Örökségem

Leültem a nappaliban az íróasztalhoz, - ahhoz az ónémet íróasztalhoz, melyet még ópapától örököltem, -  hogy írjak az általam legújabban olvasott könyvről, az indigó szülöttekről.

Ha írok általában elvonulok a szobám csendjébe, de most egyedül vagyok itthon, a gép is itt volt, így maradtam. 

Míg vártam, hogy bekapcsoljon a laptopom, felnéztem a velem szemben lévő falra, oda ahol anyai felmenőim fényképei vannak. Felnéztem és üknagymamám kötényén megakadt a szemem. 

Úgy fotóztam, hogy az ükmamám aurájában tükröződöm
Együtt vagyunk.

Én ezt a kötényt ismerem! Ott volt ómamám szobájában egy széken összehajtogatva ülőpárnaként. Mindig vonzotta a szememet ez a szőttes, mert  csodálatosak voltak a színei. Érezhetően gyapjúból készült, mert, ahogy ráültem, mindig kicsit "szúrós" volt.

Miután meghalt a mamám, egyszer csak magammal hoztam ezt a nélküle már üressé vált szobából.

Emlékszem, ráterítettem a nappalinkban lévő márvány asztallapra. Olyan dizájnos volt. Látszott rajta, hogy egykoron igényes darab volt, és én nagyra becsülöm a kézművességet.

Sohasem kérdeztem meg ómamámat, honnan és miért van az a szőttes ott a székén, de most, 26 évvel az Ő halála után pontosan tudom a választ. 

Így működöm én is. Itt van anyám egykori gyúródeszkája, déd- és még talán ükanyám konyhai eszközei, ómamám  kenyérkovászos tálkája. 

Igaz, csak díszként a falra akasztva. De velem vannak!

Ja és az indigó jelenség!?  Megírom azt is.

Üdv.

Istenanyáim napja

Egyedül voltam a hétvégén. Férjem motoros túrán volt, gyermekeimmel pedig vasárnap estére beszéltünk meg közös vacsorát egy különleges, keleti étteremben.

Így aztán úgy adódott, hogy anyák napját a Földanya táplálására fordítottam. Szombaton reggel jó korán kimentem piacra, vettem szép virágokat, majd vasárnap kora reggel elültettem őket. Megkapáltam kis, mediterrán hangulatú virágoskertemet, a nagy meleg miatt többször locsoltam a nem régen fektetett új gyepszőnyegünket.

Kapálás közben észrevettem, hogy megtetvesedett néhány növényem. Kerestem bio permetszert és lefújtam őket. Estére már szemmel láthatóan hatott a szer. Köztük volt kedvenc virágom, az a rózsa, melyet édesanyám invitálására hoztam el öreg kis háza elől nem sokkal halála előtt. Tudta Ő, hogy miért ajánlja nekem...

Egyébként a kertembe a növények teljesen érzelmi alapon kerülnek. A szívvirág édesapám kertjéből való, a krizantémok ómamámra emlékeztetnek, a hunyort pedig Emma tántim kertjéből hoztam halála után. De rájuk, a gyökereimre emlékeztet a nárcisz, a tátika, a levendula, a dália és a 30 éves rózsaszínű és fehér leanderem és még sorolhatnám.

Amikor gondozom a növényeimet a szeretteimmel vagyok.

A nap további részében csak pihentem, napoztam a félárnyékban.

A szép környezet, a természet ölelése, a ragyogó napsütés ellenére is szomorúság lopózott a szívembe.

Hiába minden éberségem! A tudatosságom! Miszerint létünk örök. Szeretteim hiánya fájdalmas, és ezt az érzést meg kell élni, tudatosítani, mert elfojtása elrakódik a fizikai testben, a mellkasban, tüdő és szívproblémákat okozva.

Ismét tudatosítottam magamban, hogy édesanyám éppen Boldogasszony havában januárban, Boldogasszony napján, kedden, egy ragyogó napsütéses téli napon déli 12 órakor, harangszóval a Napba ment. Míg e napon utaztam hozzá, délre, végig szembe sütött a Nap, s én szívem nyitott kapuján engedtem Őt menni. Tudatos, éber voltam érzéseimre, az érzeteimre. De nem mindenre!

Volt egy lélekrészem aki ment volna utána.

Éppen 3 óra volt. Szeremle falu végén van egy erős kanyar. Máig nem tudom mitől, kormányozhatatlanná vált az autóm és kicsúszott az útról.

A kis intermezzo - kis, mert azonnal ott termett a Segít-s-Ég -, csak jóval később juttatta azt az eszembe, hogy még nem mehettem anyám után, mert dolgom van még itt a Földön.

Aztán eszembe jutott, hogy ómamám szeptember 12-én Mária szent neve napján, Emma tántim pedig december 8-án Szűz Mária, a Szeplőtelen Fogantatás, Mária-lánnyá avatásának napján ment el.

Lehet, hogy ez sokaknak nem mond semmit... engem viszont emlékeztet az Égi Királynőre, az Istennőre. Hogy aztán Őt Máriának, Mirjamnak, Mahadévinek, Laksminak szólítjuk az teljesen mindegy.

Érzem jó anyáimon keresztül sugárzó szeretetét születésem pillanatától.  Itt él bennem Shakti.

Végeztem ezen az anyák napján egy szertartást.

Kértem az Anyától gyermekeim, szeretteim számára szeretet általi bőséget, áldást. A szertartást az indiai Indu Arorától tanultam, és a hindu 9 megnyilvánulású Istennőhöz Durgához szól. De tudom, hogy Durgát hívhatom akár katolikus német anyáim hite szerint Szűz Máriának, vagy annak a magyarok által tisztelt aspektusainak, mint például Gyümölcsoltó Boldogasszonynak, Sarlós Boldogasszonynak, Rózsafüzér Királynőjének, Nagyboldogasszonynak. És tudjátok míg végeztem a szertartást, előttem volt a Szent Család házi oltárunk, melyet Dédópapám vett dédómamámnak 1898-ban ómamám születésének örömére és nem éreztem semmiféle identitás zavart. Sőt éppen az jutott az eszembe, hogy Bernád Ilonától (aki a magyarság ősi hagyományait gyűjti sok éve) az tanultam - meg is csináltuk a szertartást, áldás kérést -,  hogy őseink úgy tartották, ha 9 asszony kézen fogva körbeáll és áldást mond, imádkozik Babba Máriához, (őseink így szólították az Istenanyát) az egy világváltoztató szertartás. Értsd úgy, hogy kitörölhetetlen pozitív szakrális ereje van ennek az Univerzumban...  

Szóval a 9 asszony az Istennő 9 megnyilvánulása.

A 9 egy erősen szakrális szám (a számmisztikai 108 összege), mely ott van a közös tudatunkban, túlmutatva nemzeteken, vallásokon. 

Ez a felismerésem még inkább az egyetemesség felé emelt.

Déméter, az anyaság, termékenység görög istennője

Végül gyertyát gyújtottam. Nem csak anyáimnak, hiszen apáim nélkül nem lehetnék itt, e Földön...

Namaste

Találkozó

Amennyire nem készültem az érettségitalálkozónkra, úgy készülök most az általános iskolaira. Huszon éve nem találkoztunk. Persze néhányunkkal összefutottunk otthon, falván, elbeszélgettünk, de egy találkozó az más. Azon ott vannak volt pedagógusaink, tanár nénik, tanár bácsik, - ahogy alsósként szólítottuk őket - és ott vannak a tanárnők és tanár urak, - ahogy felsőben.

És a hely szelleme!

Ne gondold, hogy az nem számít!

Mikor tavaly felhívtak a középiskolai matura találkozó kapcsán és azt mondták, hogy Pécsett lesz, már is tudtam, hogy nem megyek el. Mert én azok közt a falak közt szerettem volna lenni, ahol annak idején ültünk a padokban, lógtunk az órákról az alagsorban, futkostam le - föl a lépcsőkön először még piros svájcis kis fruskaként, majd csinos lányként. Nincs több kötődésem, elengedtem a volt társakat.

Ez egy jó alkalom a gyermekkorba való visszatekintéshez. Veszem is észre magamon, hogy minduntalan vissza - visszanézek az életemben. Ma már rálátással.

Meghatározó személyek, élmények kötnek ehhez a Duna által elzárt kis zsákfaluhoz, Dunafalvához. A szülők, testvéreim, tanáraim és a gyermekkori barátok. 14 évesen eljöttem otthonról, de mégis... vitathatatlan, hogy a korai évek alakítanak legerősebben. Ez a bevésődés.

Látom édesanyámat, ahogy meleg szívvel gondunkat viseli, tanít minden mozdulatával. Látom édesapámat, ahogy szigorával, tartásával nevel és látom testvéreimet gyermeki civódásban és szeretetben.

Emlékezem...

Erdei kirándulásainkra. Mikor idősebb bátyámmal, Árpival aput látogattuk meg az erdőben, egy szarvascsorda vonult át azon a területen ahol mi voltunk. Berántott egy nagy fa takarásába és csak pár lépésre tőlünk vonultak el a csodaszép állatok.

Arra az esetre, mikor nővéremmel és barátnőmmel az árokparton, az érett kukoricatábla szélén kis játékrezsóban szederlekvárt főztünk...

Életem első cigarettájára, a magaslesen elszívott Fecskére,  amit "jutalomként" kaptam Pisti bátyámtól, mert én találtam az első gombát, aztán majd leszédültem a létrán. A  madár tojás gyűjtő kirándulásunkra, (gyűjteménye volt bátyámnak) mikor a barázdából előttünk kirepült pacsirta tojását a ruhámba rejtettem.

Az iskolai majálisokra. Verseny volt, ki tudja kéz nélkül legelőbb megenni a magasan felfűzött lekváros lángost. Este a Duna parton tanáraink meggyújtották a hatalmas tábortüzet, amit körbeültünk és aztán énekeltünk.

A szeptember eleji őszi munkára, mikor ki kellett mennünk egy, vagy két hétre a földekre mezőgazdasági munkát végezni. Emlékszem, hogy krumplipuskát készítettünk, ami egy hosszú botra felfűzött krumpli volt, aztán megsuhintva a botot kilőttük a krumplit. Jó húzása volt, és szerencséje annak, akit nem talált el egy ilyen lövés. Aztán meg a másfél méteresre is megnövő paréjokból bunkert építettünk és abba bújtunk el cigizni. Akkora füst  lett benne, hogy csak a vak nem vette észre, hogy mit művelünk ott. A beírást az ellenőrzőbe megkaptuk. Hogy féltem  apu haragjától, de elmarasztalása elmaradt. Ő is volt gyerek...

Állítólag sokan ott leszünk a találkozón. Sajnos hárman már biztosan nem lesznek köztünk.

De mégis velünk lesznek.

Forrásom

Ma van a névnapom. Virágokkal leptem meg magamat. Szeretem a virágzást magam körül. Hiszem azt a bölcsességet, miszerint ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent. Hiszem a rezonanciát, a fraktált...

Vettem szép csillagfürtöt, gyűszűvirágot, - ezt ki sem hagynám, mert erről szeretett szakmám egyik ága a drogismeret jut eszembe, ugyanis a Digitális purpurea hivatalos gyógynövény, szívgyengeség elleni szert készítenek belőle, - kasvirágot, - ami ugyan nem hivatalos, de szintén gyógynövény, immunerősítő, - és még dáliát, cipikét, tátikát.

Elültettem őket és mert holdtölte van egészen biztos vagyok benne, hogy megerednek, mert ilyenkor erős a Föld vonzása, jól befogadja a gyökereket.

Szeretek kertészkedni. A gyökereimre emlékeztet.

Mikor pár napja egy eső utáni délután a terméskő lapok között kinövő  gazat gyomláltam, az eset a gyerekkoromba repített vissza. Emlékek jutottak eszembe.

Édesapám ritkán adott házimunkát így pontosan emlékszem amikor egyszer azt a feladatot adta, hogy a járda hézagai közül szedjem ki a gyomot. Tetszett, nem tetszett, meg kellett csinálnom. Aztán egy másik alkalommal talán szénát, vagy szalmát hoztak nekünk, ami az udvaron szétszóródott és nekem össze kellett takarítanom. Amikor végeztem Ő jött és ellenőrizte.

- Még ott, meg ott söpörd össze, - mondta, majd megdicsért a rendesen elvégzett munkámért.

Igen. Az ember azzá válik, amit lát, amit hoz otthonról. Apámtól ezt kaptam...

Megkérdőjelezhetetlen volt a szava. Nagy tiszteletnek örvendett.

Voltam olyan élethelyzetben, hogy azt mondtam magamban, milyen könnyű az indiaiaknak, akik mesterük lábánál ülhetnek (guru, tanítvány), akik vezetik őket. Aztán beláttam, hogy én abban a szerencsében részesültem, hogy mesterekhez születtem, hogy rajtuk keresztül, mintegy forrásként használva Őket, önmagamban találok válaszokat. Bármilyen élethelyzetben.

Ezért nagyon hálás vagyok szüleimnek!

Namaste

Catch me if you can.

 A Velebit alagúton átérve  mediterrán meleg fogad minden  horvátországi nyaralásom alkalmával, és ez a meleg dél felé haladva csak fokozódik, szubtrópusivá válik. Déli 1 óra körül megérkezve Gomilicára a Marina Kaštelába az autóból kiszállva ez a perzselő hőség fogad.

A hajóátvételéhez leadjuk a papírokat, várjuk a becsekkolást, hogy a fullasztó marinai levegőtől szabaduljunk és még délután kifuthassunk, hogy a tengeri levegő és a szél felfrissítsen, de ez még órákig várat magára. Yacht Week van. A világ minden részéről érkező fiatalokkal van tele a kikötő. Megszokott dolog mindenki netezik, telefonál, valahol máshol van.  Hófehér yachtjaikon  az utaslistának megfelelően spanyol, német, norvég, svéd, olasz, amcsi lobogók. Horvát skippereiken piros egyen póló.  Az ég felhőtlenül kék, szikrázó a napsütés. Hihetetlen színes a kép.  

Vajon látják a pillanat szépségét?

Végre 6 óra körül elkapjuk a  kikötői személyzet egy tagját, aki átadja a hajót. Egy hétre miénk a yacht. Felkötjük a magyar lobogót, majd lassan kihajózunk a kikötőből és a Kaštelai-öbölben vitorlát bontunk. A rövid fürdőzés és a vitorlák ellenőrzése után  vidáman hajózunk vissza a kikötőbe készen az adriai, tengeri utunkra. 

Az első, aránylag szélcsendes napunk végén, délután négykor szerencsésen kikötünk az Adriai tenger egyik szigetének Soltának gyöngyszemén, Maslenicán.

Ember tervez, Isten végez… Éjjel lecsapott a Bóra  s miután megtapasztaljuk, különösen a kezdők, hogy milyen kevés az emberi erő és akarat a természet erőivel szemben, az útvonalunkat újratervezzük. Korcsula kimarad, a bisevói Kék-barlang kimarad, de a kedvenceim Palmezsán, Hvár, Milna a bracsi öblök védettségük, közelségük miatt bekerülnek a programba.

Míg mi lányok az öblökben napozunk, a fiúk kihajóznak és órákig élvezik a szél uralását a dagadó vitorlákban.

A tengerek, óceánok, vizek a Föld érzelmi teste. A nagy szél okozta viharok, hullámok analógok az érzelmek felkavarodásával. Hagyom magamban, körülöttem ezt a tisztulást, sohasem fojtom el gyógyszerrel. Mindig bízom magamban, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy nem csapnak át a fejem felett a hullámok. Csak figyelem a felbukkanó helyzeteket, érzelmeket…

Most is így van. Így vagyok képes arra, hogy anyaként és üzletasszonyként az otthonról érkező szinte sokkoló híreket feldolgozzam. Itt a tenger közepén lássam, hogy a kétségbeesés nem segít, viszont a remény, a bizakodás, hogy minden jóra fordul nagy segítségemre, segítségünkre van. Innen tisztán látjuk a családi-  testvéri összefogást, a szeretetet mely erőt ad és megnyugtat…

Ahogy a szelek királya Bóreász kezdi zsákjába gyűjteni a szeleket a tenger békésebb arcát mutatja, megszelídül. Az otthonról érkező hírek is már megnyugtatóbbak. Igazi harmóniámat a természet szépsége adja vissza. Képes vagyok a jelenben lenni. Sem a múlt, sem a jövő nem foglalkoztat. Nézzük a milnai éjszaka csillagos egét, ragyog a Göncöl, mutatom a kevésbé ismert csillagképeket: látod, az ott a Hattyú, a Corona Borealis, a Delfin. Másnap yachtunk mellett felbukkanak az Adria delfinjei, óriási örömöt csalva szívembe. "Mintha" csak este megidéztem volna őket. Bámulom, mikor, hol bukkannak fel finom hullámmozgásukkal, hol párosan, hol egyenként, vagy csoportban.

Az élménygazdag hét után szerencsésen, épségben kötünk ki Marina Kaštelában. 

Esti programként férjemmel egy rövid időutazást teszünk Kaštela Gomilicában. Megnézzük a tengeri sziklára épített több száz éves kis védelmi erődöt és várat, majd tovább sétálunk a városka sikátoraiba. A főtérre érkezve folklór estbe botlunk, melynek címe: Mandolina & Tamburin. 

Épp kezdődik. Leülünk egy-egy székre és csak hallgatjuk, nézzük a csodát.

Potyognak a könnyeim. Anyám van jelen. Látom Őt, ahogy pengeti kis gyöngyházbetétes mandolinját és énekel. És velünk vannak férjem apai felmenői a horvát ősök. Ők ropják hozzá a táncot...

Reggel a  marina recepciója mellett ülve várom indulásunkat. Nézelődök. Kilenc óra, de már hőség van és nagy nyüzsgés. A közeli reptérről  transzferbuszokkal új hajósok jönnek. Mi régiek megyünk. Egy takarítónő gumikesztyűs kezével hajlong az itt-ott eldobott csikkekért s miközben elszalad mellette egy fiatal srác, kedélyesen, délies nagy hangon üdvözlik egymást. Pólójának hátán a marina logója, aláírva „Catch me if you can”. Érzem, hogy ebben semmiféle kajánság nincs, sokkal inkább utal arra a temérdek, tűző napon elvégzendő feladatra amit értünk végeznek, hogy mindegyikünk jól érezze magát…Utólagosan elszáll minden türelmetlenségem, amit eddig valaha is éreztem a becsekkolások során és helyére beköltözik a hála…

Namaste

http://csillagkepek.hupont.hu/5/nyari-csillagkepek

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ka%C5%A1tel_Gomilica

A szalakóta

Néha ki kell zökkenteni magunkat komfortzónánkból. Ilyen hatása van például a jógában a fejenállásnak. Segít másként tekinteni a világra. Talán ebből a szempontból kiindulva mentem el egy olyan jógatáborba, ami egy tanyára vitt el.

Szállásunk egy vízzel és árammal ellátott régi, tanyasi vályogház volt, nagyon puritán módon, asram szerűen berendezve.

Míg korán reggel fél 6-kor lassan, egyedül sétáltam a meditáció helyszínére; nekem már ez is kizökkenés volt, a megszokott  7 órai keléshez képest; eggyé váltam a természettel.

A kelő Nap kezdte felszívni a párát, ami sejtelmesen terült el a táj fölött, énekesmadarak trilláztak a közeli bokrokban, kakukk kakukkolt valahol a messzeségben, egy gólya* pedig komótosan lépkedve, biztos csemegét remélve, csőrével a szénakupacokat emelgette.

A reggeli meditáció után 1,5 óra  hatha jógázás, reggeli bio, vegán ételekből,  majd karma** jóga következett. Kis szabadidő után ebéd.

A szattvikus táplálkozás előnye a szattvikus elme...

Ebéd utáni programként átsétáltunk egy másik tanyára, ahol egykor a magyar szvámi, Bhakti Abhay Narayan élt.

Többen mezítláb voltak, így én is levettem a cipőmet. Érzékeny talpamat szúrta tarló. Eszembe jutott, hogy talán még gyerekként azt hallottam, a tarlón nem szabad emelni a lábakat, hanem csak csúsztatva, szinte csoszogva kell lépkedni. Így mindjárt kellemesebb élmény lett a "mezítlábazás".

Figyelmemet elterelve a kellemetlenségekről, ámulva fedeztem fel a fűfélék és szerényebb mezei virágok között az egyáltalán nem szerényen megbúvó magyar kosbor orchideát. Aztán meg az út menti faágról egy gyönyörű, ritka madarat, egy gyurgyalagot láttam felrepülni. Messze követtem röptét.

Milyen kevés elég a léleknek, hogy boldog legyen...

Perzselt a pusztai Nap.

A délibáb, mely csak az elmémben lebegett, ragyogó tükröt tartott elém e hétvégén.

Az egész olyan volt, mint egy időutazás a múltba...

Míg kényes talpamnak durva volt a tarló, s arcomat szalmakalappal védtem a tűző Nap ellen, megjelent apai nagyanyám képe; akit nem ismerhettem, mert elment, elemésztette magát, mielőtt testvéreimmel megszülettünk volna; láttam törékeny termetét, ahogy dolgozik  megfeszítve  a tűző Nap alatt, és láttam milyen durva a talpa és munkától kérges a tenyere...

Aztán megjelent gyermeki édesapám, ahogy egy kíméletlen téli hófúvásban utat tör magának a magasra tornyosuló hóban, hogy a  szigeti kis tanyáról elérjen a kilométerekre lévő iskolába. Láttam  elszántságát, a tudás utáni vágyát. Éreztem, ahogy ez az eset megkeményítette, elszánttá tette egy egész életre...

Aztán a délibábban ott ragyogott édesanyám, aki házasságával szegre akasztotta a polgári életet, és beköltözött a villany nélküli erdészházba Sárosra. Láttam, ahogy a bába segítségével hosszú szenvedés után világra hozza e házban negyedik gyermekét, és láttam, ahogy a bába Emma tántim karjaiba tesz. Ő szeretetteljes, gyengéd mosolyával magához ölel, majd kis idő múlva édesanyám mellére helyez. Máig érzem átható, odaadó szeretetüket.

Aztán még láttam, ahogy anyám tolja a talicskát; rajta én, és a mosnivaló szennyes, mellette futnak szeretett testvéreim. Megyünk a Dunára, nagymosásra.

Ennyit az időutazásról... ezt adta nekem a hétköznapok monotonságából való kizökkenés, a földközelség, a földelésem, a gyökércsakrához*** való kapcsolódásom. Hogy lássam, a jókarmám mit adott nekem, hogy hálás legyek az életem minden percéért, azért a földi életért amit drága szüleimnek köszönhetek.

Vasárnap délután a búcsú fotózások és ölelések után, ahogy az autómba ültem és beindítottam, az útszéli villanydrótról egy csodálatos kék madár szállt fel... egy szalakóta.

Mondja valaki, hogy az élet nem csupán egy álom...

Namaste

*http://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/04/a-madarak-uzenete.html

**http://magyarkamargit.blogspot.hu/2016/05/karma-joga.html

***http://magyarkamargit.blogspot.hu/2013/12/csokraink.html

Belső Béke

Egy nagyon hétköznapi meditációmról

Holnap már dolgozni megyek, így vasárnap délelőtt ide, vagy oda, nem hagyom későbbre a karácsonyi ünnepi asztalneműk vasalását. Miközben szépen simítom az egyik hófehér damaszt abroszt megállapítom, hogy eléggé elvékonyodott már az anyaga.  

Hm... Még örökségbe kaptam őket. Harminchárom éve használom, benne dédómamám monogramja, amit még ükómamám hímeztetett. 

Kellene már újat vennem. Hány éves is lehet? Számolok magamban, ómamám 1898-ban született, ezeket pedig még az ő nagyanyja vette a lánya stafírungjába! 

Usque 150 éves!  Micsoda elszakíthatatlan, láthatatlan kapcsolódás köztem és az ősanyáim között... 

Hálatelt szívvel, mosolyogva vasalok tovább.

Mikor eggyé olvadsz a cselekvéssel, mikor eltűnik a külvilág, mikor csak magadra, bensődre figyelsz megjelenik a buddhi, a figyelő. Tudatosítod felbukkanó gondolataidat, érzéseidet, belső folyamataidat, így elérheted a békét, ami mindig tőled függ, benned van. 

Nekem ezt most a hála érzése adta, mellyel kapcsolódom anyáimhoz, az Ősanyához, nőiségemhez, nővéreimhez, női szerepkörömhöz... 

Kívánom, hogy akár a leghétköznapibb cselekvésed közepette találd meg a belső békét, a boldogságot, hogy az elmédben lévő örökké zakatoló gondolatokat el tudd hagyni és ezáltal megnyugvást lelj!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok sikerekben gazdag, elégedettségben teljes, békés, boldog új esztendőt Mindnyájatoknak!

Namaste,

Hasznos lehet elolvasni:http://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut#node-175

Épflinsláfrok

A szokásos telefonbeszélgetésünk alatt megemlítettem a 89. évében lévő édesanyámnak, hogy almáspalacsintát sütök vacsorára. Mire Ő: áááááá épflinsláfrok, ómamám mindig így mondta, alma pongyolában. Így svábosan épfl. Ahh, már el is felejtettem mindent.

-Nem, nem felejtettél el  mindent, hiszen épp most osztottad meg velem egy gyermekkori emlékedet- válaszoltam.

Nagyon szeretem ezeket a perceket. Ilyen élményekkel - mert ez élmény nekem - kötődöm a gyökereimhez.

Korán elkerültem a családi házból, alig tizennégy évesen. A családom, szeretteim fizikai hiányát megtanultam lelkiekben pótolni. 

Nevetnek a gyermekeim mikor azt mondom celler a zeller helyett, vagy kájzersmárrni, a császármorzsa helyett és eszcájgot teszek az asztalra. 

Valójában ez a mostani  beszélgetés édesanyámmal világított rá, hogy így kötődöm gyermekkoromhoz és szeretteimhez, akik közül bizony sokan már elmentek. 

Mondják, el kell engedni halottainkat. Én azt mondom nem elengedni kell Őket, hanem elengedni a fájdalmat amit elvesztésük okoz. 

Nos, ezt én úgy teszem meg, hogy a mindennapi életem részévé teszem Őket. 

Nem, egyáltalán nem tudatosan történt ez, inkább csak LÉLEK-ből vezérelve.
Kőrbe nézek a lakásomban, házam körül, lelkemben, szellemiségemben és Ők mind velem vannak, megszólítanak. 

Megszólítanak egy-egy tárgy, vagy felbukkanó emlék formájában.
Olyankor egymásra mosolygunk a határtalanságban.

Almáspalacsinta, vagy ahogy dédnagyanyám mondta épflinsláfrok,

(Äpfel in Schlafrock), alma pongyolában.

Recept: készítek egy kicsit sűrűbb palacsintatésztát, eggyel több tojást használok, mint egyébként. A fehérjéket felverem. Két almát a tésztához reszelek, majd beleteszem a felvert fehérjéket. Kicsit bővebb olajban sütöm ki és kisebbeket készítek, mint a normál palacsinta.  Megszórom egy gondolatnyi fahéjas-porcukorral, általam készített kajszi-, vagy málnalekvárral tálalom. (Dorka lányom szerint, egy igazi anyuka nyáron befőz kajszi- és málnalekvárt.)