Arra ébredek, hogy köhögnöm kell. Szárazon. Öntudatlan, ösztönös első gondolatom, érzésem a félelem. De valaki belülről látja mindezt. Ez csak az elme játéka! A FÉL-ELEM, most erősebben itt van a közös tudatmezőben.
A LÁTÓ a pillanat töredékrésze alatt megszólal: ERŐS, EGÉSZ-S-ÉGes VAGYOK!
Egy mély lélekzet, SZO-HAM. Érzem, hallom a mantrámat. Az vagyok én.
Öntudatomnál vagyok. Felülök. Csak egy korty víz és már minden rendben.
A hála, s az együttérzés gondolatával merülök vissza a tudattalanba.
Kertmeditáció
Figyelem a kerítésünkre szállt szajkót. Többször körbekémlel, - igen óvatos madár, - majd leszáll a madárfürdetőbe. Előbb iszik, aztán fürdik. Közben le-lerázza magáról a vízcseppeket. Láthatóan élvezi amit csinál. Valamit észlel és huss, már tova is száll az erdőbe.
Kicsit később megint hallom a víz csobogását, szárnycsapkodást. Vigyázva kilesek a télikertből. Egy feketerigó.
Ha elrepül, megyek, kimosom, teszek bele friss vizet, - határozom el, - mert ez még a téli hó, s benne még az őszi elhalt levelek. Aztán kicserélem elől is az itató vizét, amihez inkább csak a macskák járnak.
Jutalmam egy újabb kis jövevény, egy széncinke. Hosszasan fürdőzik. Az ő öröme az enyém is. Gyermekien, mosolyogva bámulom. Belefeledkezem a pillanatba. Kis idő elteltével leszáll kedvenc madaram a balkáni gerle. A téli etetéskor kihullt, s azóta kihajtott gabonaszemeket szedegeti. Fent a villanydróton sorára vár egy örvös galamb.
A júdásfára egy szajkó száll. Letör egy ágat, s viszi magával. Fészket épít.
A következő érkező egy kis cinege. Csőre teli apró tollakkal. Ő csak megpihenni jött. Már repül is gyorsan leendő fészke felé...
Visszavonhatatlanul itt a tavasz.
ÉBRED A VILÁG.
Namaste
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése