Mottó: "Csillagom révészem
Vigyél által a vízen
Otthonom ott lészen,
Ahol vagyon az Isten." magyar népdal
Megfogadtam a tanácsot, a reggeli jógázás után maunát* tartottam.
A csend, vagy mauna egy befelé figyelési technika, az elme visszavonása a külvilágtól. Ebben az állapotban ráláthatunk a bensőnkben zajló folyamatokra, megfigyelhetjük és tudatosíthatjuk gondolatainkat, érzéseinket. Ez az állapot segít uralni az elmét. Akarom ezt a gondolatot? Hagyom, hogy eluraljon az általa keltett érzés, indulat? Hasznos ez számomra? Előre visz, vagy netán lehúz? Ha észreveszem, hogy negatív az irány, egy mély kilégzéssel útjára engedem, tudatosítva, hogy nem szolgálja mentális és lelki egészségemet. Ez nem egy kontroll, hanem egy flow, egy állapot, melynek lényege az önmegfigyelés az érzékek külvilágtól való visszavonása által. Ez szanszkritül ( प्रत्याहार) a pratjáhára**.
Beléptem az erdőbe.
Egy mókus,- meglátva engem-, hirtelen felkapta az ösvény mellett lévő nagy csomó kutyaszőrt, és felfutott egy fára. Pillanatok alatt, már vagy tizenöt méterrel a fejem fölött volt. A fa magassága adta biztonságban megállt, kidugta a fejét, lenézett rám. Még maradtam. Érdekelt merre veszi útját. Nem mozdult. Pár lépéssel tovább mentem, kicsit megbújtam. Akkor mozdult. Kezdte a szőrt begyűrni a kis pofájába. Így szabadabbá váltak a melső mancsai, vett egy nagy lendületet, majd ágról-ágra és fáról-fára ugrálva eltűnt a szemem elől. Vitte fészkébe a meleg almot.
Akárcsak az erdő, ő is készül téli álmára.
Tanít a természet. Az ősz az erőtartalékolás, a begyűjtés, a tél a begubózás, befelé fordulás ideje.
A természetben élő, dolgozó emberek napjait nem a naptár szabja meg, hanem a Nap járása, az időjárás. A természet megmutatja mindennek az idejét. Nem kell órát átállítani nyáron, mert a Nap korábban kel, a kakas korábban kukorékol, a természetben élő, dolgozó ember korábban indul munkára..., mert a természettel harmóniában él.
Szóval a lombjukat hullató fák, a vackát télire előkészítő mókus, és jómagam; a november eleji ünnepkör hatására; befelé fordulunk.
Ahogy a fák energiáikat visszahúzzák, úgy merülök én is gyökereimbe.
Felmenőim már túl vannak a nagy vízen. Apám már amott vadászik az égi mezőkön, anyám ott táplálja égi virágait, s higgyétek meg, én itt érzem ezek áldott gyümölcseit.
Alázatot tanított ez az Ősök napja, s a Mindenszentek. A "nyugati világban" nem beszédtéma az elmúlás, mert az félelmetes, sötét, nehéz a föld súlya, s kimondom, férgek, és kukacok...
De, ha nem is hiszünk a feltámadásban, a lélek halhatatlanságában, a transzcendensben, hinnünk kell az átváltozásban. A "porból lettünk, porrá leszünk" -ben. Hogy testünk az enyészeté lesz, de ez egy bizonyos szinten táplálja azt, ami addig táplált, a földet. Hogy felettünk, sírhalmunk felett virágok fognak nyílni.
És itt tanultam alázatot én, aki évente csak párszor vagyok szüleim, felmenőim sírjánál. Nem csak mert messze élek, hanem, mert ők a szívemben élnek örökké, - az élet megy tovább, elég a síron a koszorú, a gyertya.
Aztán földelődtem. Figyelmem az égből, a lelkiekből anyagiasabb síkra, a gyökerekre terelődött. Valamit csak most értettem meg. A transzmutációt, az anyag átváltozását, hogy mit is jelent a sírokon gondozott virág.
Hogy gyökereik által végül is szeretteinkről gondoskodunk tovább.
*https://satyananda.hu/2008-mauna/
**https://hu.wikipedia.org/wiki/Pratj%C3%A1h%C3%A1ra
