Bál a Vajdaságban

Palicsin jártunk, így volt szerencsénk megint megtapasztalni a schengeni határon való átkelés minden kellemetlenségét. Másfél - kétórás várakozás, a 6-7 kapuból csak 4 -ban volt beléptetés, holott igen erős a forgalom a Balkán Európa között.

Na, csak semmi zsörtölődés, türelem, türelem! - intettem magamat, holott tisztán láttam az évtizedek alatt, itt semmit nem javult emberietlenséget...

Inkább fölemeltem az ég felé a tekintetemet és csodáltam a közeli Tiszáról és a tavakról felszálló darvakat. Hallgattam kurrogásukat és figyeltem ahogy ezek a csodálatos, hatalmas madarak spirálisan egyre magasabbra és magasabbra emelkednek, majd a vezér madár után szépen besorolva V alakban felveszik vonulási alakzatukat.

Éppen mostanában olvastam, hogy idén évtizedek óta nem tapasztalt mennyiségű, becsülten 160 ezer  madár érkezett, hogy a hosszú vándorútjuk során megpihenjenek hazánkban.

Tekintsük ezt szerencsének! 

Ugyanis a Japán mitológia szerint a darumadár a jószerencse, az áldás, a béke, a hűség, a becsület jelképe, de mindenképpen valaminek a beteljesülését fejezi ki.

A magyarságnak is mindig fontos volt. Ott van a koronázási palástunkon, megjelenik címereinkben, pénzen és az életfa mellett is. Nálunk a hűség és az éberség madara. Gyakran ábrázolják kővel a csőrében. Ez a vezérdarvakra jellemző, hogyha elaludna, felébred, ha elejti a követ.

Bálozni voltunk a Vajdaságban. A zenészek húzták a talp alá valót; egy magyar dal, egy szerb dal, ahogyan itt ez illik; mi pedig roptuk a táncot hajnalig. A csárdás és a kóló, a pop és a rock jól megfértek egy fedél alatt.

Tudjátok az elcsatolt országrészek magyarsága nagy tanításokat képes adni. Az elfogadásról, ami nem a beletörődést jelenti. A népek egymás iránti toleranciájáról, az alkalmazkodásról, a megmaradásról. A vajdaságot jellemző sokszor kettős, hármas identitás (magyar, sváb, szerb) melletti magyarnak való megmaradásról.

Hajnalodott. Indulni készültünk. Már felöltözve mentünk elköszönni a vendéglátóinkhoz.

Ne! Ne! Még ne menjetek! Most jön a legjobb! - mondta Timike és már húzott is vissza bennünket.

A zenekar előtt álltak a vajdaságiak. A fiatal zenészek már húzták az "Ott ahol zúg a négy folyó" című dalt.

Mindenki énekelt.

https://www.youtube.com/watch?v=b-TyigVyfIk

Ma van advent első vasárnapja. Gyújtsunk egy gyertyát, és ne feledjük, hogy advent első hetének lelki gyakorlata az igazságosság. Elsősorban önmagunkkal legyünk igazságosak, a többi jön magától. Áldott adventi napokat, ünnepet kívánok!

Kárókatonák és darvak

Már egész kis gyermekként szerettem olvasni. Alsós voltam, mikor már kiolvastam a hazafiságra nevelő Egri csillagokat, nagy szeretettel olvastam Fekete István ifjúsági regényeit, melyek a magyar tájat, növény- és állatvilágot ismertették, a Verne könyvek nyitottak a nagyvilág felé, Kittenberger és Széchenyi afrikai vadász élményei  pedig (a vér nem válik vízzé) apám világába vittek. Középiskolásként is sokkal jobban érdekeltek a regények, mint a tanulás. De vajon nem volt-e a tanulásnak egy nagyon is fontos része, hogy magamba szívtam érzéseket, gondolatokat, eseményeket?! Mosollyal arcomon írom, hogy én bizony fontosabbnak tartottam, mint  például a matekot vagy a fizikát. 

Sosem rettentem el a vastag, több kötetes regényektől. Egyszer meg is jegyezte  egy erdélyi, székely ismerősöm (akik tudvalevőn nagy góbék), látva a vastag könyvet kezemben, hogy - de jó egészségnek tetszik örvendeni! 

Aztán egy-két éve alább maradt az olvasási láz. Amit addig kintről gyűjtöttem, kezdtem belül helyrerakni. Sokkal inkább lefoglalt az önmagamra figyelés. Befelé fordultam, kezdtem mellőzni az addig kedvelt hangos baráti társaságokat. Nem mondom, hogy ez nem ért sokakat váratlanul, de ez nem valaki ellen történt, hanem csakis valakiért. Mégpedig ez a valaki egyes-egyedül ÉN voltam.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy minap, mikor kis falumban otthon jártam, elkísértem nővéremet munkába a könyvtárba, ahol megjelent egy idegen fiatalember, aki a szegedi Művészeti Kapocs Alapítványtól jött. 

A szó rövidesen egy könyvre terelődött, melyet a kezében tartott.

- Gion Nándor - mondta. 

- Ő ugye délvidéki író? - kérdeztem.

- Igen. - volt a válasz és kiderült, hogy Ő maga is délvidéki, zentai születésű, de, ha nem mondja is látszott, hogy földink,  mert akárcsak apánk, Ő is a bácskai emberek jellemvonásait viselte. 

Valamiért üzenetértékűnek tartottam ezt a találkozást a könyvvel.
Címe: A kárókatonák még nem jöttek vissza

Így hát miután hazajöttem, neten elolvastam. Ifjúsági regény, mindösszesen 110 oldal.  

De a mondanivalója...!

Tudjátok azt olvastam valahol, hogy az állatok azért vannak a Földön, hogy az embereket tanítsák, adjanak egy részt magukból. A madarak fényt* hoznak.

Gion könyvének elolvasása, ebbéli hitemet csak megerősítette. 

Ennek oka a regény mondanivalója, az elolvasás után érzett szellemi és lelki rokonság, az ereinkben folyó és folyt bácskai vér, a mindkettőnkben élő természet iránti egyértelmű tisztelet és szeretet.

Igen! Olyan Földet kell teremtenünk, ahol ottmaradnak a kárókatonák, és nemcsak átvonulnak  felettünk, hanem lejönnek közénk a magasból a darvak**!

Fel kell emelkednünk hozzájuk...talán Ők lesznek azok, az új kor gyermekei...

*A Yotengritből a táltosaink által fennmaradt ősvallásunkból a kárókatonákról, népünk totemállatainak egyikéről:

"...így indula el Isten új létre az iGÉ-ből.

«De nagyot aludtam!» szóla, és látta, hogy új világra ébredt, új, összevissza világra.

Rendezé ennek okáért csillagok járását, tüzek, vizek háborgását. A Nap pedig, nem akarván a világkörön neki mért úton maradni, megszökött és alámerült az egek tengerében. TENGRIT, az Első Isten, YOTENGRIT ujjából újhodott istenség karakatona képében utána bukott és csőrében visszahozta. A Nap ficánkolt és TENGRIT csőréből kisikolván az ég tüzei felé menekült. TENGRIT ekkor kara-ölü képében ragadta el. Visszaváltozván, csillagokból szekeret készíte és arra nyűgözé a Napot. Ő maga pedig szarvassá változván hazavontatta és visszahelyezte az égre. TENGRIT, ÉG-IsTENŐs-ünk azóta is készenlétben tarja szekerét, a Göncöl-t. Eleink nyelvén ez Napszekeret jelent."

** A magyarságnak mindig fontos volt a daru. Ott van a koronázási palástunkon, megjelenik címereinkben, pénzen és az életfa mellett is. Nálunk a hűség és az éberség madara. Gyakran ábrázolják kővel a csőrében. Ez a vezérdarvakra jellemző, hogyha elaludna, felébred, ha elejti a követ.

 A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület, a hűség és a béke jelképe. Ez a fenséges madár egy életre választ magának párt, utódait pedig mindkét szülő nagy gonddal neveli, nem meglepő hát, hogy a családi értékek szimbólumává emelték. A japánok úgy tartják, aki megházasodás előtt hajtogat 1000 papírdarut, békés és boldog házaséletre számíthat.

A daru a taoista halhatatlanok szent madara. 

A daru a kínai mitológiában a fényesség ősprincípiumával, a yanggal áll kapcsolatban. A daru a tűz és a fém szubsztanciájával táplálkozik, ezért 7. életévében ún. „kisebb változások” mennek végbe rajta, 16. évében pedig „nagyobb változások”. A változások majd csak a 160. életévében fejeződnek be, ekkor a daru teste fehér lesz és tiszta, kiáltása felhatol az égbe. Különösen hosszú életűnek tartják. A fehér daru ezeréves korában kékké változik, és újabb ezer év múltán feketévé. Úgy vélték, hogy a fehér darvak a tánc mesterei, a feketék pedig rendkívül érzékenyek a zenére. Wikipédia

Elovasását javaslom:

http://documents.tips/documents/gion-nandor-a-karokatonak-meg-nem-joettek-vissza.html

Yu party

Várta  már ezt az estét. Szerette a Yu partyk hangulatát, imádta ezt a zenét, a fiatalságát idézte. Azokat a Duna parti nyarakat, mikor még jó zenéért jugót, vagy az alig fogható Rádió Luxemburgot hallgatták.

De tudta és érezte, hogy erre a világra sokkal mélyebben van kódolva. Baranyai gyökerei voltak.

  

A Yu partykon mindig adtak egy kis ízelítőt a Délvidék épp aktuális kultúrális életéből. Ez most is így volt. A bánáti Magyarcsernye egy szakrális emlékének restaurálása volt a téma. Megőrizni a magyarság emlékeit nem kis kihívás ott délen.

Aztán elhozták az estére a balkán ízeit. A faszénen frissen sült pljeskavicát és a puha, sóstúrós és káposztás bureket, valamint szlavónia illatos könnyű Traminac-ját és dalmácia borait, mint  a fenséges Malvazia-t és a veretes, a tenger illatát idéző peljesaci Plavac-ot.  Élvezte a borkostolón, ha olyan ízeket, illatokat mondott a sommelier amiket ő is kiérzett a borokból. Különösen az ötödik bornál a Plavacnál volt ez igaz, ahol beleszagolva a borba azt találta mondani, hogy Horvátország illata van. 

A Plavac egy rendkívüli, páratlan bor. Ahogy a horvát borszakértő elmondta, a Peljesac félsziget csupasz szikláiba mélyen gyökerezett szőlőt a sós tengeri pára és a sziklákba felcsapódó tengeri algák táplálják. És igen! Ettől a bor illata valóban kicsit sós, algás. Ez volt az, ami neki Croátiát jelentette.

Nem szokott inni, de most jólesett neki ezen a finom, kora tavaszi estén. A meleg, friss "pleszkó" és burek nem volt elegendő, hogy ne ártsanak meg neki a borok. Mámorosan jókedvű lett.

Míg a  férfiak kint az udvaron beszélgettek, Ő egy magányosan érkezett fiatal lánnyal beszélgetett a nyárról, a vitorlázásról, a tengerről és régi jugó emlékekről.

Az est sztárvendége  Rúzsa Magdi volt. Aktualitása, hogy Ő Délvidéki, azonkívül György nap volt, és általa lett itthon nagysikerű a Durdevdan. 

https://www.youtube.com/watch?v=ImAmY2ufGdg

Már éjfél volt, de még nem kezdődött el a zene.

Visszajött kintről a férje, szólt, hogy késő van induljanak, buli még sehol, kint a levegő már nyirkos, hideg és Ők könnyen vannak öltözve. 

Mint már oly sokszor, most sem állt ki magáért. Elindult. Csak valahol az autó felé menet kezdte el mondani, hogy Ő nagyon szeretett volna egy kis balkáni zenét hallgatni, mert ezt ő... nem! nem is ő! hanem egyenesen a lelke vágyta!

Szóváltás kerekedett. Férje kérte menjenek vissza, de  már megbántódott és elszállt minden jókedve. A kocsihoz érve, miután kiderült, hogy iratait otthon hagyta és azt találta mondani, hogy az autó nem papírokkal megy, férje hisztisen földhöz vágta a slusszkulcsot, majd azt mondta, csináljon amit akar és otthagyta. 

Ő még utána szaladt, hogy ne hülyéskedjen, ne hagyja ott,  hisz nem is tudja merre induljon haza. 

Balra - volt a válasz. 

Nem szokott a belvárosban vezetni. A nagy autóval nehéz volt a parkolás, nem volt helyismerete. Most is csak azt tudta, hogy valahol a Zeneakadémia környékén egy kis utcában van.

Nem hívott sofőrszolgálatot. Kifizette a parkolást és indexelt. Hát, legyen balra! Az a szív oldala!

Próbált utca nevet olvasni. Ment egyenesen, ahogy a tábla mutatta, majd jobbra. A körútra érkezett. Ránézett az üzemanyag mutatóra. Tele volt a tank. Ettől kissé megnyugodott. Belefér egy-két tiszteletkör, ha elrontaná az irányt. 

Pár lámpás kereszteződés után tábla mutatta M O; M 5; E 4 jobbra. Bekanyarodott. 

Messze elől meglátta az Astória óriási fénytábláját.  A Rákóczi úton volt.

Itt egyenesen, aztán az Astóriánál jobbra a Károly körútra,- emlékezett, ott van visszafordító sáv- majd át egyenesen Múzeum körútra, ott balra az Üllőire,- sorolta magában. 

Tudta, hogy minden oké. Felfrissítette a kinyitott tetőablakon beáramló hűs levegő. Tisztán megfogalmazódott benne, hogy senki nem fogja éppen őt megállítani, csak mert ivott és mert nincsenek vele az iratai.

Nézte a város éjszakai fényeit, a sok autót és szépen haladt előre az úton...

Bódult fejjel is valahol belül érezte, hogy valami megfogalmazatlanul megváltozott benne ezen az estén.

Bekapcsolta a rádiót. Charlie énekelte rekedt hangján: New York, New York...