Olyan régóta vágytam menni Palicsra, ebbe a monarchiánk egykor közkedvelt szecessziós fürdővárosába, valamint Szarajevóba, a kis Sztanbulba, így kihasználva, hogy a húsvét négy napos ünnep lett, megszerveztünk egy kis túrát.
Péntek reggel indulás.
A déli határ felé közeledve egyre több az autó. A nyugaton vendégmunkáskodó keletiek már sok éve járják erre zarándokútjukat, most az ünnepek előtt is így van. A határnál feltorlódunk. Ismerős még a régi időkből a helyzet, de most mindössze félóra alatt túl vagyunk az átléptetési procedúrán.
Az autópályán tovább futunk Palicson, hogy először egy rövid séta erejéig meglátogassuk a Vajdaság egy másik gyöngyszemét, Szabadkát.
A centrumban a szép klasszicista Szabadkai Népszínház magasodik, nem messze tőle a felirat: Magyar Szó. Ezek a vajdasági magyarok megtartóerejét adó kulturális helyek és velük itt van Kosztolányi szelleme is a térben...
A belvárosban körben szép ornamentikájú, többnyire a szecesszió jegyeit magukon viselő épületek.
Utcáin, terein sétáló, vendéglők teraszán ücsörgő, szépen öltözött emberek. Idén éppen egybeesik az ortodox és római katolikus húsvét. Érezhető egy csendes, ünnepi hangulat. Nagypéntek van. Csak a gyerekek nevetgélnek hangosan.
Séta közben hallom, az idősebb urak ajkán keveredik a magyar szó a szlávval. Épp, mint egykor ómamám és anyám, akik beszélgetéseik során sokszor észrevétlenül váltottak németről magyarra és magyarról németre. Megmosolyogtat a dolog. Megállok kicsit hallgatózni, mintha csak a mögöttük lévő szobrot, épületet nézném.
Nem hiába mondják, hogy a Kárpát-medence olvasztótégely...
Dél körül érkezünk Palicsra. A ragyogó napsütésben jól esik a tó melletti séta, nem hagyjuk ki a nem messze lévő állatkertet sem.
Időutazunk.
A Női fürdő, a Lujza villa, a Bagolyvár, a Víztorony, a kultúrának helyt adó Vigadó mind a múltszázad elejére, a szecesszió éveibe röpít. Olyan ez a Palicsfürdő, mint egy kis ékkő, nem kopott meg.
A vitorlások, kajakosok, vizibiciklisek szemmel láthatóan élvezik a tó adta lehetőségeket. Sőt a napozni vágyók is a férfi fürdő pallóin.
Délutánra megéhezve az egyik tó melletti étterem teraszán költjük el estebédünket. A felszolgált tradicionális ételekben nem csalódunk.
Minden olyan idilli.
A tó tükre gyengéden fodrozódik...
Naplementekor már a tó melletti szállásunk teraszán ülünk. A bíborra festett ég a passióra, Jézus szenvedéstörténetére emlékeztet...
Reggel Újvidék felé vesszük az irányt, indulunk Boszniába. Csak bámulom a zöldellő bácskai tájat..., a néhol még fellelhető magyar nevű falvakat. Üreg, (Irig), Maradék, (Maradok).
Majd megérkezünk a szerb-bosnyák határra, ahol kb. fél óra sorban állás után átléphetjük a határt és már az első településen megérezhetjük a "másságot" az égbenyúló minaretek és a kendős asszonyok látványával.
A kendő viselete nagyon szép, ősi szokás. Nálunk is hagyománya van, még a szólás is azt mondja, "bekötik a fejét", mikor asszony lesz a lányból.
Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy a fejkendő viselve emlékeztet valamire, vagy inkább valakire. Aki bennünk és fölöttünk van. Fölöttünk, mert több, mint amik vagyunk! Ez pedig a bennünk élő Istennő.
Viselőjének ad ez egy alázatot...
Utazva a Drina mellett, majd átkelve a hegyeken, alagutakon megérkezünk Szarajevóba. Megkapó a látvány. A völgyben és a hegyoldalakon elterülő város, ég felé nyúló fehér minaretekkel, színes templomtornyokkal, körülölelve mindez zöldellő tájjal és fehéren virágzó gyümölcsfákkal.
A Gecsemáné-kert jut róla eszembe...
Az óvárosban szállunk meg a Bascarsija szélén.
Annyira igaz az a szlogen, hogy Szarajevó a kultúrák találkozása. Nálunk is vannak mecsetek, török fürdők, amik a török hódoltság idejéből valók, de itt ez élő. A mecsetek legtöbbje valóban muszlim imaház, nem pedig múzeum, vagy keresztény templom. Az emberek öltözete, és ez különösen a nőkre vonatkozik, kelet jegyeit viseli magán. Fejük kendővel, vagy csinosan turbánnal van befedve.
A bazár utcái különféle keleti mesterségeknek vannak szentelve, így például kelmés, ékszeres, bőrös, cserepes, ötvös, éttermes és kávézós utcák vannak.
Ételeik nagyon finomak, ízletesek és ki nem hagytam volna a mézzel nyakon öntött, bosnyák tradíció szerint készült desszerteket.
Az emberek mindenütt nagyon kedvesek, szolgálatkészek.
Vasárnap az eső ellenére felmegyünk Jahorinára, hogy lássuk az egykor itt rendezett téli olimpia helyszínét, habár most teljesen holtszezon van. A hó már szinte teljesen elment, de még nincs jó lehetőség a tavaszi sportokhoz.
Hétfőn reggel elindulunk haza. Kis kitérővel útba ejtjük Visokót. Már messziről tévedhetetlenül felismerhető a Nap piramis és a Hold piramis. Letesszük az autót a Nap piramis lábánál, majd gyalog elindulunk az ösvényen a piramis csúcsa felé. Nem könnyű a túra, mert ázott a talaj, és meredek az emelkedő. Fölérve szétnézünk a prehisztorikus tájon.
Rövid cipőtakarítás után beülünk az autónkba és indulunk. Még hosszú út áll előttünk. Nem is sejtjük mennyire...
A bosnyák-horvát határon nem várt két órányi a sorban állásunk, majd Udvarnál további másfél.
A türelem az egyetlen dolog ami ilyenkor segít. Ezt a leckét jól megtanultuk még azokban a régi szoci időkben.
Halk zene szól a rádióban. Elmerengek...
Itthon vagyok ezen a földön. Baranyában éltek az őseim. Az anyai, itt a jelenlegi határ két oldalán, Pélmonostoron, ami ma Beli Manastir, Dályokon, ami ma Dubosevica és Sátorhelyen és Bólyon és környékükön. Ezeket a zöldellő dombokat, lankákat emlegette oly szeretettel édesanyám nem sokkal halála előtt.
Itt van, csak egy ugrásra a sziget, melyen megláttam a napvilágot, ahonnan származik édesapám.
Körbeölelik kis szigetemet, lelkemet, szülőhelyemet Baranya és Bácska...
Azt olvastam valahol, hogy mi magyarok őrző nép vagyunk, ezért nagyon ragaszkodunk a szülőföldünkhöz. Ezt éreztem a Trianont megélt szüleimnél és egy igazán erős hazaszeretet kaptunk tőlük. Egy erős tudatosságot, hogy a magyarság szelleme kell, hogy éljen ezen a területen! A Kárpát medencében, Európa szívében.
Mindegy mi a nevük a városoknak és az embereknek. A szellemiség a fontos! *
De ezt a szellemiséget most nagyon nehéz fellelni.
RÁnk sötétedett...
Végre beléphetünk hazánk területére. Elindulunk Mohács, Bóly, Budapest felé.
A várakozás ideje alatt, szívembe mély szomorúság költözött. Már nem mondja nekem többé senki, hogy kislányom, gyermekem, Márikám...
Tudjátok az örömünket megoszthatjuk másokkal, de a fájdalmunk csak a miénk!
Csendesen gurulnak arcomon könnyeim.
Tudatosan keresem a segítséget fájdalmam enyhítésére.
Istenem segíts!
S hogy ezt az istent KRISztusnak, vagy KRISnának hívják teljesen mindegy.
Megszólal belül egy dallam: én nem ez a test vagyok... Én halhatatlan lélek vagyok...
Szat, Csit, Ananada.
Az elme elCSITul, a lélek, a szív megnyugszik, a szenvedés alábbhagy.
Ez a mantra ereje.
Időközben megérkeztünk Budapestre.
Bekanyarodunk az utcánkba.
George Harrison énekel a Slágeren.
My sweet Lord
hm, my Lord...
Halleluja,
Hare Krisna,
Krisna Krisna,
Háré Háré,
Guru Ráma,
Guru Visnu,
Guru Deva,
Hálás vagyok. A szép élményekért, s hogy szerencsésen utaztuk végig az 1200 km-t.
*Utalok ősi hitünkre, Yotengritre.