A lágy kenyér

Ez az írás, most csak látszólag rólam szól...

Felújítás után, közben vagyunk a fakereskedésünk irodájában. Elvállaltam a takarítást, mondván időmből kitelik. Nem mintha nem hívhattunk volna valakit, hiszen otthon mindig volt egy mrs. Liptonom, - csak azért nem írom Mabelt, mert ugyan ő a takarító a Csengetett Mylord-ban, de ő rendkívül elesett és az én segítségem nagyon is életrevaló, olyan mrs. Lipton alkat,- aki ez idő tájt csak ritkán jár hozzánk, mert most lányomnak van nagyobb szűksége rá.  

Ezúton is kifejezem hálánkat Magdinak, aki közel 20 éve támasza családunknak.

Szóval, senkit nem akartunk hívni takarítani a sok irat és más egyéb okok miatt, így ma délelőtt dolgozóba mentem. Előbb megetettem az állatokat, a cane corsónkat, Lizyt és Mimikét, a cicát. Nem is cica ő, hanem egy vadmacska! A játék hevében egy pillanat alatt szétharapta és karmolta a kezemet. 

Vagy fél éve, mióta nem dolgozom, most láthattam, hogy a teritoriális harcokban hogy megedződött. 

Szóval a takarítás. Ablak pucolás, csempe tisztítás, felmosás, festék pöttyök vakarása, hiszen tudjátok...

Közben a Rádió 1-en zene szólt a telefonomon. Dél körül Dóri hívott, hogy a Bonjourban van, hozzon-e valamit.

Hozott egy indiai csájt, egy vajas croissant, és egy málnás tortaszeletet. Miután elment, leültem pihenni, enni, majd ment a munka tovább. Aztán egyszer csak egy nagyobb huzat becsapta az ajtót. Általában ugye ez nem olyan nagy gond. De, erre az ajtóra csak a festése után kerül majd fel a rendes kilincs. Szóval belül nem volt kilincs! Gondolkodtam... Telefon kint szól a másik helyiségben, semmi eszköz, amivel megoldhatnám a helyzetet. Mérlegeltem. Bárhogy is lesz, legkésőbb reggel rám találnak. De ahogy ismerem a fiamat, jön rövidesen. Mindig a munkán jár az esze. Vasárnap is gyakran látjuk az autóját a telep előtt. Körbenéz, leltároz, az állatokat rendezi, stb. 

De, ha mégsem jönne, éhes nem vagyok, megfagyni nem fogok, mondjuk melegem sem lesz, az is biztos. 

Folytattam a takarítást. Közben járt az agyam. Eszembe jutott, hogy ugyan kicsi az ablak, de azon épp kiférhetek. Igen ám, de oda fel kell jutnom. Próbáltam a lépkedőről amiről takarítottam, de az alacsony volt, nem volt elég erőm felhúzni magamat. Aztán eszembe jutott, hogy a hűtőről ki tudok mászni. Az ablak alá toltam, arról kimásztam a hátsó tetőre, onnan a targoncára és már a földön is voltam. Előrementem, leültem az irodában. Sírtam. Emlékek jöttek a mélyből. El  kellett engednem a helyzetet. 

Pontosan láttam magamat végig a szituban. Semmi kétségbeesés, vagy ilyenek. 

Ezt hívják úgy: LÉLEKjelenlét.

Felhívtam a fiamat, elmeséltem mi történt. - Jajj, anya! Kimentettünk volna, mert éppen most indulunk Szilvivel oda...

Még együtt voltunk ott egy ideig, majd hazamentek és én is hazajöttem. 

Egyedül vagyok itthon, a férjem szicíliai motortúráról van úton hazafelé.

Lefürödtem, majd készültem vacsorázni. Reggel vettem friss, ropogós fehér kenyeret, finom muskotályos szőlőt, őszibarackot. Ezt kívántam enni. Lágy, vajas kenyér gyümölccsel. Olyan régen ettem ilyent. Vágtam a férjemnek vett fehér kenyérből, megmostam a gyümölcsöket, szépen az asztalra tettem és leültem vacsorázni. 

Ahogy ettem ezt az egyszerű, paraszti ételt, messze repültem térben és időben. 

Egyre nehezebben csúsztak a falatok a torkomon. 

-Tudjátok! Ilyenkor, és ezért szoktak a pohárhoz nyúlni az emberek! Amikor nehezen csúszik le valami a torkukon! Mikor már nem tudják lenyelni ami történik velük!

Nem, én nem nyúltam pohárhoz! Ezt csak megemlítem, hogy tudjátok, hogy a lelkileg gyengébb emberek ezért nyúlnak sokszor pohár után...

Súlyos könnyek az arcomon. Engedtem őket. A mátrixban semmi sem történik véletlenül.
Tudatosnak kell lenni az érzéseinket illetően!

Lélekben ott voltam az apámmal 2005-ben, mikor, - ahogy Ő mesélt róla, -  a "kádbetegsége" volt. 

Az úgy történt, hogy már vagy 25 éve egyedül élt, soha nem történt vele olyan, amit nem tudott volna kezelni. Erős volt szellemileg, lelkileg és fizikailag is. De 2005 őszén, egyik este beült a fürdőkádba és mikor ki akart onnan jönni, nem tudott. Nem volt rá képes! 

Másnap dél körül az ebédet kiszállító gondozó szólt a polgármesternek, hogy Józsi bácsi nem nyitott ajtót, pedig nem jelezte, hogy elmegy valahová. 

Rátörték az ajtót. Mentőt hívtak. Addigra a testvéreim is leértek Bajáról. Pisti testvérem a karjaiban vitte a mentőhöz. Azt mesélte, hogy az addigra halálosan kimerült, átfagyott apám azt mondogatta neki - fiam még nem halok meg, még nem halok meg. Látott Ő mindent. A félelmet a gyermeke szemében, hogy elveszíti az apját.

Még egy évet élt ezután az eset után. A következő év tavaszán, mikor egyszer  meglátogattam, külön kérése volt, - kislányom én a saját ágyamban szeretnék meghalni. 

A nővérem volt az, aki ezt megadta neki. Bezárta Baján a "Mentatár" ajtaját, nem törődött azzal, hogy mi lesz, ha nem lesz bevétele, ő haldokló apja mellett töltötte az utolsó heteket.

Aztán 2008. Bólyba repített az emlékezés. A 87 éves tántim mellé, aki bement a fürdőszobájába, majd a rossz kilincs a kezében maradt, és nem tudott kimenni onnan. Másnap reggel a szomszéd Györgyi látta, hogy Emma néninél még nincs felhúzva a roló, gond lehet, hát betörtek hozzá. 

Neki nem voltak gyermekei, (ha csak nem mi négyen, a húga gyermekei), mert vallásháborút hirdetett az édesanyja, így nem mehetett hozzá 8 vagy 9 évig Sanyi bácsihoz, későbbi férjéhez, mert az református volt. Közben elszálltak az évek, idősek lettek a gyerekvállaláshoz.

Emma tántinak nővérem és anyám viselte gondját a haláláig, ami ezután az eset után kb. fél évvel következett be.

Édesanyám nem maradt egyedül, a nővérem lehúzta a gyógynövény üzletének a rolóját, és utolsó évét, éveit vele töltötte.

A legnagyobb hálám ezért Neki szól.

Ne hagyjátok egyedül a szüleiteket! A társadalom szerveződése tehet róla, úgy alakította, hogy külön élnek a generációk. Ritka a nagycsalád, ahol három, akár négy generáció együtt él. Pedig ez egy szükséges jó. Valahogy vissza kellene ezt csinálni. Persze nem könnyű a városokban, a panelekben. De a falvakban sem, ahol nincs munka, a fiatalok elhagyni kényszerülnek szülőhelyüket, otthonaikat.

Nem rólam szól ez az írás! Bízom Teremtőmben! Ő tudja, mit kell még megtapasztalnom ebben az életben, mielőtt magához szólít.

De ti, fiatalok és korosabbak, ne hagyjátok magára az idős szüleiteket!

Szeressétek magatokhoz Őket! Bármily' módon!