Mottó: A jó élet nem pusztán jó ételt, jó ruhákat és jó hajlékot jelent. Ezek nem elegendőek.
Jó indítékra is szükségünk van: együttérzésre, dogmatizmus és bonyolult filozófia nélkül -
egyszerűen annak a megértésére, hogy a többiek a testvéreink...
Őszentsége a 14. Dalai Láma
Készülök az általános iskolai találkozónkra. Napok óta reggel akkora a köd, hogy szinte csak az orrunkig látni. Az utazásomat illetően vacillálok, hogy induljak péntek délután, vagy hagyjam szombat reggelre. Bízva a teremtőben, marad a szombat. Majd csak feloszlatja a ködöt.
Így is van. Szombaton reggel nyolc órakor még sejtelmes a táj, de elhagyva a várost, a Nap lassan áttör a párán, melege eltakarítja a ködöt. Ennek ellenére tartom a lassú tempót. Nem sietek. Csodálom az őszi táj sokszínűségét, szépségét, a vidéki Magyarországot.
A gyökereimhez köt.
A földeken gépek aratják a kukoricát. Másutt látom, hogy a káposzta szépen megtisztítva, már hatalmas kupacokba rakva várja a betakarítást. Délebbre, Kalocsa és környékén a fűszerpaprika hazájában szüretelik a gyönyörű érett, piros paprikát. Maradjon még jó idő nekik a betakarításra, - kívánom magamban, mert tudom, akkor lesz finom édes a paprikaőrlemény, ha szép napos az ősz. A környékről, Bátyáról veszem hosszú évek óta a főzéshez való őrölt csemegepaprikát. Persze veszek ilyenkor egy fürt felfűzött cseresznyepaprikát, fűszerpaprikát és egy fonott fokhagymafüzért is, mert ezek szerintem a magyar konyha elmaradhatatlan ízei és díszei.
Sükösdre és Csanádra érve a villanyoszlopok tetején az üres gólyafészkek. Hogy szeretem nézni tavasszal, mikor megérkeznek ezekbe a gólyák!
Tudom visszavárják lakóikat.
Tudom visszavárják lakóikat.
Minden település fellobogózva. Nemzeti ünnepünk közeledik.
De valami belepiszkított végig a képbe. A lobogók alatt mindenütt ugyanaz a plakát.
" Ne hagyjuk szó nélkül!" Tudjátok, a bevándorlás politika.
Ne hagyjuk szó nélkül! Mert éppen most van 41 éve annak a felkelésnek, amikor magyar egyetemisták utcára vonultak a II. Világháború vége óta Magyarországot megszálló szovjet erők ellen. Pár nap után, ezt az egész országra kiterjedő felkelést szovjet tankokkal leverték. A megtorlások elől ekkor százezrek kényszerültek azonnal elhagyni hazánkat. Éppen csak egy hátizsákkal. Sokszor ebben a hátizsákban semmi egyéb mint egy pici gyermek!
A Vasfüggöny pár napig megnyílt, az osztrákok segítették, befogadták a magyar menekülteket.
A párhuzam egyértelmű.
A menekültek ezrei nem jószántukból hagyják maguk mögött otthonaikat.
Ennyi. Mert, ahogy apám mondta: " Családi asztalnál nincs helye politikának!"
De mégis! Együttérzésemnek hangot kell adjak! Egy történetet osztanék meg veletek, ami
ott történt, annál a déli határnál, ahol sok korombeli dobbantott, (ahogy neveztük finoman a disszidálókat) egy szabadabb világ reményében.
Ez év elején történt.
Hódunánál a befagyott Öreg-Dunán, zöldhatáron átjutott hazánkba egy pár menekült. Bujdosva eljutottak Dunafalva határáig. Ott bementek egy elhagyott tanyára, tüzet raktak, hogy megmelegedhessenek. Azt tudni kell, ahhoz, hogy a Duna befagyjon, napokig komoly mínusz tízen- fokoknak kell lenni. Szóval tüzet raktak, amit egy másik tanyáról megláttak és jelentették a rendőröknek. Semmi rossz szándék!
Megkezdődött a keresésük. Először kutyák nélkül, majd kutyákkal... Aztán valahol a Duna parton egy bozótosban rájuk találtak. A töltésoldalba sorba kifektették őket, majd átvizsgálás után felállhattak. Kaptak meleg teát, majd meleg autóban menekültszállásra vitték a szerencsétlen embereket.
Ne gondolja senki, hogy ez nem elsősorban szánalmat keltett a falu népében! Együttérzést!
Mindezt átélni egy jobb világ reményében?!
Mottómat nem véletlenül választottam éppen Csenrézitől, a dalai lámától, hiszen Őszentsége is menekült. Máig tibeti menekültként él az indiai Dharamszalában.
Egyébként az osztálytalálkozó jól sikerült! Örültünk egymásnak. Öröm volt meghallgatni egymás eddigi életútját, hallani, látni hogy jól vagyunk!
