Egy hétvége nővéremnél

Múlt héten vendégségbe utaztam a nővéremhez Bólyba. Kihasználva a még gyönyörű időt, míg ő dolgozni volt, elmentem Harkányba. Útközben rácsodálkoztam ismét a Villányi borvidék szépségére, a Villányi-hegységre, a Tenkesre, a rendezett szőlősorokra, - s mivel egy terelés miatt át kellett utaznom Nagyharsányon és Villányon -, a Villányi történelmi pincesorra. Szinte csak német neveket olvashatunk a pincéken. Mint legtöbb helyen az országban svábok alapította borút ez is. Kiérve Villányból a Sauska borbirtok területén hajtottam keresztül. Nagy rendezvény zajlott éppen, a terelés is ezért volt.

Majd Siklós következett, már messziről láttam a szépen felújított várat, azután Harkányba is értem. A felhőtlen égen fenn járt már a Nap, ami a szép idő ígéretével kecsegtetett. Kora délutánig nyári hangulatban fürdőztem, napoztam, a fürdő gyönyörű parkjában banánfák, pálmafák, hatalmas kaspók virágözönnel. Több mint 100 éves platánok, fenyők, amik még a Batthyány uradalom idejéből valók. 

Eszembe jutottak azok az idők, a hatvanas évek, mikor még nagyanyámmal jöttem ide fürödni. Emlékszem, én a dunai lányka miként reklamáltam ómamámnál, hogy milyen bűzös itt minden medence vize, az ivókútból jövő meleg, kénes víz is ihatatlannak tűnt számomra, mert, hát megkóstoltam, hiszen mamám is ivott belőle. Édesapámnak is ez volt a kedvenc fürdőhelye. Ha hazajött egy-egy fürdőkúra után, jól emlékszem bőrét, ruháját átjárta a kénes fürdő illata. Aztán majd egy emberöltő múlva anyuval, férjemmel, kisfiammal jártunk ide nyaranta, akit itt kezdtünk tanítani úszni. Persze nem a gyógy-, hanem a strandfürdőben.      

Szóval ezt a ragyogó pénteki napot a gyógyfürdőben töltve, az ördöggel cimboráltam. Ez egyszerűen úgy történhetett meg, hogy a legenda szerint Harkányfürdő az ördög műve.*  Kénes szagából kiindulva el is hiszem.

Három óra után indultam vissza Bólyba. Nővérem négyig dolgozott a gyógyszertárban, elé sétáltam. A patikába lépve azt állapítottam meg, hogy nincs patika illat. Régen, mikor még én is gyógyszertárban dolgoztam, ilyen őszi időszakban - különösen ilyenkor - készültek az Elix. Thymi, Sirup kálii oldatok, aminek illata belengte még a patika váróját is, sőt a nyitott ablakokból is ez áradt.  Ma már többnyire csak a gyógyszeres dobozok szaga érződhet. A patikákból gyógyszerkereskedelmi egység lett. 

Szombaton svábfalu programot csináltunk. Először Liptódra mentünk. Elragadó a kis zsákfalu fekvése. A dombok között lévő faluban egy kis patak fut, melynek oldalán minden házhoz téglából épített íves kis hidacskán lehet bejutni. És egykor micsoda házakhoz! Ma már többnyire romosak, de még így is mutatják régi fényüket. Némelyiken még ott a parasztbarokk, szecessziós, vagy klasszicista stukkódíszítés, ami mutatja az igényességet és a jómódot. A ház közepe táján van  a főbejárat, fölötte a német név és dátum, több az 1800-as évekből. Többnyire hosszú oszlopos gang vezet végig a házak előtt, majd L alakban hátul az udvart lezárandó a fészer az ólak, és az istállók. Az után vagy kert, vagy a domb, abban vájt pince, vagy erdőbe vezető ösvény. Ilyen egy sváb porta. A falu fölött kálvária. Megkapó a látvány.

Innen a Nagynyárádi pincesorra, majd Majsra, ahonnan bólyi Schneider felmenőink származnak, és Lippóra mentünk. Ezek is hasonlóan szép kis sváb falvak, síkvidéken. Liptód fekvéséből adódó szépségével nem versenyezhetnek.

Délután a temetőbe mentünk. Édesanyánk, ómamánk, tántink sírjára télire árvácskákat ültettünk.

Németségünk? Már csak a velük való emlékeinkben él.  Ilyen az elmúlás...

*A legenda:

https://netfolk.blog.hu/2013/07/27/a_harkanyi_gyogyviz_legendaja_az_ordogszantotta-hegy_mondaja

Örökségem

Leültem a nappaliban az íróasztalhoz, - ahhoz az ónémet íróasztalhoz, melyet még ópapától örököltem, -  hogy írjak az általam legújabban olvasott könyvről, az indigó szülöttekről.

Ha írok általában elvonulok a szobám csendjébe, de most egyedül vagyok itthon, a gép is itt volt, így maradtam. 

Míg vártam, hogy bekapcsoljon a laptopom, felnéztem a velem szemben lévő falra, oda ahol anyai felmenőim fényképei vannak. Felnéztem és üknagymamám kötényén megakadt a szemem. 

Úgy fotóztam, hogy az ükmamám aurájában tükröződöm
Együtt vagyunk.

Én ezt a kötényt ismerem! Ott volt ómamám szobájában egy széken összehajtogatva ülőpárnaként. Mindig vonzotta a szememet ez a szőttes, mert  csodálatosak voltak a színei. Érezhetően gyapjúból készült, mert, ahogy ráültem, mindig kicsit "szúrós" volt.

Miután meghalt a mamám, egyszer csak magammal hoztam ezt a nélküle már üressé vált szobából.

Emlékszem, ráterítettem a nappalinkban lévő márvány asztallapra. Olyan dizájnos volt. Látszott rajta, hogy egykoron igényes darab volt, és én nagyra becsülöm a kézművességet.

Sohasem kérdeztem meg ómamámat, honnan és miért van az a szőttes ott a székén, de most, 26 évvel az Ő halála után pontosan tudom a választ. 

Így működöm én is. Itt van anyám egykori gyúródeszkája, déd- és még talán ükanyám konyhai eszközei, ómamám  kenyérkovászos tálkája. 

Igaz, csak díszként a falra akasztva. De velem vannak!

Ja és az indigó jelenség!?  Megírom azt is.

Üdv.

Örök tél

Épp a napokban történt...

Járt nálam egy erdélyi asszony, aki, miután körbenézett a lakásban, azt kérdezte: ... és mondd Margitka, te német vagy, vagy magyar?

Mit mondhattam volna mást, mint amit a szívem diktált, amit az ereimben érzek, hogy egyrészt  magyar vagyok, másrészt nagyon is német...

Örök tél

Az első perc végén gördült végig az első könnycsepp az arcomon. Nem, nem akartam sírni, de mintha azalatt az egy perc alatt előre az egész történet döbbenetét megéreztem volna, elárasztottak az érzelmek és mire a filmben a vonat idegen földre érkezett, már megállíthatatlanul patakokban folytak a könnyeim.

Sok mindenre magyarázatot adott nekem ez a film.  Anyai ágon német felmenőim voltak, akiket még Mária Terézia telepített be a Duna forrásvidékéről a török időkben megcsappant (megölt és elhurcolt) magyar lakosság helyére; egyrészt a földeket megművelni, másrészt az iparosodást fellendíteni.

Írom, voltak, hiszen már két éve annak, hogy az édesanyám is meghalt.

Nekik nem kellett a gulágot elszenvedni, mert voltak olyan szerencsések, hogy a bólyi patika padlásán megbújva átvészelték azt, az 1944-es filmbéli időszakot. Az ómamám mesélte, hogy a szinte teljesen sváb lakosságú Bólyról a fiatal lányokat, asszonyokat, - a férfiakat már jóval előbb elvitték katonának a frontra - összeszedték az oroszok és vitték őket. Senki sem tudta hová, miért. 

Most láthattuk... Mesélte, hogy volt pár szerencsés lány, aki útközben meg tudott szökni. 

A film végén azt írják, hogy a hazatérteknek megtiltották, hogy beszéljenek az átélt borzalmakról...

A film befejeződése, az ötvenes évek elején játszódik. Mi, a testvéreimmel ekkortól születtünk.

Vegyes, magyar - német  családban.

Hogy és mit köszönhetek ennek a filmnek?

Elsősorban, hogy felmentést tudok adni édesapámnak, aki számomra most már teljesen érthető módon nem engedte a német szót a házban, pedig édesanyámnak nagy fájdalma volt, hogy gyermekeit nem taníthatta az anyanyelvére. 
Minden tiszteletem édesanyámé, aki bár velünk otthon nem beszélt németül, de nem tagadta meg származását és a faluban, ahová férjhezmenetele után került, igenis beszélt a svábokkal németül! Bátorította őket.

Máig emlékszem, csodálkozva kérdeztem tőle: hogy-hogy tud ez, vagy az a néni, bácsi németül? Mire ő elmondta, - azért kislányom mert sváb, csak magyarosítania kellett a nevét...

És még valami fontos dolog. Attól, hogy nem beszéltek a borzalmakról, még a fájdalmuk, szenvedésük ott volt, ott van a kollektív tudatmezőben. Érzéseik bennünk is rezegnek. Most, hogy reflektorfénybe kerültek ezek az események, feljönnek az elfojtások és lassan elengedődhetnek.

Ugye nincs kollektív bűnösség...?!

Épflinsláfrok

A szokásos telefonbeszélgetésünk alatt megemlítettem a 89. évében lévő édesanyámnak, hogy almáspalacsintát sütök vacsorára. Mire Ő: áááááá épflinsláfrok, ómamám mindig így mondta, alma pongyolában. Így svábosan épfl. Ahh, már el is felejtettem mindent.

-Nem, nem felejtettél el  mindent, hiszen épp most osztottad meg velem egy gyermekkori emlékedet- válaszoltam.

Nagyon szeretem ezeket a perceket. Ilyen élményekkel - mert ez élmény nekem - kötődöm a gyökereimhez.

Korán elkerültem a családi házból, alig tizennégy évesen. A családom, szeretteim fizikai hiányát megtanultam lelkiekben pótolni. 

Nevetnek a gyermekeim mikor azt mondom celler a zeller helyett, vagy kájzersmárrni, a császármorzsa helyett és eszcájgot teszek az asztalra. 

Valójában ez a mostani  beszélgetés édesanyámmal világított rá, hogy így kötődöm gyermekkoromhoz és szeretteimhez, akik közül bizony sokan már elmentek. 

Mondják, el kell engedni halottainkat. Én azt mondom nem elengedni kell Őket, hanem elengedni a fájdalmat amit elvesztésük okoz. 

Nos, ezt én úgy teszem meg, hogy a mindennapi életem részévé teszem Őket. 

Nem, egyáltalán nem tudatosan történt ez, inkább csak LÉLEK-ből vezérelve.
Kőrbe nézek a lakásomban, házam körül, lelkemben, szellemiségemben és Ők mind velem vannak, megszólítanak. 

Megszólítanak egy-egy tárgy, vagy felbukkanó emlék formájában.
Olyankor egymásra mosolygunk a határtalanságban.

Almáspalacsinta, vagy ahogy dédnagyanyám mondta épflinsláfrok,

(Äpfel in Schlafrock), alma pongyolában.

Recept: készítek egy kicsit sűrűbb palacsintatésztát, eggyel több tojást használok, mint egyébként. A fehérjéket felverem. Két almát a tésztához reszelek, majd beleteszem a felvert fehérjéket. Kicsit bővebb olajban sütöm ki és kisebbeket készítek, mint a normál palacsinta.  Megszórom egy gondolatnyi fahéjas-porcukorral, általam készített kajszi-, vagy málnalekvárral tálalom. (Dorka lányom szerint, egy igazi anyuka nyáron befőz kajszi- és málnalekvárt.)