Tegnap este a Bharata Kultúrtérben voltam India egyik legnagyobb ünnepének szertartásán, pudzsáján a Ráma Navamin. Ez az ünnep a Visnu Avatara,* Ráma Isten Király születésnapjának ünnepe.
Ráma a legősibb hindu eposznak a Rámajánának** hőse.
Valahogy úgy képzeld el ezt a történetet, mint a mi Arany Jánostól származó Rege a csodaszarvasról erdetmondánkat, csak pár ezer évvel korábbi történet.
A szertartáson ott volt Paramadvaiti Swámí Maharádzs, akinek most jelent meg magyar nyelven egy könyve, amelynek magyar címe: India Gangesz-parti mosolya
Az ajánlás szerint : " a könyv magában rejti India megigéző erejét, a Gangesz ősi morajlását, a mesterek örök érvényű bölcsességét."
De miért és hogyan kerülök én Indiához ilyen közel, én aki annyira magyarnak érzem magam lelkemben? -teszem fel egyre többször a kérdést. Persze tudom, hogy a lélek sem nem magyar, sem nem indiai, vagy hottentotta.
A válasz a tudatban rejlik. A tudat életeken átívelő, örök.
Nos, kinyitottam Paramadvaita Swámí könyvét és a következő idézetet találtam az első lapon:
"Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában." Kőrösi Csoma Sándor
Kőrösi tudta, mert sok évig élt keleten, kereste az őshazát, ahonnan Attila*** népe, mi magyarok származunk.
Küldetése volt ez.
"Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn-magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe."
Érdekességként említem, hogy bár a legtöbb írás nem említi, de Attila, hun királyunk az Indiai Bihorban született.
