Mottó: "Az, hogy valaki milyen messze jár az isteni igazságtól, könnyen levezethető abból, ahogy bánik az őt körülvevő emberekkel és világgal." Bakos Attila
A vízi VB kapcsán jutott az eszembe... nem rég', egy előadáson hallottam ezt, a közelmúltban történt esetet: meghívásra hazánkba, a Pilisbe érkeztek mexikói sámánok és miután átadták és átvették a vendéglátóikkal egymás tudását, energiáját, az utolsó napok egyikén váratlanul felkerekedtek és elutaztak.
Utóbb kiderült, Budapestre.
Hívta őket a Duna, helyesebben mondva Iszter,* az istennő. Mint mondták, csak álltak a Duna felett egy hídon és hallgatták kiáltását. Panaszolta, hogy kihasználják. Hajóznak benne, szennyezik, száguldoznak felette a hidakon, zaj van felette, miközben ő életet ad, táplál.
Hiányolja a felé fordulást, a neki járó tiszteletet.
Ugye értjük miről van szó...?
Ha valaki mindig csak ad és nem kap, az mínuszban van. Egy idő után kiapad, kiszárad. Láttunk ilyent már a világ folyásában...
Mióta hallottam ezt a történetet, még tudatosabb vagyok ez ügyben. Sokszor gondolok szeretettel és hálával erre a csodálatos, nemzeteket összekötő folyamra. Végiggondoltam, mennyi mindent adott nekem, mennyire szerves része az életemnek.
Édesapám Duna menti ember, édesanyám ősei pedig a Dunán ereszkedtek a Fekete-erdőtől, Baranyáig.
Felidézem szülőházamat, az erdészházat Sárosban, melyet csak egy töltés választott el a Dunától, ahová anyám sokszor járt az akkori idők szokása szerint családjára mosni**, majd Dunafalvát, ahol teltek gyermek- és kamaszéveim. Mosolyogva gondolok nyarainkra, mikor reggeltől estig a Dunán lógtunk. Napközben többször felsétáltunk a part mentén, - az ott lévő tanyák gyümölcsfáinak megdézsmálásával csillapítottuk éhségünket, - majd csak ráfeküdtünk a vízre, vagy egy épp ott úszó uszadékfát tutajnak használva leereszkedtünk. Emlékszem a kemény telekre, amikor szánkózni mentünk a nagy töltésre, és egy-egy jól sikerült csúszás messze bevitt a befagyott Dunára. Majd eszembe jutnak azok az idők, amikor először kellett elszakadnom hosszabb időre szüleimtől, testvéreimtől, a Dunától, mert középiskolás lettem. Élénken látom azt a szőke kislányt, akinek könny szökik a szemébe, ahogy a túlpartról visszanéz kis falujára, s akit még sokszor ringat a komp, miközben átkel a Dunán, hogy megismerjen egy nem mondom, hogy jobb, de új világot.
Középiskolai évek után Pestre jöttem tanulni, és azóta itt élek a fővárosban. A Duna mellett.
A sok év alatt, valami megváltozott kettőnk viszonyában. Míg régebben egy erős fizikai kapcsolódás volt közöttünk, ez kimondatlanul egy belső, lelki kapcsolattá is alakult.
Lelki fejlődésem során megértettem a víz elem szerepét a létezésben. Ez, az az elem, mely befogadó, összekötő, tisztító, bölcsességet és életet adó minőségeket hordoz magában.
Gaiának, mint entitásnak, érzelmi teste a víz, tehát az óceánok, a folyók, a csermelyek, a tavak, az eső, ezért nem mindegy hogyan bánunk ezekkel a környezetünkben.
Ne gondold, hogy csak akkor adsz Gaiának, a vizeknek, ha fizikailag veszel részt valamilyen környezetvédelmi mozgalomban (tiszai PET kalózok, dunai szemétgyűjtő mozgalmak).
Tudatosságunk, szeretetteljes lelki jelenlétünk is lehet áldás környezetünk számára, legyen szó emberi, vagy egyéb kapcsolatokról.
Így remélem, a vízi VB megnyitó és záró ünnepsége a Dunának is szól...
Aztán meg figyelem igen kedves gongos ismerőseim szervezéseit, hátha egyszer tartanak egy pudzsát nem csak a Duna mellett, hanem kimondottan a Dunának, vagy Danunak, Iszternek, Isztárnak az Istennőnek, amin tudom, hogy ott a helyem, lelkiekben egészen biztosan...
Namaste
*
http://csabavezir.blog.hu/2014/03/27/lanc_lanc_eszterlanc_874
**
http://www.szivemcsucskemohacs.hu/esemenyek/18-dunai-mosas-pranje-na-dunavu
http://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/07/folyekony-feny_11.html
