2015. novemberének utolsó hétvégéjén történt.
Unokaöcsém eljegyzési vacsorájára nem csak a szűk család kapott meghívást a menyasszony és családja részéről, hanem mi is testvéreimmel a nagybácsi és nagynénik családjaikkal.
Történt mindez legidősebb testvérem akaratából, lévén az ő fiának eljegyzése.
Őszintén megvallotta, hogy édesanyánk iránti tiszteletből és szeretetből kérte, hogy mi is az ünneplők között legyünk, mert bölcsessége azt súgta, hogy a már 90. életévét betöltött, láthatóan fizikailag megfáradt anyánknak így szerezheti meg azt a ritka örömöt, hogy együtt láthassa mind a négy gyermekét. Talán éppen utoljára...
A finom vacsora után a zenész "húzta" a talpalávalót, mi pedig táncra perdültünk. Nagyon jó volt a hangulat. Tánc közben tekintetemmel megkerestem anyut, akinek vacsora közben egyik oldalán nővérem, másik oldalán én ültem, de most a férjemmel volt és hihetetlen módon nevettek, de úgy, hogy majd leestek a székről.
Tánc végén leültem hozzájuk, kikérdeztem a nagy jókedv okát, nevettünk azon együtt is, majd egy lassúbb táncnál elhívtam: gyere mamám táncoljunk! És mi, akkor kettesben szépen, lassan táncoltunk.
Milyen jó RÁ így emlékezni...
Csak a halála utáni elengedés ideje alatt gondolkoztam el azon, hogy vajon táncoltam-e valaha ez előtt édesanyámmal?! Annyi mindent csináltunk együtt, tanított vetni, kapálni, főzni, sütni, énekelni, varrni, kötni, hímezni, de táncra nem emlékszem...
Ma, édesanyám halálának egy éves évfordulóján szívemet különös hála tölti el. Először is gondolok szeretettel RÁ , majd nővéremre, aki anyu életének utolsó leheletéig vele volt, de hálás vagyok fivéreimnek is mindazért, amit adtak édesanyánknak.
Mára megenyhült az idő, reggelre fehér lett a táj, mindent befedett a hó.
Délben kisütött a Nap, s egy-két virágom mutatja makacsul ellenállva a tél hidegének, hogy van kikelet!
