MOST

Jó hideg reggel volt. Leértem a  Duna partra, s elindultam  a sétányon a megszokottan. Az éjjeli komoly mínuszok jéggel vonták be a Kis-Duna jelentős felületét, csak középen, ahol nagyobb az áramlás, ott nem volt befagyva a vízimadarak örömére. 

Lelkem tiszta mélyéből hirtelen előbújt gyermeki énem. Közvetlenül a vízparton lehajoltam, belemarkoltam a kavicsba, azaz csak markoltam volna, mert a földhöz volt fagyva, így  egyenként szedegettem a mozdíthatókat. Nagyon hideg volt a fagyos kavics, így  szép, világos kis gyapjú kesztyűm ide vagy oda, visszavettem, vállalva, hogy besározódik. Aztán jött a csúsztatás a jégen. Versenyeztek, melyik siklik messzebb. Volt amelyik túlcsusszant a még be nem fagyott részre és elnyelte a víz. A  szemben vízen ülő dankasirályok mintha szurkoltak volna, néha hangosan kiáltottak, - dank, dank - aztán meg mintha nevettek volna, - kie-kie-kie. Jött néhány vadkacsa is, de ők érdektelenséget mutatva a nádas felé vették az irányt. Ránk sem hederítve  repült el felettünk egy magányos szürkegém, majd egy kárókatona. Nem sokkal később, nehéz, lassú szárnycsapásokkal egy nem rég felszállt hattyú pár húzott közvetlenül a víz felett  déli irányba. Aztán pár perc múlva még egy pár. Ámulatba ejtett szépségük. Hosszan követtem őket a tekintetemmel.

 

Fáztam. Visszafordultam, hogy bemenjek a jó meleg fürdőbe. Útközben jöttek a gondolatok... Aztán a nem régen olvasott bölcsesség jutott eszembe, miszerint a dolgok nem velünk, hanem értünk történnek. 

Már kiestem a MOST-ból. Pedig az előző fél óra alatt nem volt múlt, jövő, csak a természet adta  pillanatok öröme.

Namaste

P.C.S.

"Kedvesem, miután felfedezted kimeríthetetlen
végtelen Énedet, miért akarnál visszamenni,
hogy az egód apró szekrényében élj?"   (Mooji)*

Ma nem esett jól korán felkelni. El akartam odázni, de az értelem megszólalt, határozott voltam és felkeltem.

"Az elme urai kell, hogy legyünk, nem a rabszolgái!"

Hajnali fél 4 körül heves szívdobogással ébredtem. Sokáig nem tudtam visszaaludni.

Csak még az a nyomasztó álom is ne lett volna... Tudom, hogy nem kell belebonyolódni, csak hagyni kell érintetlenül a felbukkanó dolgokat, most ez nem ment. Persze-persze értem én, telihold van, az érzelmek ilyenkor erősebben hatnak.

S akárcsak álmomban, most is lesöpörtem magamról a hófehér porcukrot, persze képletesen, (most, hogy leírom jut eszembe, hányszor mondták gyermekkoromban érzékenységemre: "nem cukorból vagy", mert a dolgokat ki kell bírni,  az élet részei.) és elkezdem a napi rutinomat. Fogmosás, zuhany,  egy csésze meleg tea, szellőztetés, jógaszőnyeg ki.

Egy kör után megálltam. - Ki kell nézzek, hogy jönnek-e már enni a madarak és lássam, fent van-e még a Hold. Igen, itt vannak a madarak, és a lenyugodni készülő telihold ezüstje is gyönyörűen ragyog a rózsaszínű Vénusz-övben, ami már a kelő Napot sejteti. 

 

Olyan szép volt a látvány, hogy hamarabb fejeztem be a gyakorlást, és elhatároztam, a mai meditáció egy séta lesz.

Ahogy az erdei útra értem, balra a kopasz fák között a vöröslő napkorong káprázata. Ámulatba ejtő a természet szépsége.

Azt gondoltam, hogy túl vagyok már egy nagyon nehéz időszakon. 

Poszt-Covid szindróma.

Szédülés, éjszakai heves szívverésre ébredések, alvászavar, fáradékonyság, mindehhez extrém magas vérnyomás, mikor mást sem éreztem, mint a doboló szívemet az agyamban, s minden porcikámban. Aztán légszomj, amikor tök egyedül voltam, (sosem vagyunk egyedül!*) amit nagyon erős önuralommal, és a nadi-shodhana jógalégzéssel tudtam  kezelni.

A vérnyomásom rendeződni látszik.  Nervenpflege, Q10, Magnerot, sok meleg tea segít. Minden nap egy banán, mert az ayurvéda szerint november a szív hónapja, és a banán támogatja a szívet. Hallgatom a szívszútrát és megerősítésként mantrázok: jószívű vagyok, szeretem magamat és  mások is szeretnek engem.

Nincs betegség tudatom, valahogy érzem, (nem a test és nem az elme vagyok*) hogy ez csak egy állapot, ami elmúlik.Türelmesnek kell lennem, semmi testi megterhelés, aztán, ahogy jött, elmúlik ez is, mint már annyi minden az életemben. 

Szóval, ma is elvarázsolt a természet szépsége. Képes a mostban tartani. Talán ez az, ami leginkább megnyugtat.

Ma unokánk, Levente jön hozzánk. Kimegyünk az erdőbe mókuslesre, szedünk vad diót a madaraknak, mesélünk egymásnak, és alszunk egy nagyot ebéd után.  

Ennyi elég is lesz a boldogsághoz.

https://ng.24.hu/fold/2021/11/14/egi-jelensegek-2021-november-masodik-feleben/

https://www.webbeteg.hu/cikkek/fertozo_betegseg/26794/poszt-covid-szindroma