Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.

A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 

Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.

Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 

Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.

A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.

Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.

Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.

Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.

A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.

- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 

S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.

Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 

Namaste

Szatszang után

"Ha két ember a Legfelsőbbről beszélget, az már szatszang." - egy indiai bölcs

Alig pár perce, hogy befejeződött a szokásos szerda esti szatszang* Maharishi Bhramanandával.
Kitárom az ablakot. - Ah, micsoda akác illat, milyen kellemes a levegő és milyen csodálatos az ég! Gyönyörű kék, s rajta komplementere, a narancs, a csak nem rég lenyugodott  Nap fénye. És ott van csillagom a Vénusz, az esthajnalcsillag.

Repülőgép úszik a képbe, majd rövidesen egy másik is. Nem régen szállhattak fel, még húznak felfelé.
Egy hatalmas szarvasbogár repül a fenyő előtt. Egy hím, felismerem nagy szarvairól. Aztán még egy-két fészkére siető rigó. És már repkednek az esti útjukra indult denevérek.

Az erdő csendesen susog.
Tekintetemet az égről egy, az erdőszélén tekerő biciklis vonja a földre.

Micsoda nyugalom, csend és béke.
Ahogy kívül, úgy belül.
Kifejezhetetlen a hálám.

Mesterünk azt kérte, hogy lefekvés után tízszer mondjunk köszönetet és hálát. Ma önmagunknak. Behunyt szemmel.

Így könnyebb találkozni az Istenséggel.

 Namaste

*Szat - igazság, Szang - társaság