A madárfészek

Haza érkeztünk a temetésről. Első utunk a kocsibeálló fa gerendájára rakott  fészekhez vezetett. Kikeltek  már a rozsdafarkú fiókák, s habár este volt a szülők még nem ültek a fészken, így meg lehetett lesni, az apró, alig pelyhes öt apróságot. A reggeleket is pár napja azzal kezdem, hogy kiülök és nézem, ahogy érkezik a hím és tojó bogárral csőrében. Rászállnak a kerítésre, megnéznek maguknak, majd huss, be a fészekbe.

Ha valami segít feldolgozni a gyászt, hát az a természet. Az erdő, a folyó, a kert, a virágok, az állatok, a róluk való gondoskodás.

Az unoka nagynénénk halt meg, "A" Szommer Margit. Mindig csak így emlegettük. Az utolsó a mi Szommereink közül.  Pár hete, éppen anyám születésnapján mentem Bólyra, vittem a sírokra virágot és persze meglátogattam őt is. Láttam amit láttam, de bizakodtam. Olyan jó volna még, ha maradna,- gondoltam magamban. Mégiscsak a már elment anyánkhoz, Emma tántihoz, ómamámhoz, aki szintén Szommer Margit volt, valamint az általuk oly szeretett Eőry dédmamához kötött. Csak most, halálakor tudatosult, döbbentünk rá nővéremmel, hogy őket láttuk és szerettük benne, ezért tudattalanul ragaszkodtunk hozzá. Mert jó volt belépni a Szommer ház kapuján, ahol éltek és gyerekeskedtek egykor Terus, (az anyám) Emmus, (a tántim) Bélus, (Margit bátyja)  Gili tánt, (ómamám) mama, (Lencsi néni, Margit anyja) meg a papa, (az élni nagyon tudó, vidám Béla bácsi, ómamám bátyja, Margit apja). Az a Béla bácsi, aki az elmúlt század eleji inas éveit Bécsben és Pesten töltötte. Igazi történelmi figura volt számomra. Az élő dzsentri.  Előttem van, ahogy ő mesélt a nagy világválság előtti  arany évekről, a kávéházi életről, élményeiről, élő bolhacirkuszról*!

Ott csintalankodtak a padláson anyámék; cigarettát sodortak, majd közé gyufaport tettek; amitől Bélus, Margit bátyja, rágyújtván, majd szívbajt kapott.

Jó volt beülni a fotelbe, amiben, még anyám is és ők mind ültek; mert itt megállt az idő; meghallgatni mindig ugyanazt a kérdést, - hozhatok egy kis mézes puszedlit, egy kis likőrt, üdítőt? - és már ment is a konyhába. Később a likőr már elmaradt, mert sosem ittunk a Mecseki Itókából, és lassan megtanultam nem elutasítani a édességet és üdítőt, mert megértettem a jelentőségét. Ezt értünk, nekünk vette, a mi megvendégelésünkre. Más nagyon már úgysem járt hozzá.. 

Margit tudatosan akart a mostban élni. A falakon sehol egy kép. Még Krisztus és Szűz Mária sem. A mostban nincs a veszteségek feletti fájdalom, nem kell védelmezni a szívet. Csak a kis kert, benne a virágok, a napi főzés, vásárlás kis madár létére, hétvégi templomi ájtatosság. 
Letisztultság jut róla eszembe.

A mauzóleumban lévő ravatalnál állva meglepő volt a térben és időben való utazásom.  Apám ravatala, temetése villant fel előttem. Nem anyué, vagy a többieké akiket innen kísértünk utolsó útjukra, hanem az, mielőtt apa nyugvóhelyéhez indultunk, egy hirtelen, erős szél fuvallata eldöntötte a  fejfáját. Majd a tor alatt, november negyedikén, szépen elkezdett hullani  a hó.

Csak most, hogy írok, gondolok anya temetésére. Arra a januári nagyon hideg napra, amikor a templomi asszonykórus éneke után, a mikrofonból az Ő hangja csendült fel, és mintha csak köztük, köztünk ülne, elénekelte az Áve Máriát. Így rendezte.

Látom anyut könnyekig nevetni, valami apró tréfán, viccen és képes volt ezt ránk ragasztani, mert a nevetés ragadós és abszolút felszabadító. Egyszerűen élt benne a nevető Buddha. Hogy is lehetett másként túlélni. Szörnyű XX. század. Talán ez az anyu indított arra, hogy a temetésre indulásunkkor három kis vicc jutott eszembe, amin egy jót nevettünk férjemmel. 

Milyen mélységei vannak a gyásznak!

S, ha sírok, ha fáj? Mert igenis fáj! Csak felteszem a kérdést. Kié ez az érzés?  Jó, hogy eszközként használom az Accesst. Tudatosul, hogy csak az ego, a jivatman szenved, a lélek örök fényben él. 

Támogatom a szívemet, használom az apana vayu mudrát, do in szív gyakorlatot, amit tegnap mondott Kori. Elmegyek az erdőbe, a Duna partra sétálni, fürdőbe, hogy átmosson megtisztítson a víz. Megnézem az éledő madárfészket.

Valamint sokszor mantrázom: 

" Az egész élet könnyedén, örömmel és ragyogva árad felém..."**

Hiszem a mondást, miszerint, ha egy kapu becsukódik, kinyílik egy másik.

Namaste

Nevető Buddha: https://youtu.be/yZgyBPsutBY
*https://femina.hu/ezo/bolhacirkusz/
**Access Consciousness mantra

Casablanca

Július 2. van. Mária ünnepünk ez a nap Sarlós Boldogasszony napja, akinek áldása kíséri az aratókat. Valamikor e nap után kezdték az aratást, akkor, amikor még az asszonyok sarlóval arattak, a férfiak pedig két kezükkel kötötték a kévéket.

Az egyház ezen a napon a Visitatiót ünnepli, mikor a már Jézussal áldott Mária meglátogatta a tőle  messze élő, szintén áldott állapotban lévő koros nőrokonát Erzsébetet.

Támasz, odaadás, áldozat, hit, a szeretet gyakorlása. Ez Mária üzenete...

De merünk-e támaszt kérni magunknak? Eszünkbe jut-e felsőbb erőkhöz, vagy bárkihez is fordulni segítségért sorsunk jobbá fordításáért? Van-e elég hitünk? Kitartóak vagyunk-e?

Mária vizitációja Erzsébetnél 

Csak nem rég jöttünk haza férjemmel Marokkóból, ahol sokszor éreztem magam egy időutazáson, ahogy láttam az Ourika völgyében lévő berber falvakat, a sarlóval arató asszonyokat és férfiakat, az Atlaszon átutazva a kecskepásztor lánykákat, Marrákes és Fez medináját, a szamaragoló teherhordókat, és ahogy hallottam naponta többször is a müezzin imára hívó énekét.

Bibliai tájak.

Utazásunk Ramadán ideje alatt volt. Ramadán a vallásos muszlimok nagy testi, lelki tisztulási időszaka, lényeges elemei a vallásos elmélyülés, a böjtölés, a jótékonykodás és az esti közösségi étkezések.

A nagy városokban érezhető volt egyfajta visszafogottság. Alig volt turista, a helyiek pedig csak naplemente után oldódtak. Agadírba érkezésünkkor láttuk, hogy a családok, barátok este kimentek piknikezni az óceán partra az egész napos böjt után.

Ebben a melegben egész nap étlen-szomjan, embert próbáló vállalás. Az embert kitartóvá teszi az ilyen.

Casablancában voltunk, mikor az égen végre egy hónap után ismét megjelent a Hold vékony sarlója és ezzel véget ért a Ramadán. Az emberek a sok imától, rituálétól, böjttől megtisztulva, megkönnyebbülve szépen öltözötten ünnepeltek. Ezrek korzóztak a főutcában és még többen az óceán parton. Őszintén megvallom bármennyire is szerettem volna lemenni a partra közéjük, valami visszatartott. Így aztán egy rövid, a tömegben tett séta után a szállodai szobánk teraszáról bámultam a tájat. Hallgattam az óceán dübörgését, néztem a párafelhőbe burkolt, parton özönlő tömeget, a lassan besötétülő égbolton megjelenő holdsarlót és a ragyogó Vénuszt.

Az újhold megújít...

A körutazás végén már ismét Agadírban voltunk, szállásunk az óceán parton. Itt is ünnepi volt a hangulat, parti sétányon mindenütt tamtam dobok szóltak, az emberek, különösen a nők, kislányok gyönyörű hosszú ruhákba öltözve sétáltak. Európai öltözékünkben meg-megnéztek bennünket, a nőkkel kedvesen  mosolyogtunk egymásra.

Marokkóról ezután a magukat Atlantiszi leszármazottaknak tartó nomád berberek, a Ramadán kapcsán a kitartás, a dobok hangjai, az óceán felett megjelenő Hold keskeny sarlójának varázslatos látványa, "Herkules Oszlopai" az Atlasz csodálatosan változó tájai és egy Marrákesben történt, már visszatérő látomásom élnek majd emlékezetemben.

Valamint az óceán hullámait nézve való tudatosodásom, miszerint a hullámok, legyenek bármekkorák is, végül mind elsimulnak...  

Casablancában az óceánparton 

Fotó: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sarl%C3%B3s_Boldogasszony

Istenanyáim napja

Egyedül voltam a hétvégén. Férjem motoros túrán volt, gyermekeimmel pedig vasárnap estére beszéltünk meg közös vacsorát egy különleges, keleti étteremben.

Így aztán úgy adódott, hogy anyák napját a Földanya táplálására fordítottam. Szombaton reggel jó korán kimentem piacra, vettem szép virágokat, majd vasárnap kora reggel elültettem őket. Megkapáltam kis, mediterrán hangulatú virágoskertemet, a nagy meleg miatt többször locsoltam a nem régen fektetett új gyepszőnyegünket.

Kapálás közben észrevettem, hogy megtetvesedett néhány növényem. Kerestem bio permetszert és lefújtam őket. Estére már szemmel láthatóan hatott a szer. Köztük volt kedvenc virágom, az a rózsa, melyet édesanyám invitálására hoztam el öreg kis háza elől nem sokkal halála előtt. Tudta Ő, hogy miért ajánlja nekem...

Egyébként a kertembe a növények teljesen érzelmi alapon kerülnek. A szívvirág édesapám kertjéből való, a krizantémok ómamámra emlékeztetnek, a hunyort pedig Emma tántim kertjéből hoztam halála után. De rájuk, a gyökereimre emlékeztet a nárcisz, a tátika, a levendula, a dália és a 30 éves rózsaszínű és fehér leanderem és még sorolhatnám.

Amikor gondozom a növényeimet a szeretteimmel vagyok.

A nap további részében csak pihentem, napoztam a félárnyékban.

A szép környezet, a természet ölelése, a ragyogó napsütés ellenére is szomorúság lopózott a szívembe.

Hiába minden éberségem! A tudatosságom! Miszerint létünk örök. Szeretteim hiánya fájdalmas, és ezt az érzést meg kell élni, tudatosítani, mert elfojtása elrakódik a fizikai testben, a mellkasban, tüdő és szívproblémákat okozva.

Ismét tudatosítottam magamban, hogy édesanyám éppen Boldogasszony havában januárban, Boldogasszony napján, kedden, egy ragyogó napsütéses téli napon déli 12 órakor, harangszóval a Napba ment. Míg e napon utaztam hozzá, délre, végig szembe sütött a Nap, s én szívem nyitott kapuján engedtem Őt menni. Tudatos, éber voltam érzéseimre, az érzeteimre. De nem mindenre!

Volt egy lélekrészem aki ment volna utána.

Éppen 3 óra volt. Szeremle falu végén van egy erős kanyar. Máig nem tudom mitől, kormányozhatatlanná vált az autóm és kicsúszott az útról.

A kis intermezzo - kis, mert azonnal ott termett a Segít-s-Ég -, csak jóval később juttatta azt az eszembe, hogy még nem mehettem anyám után, mert dolgom van még itt a Földön.

Aztán eszembe jutott, hogy ómamám szeptember 12-én Mária szent neve napján, Emma tántim pedig december 8-án Szűz Mária, a Szeplőtelen Fogantatás, Mária-lánnyá avatásának napján ment el.

Lehet, hogy ez sokaknak nem mond semmit... engem viszont emlékeztet az Égi Királynőre, az Istennőre. Hogy aztán Őt Máriának, Mirjamnak, Mahadévinek, Laksminak szólítjuk az teljesen mindegy.

Érzem jó anyáimon keresztül sugárzó szeretetét születésem pillanatától.  Itt él bennem Shakti.

Végeztem ezen az anyák napján egy szertartást.

Kértem az Anyától gyermekeim, szeretteim számára szeretet általi bőséget, áldást. A szertartást az indiai Indu Arorától tanultam, és a hindu 9 megnyilvánulású Istennőhöz Durgához szól. De tudom, hogy Durgát hívhatom akár katolikus német anyáim hite szerint Szűz Máriának, vagy annak a magyarok által tisztelt aspektusainak, mint például Gyümölcsoltó Boldogasszonynak, Sarlós Boldogasszonynak, Rózsafüzér Királynőjének, Nagyboldogasszonynak. És tudjátok míg végeztem a szertartást, előttem volt a Szent Család házi oltárunk, melyet Dédópapám vett dédómamámnak 1898-ban ómamám születésének örömére és nem éreztem semmiféle identitás zavart. Sőt éppen az jutott az eszembe, hogy Bernád Ilonától (aki a magyarság ősi hagyományait gyűjti sok éve) az tanultam - meg is csináltuk a szertartást, áldás kérést -,  hogy őseink úgy tartották, ha 9 asszony kézen fogva körbeáll és áldást mond, imádkozik Babba Máriához, (őseink így szólították az Istenanyát) az egy világváltoztató szertartás. Értsd úgy, hogy kitörölhetetlen pozitív szakrális ereje van ennek az Univerzumban...  

Szóval a 9 asszony az Istennő 9 megnyilvánulása.

A 9 egy erősen szakrális szám (a számmisztikai 108 összege), mely ott van a közös tudatunkban, túlmutatva nemzeteken, vallásokon. 

Ez a felismerésem még inkább az egyetemesség felé emelt.

Déméter, az anyaság, termékenység görög istennője

Végül gyertyát gyújtottam. Nem csak anyáimnak, hiszen apáim nélkül nem lehetnék itt, e Földön...

Namaste

Kontroll nélkül

"Autentikusnak lenni annyi, mint őszintének lenni önmagadhoz és a világhoz.

Az autentikus részed karizmatikus és elragadó. Amikor autentikus vagy és megtanulsz igazán beleszeretni saját magadba, mindenkit le fog nyűgözni a belőled áradó egyediség, lélekfény és tisztaság."  Osho

Napköszöntés

Vasárnap egy gong meditációval egybekötött előadáson voltam. Az előadás világok, vagy más szóval dimenziók közötti átjárókról szólt az előadó mexikói tapasztalatai, élményei alapján. 

Arról mesélt, hogy Mexikó déli részén élő népcsoportok között még él a hagyomány, hogy az év bizonyos szakában zarándoklatra mennek a családok, vagy csak magányosan az emberek a Peyote kaktusz földjére, ahol szertartások, áldozat bemutatások után "levadásszák" és elfogyasztják a szent peyotot, ami megnyitja számukra Nierikát, a fénykaput és így kapcsolódnak szentségükkel a szertartásvezetők, sámánok jelenlétében, akik tisztán tartják a teret az "utazóknak". Segítik a föl és vissza utat a szellemi utazáshoz. Hitük szerint ez a szellemi kapcsolódás adja a megtartó erejét ennek a népcsoportnak.

Milyen érdekes, hogy éppen most pünkösd, a szentlélek eljövetelének ünnepe előtt hallgattam ezt az előadást és csak tudatosítottam magamban, hogy nekünk magyaroknak is van egy népcsoportunk, a katolikus csángók, akik innen 800-900 km-re határokkal elszakítva tőlünk szintén minden évben zarándoklatra mennek. Zarándoklatra mennek a megmaradásunkért. A magyarnak való megmaradásunkért. A Csíksomlyói Szűz Máriához. 

A búcsú éjjelén virrasztanak a kegytemplomban, majd vasárnap hajnalban elindulnak a Somlyóra napköszöntésre, hogy találkozzanak a Szentlélekkel. Az újjászületést jelképező felkelő Nap energiaminősége lelkileg és szellemileg megerősíti őket.

Ma már persze Csíksomlyón a világ minden részéről összegyűlnek a megmaradásunkért zarándokló magyarok, nem csak a katolikus csángók és csikiek.

Habár tudnunk kell, hogy bármikor és bárhol köszönthetjük a felkelő Napban a Szentlelket, a Teremtőt, de a szent helyek és a csoport ereje mindig megsokszorozza az erőket. Ezért is javasolom minden magyarnak, hogy legalább egyszer tapasztalja meg a Csíksomlyói búcsú szakralitását. 

Legyen ez egy lelki beavatás!

Vegyüljön el a csiki és csángó magyarok között a több százezres gyülekezetben és csak figyelje, ahogy Ők ünnepelnek. Nézze végig, ahogy a keresztaljak bevonulnak a Kis-Somlyón át a nyeregbe, hallgassa azt a szép, ízes magyar beszédet, nézze a szép népviseletet, másutt az igencsak megkopott ruhát. Figyelje, ahogy a sok-sok kilométer gyaloglástól vízhólyagosra vált talpukat meghűtik az emberek a földön. Kérdezze meg, miért van fűzfavessző a kezükben, fogjon meg egy dolgos, kérges tenyeret, mikor a szertartás ott tart, hogy a béke jelével köszönteni kell EGY-MÁS-t. Isten mását egymás arcában. Látni kell a fáradt gyermekekkel való szép beszédet, hogy legyenek kitartóak, mert a Szűzanya várja őket a hegyen...

Látni kell hitüket!

Ezután nem ugyanaz az ember érkezik haza...

Értsük a Nap jelentését a létezésben, az életünkben. 

Két kis, ihletetten született Nap versemet osztom meg veletek.

Az első egy nagyon nyugodt, tiszta, szattvikus időpontban, hajnalban ébredésem után született, jelent meg a tudatomban. Magam is rendkívül elcsodálkoztam a nagy igazságon, ami ebben megfogalmazódott, a feltétel nélküli szereteten.

                                                                             Vagyok, aki vagyok
                                                     Mint ősapám Ménrót Istenként tisztelem a Napot,
                                      Ki minden reggel, mikor felkel, hogy szeretjük-e nem kérdi tőlünk,
                                                      De áldó sugara nélkül mivé válna Földünk?

A másik, mára mantrámmá vált gondolatom egy napsütötte délután, a munkahelyem teraszán ülve született.

                                                                    Ülök a ragyogó napsugárban,
                                                             Gondolkodom ki is vagyok valójában.
                                                                     Érzem a Fénytől áthatottan,
                                                                            Vagyok Aki Vagyok
                                                                               S örökké voltam...

Aztán megjelenik emlékeim között egy alig 18 éves lány, aki a bólyi sajtüzem laborgyakornokaként egy hajnalban (ekkor érkeztek az első bevizsgálandó tejes tartálykocsik) titokban kiment az üzem hátsó udvarára és ott felmászott a vagy húsz - harminc méteres téglakémény létráján, hogy lássa a felkelő Napot. 

Alázatosan kérdezem magamtól, milyen kontroll nélküli tudatosság vezetett...?

Namaste

India mottója

                                                          Csak az igazság győzedelmeskedik

Tegnapelőtt igényeltem meg az indiai utamhoz a vízumot. 
A születési dátumhoz érkezve beírtam: szeptember 25, majd az érkezéshez: Delhi, szeptember 25. 

Szilvi akkor lépett mellém, meglátta és csak annyit kérdezett: ekkor van a születésnapod?

Igen,- volt a válaszom.

Ilyenek a véletlenek...

Valami napok óta ült a lelkemen, valami megfogalmazatlan szeptemberi szomorúság és amíg valami megfogalmazatlan, nem tudatos, az ember nem tud magán segíteni.  

Munka után az erdőn keresztül sétálva indultam haza. Megérkezett ma a vízumom, gondoltam a séta közben kicsit rendezem az utazás körüli gondolataimat.  

Télen, még valamikor közel édesanyám halála után fogalmazódott meg bennem az Indiába utazás gondolata, s most, hogy kezemben a vízum, elgondolkodom azon, vajon miért éppen a születésnapomra esik Delhibe érkezésem napja? Mit üzen ez nekem? Hiszen nem azért döntöttem az indiai utazás mellett, mert a Békét ott keresem, és nem is azért, hogy találok majd ott egy gurut, aki utat mutat nekem. 
Tudom a békémet magamban teremtem meg és Szatgurum sok évvel ezelőtt megszólított, vezetve vagyok.  De  mégis! Elgondolkodtató, hogy a sors úgy hozta, hogy épp Vrindávanba megyek, Krsna szülőhelyére, hiszen Krsnában a Legfelsőbbet a Szatgurunkat tisztelhetjük... 

Még be sem léptem az erdőbe, eszembe villant a napok óta tartó szomorúságom oka. Az idei születésnapomon  már nem hallhatom édesanyám köszöntő szavait... 

Mókusok futkosnak az avarban, egész közel hozzám. Kizökkentenek, percekig nézem játékosságukat.

Továbblépek... 
Asóka, India híres királyának sorai jutnak eszembe, amit napközben olvastam a neten, miközben Indiáról tudakozódtam.

" Az egyetlen győzelem, amit érdemes elérni, önmagunk legyőzése."

Így aztán otthagyom a szomorúságomat  és csak hallgatom lépteim zaját a lehullott, száradó avarban.

A telefonom cseng. A férjem hív - hol vagy?

- Mindjárt otthon vagyok, csak egy kicsit túl mentem. Olyan sűrű lett nyár végére ez az erdő, hogy eltévedtem, de már kifelé tartok...

Hazaérkezve virágözön fogad. Orchideák és egy kis szobarózsa... 
Mert Mária is vagyok? - kérdezem hirtelen, hiszen épp ma szeptember 12-e van Szűz Mária neve napja, s védőszentem után második keresztnevem Mária, valamint apám mindig így szólított: Márika.

- Arra gondoltam, hogy nem leszel itthon a születésnapodon és én nem tudlak majd felköszönteni, ezért vettem ma a virágokat - mondja férjem.

Csak mosolygok, olyan váratlanul ér a dolog. Érzem itt vannak velünk a szüleim... 
Lelkünkben összerezgünk...  

http://masteszta.blog.hu/2014/11/03/a_zold_szinei_verengzobol_vega

https://hu.wikipedia.org/wiki/India_c%C3%ADmere
http://filosz.hu/szatguru/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vrind%C3%A1van