Madeirán, az örök tavasz szigetén

Május van, anyám hónapja. Madeirát tőle "örököltem". Persze nem szó szerinti értelemben.

Gyönyörű, elegáns, hófehér madeira blúzokat viselt az ötvenes, hatvanas években. Akkoriban az ritkaságszámba ment, itthon ilyesmit nem lehetett kapni. Csomagban kapta őket nyugatról, Németországból. Az úgy történt, hogy a szigetre, ahol éltünk, így apu erdőkerületébe is érkező vadászok, illetve azok feleségei többek között ezzel köszönték meg anyu nem hivatalos tolmácsolását, és szíves vendéglátását.

Azokban az években nem volt olyan egyszerű csomagot kapni nyugatról.

Átvilágítás volt.

Na, nem úgy, mint most! Akkor a külföldről, különösen nyugatról érkező leveleket, csomagokat egyenként kibontották, átnézték és, ha valamit rendszerellenesnek tartottak, az nem érkezett meg a címzetthez soha. 

A Vasfüggöny működött! 

Szóval madeira bevésődött gyermeki tudatomba, aztán a mélybe merült.
Telt-múlt az idő, majd a 80- as években itthon is divatba jött. Anyám blúzait elővarázsoltam a padlás rejtekéből; a háborút megélt emberek, mint a nagyszüleim, és a szüleim nem dobták ki a megunt, kinőtt holmikat, hanem  a még használható darabokat szépen eltették.  Még egy alsószoknyáról is levágtuk a madeirát, hogy anyu  rávarrja  egy bő, midi  szoknyámra. Menő volt nagyon: farmercsizma,  farmerkabát  - szoknya -nadrág fehér madeirával... Kék és fehér, örök színösszeállítás.

Talán ennek okán is volt régi álmom, hogy eljussak erre a  gyönyörű portugál szigetre, melyet az Atlanti - óceán virágoskertjének is neveznek. Madeira lenyűgöző  tájairól,  babér őserdeiről és gazdag kultúrájáról ismert. Teljesen ember- és természetközeli. Semmi elrugaszkodottság, mint némelyik most divatos, nem emberi léptékű felhőkarcolóikkal hivalkodó közel-  és távol-keleti városok, ahol minél feljebb megyünk, annál inkább elveszítjük a kapcsolatot a földdel, a természettel,  embertársainkkal. 

Madeira 

Kegyes volt hozzánk az Ég, Aiolosz befogta szeleit, és mi szerencsésen landoltunk a Cristiano Ronaldo-ról elnevezett reptéren. Már a leszállás pillanataiban érezni és látni lehet a sziget rendkívüliségét. A hosszú,  óceán feletti repülés  után  a felhőkből kibújó Naptól ragyogó, buja zöld hegyoldalak és völgyek látványa fogad. A kifutó, illetve a le- és felszállópálya egy, az óceánra épült "híd", mely 180, egyenként 70 méter magas betonoszlopból álló szerkezet, amely méltán érdemelte meg az építészet Oscarját 2004-ben. 
Felvettük csomagunkat, a bérelt autót és indultunk a kb. negyedórányira lévő Funchálba, Madeira fővárosába. 

Gyorsan elfoglaltuk a szállásunkat -  nem győztük csodálni a kilátás szépségét - majd sétálni mentünk, hogy felfedezzük a közeli utcákat, éttermeket, és valamelyikben megvacsorázzunk. Marhanyárs és bor - ezt választotta a férjem, én pedig egy spárgakrémlevest kértem. Előtte hozták kosárban a puha, meleg, vajjal, fokhagymával megkent bolo do caco-t, madeira kenyerét, amit ízletessége miatt szinte minden étkezés előtt kértünk, és ami okán hétvégére jöttek is föl a plusz kilók.

Másnap egy kiadós avokádókrémes, tojásos, salátás szendvics, trópusi gyümölcsteás reggeli után felvonóval magasan a hegyoldalban fekvő botanikus kertbe mentünk, ahol a növények, virágok leírhatatlanul színes látványa fogadott, valamint pazar kilátás a városra, a kikötőre és az óceánra.

 

A következő napon túrázni mentünk a Szent Lőrinc - félszigetre, és délután a visszaúton megértettük, hogy valóban milyen szerencsések is voltunk a szigetre való leszállás során, mert a túrázáshoz ideális időjárás váratlanul teljesen megváltozott. A  szinte fagyos, 50 - 60 km-es szél majd elfújt.  Sokszor meg kellett kapaszkodnom az utat szegélyező acélkötelekbe. A hátizsákból előkerült a sál, sapka, meleg kabát, az út végén még az esőponchó is, és ezek egész héten velünk voltak, mert a szigeten rendkívül változékony az időjárás. 

Levada

A nehéz túranap után másnap elmentünk egy könnyű, de annál látványosabb levadatúrára. Elkerülendő a tömeget, jó korán indultunk. Az eső utáni reggel a hegyet párával borította, és ez a Vereda dos Balcoes túránknak adott egy nagyon különleges hangulatot. Az út érdekes alakzatú mohás sziklák és páfrányok között, a fák ágairól szakállként csüngő zuzmós babér- és eukaliptuszerdőn keresztül vezetett végig a Faial levada mentén. A levadák mesterséges, nyitott csatornák szerte a szigeten, amelyekben a hegyről lezúduló vizet a termőföldekre vezetik és egyben remek túraútvonalak. 

Az útvégén a kilátóról lélegzetelállító látvány fogadott Madeira legmagasabb hegyeire, az alattunk elterülő sűrű babéredő borította völgyre és az abban fekvő Faial városkára. A kirándulás után megnéztünk egy pisztrángfarmot, mert itt a levadák tiszta forrásvizét pisztrángtenyésztésre is használják. 

Nem hagytuk ki a sziget egyik legnagyobb látványosságát, a Capo Girao sziklafalat. A skywalkról lehet látni a közel 600 méter mélységben, a sziklafal aljában fekvő, csak a tenger felől megközelíthető apró, művelt parcellákat, és láthatjuk Funchalt és a végtelen óceánt. 

Utazásunk során még számos szépséggel és meglepetéssel találkoztunk. Az utak mentén banánligetek találhatók, ami kapcsán elolvastam és megtudtam, hogy a banán egy fűféle, a termés a banánlélekből fejlődik ki, amit a virág sziromlevelei védelmeznek, addig, amíg egyszer csak elkezd növekedni és érni a gyümölcs. 

Felfedeztük Funchal parkjait, óvárosát, piacát, ahol kóstoltunk és vettünk egzótikus gyümölcsöket. 

Santa Catarina park

Piacon

Ittunk Ponchát. Sok Ponchát, mert isteni finom, igazi ízbomba. Azt tartják, hogy  a Poncha nem csak egy ital, hanem egy élmény, ami magában rejti a sziget hangulatát. Madeira jellegzetes, egyedi italát cukornádból készült rumból, narancsból, vagy maracujából, - ahogy ők mondják marakúzsa - lime-ból, cukornádméz és jég hozzáadásával készítik. Nem hagytuk ki a Nikita-t sem, ami szintén egy hagyományos koktél itt. Első hallásra meg nem kóstolnám, pedig nagyon finom... Hozzávalók: sör, ananászfagyi, ananászlé, szeletelt ananász, (néhol  adnak hozzá fehérbort is).

Poncha

Madeira a májusi virágkarneválról is híres, ami nagyon színes, nagyon látványos. A városokat, a szállodák lobbyját sok helyen virágszőnyeggel díszítik és virágkiállítást is rendeznek. Funchal egyébként elnyerte a világ legvirágosabb városa címet. 

Mesébe illően szépek a parkjai. Tavak, szökőkutak, vízi- és énekesmadarak,  egzotikus fák, virágok, olyanok is, amelyek nálunk csak szobanövényként, vagy vágottvirágként ismertek. Láttuk, ahogy pár nappal érkezésünk után Funchal fő utcája ünneplőbe öltözik. Az addig kopasz jakaranda fák virágba borultak. 

Mindenütt gondozottság, tisztaság. 

Befizettünk egy katamarános bálna lesre. Ez a program kihagyhatatlan itt a tengert- és a természetet szeretők számára egyaránt.  Madeira egy vulkanikus szigetcsoport, ahol a partokhoz közel is nagyon tiszta és mély az óceán, valamint a közeli Golf áramlat miatt enyhe az éghajlat, és bőséges a tengeri élővilág. A delfineknek és a bálnáknak ezért  ez kedvelt életterük.

10 órakor kifutott a hajónk. A  személyzet egyik tagja távcsővel folyamatosan kémlelte az óceánt, rádión tartotta a kapcsolatot más hajókkal, és nem sokára rátaláltunk egy közönséges delfinrajra. Vidáman játszottak a katamaránunk mellett. Kicsit később palackorrú delfin csapatot találtunk. De az igazi meglepetés csak ezután érkezett, kb. 2 órás hajókázás elteltével. Cetekről kaptunk jelentést, rögtön irányt változtattunk, és a nyomukba eredtünk.  Három békésen úszkáló csőrös orrú Blainville-bálnát találtunk. Skipperünk elmondása szerint ez még számukra is rendkívüli élmény volt, mert ezek a cetek nagyon tartózkodók, messze élnek a partoktól, és sok időt töltenek az óceán mélyén. 

Visszatértünk a kikötőbe, ettünk egy pizzát (persze Ponchát is ittunk), majd sétálva hazaindultunk. Felmentünk a Santa Catarina parkba,  ahol bohón követtük a többiek páldáját, és leheveredtünk a gyepre. Élveztük a napsütést, aztán szépen el is aludtunk. 

Madeira  büszkesége  a Funchalban született Cristiano Ronaldo. Természetesen meglátogattuk a CR7 múzeumot, ahol láthatók Ronaldo ifjúsági és profi, egyéni és csapatban szerzett trófeái, köztük a legikonikusabbak: 4 Aranycipő, 5  Aranylabda, viaszszobra és fényképei. Én, aki egyáltalán nem vagyok  futballrajongó, elképedve néztem a kiállítást, ami tükrözi ennek a rendkívüli embernek az életét. Kitartása, akaratereje, embersége  igazi példaképe lehet mindnyájunknak. 

A szigetcsoport vulkanikus eredete meghatározza a  domborzatot és  persze az elképesztően dús növényzetet is. Elmentünk északra, Porto Monizba, hogy megnézzük a  természetes lávamedencéket. Ezt a strandot az óceán  hullámverése alakította ki, és dagálykor a felcsapódó hullámok töltik fel vízzel. Nagyon látványos. Az erős szél miatt eszünkbe sem jutott megmártózni, bár többen strandoltak. 

Végezetül csak annyit, hogy Madeira teljesen elbűvölt. Nem volt bennem semmi elvárás a szigetet illetően, és talán éppen ezért teljes mértékben  élveztem az ott eltöltött gyönyörű napokat.

Azok a régi, szép húsvét hétfők

A nővérem felhívott minap: képzeld meghalt a Béda Pisti. 

Béda Pisti általános iskolai osztálytárs volt és az első szerelem. Az emlékeimben kutatok...

Koleszos voltam. Emlékszem a tavaszi szünetekre, mikor hazautaztam, milyen öröm volt látni a Dunát, az otthoniakat, szüleimet, testvéreimet, barátokat. 

Előjött a régi húsvétok ünnepi hangulata. Reggel a rádióban az Abba valamelyik dalára ébredtünk, aztán nyuszifészek keresés, nem nagy ajándékokkal. Narancs, ami akkor, a hetvenes évek elején, falun elég ritka dolog volt, alma, illatos húsvéti rozmaring, csoki és valami szép kis fehérnemű, vagy zokni, ami amúgy is kellett volna.
Reggelire sonkát, tojást ettünk tormával, ebédre húsleves, valami sült volt és mákos kalács. Mikor már nagyobbak voltunk este bulizni mehettünk, valamelyik menő együttes M7, Universal koncertjére. Volt olyan, hogy a húsvét hétfőn korán érkező locsolók, köztük Béda Pisti, bizony szódásüveggel mostak ki az ágyból. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor... 
Azok a régi, szép húsvét hétfők! Csajok, hogy vártuk! De utóbb azt gondolom a srácok éppígy voltak ezzel.

Húsvét hétfő van, a locsolkodás napja, hogy mi nők, tini lányok, lánykák el ne hervadjunk. Férjem reggel meglocsolt és kissé szégyelltem is magam, mert ez az első húsvét, hogy nem festettem tojást, pedig fülembe cseng Sebő Ferenc  mondása, miszerint a hagyományokat nem ápolni, hanem élni kell.
A fiatalabbak és falun még éltetik.
Míg óvodás unokámat Leventét vártam, jutott eszembe, mikor még élt anyám, húsvétra gyerekeimmel mindig hazamentünk. Nem csak mi, hanem testvéreim is gyerekestől. Pár napig zsivajgott a ház. Vasárnap a bokrokkal, fákkal, virágokkal, zölddel teli nagy udvaron kész kaland volt megkeresni a nyusziajándékot rejtő szakajtókat. A hétfő a locsolkodásé volt. Nem csak a mamát, Emma tántit, hanem a szomszéd lányokat is mentek locsolni a fiúk. A bólyi utcák tele voltak csinosan öltözött, színes vödröket, szódásüvegeket cipelő srácokkal. Semmi ibolya-, meg szegfű kölni.   
Szóval mai kis locsolómnak kikészítettem egy Kindertojást és egy csokinyuszit. Miután apukájával megérkeztek, elmondta  locsolóversét, kölnivel meglocsolt és mikor mutattam az ajándékot, rá nem jellemző módon zavarban volt. Nem nyúlt a csokikhoz. Csak néztem, mert nagyon is szereti a kindert a benne rejlő meglepetéssel együtt.
Ekkor apukája elárulta, hogy Levente azt mondta, hogy nem az ajándékért akar meglocsolni, hanem azért, hogy mindig szép legyek és ne hervadjak el soha. ❤️
Ez az őszinte, szerető megnyilatkozás az ő belső bölcsességéből fakad. Ez a Feltételnélküliség.

Namaste

Surlófényben

Mottó: "Ami megtörtént az mögötted van, a múlt elmúlt."

Indulok már. Nővérem egy darabig elkísér, mert útközben még megállok, hogy meglátogassuk a száz éves Celesz nénit, anyám volt, egyetlen még élő barátnőjét.
Belépek az ajtón. Egyedül van. Ül a konyhában egy széken, rádió szól a háttérben. - Csókolom Celesz néni.  Márgit! Te vágy áz?- megismer azonnal.- Gyere ülj le!

Sváb akcentusa ómamámat juttatja eszembe...
Megszokott dolgokról, (gyerekek, unokák) mindennapi formaságokról beszélgetünk. Mintha csak Terust, anyukádat látnám, hogy hasonlítasz. Igen, ezt tegnap más is megjegyezte, - mondom, s közben  felpillantok az órára. Lassan mennem kellene. Ah, de nem sietek! Megyek majd a következő, a fél hetes komppal; döntöm el magamban.
- Celesz néni  mi volt a legszebb az életében. Mi volt?- kérdezi vissza. - Nem is tudom. Sok borzalom volt, három év orosz fogság, üres káposztalevest kaptunk enni...
Csend van. 
Erről nem is tudtunk. A pár éve készült film, az "Örök tél" jut eszembe, melyben a háborús bűnösnek kikiáltott magyarországi németeknek állítanak emléket.  Emlékszem, hogy a film első, rideg, téli filmkockáinál, a zakatoló vonat hangjainál elindultak a könnyeim. Éreztem a borzalmakat, valahol bennem is ott rezgett...

Elterelem. - Celesz néni,  mi volt szép? Hát a szüretek, a disznóvágások, mikor vidáman együtt voltunk, - s pár pajkos történetet, szokást mesél... 

Felállok. Mennem kell, ha el akarom érni a következő kompot. Elköszönünk nővéremmel, kifejezve az újrataĺálkozásba vetett reményünket.
100 év..

Kényelmesen hajtok. A mohácsi révbe érve megváltom a jegyemet,  majd megkérdezem az eladót, hogy szemben finom-e  a fagyi. - A Szamócába szoktunk menni, ott finomabb. Arra, a főtér sarkán?- kérdem. Igen, - mondja.  - Van még annyi időm, hogy elmenjek? Még negyed óra az indulásig. -

Epret, pisztáciát kérek. Az aszfalton még mindig rettenet meleg van, lesétálok hát a Duna partra. A vízparton úszkáló vadkacsáknak fagyitölcsért dobálok, alig veszem észre, hogy már beszállás van. Sietek az autómhoz, majd felhajtok a komphajóra. Kellemes, hűs a levegő a Dunán.  Kiszállok, hogy pár "kötelező" fotót készítsek. 

Mohács 

Bent áll két hatalmas szállodahajó,  úticél a Duna-delta. Vámoltatnak.  Ránézek a kishajókra. "Duna Safari", "Budapest". A "Bendegúzt" keresem, amivel még sok-sok éve gyermekkoromban hajóztunk Dunafalva és Mohács között... Anyu jól ismerte a révészeket; régebben itt éltünk a túlparton Sárosban, ahol apám erdész volt; ezért felmehettünk a kapitányi fülkébe, és a hajó orrába, így utaztunk.

Átérünk a szigetre, kikötünk.  A felhajtó után alig pár méterre a töltés. Jobbra nézek. Muszáj. Innen csak pár kilóméterre a ház, amiben születtem. 

Egyenesen megyek tovább falva felé. A lemenő nap aranya beborít mindent. Surlófénye aranyló-zölddé varázsolja a szigeti tájat. Lassan vezetek, hogy telítődjek ezzel  a sosem látott csodálatos  látvánnyal. Itthon vagyok. 

Piripió

Esti sétára indultam. A levegő telve finom akácvirág illattal. Az erdőszélén pipacsok virítanak. Míg sétálok s nézem a pirosló pipacsokat, gyermekkorom jut eszembe.  Megunhatatlan játékunk, a " bor, sör, pálinka". Az úgy volt, hogy begyűjtöttünk egy csomó pipacsbimbót, majd leültünk az árokpartra és kezdődött a játék.  - Bor, sör, vagy pálinka? - hangzott a kérdés, mire választani kellett.  Az elhangzott válasz után kinyitottunk egy bimbót. Ha a bimbó piros volt, akkor bor volt, ha rózsaszínű, akkor sör, ha fehér, akkor pálinka. Az nyert, aki a legtöbbet eltalálta. Megaztán pásztortáskát szedtünk. Kicsit meghúztuk a húsos levélszárakat és a fülünkhöz tartva csörgettük, a lándzsás útifűvel pedig lövöldöztünk. Jó hosszú szárral szakítottuk, majd tömött, hengeres virágát alulról a szárával körbefogva céloztunk és egy hirtelen mozdulattal letéptük a fejét. A nagy lapu levelei pedig jól szolgáltak, ha elkapott egy eső. Fejünkre tettük és úgy szaladtunk hazáig. S, mert csak így egymásközt vagyunk, elárulom, hogy még másra is jó volt. Puhasága jól szolgált, mikor "sürgős" dolgunk adódott a természetben járva... 
Ki ne felejtsem a bogáncsot! Összeragasztottam tüskés virágait és füles kosárkát készítettem belőle. Eddig nem is volt baj, de aztán úgy tettem, mint egykor nagyanyáink, feltettem a fejemre.  Anyukám alig tudta kiszedni a hajamból.  

Ártatlanság...

Gyönyörű a formaszellemek áthatotta erdő. Az elmét megnyugtató, elcsendesítő ezer színű zöld. Madarak énekelnek, s mert eső után vagyunk, még a szokottnál is frissebb a levegő. Minden lépésre vigyázni kell, az úton mindenfelé csigák másznak. Az öreg odvas fák fakopácsok által vájt odúiból éhes madárfiókák hangja sipít.

Már kifelé tartok, amikor meghallom egyik legkedvesebb madaram a színpompás méhészmadár hangját: prürr, prürr, és hallani vélem:  piripió, piripió kiálltásukat. Jó fészkelőhelyük van az erdő homokfalaiban, és a virágzó akácos kellően ellátja őket méhekkel, rovarokkal.
Lassan kiérek  az erdőből. Örömmel nézem, ahogy egy kis csapat, mint egykoron otthon, elszáll  a fejem felett. 

Méhézsmadarak, vagy másnéven gyurgyalagok,

Azok a Duna parti nyarak

Azokban az időkben két strand volt a faluban. Lejjebb a Duna parti fűzfák árnyékot adó sekélyes, homokos szakaszán általában a családok, a kicsik strandoltak. Följebb, a romoknál a löszdomb alatt a vagányabb nagyok. Az olyan bulis volt. Gyorsabban mélyült, partos volt a víz, meg fejeseket lehetett ugrani a Contra Florentiam* romjairól.

Akkor még szokás volt a dunai mosás. Az asszonyok a mosnivalót letolták talicskán  a Dunára, s ott mostak. Még anyám is volt, hogy ott mosott, egyébként nem jött le a Dunára. Ez az eset is azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy nagyfiú Árpi testvérem osztálytársa az Ónódi fiú belelépett a vízben egy tört üvegbe, elvágta a talpát. Rettenetesen vérzett és anyu nyújtott neki elsősegélyt.

Ahogy nagyobbak lettünk, mi is felmerészkedtünk a dombra a nagyok közé. Befogadtak, már a két  bátyánk miatt is.

Emlékszem milyen büszkén viseltem a Baján a valamikori mozi melletti sportboltban vásárolt fürdőruhámat. Saját nyári keresetből az első vásárolt türkiz-szürke fregoli bikinimet. Addig a tántim varrta a fürdőruháimat. Persze szépek és különlegesek voltak azok is, mindig nyugat-német divatlapokból másolta őket, de ez már nagylányos volt.

Itt a felső strandon volt, hogy kocsival odaállt valaki, leginkább az, akinak volt, s míg takarította az autót vagy csak úgy, be volt kapcsolva a rádió és írnám, hogy bömbölt a zene, de nem. Az tilos volt.

Amolyan jampecség. Jugót hallgattuk, mert ott jó diszkó zenék mentek, mint a felejthetelen Sosana, amit minden dizsiben kétszer biztosan lejátszottak. Hogy miről szólt a dal? Nem is tudtam, egyszerűen szerettem. Meg bírtuk az etnót, a Surda dalt, az A Sad Adiot, vagy a Jugoslavijót. Meg a menő nyugati popot. Ezek maradtak meg bennem leginkább. Néha keresés közben bejelentkezett messziről, recsegősen a Radio Skopje, ahol arabeszkes díszítésű igazi délbalkáni zenék mentek. Ez csak a különlegességéért szólt néha. 

Az itthoni rádiókból akkori emlék a Bergendy Munkadal, valamint az ABBA  dalok. 

Esténként, ha kint lógtunk, a recsegő (mert zavarták a nyugati adókat) Rádió Luxemburg, Szabad Európa hangjait fogtuk be és hallgattunk igazi világslágereket. 

Milyen hangulatos naplementék voltak. Kit érdekeltek a szúnyogok! Tábortüzet raktunk.

A strandon nem lehetett megéhezni. Felmentünk a parton a közeli tanyára. Pár szem szilva, nyárialma, barack, majd leereszkedtünk a Dunán vissza a kis strandig.  Ott könnyű volt kijönni a vízből, semmi iszap, meg agyag, ismertük a sima, homokos partot.

Sosem voltam jó úszó, inkább csak merész. Túl sokszor voltam a víz alatt. Egyrészt mert kicsilány koromban bemerítkeztem**, másrészt pedig kiskamasz korunkban a fiúk a víz alá nyomkodták a lányokat. Csak úgy brahiból. Így ott volt a víztől való tartás, de azért úsztunk. A fiúknál szokás volt az átúszás Szekcsőre, majd vissza, de ők ugye fiúk voltak. 

Most gondolok csak arra, hogy milyen ősbizalom volt szüleimben, szüleinkben. Sosem féltettek. Elengedtek. Elmondta apánk, hol veszélyes, partos, forgós a Duna, oda ne menjünk fürdeni. Ennyi. Lógtunk reggeltől estig a Dunán. Szabadon nőttünk fel. 

Bevallom, hogy mikor 14 évesen először megláttam a Balatont, teljes csalódás volt. Az a számomra semmitmondó látvány ami Bogláron fogadott, kontra az én Duna partom.

Jugóba Szabadkára az olasz piacra mentünk farmerért, onnan voltak a Bravo pop újságok, bennük poszterek jó együttesekről, mint például kedvencemről az Abbáról. 

A poszterek aztán jelentve lettek. Valaki köpött, hogy a fiúk szobájában mi van a falakon. S apámnak ez kellemetlen volt. Ilyen időket éltünk. A fiúknak nem lehetett hosszú haja, de azért persze az volt. A trapéz farmer, a franciás ujjatlan garbó  túl hippis volt.  Na, ilyen idők voltak a 60-as 70-es évek. 

Nálunk a kapu sosem volt zárva, sőt az ajtók sem. A kapuk azért sem,  mert sokan, akik Baján tanultak, vagy dolguk volt a városban buszhoz menve az udvarunkba tolták be a biciklijüket, hogy biztonságban tudják azt, míg visszajönnek. 

Hétvégén délutánonként a jugó tévében ment a Muppet show, amiben mindig valami nyugati híresség volt meghívva. Világsztár színész, énekes. Megnéztük, aztán indultunk ki a faluba a haverokhoz.

A nyári szünetek reggeleiről emlékemben beszűrődnek a Chiquitita lágy, szomorkás dallamai..

Besorozták a fiúkat. Az összes barátunkat szinte egyszerre. Szétszórták az országban a brancsot. Nem volt ez véletlen.. 

Azért volt olyan szerencsénk, hogy néha nyáron épp egy időben többen is hazajöhettek. Ilyenkor nagy volt az öröm. Az addig strandon mindent szétszóró srácok, most stokiba hajtogatva tették le ruháikat és naphosszat mesélték a katonaélményeiket, a fókázást és egyéb szívatásokat.

Végérvényesen lezárult egy korszaka az életünknek.

Olyan jó visszagondolni azokra tiszta, szeretetteljes évekre.

S most, hogy mindezt leírtam, jövök rá, hogy ezek azok az évek, élmények, naplementék, melyek miatt otthon, falván mindig szabadnak  érzem magam...

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Contra_Florentiam

**https://magyarkamargit.blogspot.com/2017/11/kotodes.html

Dunafalva, Duna part

Anna és én

Hazafelé tartottam a három napos mánfai dobtábor elvonulásról. Fejemben már megvolt az útvonal, a  régi 6-os után M9-es, majd az M 6-os autópálya.
De nem így történt. Elnéztem a kihajtót és már nem volt más lehetőségem, mint a Szent László hídon át az 51-es út.

A fenébe! - bosszankodtam. Az út, amúgy egy cseppet sem hosszabb, de nem akartam kis településeken át, rossz és kacskaringós úton autózni. A terv szerint az új 6-oson csak bekapcsoltam volna a tempomatot és Érdig az alig forgalomban kényelmesen haladok. 

Már a hídon jártam. A bosszúság ott volt bennem. A Duna közelében voltam, amikor belső hangom nyugtatón  mondta, - legalább látom szeretett folyómat a Dunát. Ó, milyen magas a vízállás, a parti fák a lábukat áztatják benne,- állapítottam meg. Majd gondolatban haza ugrottam, kicsit délebbre, - a dunafalvai strandot kedvelőknek ez most nem kedvez. Hideg és koszos is áradáskor a víz.

Átérve a bácskai oldalra lassítottam Dusnoknál, majd ismét eszembe jutott, hogy nem az volt a szándékom, hogy ott tötyögök faluról falura. Nem akartam olyan Ohm Shanthi-s jó fej lenni, mintha minden rendben lenne. Hiába  a tudás, hogy minden belül dől el, aszerint hogy miként állunk a dolgokhoz, de most nem voltam békében. Őszinte voltam önmagamhoz. Egyszerűen  bosszankodtam.

Megálltam Fadd környékén, hogy elővegyem a csomagtartóból és megegyem kárpótlásként, jó karmámnak köszönhetően a Ricsi készítette https://www.datolyakiraly.hu/ kókuszba forgatott mogyorós datolyagolyókat. 

Az úgy volt, hogy mikor Ricsi odaült az asztalunkhoz megenni az ebédjét, - mi már a desszertnél tartottunk - megkérdeztem tőle, hogy hány darabot készített fejenként. Hármat - mondta, majd hozzátette, - de működik a karma törvénye, - utalva az esetleges történésekre. Még beszélgettünk, majd megköszönve a mindig, így most is pompásra sikerült ebédet, bevittem a tányérokat.

A tálcán ott árválkodott még pár darab datolyagolyó. - Áááá!  A jó karma! Miért is ne vehetnék belőle! - kuncogtam magamban, és betettem két darabot egy szalvétába.

Szóval megálltam. Épp egy búzatábla  mellett. Szemem egy pillanat alatt elveszett az erős szélben tengerként hullámzó, már sárgásan zöldellő búzamezőben. Csak bámultam a látvány szépségét, ahogy azok a vékony gabonaszárak lágyan hajlongtak, ringatták a súlyos kalászokat. - Talán kellene egy csokorral szakítanom, milyen szép volna leszárítani egy vázába. Nem, nem! Az érdes és éles búzalevél elvághatja a kezemet, meg különben is, ahhoz át kellene ugrani az árkot és átgázolni a gazon...
Megmosolyogtam magamat. Kettősségem, a zabolátlan és a megzabolázott ember találkozása volt a pillanatban.
Még álltam ott egy kicsit. Élveztem a langyos szél érintését bőrömön, hagytam, hogy kócolja hajamat, miközben a bársonyos rétet bámultam. Ragyogott  rám a napsugár. Jó volt a felismerés, hogy nincs már elfojtásban az ösztönös lényem, a természeti asszony. Hogy szájában ott a zabla, de az, már nem tartja vissza annyira, hogy akár az életereje rovására menjen.

Erről szólt a dobtábor is. A szabadság megéléséről.

Beültem az autóba és folytattam az utamat.
Észrevettem, hogy ez után a kis megálló után elpárolgott belőlem a düh. Fejből a szívbe értem. Ilyen egyszerű. Ezt az élményt nem élhettem volna meg, ha a sztrádán megyek.

Anna jutott eszembe...
Annát az előző dobtáborban ismertem meg. Amúgy Zsuzsanna és valójában ő egy igazi Zsuzsi.  Független, életigenlő, önbizalomtól teljes, szenvedélyes személyiség. Lovagol a szélben, kapál tűző napon, mezítláb jár a tarlón... Kóstolás nélkül csak úgy sózta az ételt (a só a szenvedély íze, gondoljunk csak az abbahagyhatatlan chips evésre), és folyamatosan cigizett, kávézott.

Ő csak nekem Anna, mert én látom az érzékeny,  szeretetteljes, nagyasszonyos,  "Annás" egyéniségét is.
Úgy egy hónapja írt, hogy volt a májusi elvonuláson, milyen jó volt, s érdeklődött, hogy én jövök-e a júniusi dobtáborba. Válaszoltam, hogy nem, mert ütközik más programommal, így lemondtam az eredetileg áprilisba tervezett elvonulást, s egyúttal megkértem, ha hall tűzjárásról, írjon nekem. 

Aztán mégis eljutottam Mánfára, és nagy meglepetésemre érkezéskor elsőnek épp Annával futottam össze a parkolóban. Megörültünk egymásnak.

Gyere, ülj mellém megint, ott ülök, mint ősszel, - invitált a foglalkozás előtti percekben. 

Olyan megfogalmazatlan volt a kettőnk kapcsolata. Ismeretlenül is ismerősök vagyunk egymásnak, s nem azért, mert anyja révén ő is sváb lány. Csak úgy.

A tábor végeztével szokott helyén a cigi sarokban kávézott, ott köszöntünk el egymástól.

- Maj küdd el amirő beszété, - mondta ízes szögedies tájszólásával. - Te is a tűzjárást, - mondtam én. - Gyere el hozzám Makóra, csinálunk az udvaromon tüzet, nem köll oda más, - utalt a tűzszertartást levezető sámánra. - Vagy gyúcs tüzet az udvarodon. - Jajj, az nem úgy van, nem lehet, kicsi az udvarunk, szép a fű és kiégne! - válaszoltam. - És mond csak, az tö vagy!?- kérdezte. - Igen Anna. Az is én vagyok. - szóltam vissza már a lépcsőházból. 

S, ahogy mentem fel a lépcsőn a bőröndömért, hirtelen megfogalmazódott az egymáshoz való mély kapcsolódásunk oka.

Mikor leértem,  Annához fordultam - tudod, mi a mi titkunk? - Na, mi? - Hát az, hogy te vagy az én zabolátlan, én pedig a te megzabolázott lelked. - Igaz. Eszt má magamba én is mögállapítottam.

A dobolásról? Leírhatatlan.
Szegényebb lennék, egy fantasztikus, szeretetteljes élménnyel, ha nem mentem volna el. 

Namaste

Mauna

Mottó: "Csillagom révészem

               Vigyél által a vízen

               Otthonom ott lészen,

          Ahol vagyon az Isten." magyar népdal

Megfogadtam a tanácsot, a reggeli jógázás után maunát* tartottam. 

A csend, vagy mauna egy befelé figyelési technika, az elme visszavonása a külvilágtól. Ebben az állapotban ráláthatunk a bensőnkben zajló folyamatokra, megfigyelhetjük és tudatosíthatjuk gondolatainkat, érzéseinket. Ez az állapot segít uralni az elmét. Akarom ezt a gondolatot? Hagyom, hogy eluraljon az általa keltett érzés, indulat? Hasznos ez számomra? Előre visz, vagy netán lehúz? Ha észreveszem, hogy negatív az irány, egy mély kilégzéssel útjára engedem, tudatosítva, hogy nem szolgálja mentális és lelki egészségemet. Ez nem egy kontroll, hanem egy flow, egy állapot, melynek lényege az  önmegfigyelés az érzékek külvilágtól való visszavonása által. Ez szanszkritül ( प्रत्याहार) a pratjáhára**.

Beléptem az erdőbe.

Egy mókus,- meglátva engem-, hirtelen felkapta az ösvény mellett lévő nagy csomó kutyaszőrt, és felfutott egy fára. Pillanatok alatt, már vagy tizenöt méterrel a fejem fölött volt. A fa magassága adta biztonságban megállt, kidugta a fejét, lenézett rám. Még maradtam. Érdekelt merre veszi útját. Nem mozdult. Pár lépéssel tovább mentem, kicsit megbújtam. Akkor mozdult. Kezdte a szőrt begyűrni a kis pofájába. Így szabadabbá váltak a melső mancsai, vett egy nagy lendületet, majd ágról-ágra és fáról-fára ugrálva eltűnt a szemem elől. Vitte fészkébe a meleg almot. 

Akárcsak az erdő, ő is készül téli álmára.

Tanít a természet. Az ősz az erőtartalékolás, a begyűjtés, a tél a begubózás, befelé fordulás ideje.

A természetben élő, dolgozó emberek napjait nem a naptár szabja meg, hanem a Nap járása, az időjárás. A természet megmutatja mindennek az idejét. Nem kell órát átállítani nyáron, mert a Nap korábban kel, a kakas korábban kukorékol, a természetben élő, dolgozó ember korábban indul munkára..., mert a természettel harmóniában él. 

Szóval a lombjukat hullató fák, a vackát télire előkészítő mókus, és jómagam; a november eleji ünnepkör hatására; befelé fordulunk. 

Ahogy a fák energiáikat visszahúzzák, úgy merülök én is gyökereimbe. 

Felmenőim már túl vannak a nagy vízen. Apám már amott vadászik az égi mezőkön, anyám ott táplálja égi virágait, s higgyétek meg, én itt érzem ezek áldott gyümölcseit.

Alázatot tanított ez az Ősök napja, s a Mindenszentek. A "nyugati világban" nem beszédtéma az elmúlás, mert az félelmetes, sötét, nehéz a föld súlya, s kimondom, férgek, és kukacok...

De, ha nem is hiszünk a feltámadásban, a lélek halhatatlanságában, a transzcendensben, hinnünk kell az átváltozásban. A "porból lettünk, porrá leszünk" -ben. Hogy testünk az enyészeté lesz, de ez egy bizonyos szinten táplálja azt, ami addig táplált, a földet. Hogy felettünk, sírhalmunk felett virágok fognak nyílni. 

És itt tanultam alázatot én, aki évente csak párszor vagyok szüleim, felmenőim sírjánál. Nem csak mert messze élek, hanem, mert ők a szívemben élnek örökké, - az élet megy tovább, elég a  síron a koszorú, a gyertya.

Aztán földelődtem. Figyelmem az égből, a lelkiekből anyagiasabb síkra, a gyökerekre terelődött. Valamit csak most értettem meg. A transzmutációt, az anyag átváltozását, hogy mit is jelent a sírokon gondozott virág. 

Hogy gyökereik által végül is szeretteinkről gondoskodunk tovább.

 

*https://satyananda.hu/2008-mauna/
**https://hu.wikipedia.org/wiki/Pratj%C3%A1h%C3%A1ra

Dum-tak-ketak

A hétvégét egy baranyai kis faluban a Mecsek alján, Mánfán töltöttem egy elvonuláson. 

Elvonulás!?- kérdezte a férjem, -mi az, hogy elvonulás? Hát, tudod, ez nem SPA, nem wellness, hanem elvonulás.  A hétköznapok rutinjából, zajából. 

Na, nem mintha a hétköznapjaim olyan zajosak lennének, és ez a tábor olyan csendesnek ígérkezett volna, hiszen ez egy szakrális dob, ének és transzmeditációs elvonulás volt. Pontosan nem is tudtam mi vár rám ebben a táborban, de hívott valami újnak a kipróbálása, a Mecsek, és az eddig még fel nem fedezett odavezető baranyai út. 

Pénteken délelőtt indultam, hűvös, borús, őszi időben. Az autópályán, kiérve a besorolásokból, körgyűrűből bekapcsoltam a tempomatot és egy kényelmes tempóban tartottam délnek. Volt időm szemlélődni, befogadni az egyre színesebb tájat. A berkenyék, borbolyák vörösét, az akácok sárgáját,  nyárfák sárguló ezüstjét, és a tölgyek, platánok, juharok már itt-ott barnába menő zöldjét, a még száron lévő kukorica fakó barnáját.

Milyen harmóniában vagyok a természettel,- jegyeztem meg magamnak az öltözékemre nézve. Nem is érezném magamat jól, ha nem így lenne.
Szekszárdhoz érve lehajtottam az autópályáról a 6-osra. Rátértem az ismeretlen útra. A Szekszárdi-dombság, majd a Mecsek dombjainak ölelésében haladtam tovább. Bonyhád, Hidas, Mecseknádasd, Zengővárkony, Hosszúhetény, Pécsvárad, Ófalu, Óbánya mind-mind névről jól ismert települések. Aztán beérkeztem Pécsre, innen északnak haladva a Mecsek kacskaringóiban egyszer csak előbukkant Mánfa. 

Két óra volt és igazi hegyvidéki nyirkos hideg, mikor megérkeztem az Elvonulási Központ elé. A Mecsek egyáltalán nem a mediterrán arcát mutatta. Cili a szervező, a program háziasszonya a kapuban várt, fogadott bennünket, érkezőket. A szobák elfoglalása után 3 órakor kezdődött a program. Ismerkedés egymással, a dobokkal, éneklés, vacsora, dobolás, majd éber, alvás nélküli éjszaka. 30 ember dobolt egyszerre, a rezgések, a feléledt tűz úgy kimosott, kiégetett mindent az elmémből, olyan éberré tett, hogy nem volt szüksége a szervezetemnek alvásra. Reggel hét órakor már ott ültünk a mantrameditáción és együtt énekeltünk Ölvedi Gábor egyedi torokhangú énekével. Napközben dob ritmusokat gyakoroltunk, ebéd után pedig erdei meditációra mentünk. De milyen ebéd után! Majdnem a mohóság vétkébe esve ettünk, mert olyan finom vega ételeket szolgáltak fel. Kellett repetázni! Visszaérkezve az erdőből, szakrális magyar énekeket énekeltünk dobokkal kísérve, este Gábor koncertet adott, majd transzdobolás, tánc következett. Tizenegy körül volt vége a nap hivatalos részének, de többen még ott maradtak a Dharma teremben beszélgetni, meditálni. 

A vasárnap ismét hétkor indult, mantrameditáció, dobolás, daltanulás. Ebéd után zárókör, három órakor indulás haza. Este igazából még nem voltam itthon. Ismeritek milyen az, amikor minden gondolatunk, érzésünk máshol jár. Este az ágyban még dallamok és ritmusok jöttek,- csillagom, révészem... aztán pedig dumtak tak-ketak, dumtak-ketak tak-ke,  dum dum dum, taktak, dum, tak tak tak, tak.

Az itthoni dobolás gyakorlásról? Egyedül!? Dög unalom! Inkább esetleg majd  tavasszal egy másik  dobolós táborban. 

Namaste

Egy hétvége nővéremnél

Múlt héten vendégségbe utaztam a nővéremhez Bólyba. Kihasználva a még gyönyörű időt, míg ő dolgozni volt, elmentem Harkányba. Útközben rácsodálkoztam ismét a Villányi borvidék szépségére, a Villányi-hegységre, a Tenkesre, a rendezett szőlősorokra, - s mivel egy terelés miatt át kellett utaznom Nagyharsányon és Villányon -, a Villányi történelmi pincesorra. Szinte csak német neveket olvashatunk a pincéken. Mint legtöbb helyen az országban svábok alapította borút ez is. Kiérve Villányból a Sauska borbirtok területén hajtottam keresztül. Nagy rendezvény zajlott éppen, a terelés is ezért volt.

Majd Siklós következett, már messziről láttam a szépen felújított várat, azután Harkányba is értem. A felhőtlen égen fenn járt már a Nap, ami a szép idő ígéretével kecsegtetett. Kora délutánig nyári hangulatban fürdőztem, napoztam, a fürdő gyönyörű parkjában banánfák, pálmafák, hatalmas kaspók virágözönnel. Több mint 100 éves platánok, fenyők, amik még a Batthyány uradalom idejéből valók. 

Eszembe jutottak azok az idők, a hatvanas évek, mikor még nagyanyámmal jöttem ide fürödni. Emlékszem, én a dunai lányka miként reklamáltam ómamámnál, hogy milyen bűzös itt minden medence vize, az ivókútból jövő meleg, kénes víz is ihatatlannak tűnt számomra, mert, hát megkóstoltam, hiszen mamám is ivott belőle. Édesapámnak is ez volt a kedvenc fürdőhelye. Ha hazajött egy-egy fürdőkúra után, jól emlékszem bőrét, ruháját átjárta a kénes fürdő illata. Aztán majd egy emberöltő múlva anyuval, férjemmel, kisfiammal jártunk ide nyaranta, akit itt kezdtünk tanítani úszni. Persze nem a gyógy-, hanem a strandfürdőben.      

Szóval ezt a ragyogó pénteki napot a gyógyfürdőben töltve, az ördöggel cimboráltam. Ez egyszerűen úgy történhetett meg, hogy a legenda szerint Harkányfürdő az ördög műve.*  Kénes szagából kiindulva el is hiszem.

Három óra után indultam vissza Bólyba. Nővérem négyig dolgozott a gyógyszertárban, elé sétáltam. A patikába lépve azt állapítottam meg, hogy nincs patika illat. Régen, mikor még én is gyógyszertárban dolgoztam, ilyen őszi időszakban - különösen ilyenkor - készültek az Elix. Thymi, Sirup kálii oldatok, aminek illata belengte még a patika váróját is, sőt a nyitott ablakokból is ez áradt.  Ma már többnyire csak a gyógyszeres dobozok szaga érződhet. A patikákból gyógyszerkereskedelmi egység lett. 

Szombaton svábfalu programot csináltunk. Először Liptódra mentünk. Elragadó a kis zsákfalu fekvése. A dombok között lévő faluban egy kis patak fut, melynek oldalán minden házhoz téglából épített íves kis hidacskán lehet bejutni. És egykor micsoda házakhoz! Ma már többnyire romosak, de még így is mutatják régi fényüket. Némelyiken még ott a parasztbarokk, szecessziós, vagy klasszicista stukkódíszítés, ami mutatja az igényességet és a jómódot. A ház közepe táján van  a főbejárat, fölötte a német név és dátum, több az 1800-as évekből. Többnyire hosszú oszlopos gang vezet végig a házak előtt, majd L alakban hátul az udvart lezárandó a fészer az ólak, és az istállók. Az után vagy kert, vagy a domb, abban vájt pince, vagy erdőbe vezető ösvény. Ilyen egy sváb porta. A falu fölött kálvária. Megkapó a látvány.

Innen a Nagynyárádi pincesorra, majd Majsra, ahonnan bólyi Schneider felmenőink származnak, és Lippóra mentünk. Ezek is hasonlóan szép kis sváb falvak, síkvidéken. Liptód fekvéséből adódó szépségével nem versenyezhetnek.

Délután a temetőbe mentünk. Édesanyánk, ómamánk, tántink sírjára télire árvácskákat ültettünk.

Németségünk? Már csak a velük való emlékeinkben él.  Ilyen az elmúlás...

*A legenda:

https://netfolk.blog.hu/2013/07/27/a_harkanyi_gyogyviz_legendaja_az_ordogszantotta-hegy_mondaja

Nyári emlék

Az idei ősz megmutatta borús arcát. A tegnapi telehold esőt és egy erős lehűlést tolt maga előtt, így a napokban eléggé fázósan, beöltözve sétáltam az erdőben.

Lélekben szálltam is vissza a jó meleg nyárba! Tengerparti nyaralásunk egyik estéje jutott eszembe, mikor az esti sétából későn megérkezve, férjem fölment szálláshelyünkre, én pedig még lementem a partra. A bárban szólt a zene, és hangos jókedv uralkodott. A Hold nélküli éj sötétjében sziporkáztak a csillagok. Augusztus a Perszeidák ideje, így jószerencsémnek köszönhetően láttam hullócsillagokat, s nem feledtem el kívánni.  Újholdkor mindig erősebb a Nap hatása, mint mutatta az aznapi kánikula, és érezhetően meleg volt még az éjszaka is. 

A strandhoz érve néztem, ahogy a tengerbe hatoló színes reflektorsugarak odavonzották a játszadozó kisebb, nagyobb halakat. Egy idősebb hölgy éppen csak akkor ment be fürdeni. Már nekem is tervemben volt az éjszakai mártózás, de valami miatt minden este elmaradt. Kicsit vágyódva néztem. Aztán jött egy másik asszony is. Hangosan, szlávosan, szinte harsányan köszönt, ledobta a törölközőjét és már csobbant is.

- Itt a pillanat! Föl majd mezítláb megyek, és a  vállkendőm lesz a törölköző, - mondtam magamban és már oldottam is le a sarum bőrpántját a bokámról, húztam is le a cipzárat és már léptem is ki a ruhámból. 

Nema bikini,-  mondtam az idősebb asszonynak, aki, habár nem értettem, de érezhetően támogatott szándékomban. Nevettünk. 

Én úsztam befelé a tengerbe, ő  kifelé menet a lépcsőn megállt, visszanézett és mondott nekem valamit. 

Ne razumijem,- mondtam. Erre ő megfogta a lábát, mintha fájna, felszisszent és kétszer hangosan azt mondta,- grcs, grcs. 

Megértettem. Tudom a szláv spórol a magánhangzókkal. A grcs az görcs. Hálás voltam a gondoskodásáért. Kijjebb úsztam a sötétből a part közelébe. 

Időközben a másik nő is parthoz ért.  Lezuhanyoztunk, majd - laku nócs - elköszöntünk  egymástól.

Ez az este, olyan kedves emlék lett nekem, mert szép példája volt a női energiának, a gondoskodásnak. Valamint az ihletettségnek, az intuíciónak, ugyanis, másnap kora délután megjött a Bóra, ami felkavarta és jól lehűtötte a tengert, és naplemente után a levegő is inkább hűvös volt, mint kellemes. Jól  tettem, hogy az adott pillanatban hallgattam bensőmre.

És, hogy mit szólt ehhez a férjem!? hát velem együtt egy jót nevetett.

Fél-elem és egy-s-ég

Arra ébredek, hogy köhögnöm kell. Szárazon. Öntudatlan, ösztönös első gondolatom, érzésem a félelem. De valaki belülről látja mindezt. Ez csak az elme játéka! A FÉL-ELEM, most erősebben itt van a közös tudatmezőben.

 A LÁTÓ a pillanat töredékrésze alatt megszólal: ERŐS, EGÉSZ-S-ÉGes VAGYOK!

Egy mély lélekzet, SZO-HAM. Érzem, hallom a mantrámat.  Az vagyok én.  

Öntudatomnál vagyok. Felülök. Csak egy korty víz és már minden rendben.

A hála, s az együttérzés gondolatával merülök vissza  a tudattalanba.

Kertmeditáció

Figyelem a kerítésünkre szállt szajkót. Többször körbekémlel, - igen óvatos madár, - majd leszáll a madárfürdetőbe. Előbb iszik, aztán fürdik. Közben le-lerázza magáról a vízcseppeket. Láthatóan élvezi amit csinál. Valamit észlel és huss, már tova is száll az erdőbe.
Kicsit később megint hallom a víz csobogását, szárnycsapkodást. Vigyázva kilesek a télikertből. Egy feketerigó.
Ha elrepül, megyek, kimosom, teszek bele friss vizet, - határozom el, - mert ez még a téli hó, s benne még az őszi elhalt levelek. Aztán kicserélem elől is az itató vizét, amihez inkább csak a macskák  járnak.

Jutalmam egy újabb kis jövevény, egy széncinke. Hosszasan fürdőzik. Az ő öröme az enyém is.  Gyermekien, mosolyogva bámulom. Belefeledkezem a pillanatba. Kis idő elteltével leszáll kedvenc madaram a balkáni gerle. A téli etetéskor kihullt, s azóta kihajtott gabonaszemeket szedegeti. Fent a villanydróton sorára vár egy örvös galamb.
A júdásfára egy szajkó száll. Letör egy ágat, s viszi magával. Fészket épít.
A következő érkező egy kis cinege. Csőre teli apró tollakkal. Ő csak megpihenni jött. Már repül  is gyorsan leendő fészke felé...

Visszavonhatatlanul itt a tavasz.

ÉBRED A VILÁG.

Namaste

A totemről

"Nem vót énnekem semmi sürgős dógom  az életembe, mégis annyit futkároztam, hogy ne tovább.."                                                                                                                                                                      Regős Bendegúz                                                                                                                                         

Valahol a gyermekkoromban kezdődik a történet. Falun voltam kis gyermek, ahol természetes, hogy az ember állatokkal él együtt. Ez nálunk úgy alakult, hogy a háziállatok sokféleségéhez, - vadászkutyák, (hajtók, apportírozók, kotorékebek), macskák, baromfiak, nyulak, disznók, tehén és  ló, - olykor  társultak vadállatok is. 

Apám, aki erdész és vadász volt, sokszor okozott nekünk meglepetést valamilyen vadállattal. 

Emlékszem, hozott haza kicsi rókákat, akiknek kilőtték a szüleit, még el is neveztük őket: Zsuzsi, Farkas és Farkatlan. Elég sokáig éltek nálunk bezárva az utolsó disznóólban, mikor is az egyikük kiszökött és szomszédunk baromfiudvarát megdézsmálta. Na, ezután már szabadon engedte őket apám, mert biztos volt abban, hogy elég életösztön van bennük a megmaradáshoz.  

Majd emlékszem, egyszer az iskolából hazaérkezve a konyhánkban egy peckesen lépkedő gólya fogadott. Aztán meg egyszer a nagy játszásból beszaladva a fürdőszobába a WC-re ültem, s csak ott ülve vettem észre az ajtó melletti, mögötti sarokban megbúvó kis baglyot. Guvadt szemeitől majd frászt kaptam, de ugye a dolgomat el kellett végeznem, így aztán maradtam és csak félve bámultuk egymást.

Voltak kikeltetett kis fácánjaink.  A lucerna vágások során előfordult, hogy az ott fészkelő fácánszülő az utolsó utáni pillanatig ült a tojásain védve azokat a kombájntól. Ilyen költés alatt lévő tojásokat hozott haza melegen tartva édesapa, majd tette azokat édesanyám a kotló tyúkok alá. A kikelt kis fácánok mikor már repülni tudtak, először csak a kis kerítésükre, majd egyre messzebb és egyre magasabbra merészkedtek. 

Esténként jellegzetes hívó füttyszóval vissza-vissza csaltuk őket. Jöttek is. Egy ideig. 

Megjelentek a kert végi kerítésen, fákon, de már szabadok voltak.

A mai napig egy-egy fácán, ha a szülői házunk közelében fészkel s halljuk nővéremmel az esti szalajtó hangját, néma egyetértéssel nézünk egymásra. Érezzük, hogy innen ered, itt vannak a gyökerei.

Félénk gyermek voltam. Nem, mintha valaki is ijesztgetett volna,(egyébként igen, a fiú testvéreim) hanem mert a félénkség egyfajta lelki érzékenység. 

Féltem a kakasunktól, aki mintha csak ezt tudta volna, talált alkalmat arra, hogy megkergethessen. Mikor tojásért kellet hátramennem a tyúkokhoz, már előre féltem. Emlékszem egyszer, ahogy lélekveszve menekültem! Visítva futottam előle, majd ugrottam fel az udvar közepén fekvő kivágott diófa  hatalmas rönkjére. 

Megszabadulva éreztem magamat, de ő felugrott utánam, én onnan le, futottam egyenesen az istállónkba, ahol addigra már nagy szerencsémre se ló, se tehén nem volt s vártam a szabadulást, hogy ő elmenjen, vagy valaki jöjjön erre a házból. Néha elég sokat időztem ott...

Aztán emlékszem, hogy iskolába menet az út mentén a Szabó Marica nagypapájáék háza előtt pulykák legeltek. Rettenetesen rútnak, félelmetesnek találtam őket, különösen a kakasokat. Csúfoltuk is őket, - szebb a páva, mint a pulyka taknyos orrú rút-rút-rút, - kiabáltuk, mire azok felborzolták tollaikat és rut-rut-rut kiáltva futottak felénk. Szerencsére  egy mély árok választott el tőlük.

Aztán egyszer haza kellett mennem az iskolából napközben, mert elfelejtettem elvinni valamit, nevezetesen az ellenőrzőmet, hogy aláírattam-e a beírást. 

A rövidebb úton, a kertek alatt futottam hazáig, így az út menti pulykákat ugyan kikerültem, de a baromfiudvar megkerülhetetlen volt. Minden bátorságomat összeszedve, bottal a kezemben, elszántan léptem az udvarba. Jött is rögtön a kakas, persze ez már nem az a kakas volt, évek teltek el közben, de mégis valahonnan ez is tudta, hogy engem lehet zargatni! Na, de elővettem ám a botot, mert a szünet az iskolában hamar véget ért, s nekem addigra ott kellett lenni az ellenőrzővel, nem várhattam, hogy valaki kimentsen! 

Szóval tudjátok, ezen a napon megküzdöttem egy félelmemmel és legyőztem azt!

Apánknak elég nagy erdőkerülete volt, amit kényelmesen a kétkerekű homokfutójával, a laptikával járt be.

Gyönyörű paripája volt, a Sára. Néha, mikor kihozta az istállóból az féktelenül viselkedett. Ágaskodott, prüszkölt, nyerített, alig bírta apám visszafogni a szárral. A szabadság iránti vágyát, a benne lévő felgyülemlett erőt mutatta meg. Apám tudta uralni. 

Egyszer, miután Sára megnyugodott, apu rá szeretett volna ültetni. De én már futottam is! Sáritól nem féltem, hanem egyenesen rettegtem! Be a legbelső szobába, ott is a zárt oldalú íróasztal alá, ahova Sára biztos nem tud utánam jönni, mert bizony apu kockacukorral néha még a nyárikonyha lépcsőjén is felcsalta.

Telt-múlt az idő, lassan leküzdöttem a lótól való félelmemet. Először csak mertem etetni a tenyeremből őket, aztán olykor fel is ültem rájuk egy-egy kirándulás alkalmából.

Majd úgy adódott, hogy a közelünkben lévő lovardás valamiért viszonzásként felajánlotta, hogy menjünk csak bátran a lovasiskolájába, amit kamasz lányom nagyon jó néven is vett. Elkísértem egy alkalommal, hogy kipróbáljam a lóval való viszonyomat. Elővezettek egy öreg, már őszülő fehér kancát, mondták, erre nyugodtan felülhetek, nagyon nyugodt állat, magától járja a köröket, csak tartani kell a gyeplőt és meg kell ülni. Felültem a lóra. Szépen lassan elindult. Mentünk pár tankört, szépen egyenesen ültem rajta, fogtam a gyeplőt. De csak fogtam, nem tartottam! 

Megérezte az irányítatlanságot, az én határozatlanságomat, és amikor legközelebb a karám kijáratához értünk, ő elindult velem kifelé és egyszerűen elkezdett a fűben legelni...

Tudjátok! Ha nem uralunk egy helyzetet, uralja majd más helyettünk, aki viszont tudja, hogy mit akar!

Máig nagy tanítás maradt ez számomra.

Ha most azt kérdezed, hogy ennek az elbeszélésnek mi köze a totemekhez azt kell mondjam, nagyon is sok!

A törvény, mely szerint: "ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent" mutatja, hogy a fizikai és szellemi, a látható és a láthatatlan világ kapcsolatban állnak egymással. Bizonyos archetipikus erőket szólítanak meg bennünk a totemek. Nem csak állatok, hanem növények, természeti tárgyak, kristályok, totemoszlopok is!

Hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, meg kell ismernünk, értenünk a természet nyelvét, hogy a szellemvilág általuk megjelenő üzenetét megértsük.

A sámánok, a tudók szerint, a félelem állatalakban jelenik meg az ember életében. Ezek a kísértő totemek fontos tanításokat adnak. Csak akkor múlik el az irántuk érzett félelem, ha erejüket, hatalmukat át tudták adni, ha megtanultunk szembenézni félelmünkkel. 

A totemszellem támadással ellenőrzi ezt.

A lóval, éppen egy fehér lóval, mint totemmel való viszonyom egy álmom során tudatosult. Itt írok erről.: https://magyarkamargit.blogspot.com/2013/12/a-teljesseg-keresese.html

Az archetípusokról és totemekről itt olvashatsz tőlem:

https://magyarkamargit.blogspot.com/2018/03/a-matyasmadar-totem.html

A gólyáról, mint totememről:
https://magyarkamargit.blogspot.com/2016/04/a-madarak-uzenete.html

Annyi év után eszembe jutott megnézni vajon milyen erőket adhat át a kakas totem.

A kakas a nyugati asztrológiában a bátorságot, az erkölcsösséget, pontosságot, szorgalmat, hazafiságot és elpusztíthatatlanságot jelképezi. Fényhozó állat.

Az őszinteséget, az igazságot jelképezi. Segít démonaink leküzdésében, melyek megakadályoznak abban, hogy erőnk teljességében legyünk, hogy bőségben, gazdagságban, életörömben legyen részünk. A kakas a férfias aktív részünkhöz szól. A tűz erejével és ötleteink megvalósításához szükséges erővel ajándékoz meg.

Ha a kakas kukorékol, felébreszt álmunkból, szólít ébredjünk öntudatra, tanulmányozzuk önmagunkat, és foglalkozzunk azzal, ami számunkra fontos.

A kakas a Nap városából, és más világokból hoz üzenetet.

Arra szólít, hogy ügyeinket legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint intézzük. Ne riadjunk vissza az összeütközésektől, bátran álljunk ki az érdekeinkért.

Ezeket az erőket elolvasva érzem és tudom, nem lett volna baj, ha még gyermekkoromban pár évig ott legyeskedik körülöttem egy kakas, de  biztonsággal mondhatom, hogy mára  sok tudását, erejét megszereztem. 

És, hogy ne csak a félelmet keltő totemeimről írjak, legyen szó az egyik legkedvesebb állatomról a macskáról:

Misztikum, mágia, függetlenség. 

A macska a női részünkkel van összeköttetésben, megmutatja, hogyan viszonyulunk saját női energiánkhoz. Legyünk intuitívak, hallgassunk sugallatunkra, hangolódjunk rá, érezzük  energiáját,  hogy megértsük a macska üzenetét.

Akinek macska a toteme, számíthat arra, hogy életében a misztérium és mágia erőre kap.

A macska kitűnő lélekvezető, simulékonyan mozog világok között és időkön keresztül. Védencének antennákat ad a természetfeletti területek felfogásához. 

Akit a macska vezet, arra az éberséget, intelligens talpraesettséget, ellazultságot, valamint a saját út követésébe vetett bizalmat, az ösztönös belső vezetésben való feltétlen hitet ruházza át. Segít, hogyan boldogulhatunk jobban az életben, hogyan törődhetünk jobban magunkkal, hogyan legyünk szabadok és függetlenek.

Elhozza a Nap erejét, az öntudatot. Ösztönöz, hogy szakítsunk időt magunkra, hogy töltődjünk az örök forrás fényében, magyarán, néha csak létezzünk, lustálkodjunk. Nem kell minden külső eseménnyel foglalkoznunk, ezer oka lehet annak, hogy egy dolog olyan, amilyen. 

Segít energetikai mezőnk tisztán tartásában, a sötét erők elűzésében.

A szabályokkal és elvárásokkal szemben vadul és zabolátlanul lép fel, ha éppen úgy tartja kedve. 

Törvényei nem e világból valók. Megvan a maga stílusa, hűsége, lojalitása, barátsága, amit kifejezésre juttat.

A macska  rendelkezik hetedik érzékkel, érzékeli a föld és ég között létező dolgokat. Így jövőbe lát, észleli a démonokat, szellemeket. Mezőjét mindig tisztán tartja, állandóan tisztálkodik. Területét megjelöli, megvédi.

Megerősítései: "Szabadon és függetlenül követem lelkem útját." "Szabad vagyok, szabad, örökre szabad!"

Forrás: Ted Andrews: az állatok szimbolikája; Jeanne Ruland: Az állatok ereje végig kíséri életünket