit a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? ...

   Aztán nagy hangosan, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a "Holló" hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához. 

Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemi életnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket. Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyű ponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélve hallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltem öreg Boldizsárt, a csodatévőt, szénégető kemencéi mellett.

  Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekre se emlékezett. De Kós Károlyra igen.

 - Derék ember őkelme - mondta bólogatva - derék ember... Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól.

 - Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint enyimben az a balta ott, vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk...

   Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, ott a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett...

Dharma* - धर्म - Rend

Fotó: Nicholas Tinelli, Nepál

A hinduk vallásuk alapjául szolgáló elvet szanátana dharmának, (örök rend, vagy örök törvény) nevezik. A dharma hitelességre való törekvés, az élet összhangba hozása olyan magasabb rendű elvekkel, igazságokkal, cselekvésekkel, melyek szeretethez, boldogsághoz, jobb újjászületéshez, vagy akár  móksához, a születés és halál örök körforgásából való megszabaduláshoz vezetnek. 

Aki a dharmája szerint él, az jól él. Életében elégedettség, anyagi bőség van, ami egyáltalán nem jelenti a nyugati világ mértéktelen, egoista, felhalmozó gazdagságát. 

Az elért anyagi javakkal ki tudja elégíteni vágyait, melyek uraltak. Az emberi vágyak ugyanis határtalanok. Ez különösen igaz a nőkre, egyszerűen azért, mert ilyen a női lélek felépítése.

Aztán kielégülve vágyainktól, meglátva és elfogadva egy magasabb rendezői elvet, a szellemiek szerint, a mulandó értékektől megszabadult lélekkel éljük az életünket.

Ez egy védikus életút.

Aki nem követi a dharma útját, számtalan akadály gördül az útjába. 

A kérdés az lehet, hogy miként találjunk rá saját dharmánkra?

Mi "nyugati" emberek nagyon elszakadtunk a természettől. Mértéket, és értéket vesztettünk Nincs olyan lelki vezetőnk, gurunk, aki akár napi szinten jó tanácsadónk, vezetőnk lehetne. 

Vagy mégis? 

Olvasva a Bennünk élő isteneket, válaszokat találunk. 

Jung szerint meg kell találni a bennünk élő gyermeket. Meg kell keresni, befelé kell menni magunkba. Vissza kell menni a gyermekkorunkba. Mit szerettünk csinálni? Mi volt az, ami örömmel töltötte el azt a gyermeket? Mi adott neki enyhülést, megnyugvást, békét, ha bármi érte a világban?

Jean Shinona:

... az istenek ismerete csak egy eszköz arra, hogy hitelesek lehessünk, értéke abban rejlik, hogy azt tudjuk mondani: "Ez fontos nekem" és ez alapján cselekszünk is.

...nem kell ismerned a mítoszodat (archetipus), az a fontos, hogy éld meg.

Hogyan?

A következő párbeszédben Joseph  Cambell  mítoszkutató elmondja nekünk:

- Hogyan ismerheti meg valaki saját mítoszát? - ... Cambell maga is egy kérdéssel válaszolt:

- Hol érzi ön a legnagyobb harmóniában magát, és mi az ön számára a legnagyobb boldogság?

- Nem tudom, nem vagyok biztos benne.

- Találja meg - mondta Cambell. - És kövesse azt!

" A harmónia nem más, mint a jó úton haladni, olyan munkát végezni, ami leköt, ugyanakkor összeegyeztethető személyes értékrendünkkel is, ráadásul még tehetségünk is van hozzá. Harmónia az, amikor együtt vagyunk partnerünkkel, barátainkkal, (vagy éppen egyedül), vagy együtt vagyunk állatokkal, vagy a természettel, egy bizonyos városban élünk, vagy vidéken, és amikor az az érzésünk, hogy minden a helyén van. Harmónia az is, ha nagy fájdalmat érzünk. A harmónia gátlásoktól mentes, öntudatlan sponteneitás, mint a kitörő nevetés, és az előtörő könnyek. Harmóniát ott találunk, ahol a viselkedés és a hit összeér, ahol a belső archetipikus és a külső élet egymás kifejeződései, valamint amikor hűek vagyunk önmagunkhoz... Ilyenkor azt érezzük, hogy amit csinálunk, akármennyire átlagos is, megszentelt. Ilyenkor érezzük meg, valami isteninek vagyunk a részesei, ami bennünk és mindenhol jelen van."

Forrás: Jean Shinona: Bennünk élő istenek

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Dharma_(vall%C3%A1s)
**https://www.symbolonintezet.hu/szimbologia-a-tankerek/

Namaste

Fél-elem és egy-s-ég

Arra ébredek, hogy köhögnöm kell. Szárazon. Öntudatlan, ösztönös első gondolatom, érzésem a félelem. De valaki belülről látja mindezt. Ez csak az elme játéka! A FÉL-ELEM, most erősebben itt van a közös tudatmezőben.

 A LÁTÓ a pillanat töredékrésze alatt megszólal: ERŐS, EGÉSZ-S-ÉGes VAGYOK!

Egy mély lélekzet, SZO-HAM. Érzem, hallom a mantrámat.  Az vagyok én.  

Öntudatomnál vagyok. Felülök. Csak egy korty víz és már minden rendben.

A hála, s az együttérzés gondolatával merülök vissza  a tudattalanba.

Kertmeditáció

Figyelem a kerítésünkre szállt szajkót. Többször körbekémlel, - igen óvatos madár, - majd leszáll a madárfürdetőbe. Előbb iszik, aztán fürdik. Közben le-lerázza magáról a vízcseppeket. Láthatóan élvezi amit csinál. Valamit észlel és huss, már tova is száll az erdőbe.
Kicsit később megint hallom a víz csobogását, szárnycsapkodást. Vigyázva kilesek a télikertből. Egy feketerigó.
Ha elrepül, megyek, kimosom, teszek bele friss vizet, - határozom el, - mert ez még a téli hó, s benne még az őszi elhalt levelek. Aztán kicserélem elől is az itató vizét, amihez inkább csak a macskák  járnak.

Jutalmam egy újabb kis jövevény, egy széncinke. Hosszasan fürdőzik. Az ő öröme az enyém is.  Gyermekien, mosolyogva bámulom. Belefeledkezem a pillanatba. Kis idő elteltével leszáll kedvenc madaram a balkáni gerle. A téli etetéskor kihullt, s azóta kihajtott gabonaszemeket szedegeti. Fent a villanydróton sorára vár egy örvös galamb.
A júdásfára egy szajkó száll. Letör egy ágat, s viszi magával. Fészket épít.
A következő érkező egy kis cinege. Csőre teli apró tollakkal. Ő csak megpihenni jött. Már repül  is gyorsan leendő fészke felé...

Visszavonhatatlanul itt a tavasz.

ÉBRED A VILÁG.

Namaste