Meghittségben ültünk egymás mellett. Csak néztem törékeny lényét a szép, ünneplős pulóverében.
-Tudod, olyan fázós vagyok és ez jó meleg, miért tartogassam... - mondta.
Néztük a kézimunka szép mintáját. Elhatároztam, hogy én is megkötöm.
Simára fordított, fordítottra sima, ez a kedvenc mintám a rizs és kezdtem papírra vetni a leszámolt szemeket....
-Várjál csak, hozok be fonalat csinálj próbakötést - és már "szaladt" is.
Csak ültünk egymás mellett. Én kötögettem, néha megemeltem könnyű karját, hogy leszámoljam a mintát és közben beszélgettünk, csak Isten tudja már, hogy miről.
De nem is az volt a lényeg. Hol van a beszéd attól, amit az ember a JELENLÉTével mond el...
Aztán egy napsütéses januári napon, ebéd előtt még felhívta a szintén 9o éves barátnőjét, majd letette a telefont és hahhh... Abban a pillanatban a Nap képében Krisztus pille könnyű lelkét magához emelte.
Nem tudott nem a Fénybe menni...
Azon a napon érte szólt a déli harangszó. Nem csak Bólyon és Dunafalván, hanem Délvidéken és Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben, Burgenlandban és még azon is túl a Schwarzwaldban, a Duna forrásvidékénél, ahonnan őseink származnak.
Ha azt kérdezed mit éreztem a hír hallatán?
Csendesen zokogtam. A könnyektől lélekben könnyebb.
Nehéz szavakba foglalni mi van bennem. Egy részt van egy nagy űr. Fizikai síkon.
Más részt viszont állandóan érzem jelenlétét, nincs az az érzésem, hogy elvesztettem. Abban a belső Csendben ami bennem van, folyamatos adás-vételben vagyok vele, látom magam előtt mosolyát, hallom hangját, érzem szerető ölelését.
Mély hálát érzek iránta és érzem, hogy a köteléket mely köztünk van, elszakíthatatlan.
Csak az élet véges, a lélek örökké él.
Valahol azt olvastam, hogy az a jó szülő-gyermek kapcsolat, ahol a szülő feltétel nélkül ad, a gyermek pedig hálásan elfogad.
De tudjátok, ha egy gyermek igazán, lelki értelemben is felnő, akkor már ő is tud adni, a lelki jelenlétével, a hálájával.
A Nagy Rendező finoman rendezett.
Milyen érdekes a sors. Azt gondoltam (egoÓÓÓÓÓÓÓÓÓ) azért megyek jógaoktatónak, hogy felszabaduló időmet hasznosan eltöltsem. Micsoda illúzió volt ez.
A Rendező amikor a jóga ösvényére terelt pontosan tudta mit kapok a jóga és filozófiája által.
Hogy megértem azt a lelki kifinomultságot, azt az érzékszerveken túli érzékelőt aki Én Vagyok és ez, majd édesanyám halálakor átsegít a ránk váró lelki nehézségeken!
Nővérem viselte évek óta édesanyám gondját. Most, miután egy-két nap alatt a hivatalos formaságokat elintéztük éreztem, hogy nagyon nehéz Őt magára hagynom a temetés előtt, az üres szülői házban...
Együtt kerestük a vigaszt. Megbeszéltük, hogy ezután tudatosan belül kell megélnünk az együttlétet édesanyánkkal.
Még azon a napon lelki vigaszként az alábbi sorokat kaptuk egy r.k. hittanító és kántor barátnőnktől:
Ne sírj, mert szeretsz engem
"A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem." (Szent Ágoston)
