Szeretem a számomra különleges keleti kultúrát, minden bölcsességével. Egy keleti filmben hallottam azt, hogy a virágoskert akkor szép, ha mindig virágzik benne valamelyik növény és akkor kész, ha már nem tudunk elvenni belőle semmit...
Azóta igyekszem ezzel a szemlélettel alakítani kis mediterrán hangulatú kertemet, amit a sokunk kedves filmjének címére utalón így is nevezhetnék: hóvirágtól a lombhullás utáni sisakvirágig és az őszi kert ékei krizantémokig.
A kert és a virágok szeretete örökségem. A génjeimben van a föld szeretete.
Egyrészt apai örökségként, hiszen apai nagyszüleim családját a termékeny szigeti föld tartotta el; az megteremte, Ők pedig megteremtették általa megélhetésüket; másrészt anyai ágról a polgári életet jellemző esztétikai igény miatt, hogy virág mindig legyen az otthonomban.
Gyermekként sokat voltam bólyi nagyanyámnál, ómánál. Míg ő a háztartásról gondoskodott, Emma tántimnak nem lévén gyermeke, jutott rám bőven ideje. Nagyokat sétáltunk a még valamikor Batthyányiak által építtetett parkban a hatalmas fák alatt, kora tavasszal ki nem hagytuk volna az idők során óriásira nőtt virágzó, illatos magnóliát, nyáron pedig a község határán elterülő, nekem akkor végtelennek tűnő búzamezőket. Máig orromban érzem a poros út és az érett kalászok édeskésen fanyar illatát, magnóliát pedig pár év óta a saját kertemben is csodálhatok, mert még ha csak egy törpe változatát is, de ültettem.
Minden sétából egy-egy hatalmas csokor mezei virággal a kezünkben érkeztünk haza. Volt abban a sorsjelző (szeret- nem szeret) margaréta, a tisztaságot szimbolizáló égkék búzavirág, lángvirág, katáng, feketenadály, cickafark, aztán a hirtelen ellobbanó szerelem virága, a pipacs és még sorolhatnám hányféle.
Tántim a kis kertjében mindig termesztett vágnivaló virágot. Tavasszal nyílt a nárcisz, később a rézvirág és margaréta, majd az őszirózsa és késő őszre maradtak a krizantémok. Ezek a virágok mind tartósan szépek maradtak a vázában.
Otthon, Dunafalván nagy udvarunk volt. A hátsó kertben termesztettük a zöldségeket, gyümölcsöket, elől virágok voltak.
Édesanyám legkedvesebb virága a tearózsa volt. Ha megtetszett neki valamelyik kedves ismerősünknél, szomszédnál egy tő és nekünk nem volt, kért dugványnak valót, így aztán egy-két év múlva már a mi kertünkben is pompázhatott a gyönyörű virág.
Anyu rózsa szeretetének különös története van. A "bölcsőjébe tették"...
Vallásos családból származunk. 1925. májusában, - mikor Ő született, - avatták szentté Lisieux-i Terézt, a későbbi Kis Szent Terézt, akinek a nevét viselte a keresztségben.
Szent Teréz a franciaországi Lisieux-ben született, 1873-ban belépett a karmelita rendbe. Misztikus élményeit "Egy lélek története" című önéletrajzában vetette papírra.
A szent közbelépésének számos csodálatos gyógyulást tulajdonítanak, ezért is lett pl. védőszentje az AIDS-betegeknek és a tüdőbajosoknak.
Halálos ágyán megígérte, hogy a világnak jelenlétéről és hite erejéről rózsákkal ad majd hírt, ezért gyakran nevezik "Kis Virágnak".
Védőszentként tisztelik a virágárusok és a virágkertészek, de védőszentje lett Oroszországnak, Franciaországnak és Ausztráliának is.
Visszaemlékezem... nálunk otthon nemigen volt a lakásban vágott virág.
Milyen sok évnek kellett eltelnie az életemből, míg valójában megértettem, hogy édesanyám SZERETTE a virágokat!
Namaste