Néha ki kell zökkenteni magunkat komfortzónánkból. Ilyen hatása van például a jógában a fejenállásnak. Segít másként tekinteni a világra. Talán ebből a szempontból kiindulva mentem el egy olyan jógatáborba, ami egy tanyára vitt el.
Szállásunk egy vízzel és árammal ellátott régi, tanyasi vályogház volt, nagyon puritán módon, asram szerűen berendezve.
Míg korán reggel fél 6-kor lassan, egyedül sétáltam a meditáció helyszínére; nekem már ez is kizökkenés volt, a megszokott 7 órai keléshez képest; eggyé váltam a természettel.
A kelő Nap kezdte felszívni a párát, ami sejtelmesen terült el a táj fölött, énekesmadarak trilláztak a közeli bokrokban, kakukk kakukkolt valahol a messzeségben, egy gólya* pedig komótosan lépkedve, biztos csemegét remélve, csőrével a szénakupacokat emelgette.
A reggeli meditáció után 1,5 óra hatha jógázás, reggeli bio, vegán ételekből, majd karma** jóga következett. Kis szabadidő után ebéd.
A szattvikus táplálkozás előnye a szattvikus elme...
Ebéd utáni programként átsétáltunk egy másik tanyára, ahol egykor a magyar szvámi, Bhakti Abhay Narayan élt.
Többen mezítláb voltak, így én is levettem a cipőmet. Érzékeny talpamat szúrta tarló. Eszembe jutott, hogy talán még gyerekként azt hallottam, a tarlón nem szabad emelni a lábakat, hanem csak csúsztatva, szinte csoszogva kell lépkedni. Így mindjárt kellemesebb élmény lett a "mezítlábazás".
Figyelmemet elterelve a kellemetlenségekről, ámulva fedeztem fel a fűfélék és szerényebb mezei virágok között az egyáltalán nem szerényen megbúvó magyar kosbor orchideát. Aztán meg az út menti faágról egy gyönyörű, ritka madarat, egy gyurgyalagot láttam felrepülni. Messze követtem röptét.
Figyelmemet elterelve a kellemetlenségekről, ámulva fedeztem fel a fűfélék és szerényebb mezei virágok között az egyáltalán nem szerényen megbúvó magyar kosbor orchideát. Aztán meg az út menti faágról egy gyönyörű, ritka madarat, egy gyurgyalagot láttam felrepülni. Messze követtem röptét.
Milyen kevés elég a léleknek, hogy boldog legyen...
Perzselt a pusztai Nap.
A délibáb, mely csak az elmémben lebegett, ragyogó tükröt tartott elém e hétvégén.
Az egész olyan volt, mint egy időutazás a múltba...
Míg kényes talpamnak durva volt a tarló, s arcomat szalmakalappal védtem a tűző Nap ellen, megjelent apai nagyanyám képe; akit nem ismerhettem, mert elment, elemésztette magát, mielőtt testvéreimmel megszülettünk volna; láttam törékeny termetét, ahogy dolgozik megfeszítve a tűző Nap alatt, és láttam milyen durva a talpa és munkától kérges a tenyere...
Aztán megjelent gyermeki édesapám, ahogy egy kíméletlen téli hófúvásban utat tör magának a magasra tornyosuló hóban, hogy a szigeti kis tanyáról elérjen a kilométerekre lévő iskolába. Láttam elszántságát, a tudás utáni vágyát. Éreztem, ahogy ez az eset megkeményítette, elszánttá tette egy egész életre...
Aztán a délibábban ott ragyogott édesanyám, aki házasságával szegre akasztotta a polgári életet, és beköltözött a villany nélküli erdészházba Sárosra. Láttam, ahogy a bába segítségével hosszú szenvedés után világra hozza e házban negyedik gyermekét, és láttam, ahogy a bába Emma tántim karjaiba tesz. Ő szeretetteljes, gyengéd mosolyával magához ölel, majd kis idő múlva édesanyám mellére helyez. Máig érzem átható, odaadó szeretetüket.
Aztán még láttam, ahogy anyám tolja a talicskát; rajta én, és a mosnivaló szennyes, mellette futnak szeretett testvéreim. Megyünk a Dunára, nagymosásra.
Ennyit az időutazásról... ezt adta nekem a hétköznapok monotonságából való kizökkenés, a földközelség, a földelésem, a gyökércsakrához*** való kapcsolódásom. Hogy lássam, a jókarmám mit adott nekem, hogy hálás legyek az életem minden percéért, azért a földi életért amit drága szüleimnek köszönhetek.
Vasárnap délután a búcsú fotózások és ölelések után, ahogy az autómba ültem és beindítottam, az útszéli villanydrótról egy csodálatos kék madár szállt fel... egy szalakóta.
Mondja valaki, hogy az élet nem csupán egy álom...
Namaste
*http://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/04/a-madarak-uzenete.html
***http://magyarkamargit.blogspot.hu/2013/12/csokraink.html