Azokban az időkben két strand volt a faluban. Lejjebb a Duna parti fűzfák árnyékot adó sekélyes, homokos szakaszán általában a családok, a kicsik strandoltak. Följebb, a romoknál a löszdomb alatt a vagányabb nagyok. Az olyan bulis volt. Gyorsabban mélyült, partos volt a víz, meg fejeseket lehetett ugrani a Contra Florentiam* romjairól.
Akkor még szokás volt a dunai mosás. Az asszonyok a mosnivalót letolták talicskán a Dunára, s ott mostak. Még anyám is volt, hogy ott mosott, egyébként nem jött le a Dunára. Ez az eset is azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy nagyfiú Árpi testvérem osztálytársa az Ónódi fiú belelépett a vízben egy tört üvegbe, elvágta a talpát. Rettenetesen vérzett és anyu nyújtott neki elsősegélyt.
Ahogy nagyobbak lettünk, mi is felmerészkedtünk a dombra a nagyok közé. Befogadtak, már a két bátyánk miatt is.
Emlékszem milyen büszkén viseltem a Baján a valamikori mozi melletti sportboltban vásárolt fürdőruhámat. Saját nyári keresetből az első vásárolt türkiz-szürke fregoli bikinimet. Addig a tántim varrta a fürdőruháimat. Persze szépek és különlegesek voltak azok is, mindig nyugat-német divatlapokból másolta őket, de ez már nagylányos volt.
Itt a felső strandon volt, hogy kocsival odaállt valaki, leginkább az, akinak volt, s míg takarította az autót vagy csak úgy, be volt kapcsolva a rádió és írnám, hogy bömbölt a zene, de nem. Az tilos volt.
Amolyan jampecség. Jugót hallgattuk, mert ott jó diszkó zenék mentek, mint a felejthetelen Sosana, amit minden dizsiben kétszer biztosan lejátszottak. Hogy miről szólt a dal? Nem is tudtam, egyszerűen szerettem. Meg bírtuk az etnót, a Surda dalt, az A Sad Adiot, vagy a Jugoslavijót. Meg a menő nyugati popot. Ezek maradtak meg bennem leginkább. Néha keresés közben bejelentkezett messziről, recsegősen a Radio Skopje, ahol arabeszkes díszítésű igazi délbalkáni zenék mentek. Ez csak a különlegességéért szólt néha.
Az itthoni rádiókból akkori emlék a Bergendy Munkadal, valamint az ABBA dalok.
Esténként, ha kint lógtunk, a recsegő (mert zavarták a nyugati adókat) Rádió Luxemburg, Szabad Európa hangjait fogtuk be és hallgattunk igazi világslágereket.
Milyen hangulatos naplementék voltak. Kit érdekeltek a szúnyogok! Tábortüzet raktunk.
A strandon nem lehetett megéhezni. Felmentünk a parton a közeli tanyára. Pár szem szilva, nyárialma, barack, majd leereszkedtünk a Dunán vissza a kis strandig. Ott könnyű volt kijönni a vízből, semmi iszap, meg agyag, ismertük a sima, homokos partot.
Sosem voltam jó úszó, inkább csak merész. Túl sokszor voltam a víz alatt. Egyrészt mert kicsilány koromban bemerítkeztem**, másrészt pedig kiskamasz korunkban a fiúk a víz alá nyomkodták a lányokat. Csak úgy brahiból. Így ott volt a víztől való tartás, de azért úsztunk. A fiúknál szokás volt az átúszás Szekcsőre, majd vissza, de ők ugye fiúk voltak.
Most gondolok csak arra, hogy milyen ősbizalom volt szüleimben, szüleinkben. Sosem féltettek. Elengedtek. Elmondta apánk, hol veszélyes, partos, forgós a Duna, oda ne menjünk fürdeni. Ennyi. Lógtunk reggeltől estig a Dunán. Szabadon nőttünk fel.
Bevallom, hogy mikor 14 évesen először megláttam a Balatont, teljes csalódás volt. Az a számomra semmitmondó látvány ami Bogláron fogadott, kontra az én Duna partom.
Jugóba Szabadkára az olasz piacra mentünk farmerért, onnan voltak a Bravo pop újságok, bennük poszterek jó együttesekről, mint például kedvencemről az Abbáról.
A poszterek aztán jelentve lettek. Valaki köpött, hogy a fiúk szobájában mi van a falakon. S apámnak ez kellemetlen volt. Ilyen időket éltünk. A fiúknak nem lehetett hosszú haja, de azért persze az volt. A trapéz farmer, a franciás ujjatlan garbó túl hippis volt. Na, ilyen idők voltak a 60-as 70-es évek.
Nálunk a kapu sosem volt zárva, sőt az ajtók sem. A kapuk azért sem, mert sokan, akik Baján tanultak, vagy dolguk volt a városban buszhoz menve az udvarunkba tolták be a biciklijüket, hogy biztonságban tudják azt, míg visszajönnek.
Hétvégén délutánonként a jugó tévében ment a Muppet show, amiben mindig valami nyugati híresség volt meghívva. Világsztár színész, énekes. Megnéztük, aztán indultunk ki a faluba a haverokhoz.
A nyári szünetek reggeleiről emlékemben beszűrődnek a Chiquitita lágy, szomorkás dallamai..
Besorozták a fiúkat. Az összes barátunkat szinte egyszerre. Szétszórták az országban a brancsot. Nem volt ez véletlen..
Azért volt olyan szerencsénk, hogy néha nyáron épp egy időben többen is hazajöhettek. Ilyenkor nagy volt az öröm. Az addig strandon mindent szétszóró srácok, most stokiba hajtogatva tették le ruháikat és naphosszat mesélték a katonaélményeiket, a fókázást és egyéb szívatásokat.
Végérvényesen lezárult egy korszaka az életünknek.
Olyan jó visszagondolni azokra tiszta, szeretetteljes évekre.
S most, hogy mindezt leírtam, jövök rá, hogy ezek azok az évek, élmények, naplementék, melyek miatt otthon, falván mindig szabadnak érzem magam...
 |
| Dunafalva, Duna part |
