Várta már ezt az estét. Szerette a Yu partyk hangulatát, imádta ezt a zenét, a fiatalságát idézte. Azokat a Duna parti nyarakat, mikor még jó zenéért jugót, vagy az alig fogható Rádió Luxemburgot hallgatták.
De tudta és érezte, hogy erre a világra sokkal mélyebben van kódolva. Baranyai gyökerei voltak.
A Yu partykon mindig adtak egy kis ízelítőt a Délvidék épp aktuális kultúrális életéből. Ez most is így volt. A bánáti Magyarcsernye egy szakrális emlékének restaurálása volt a téma. Megőrizni a magyarság emlékeit nem kis kihívás ott délen.
Aztán elhozták az estére a balkán ízeit. A faszénen frissen sült pljeskavicát és a puha, sóstúrós és káposztás bureket, valamint szlavónia illatos könnyű Traminac-ját és dalmácia borait, mint a fenséges Malvazia-t és a veretes, a tenger illatát idéző peljesaci Plavac-ot. Élvezte a borkostolón, ha olyan ízeket, illatokat mondott a sommelier amiket ő is kiérzett a borokból. Különösen az ötödik bornál a Plavacnál volt ez igaz, ahol beleszagolva a borba azt találta mondani, hogy Horvátország illata van.
A Plavac egy rendkívüli, páratlan bor. Ahogy a horvát borszakértő elmondta, a Peljesac félsziget csupasz szikláiba mélyen gyökerezett szőlőt a sós tengeri pára és a sziklákba felcsapódó tengeri algák táplálják. És igen! Ettől a bor illata valóban kicsit sós, algás. Ez volt az, ami neki Croátiát jelentette.
Nem szokott inni, de most jólesett neki ezen a finom, kora tavaszi estén. A meleg, friss "pleszkó" és burek nem volt elegendő, hogy ne ártsanak meg neki a borok. Mámorosan jókedvű lett.
Míg a férfiak kint az udvaron beszélgettek, Ő egy magányosan érkezett fiatal lánnyal beszélgetett a nyárról, a vitorlázásról, a tengerről és régi jugó emlékekről.
Az est sztárvendége Rúzsa Magdi volt. Aktualitása, hogy Ő Délvidéki, azonkívül György nap volt, és általa lett itthon nagysikerű a Durdevdan.
Már éjfél volt, de még nem kezdődött el a zene.
Visszajött kintről a férje, szólt, hogy késő van induljanak, buli még sehol, kint a levegő már nyirkos, hideg és Ők könnyen vannak öltözve.
Mint már oly sokszor, most sem állt ki magáért. Elindult. Csak valahol az autó felé menet kezdte el mondani, hogy Ő nagyon szeretett volna egy kis balkáni zenét hallgatni, mert ezt ő... nem! nem is ő! hanem egyenesen a lelke vágyta!
Szóváltás kerekedett. Férje kérte menjenek vissza, de már megbántódott és elszállt minden jókedve. A kocsihoz érve, miután kiderült, hogy iratait otthon hagyta és azt találta mondani, hogy az autó nem papírokkal megy, férje hisztisen földhöz vágta a slusszkulcsot, majd azt mondta, csináljon amit akar és otthagyta.
Ő még utána szaladt, hogy ne hülyéskedjen, ne hagyja ott, hisz nem is tudja merre induljon haza.
Balra - volt a válasz.
Nem szokott a belvárosban vezetni. A nagy autóval nehéz volt a parkolás, nem volt helyismerete. Most is csak azt tudta, hogy valahol a Zeneakadémia környékén egy kis utcában van.
Nem hívott sofőrszolgálatot. Kifizette a parkolást és indexelt. Hát, legyen balra! Az a szív oldala!
Próbált utca nevet olvasni. Ment egyenesen, ahogy a tábla mutatta, majd jobbra. A körútra érkezett. Ránézett az üzemanyag mutatóra. Tele volt a tank. Ettől kissé megnyugodott. Belefér egy-két tiszteletkör, ha elrontaná az irányt.
Pár lámpás kereszteződés után tábla mutatta M O; M 5; E 4 jobbra. Bekanyarodott.
Messze elől meglátta az Astória óriási fénytábláját. A Rákóczi úton volt.
Itt egyenesen, aztán az Astóriánál jobbra a Károly körútra,- emlékezett, ott van visszafordító sáv- majd át egyenesen Múzeum körútra, ott balra az Üllőire,- sorolta magában.
Tudta, hogy minden oké. Felfrissítette a kinyitott tetőablakon beáramló hűs levegő. Tisztán megfogalmazódott benne, hogy senki nem fogja éppen őt megállítani, csak mert ivott és mert nincsenek vele az iratai.
Nézte a város éjszakai fényeit, a sok autót és szépen haladt előre az úton...
Bódult fejjel is valahol belül érezte, hogy valami megfogalmazatlanul megváltozott benne ezen az estén.
Bekapcsolta a rádiót. Charlie énekelte rekedt hangján: New York, New York...
