Pillangólány

... " A látogatók szemében a pillangó finom, légies teremtmény. "Ó, törékeny szépség" ábrándoznak. Így aztán nem csoda, ha döbbenten néznek az eléjük szökkenő Maria Lujanra. Mert ő nagy, igazán nagy, mint a Willendorfi Venus* mint a Nappalok Anyja, mint Diego Rivera hősi méretű asszonya, aki egyetlen csuklómozdulattal építette fel Mexikóvárost.
    És Maria Lujan öreg, ó, nagyon, mint a vén folyó, mint a vén fenyőfák az erdőhatáron. Vörös-fekete mantája, takaróruhája le-föl ugrál teste körül. Egyik válla fedetlen. Nehéz teste és nagyon csontos lábai azt a képzetet keltik, mintha egy takaróba burkolt pók ugrálna előttünk.
   Először az egyik, majd a másik lábán ugrál. Toll-legyezőjét ide-oda mozgatja. Ő a pillangó, aki megerősíti a gyengéket. Ő mindaz, amire sokan azt mondják, erőtlen: ő a kor, a pillangó, a nőiesség.
   A Pillangólány haja a földig ér. És vannak pillangószárnyai is - olyanok amilyeneket az angyalok szerepét játszó kisgyermekek viselnek iskolai színdarabokban. Csípői hatalmas kosarakként ugrándoznak, dereka alatt pedig olyan szélesek, hogy két gyerek is elfér rajtuk. 
     Ugrál, ugrál, ugrál, de nem úgy, mint egy nyúl, hanem erősen visszhangzó léptekkel.
     "Itt vagyok, itt, itt, itt..."
     "Itt vagyok, itt, itt, itt..."
     "Ébredj te, te, te!"
    Le-fel lengeti toll-legyezőjét, így hintve szét a földön és az embereken a pillangó szellemének hímporát. Kagylóból fűzött karperecei csörögnek, mint a csörgőkígyó, csengettyűi esőcseppekként csilingelnek. Hatalmas hasának és vékony lábainak árnyéka a kör egyik szélétől a másikig táncol. Lábai pufogása nyomán kis porfelhők emelkednek.
  A törzsek tisztelettel, odaadással nézik. Néhány látogató azonban összesúg, "Ez az? Ez a Pillangólány?" Nem értik, néhányukon csalódás tükröződik. Már nem emlékeznek arra, hogy a szellem világában a farkasok asszonyok, a medvék férjek, a hatalmas testű öregasszonyok pedig pillangók.
    Igen, Így van rendjén; a Természeti Asszony/ Pillangóasszony vén és elementáris, mert egyik mellében a mennydörgés világát, a másikban az alvilágot hordozza. Háta a termést, élelmet és állatokat tartó Föld bolygó íve. Nyakszirtje a napkeltét és a napnyugtát hordozza. Bal combja tartja az összes kunyhótakarót, jobb combja a világ minden farkasasszonyát. Hasa hordozza az összes megszületendő gyermeket. 
     A Pillangólány a női megtermékenyítő erő.

Egyik helyről a másikra viszi a hímport, így termékenyít keresztporzással, ahogyan a lélek éjszakai álmokkal termékenyíti meg az értelmet, ahogyan az archetípusok** termékenyítik meg a köznapi világot. Ő a középpont. Egy kicsit elvesz innen, egy kicsit hozzátesz oda, miáltal összevonja az ellentéteket. Az átalakulás sem bonyolultabb ennél. Ez az ő tanítása. Így csinálja ezt a pillangó. Így csinálja ezt a lélek.

     A Pillangóasszony kiigazítja azt a téves elképzelést, hogy az átalakulásban csak a megkínzottaknak, a szenteknek vagy csak a mesésen erőseknek lehet része. Legbensőbb  önmagunknak nem kell ahhoz hegyeket elmozdítania, hogy átalakuljon. Egy kicsi is elég. A kicsi sokáig tart. A kicsi sok változást idéz elő. A megtermékenyítő erő helyettesíti a hegyek megmozgatását.

     A Pillangólány hímporral szórja be a föld lelkeit: Könnyebb, mint gondolnátok, mondja. Megrázza toll-legyezőjét, ugrál, s így hinti a szellem hímporát a jelenlévőkre, amerikaiakra, apró gyermekekre, látogatókra, mindenkire. Áldásként használja egész testét; öreg, törékeny, hatalmas, rövid lábú, rövid nyakú, foltos testét. Ő az ősi természetéhez kapcsolódó asszony, ő értelmezi az ösztönöst, ő a megtermékenyítő erő, a kijavító, ő emlékszik a régi gondolatokra. Ő a LA VOZ MITOLOGICA. Ő a megtestesült Természeti Asszony.

     A pillangótáncosnak öregnek kell lennie, mert ő jelképezi a lelket, mely öreg."....

Forrás: Clarissa Pikola Estés-: Farkasokkal futó asszonyok
Fotók: Holly Sierra

**https://hu.wiktionary.org/wiki/archet%C3%ADpus

*https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Willendorfi_v%C3%A9nusz

Egység

 

Kontroll nélkül

Az alkotás nem egy kontrollálható dolog. Hiúság azt hinni, hogy az ember csinálja. Az alkotás történik,  és részt lehet venni benne, vagy ellenállni,  vagy kiszállni.

Namaste

Élet

Minden embernek két élete van. És  a második akkor kezdődik, mikor rájövünk, hogy csak egy van.

Namaste 

Mennyit érek?

Közelgő születésnapom okán jutott eszembe ez az emlék ami hét éve történt. Éppen az napon érkeztünk meg Indiába, Új-Delhibe, majd  utaztunk tovább Krisna szülőhelyére Vrindávanba. Fáradtan, tele egy csomó új benyomással ültünk a kolostor majmoktól elkerített belső udvarán. Vacsorához készültünk. Nem  is vacsorához, ez több volt attól, mert a krisna tudatú hívők áldott ételt, praszádot* esznek és azt kaptunk mi is. A templom felől, aminek háttal ültem, bhadzsan hallatszott. Egyre hangosabban. Aki hallott már krisnásokat kirtanozni, tudja, micsoda élmény. És egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Mellettem. Nekem szólt az ünneplés. Annak a léleknek aki sok éve azon a napon látta meg a napvilágot. A zene és ének mellé kaptam plusz áldásként egy marigold fűzért a nyakamba. Ma is csodálom milyen szép elnevezése a nálunk csak büdöskének nevezett, angolból Mária aranyának fordított, Indiában olyan nagyra tartott virágnak. Őszintén megvallom, fel sem foghattam, milyen áldásban volt részem. Talán épp megilletődtem az egyáltalán nem várt köszöntéstől, de visszanézve fogalmam sem volt az áldás jelentőségét illetően. Igazán csak most tudatosítottam magamban, ahogy bevillant ez az emlék.

A közelmúltban végeztem egy tudatosító gyakorlatot a "mennyire értékelem önmagam?", "mennyit érek?" témakörben.  Az Access  egyik "eszköze"  a kérdések feltevése. (Nem válaszokat keres.) 
Figyeltem a tükröket, mit látok, ki mit tanít általa. Egyik igen tanulságos dolog az volt, amikor megerősítést kaptam, a tükör rávilágított, hogy önzetlen, jóakaratú, abszolút segítőkész énem nem kapta meg az alapvető (nem elvárt) elismerést, tiszteletet. Meg volt bántva. Volt bennem egy harag. A harag mögött sok esetben  tisztázatlan érzés van. Aztán letettem a dolgot, mert ráláttam (buddhi).  Az értékrend,  az új energia törvénye az érdek-, vetélkedés nélküliség, feltételnélküliség, minél többet adsz, annál több vagy, öröm adni, elismerni másokat. 

Azt mondják, dobjuk el az egót! Ne! Ne dobjuk el! Az (hamis) egó védelmi rendszer is! Az egó megismer, elfogad, változtat. Adjunk neki időt.

Aztán napokkal később az után, hogy egy hétig minden nap figyeltem a feljövő eseményeket, reakcióimat, az egómat, az elme játékát ( micsoda önismeretet ad) beugrott egy emlék édesapámról.
Mennyit érek!? Valahol az apa adja meg ennek a rangját bennünk. Nem voltak ilyen emlékeim,  nem mentődtek el a kiskoromból, illetve másfajta emlékek épültek be. De most... Lehettem 19-20 éves, már Pesten tanultam. Otthon voltam, és apuval valahol vendégségben jártunk vidéken. Buszoztunk, beszélgettünk, majd megérkezve Bajára, leszálltunk. Itt elváltak útjaink, ő falva felé én Pest felé utaztam tovább. Előtte még megöleltük egymást, majd ezt mondta: kislányom nagyon vigyázz a villamosok mellett, veszélyes közel állni a sínekhez, nehogy baleset érjen! Egészen meglepődtem ezen a gyöngéd figyelmeztetésen, hiszen 14 éves koromtól egyedül utaztam keresztül a déli országrészen vonattal, busszal, keltem át a Dunán, de sosem mondott még ilyent.  
Aztán a "mennyit érek?" kérdéskörben vele kapcsolatban az jutott eszembe, hogy vagy 35 évnyi házasság után férjem elmesélt egy apámmal való élményét. Apám megpróbálta. Tudjátok! A népmesékben is próbatételt kell kiállni a kérőnek. (Megjegyzem szellemi atyánk is próbatétel elé állít mindnyájunkat!) Nem részletezem a történetet, csak annyit, hogy elmentek télen együtt vadászni és apám erősen megpróbálta. Persze ez, akkor nem volt nyilvánvaló, de sok-sok év után ültek, beszélgettek: "fiam én megpróbáltalak és te kiálltad azt. A fiaim ezt nem tették volna meg".
A gyógyulások a szülőkkel, a családdal való kapcsolatunk tisztázásával  kezdődnek. Amíg egymásra mutogatunk, " mert az anyám.., apám.., testvérem.., fiam.., lányom..." addig kivetítünk, nem látjuk magunkat.
Hálás vagyok férjemnek, hogy elmesélte nekem ezt a történetet és még inkább hálás vagyok apámnak.
Tükör.

Még csak annyit apuról, nemességéről, hogy mikor már nagy beteg volt, nővérem megkérdezte, - apu hová szeretnél elmenni, hová vigyelek el? Ő azt kérte, hogy vigye el Kútsebesre, ahol valaha állt a szülőháza, a tanyájuk. Ahová nyaranként néha elmentünk és a valamikori földjükön termő szilvafáról jólesőn csemegéztünk... Aztán a temetőbe mentek, a szülei sírboltjához.

Jövünk és megyünk fejezte ki szótlanul.

* Praszád jelentése: ami békét ad. Miután elkészül az étel, Istennek felajánlják, az oltárra kerül egy kis adag. Amit Isten megízlelt az a praszád. Ezt fogyasztják aztán a hívek. 

 Namaste

Surlófényben

Mottó: "Ami megtörtént az mögötted van, a múlt elmúlt."

Indulok már. Nővérem egy darabig elkísér, mert útközben még megállok, hogy meglátogassuk a száz éves Celesz nénit, anyám volt, egyetlen még élő barátnőjét.
Belépek az ajtón. Egyedül van. Ül a konyhában egy széken, rádió szól a háttérben. - Csókolom Celesz néni.  Márgit! Te vágy áz?- megismer azonnal.- Gyere ülj le!

Sváb akcentusa ómamámat juttatja eszembe...
Megszokott dolgokról, (gyerekek, unokák) mindennapi formaságokról beszélgetünk. Mintha csak Terust, anyukádat látnám, hogy hasonlítasz. Igen, ezt tegnap más is megjegyezte, - mondom, s közben  felpillantok az órára. Lassan mennem kellene. Ah, de nem sietek! Megyek majd a következő, a fél hetes komppal; döntöm el magamban.
- Celesz néni  mi volt a legszebb az életében. Mi volt?- kérdezi vissza. - Nem is tudom. Sok borzalom volt, három év orosz fogság, üres káposztalevest kaptunk enni...
Csend van. 
Erről nem is tudtunk. A pár éve készült film, az "Örök tél" jut eszembe, melyben a háborús bűnösnek kikiáltott magyarországi németeknek állítanak emléket.  Emlékszem, hogy a film első, rideg, téli filmkockáinál, a zakatoló vonat hangjainál elindultak a könnyeim. Éreztem a borzalmakat, valahol bennem is ott rezgett...

Elterelem. - Celesz néni,  mi volt szép? Hát a szüretek, a disznóvágások, mikor vidáman együtt voltunk, - s pár pajkos történetet, szokást mesél... 

Felállok. Mennem kell, ha el akarom érni a következő kompot. Elköszönünk nővéremmel, kifejezve az újrataĺálkozásba vetett reményünket.
100 év..

Kényelmesen hajtok. A mohácsi révbe érve megváltom a jegyemet,  majd megkérdezem az eladót, hogy szemben finom-e  a fagyi. - A Szamócába szoktunk menni, ott finomabb. Arra, a főtér sarkán?- kérdem. Igen, - mondja.  - Van még annyi időm, hogy elmenjek? Még negyed óra az indulásig. -

Epret, pisztáciát kérek. Az aszfalton még mindig rettenet meleg van, lesétálok hát a Duna partra. A vízparton úszkáló vadkacsáknak fagyitölcsért dobálok, alig veszem észre, hogy már beszállás van. Sietek az autómhoz, majd felhajtok a komphajóra. Kellemes, hűs a levegő a Dunán.  Kiszállok, hogy pár "kötelező" fotót készítsek. 

Mohács 

Bent áll két hatalmas szállodahajó,  úticél a Duna-delta. Vámoltatnak.  Ránézek a kishajókra. "Duna Safari", "Budapest". A "Bendegúzt" keresem, amivel még sok-sok éve gyermekkoromban hajóztunk Dunafalva és Mohács között... Anyu jól ismerte a révészeket; régebben itt éltünk a túlparton Sárosban, ahol apám erdész volt; ezért felmehettünk a kapitányi fülkébe, és a hajó orrába, így utaztunk.

Átérünk a szigetre, kikötünk.  A felhajtó után alig pár méterre a töltés. Jobbra nézek. Muszáj. Innen csak pár kilóméterre a ház, amiben születtem. 

Egyenesen megyek tovább falva felé. A lemenő nap aranya beborít mindent. Surlófénye aranyló-zölddé varázsolja a szigeti tájat. Lassan vezetek, hogy telítődjek ezzel  a sosem látott csodálatos  látvánnyal. Itthon vagyok. 

Piripió

Esti sétára indultam. A levegő telve finom akácvirág illattal. Az erdőszélén pipacsok virítanak. Míg sétálok s nézem a pirosló pipacsokat, gyermekkorom jut eszembe.  Megunhatatlan játékunk, a " bor, sör, pálinka". Az úgy volt, hogy begyűjtöttünk egy csomó pipacsbimbót, majd leültünk az árokpartra és kezdődött a játék.  - Bor, sör, vagy pálinka? - hangzott a kérdés, mire választani kellett.  Az elhangzott válasz után kinyitottunk egy bimbót. Ha a bimbó piros volt, akkor bor volt, ha rózsaszínű, akkor sör, ha fehér, akkor pálinka. Az nyert, aki a legtöbbet eltalálta. Megaztán pásztortáskát szedtünk. Kicsit meghúztuk a húsos levélszárakat és a fülünkhöz tartva csörgettük, a lándzsás útifűvel pedig lövöldöztünk. Jó hosszú szárral szakítottuk, majd tömött, hengeres virágát alulról a szárával körbefogva céloztunk és egy hirtelen mozdulattal letéptük a fejét. A nagy lapu levelei pedig jól szolgáltak, ha elkapott egy eső. Fejünkre tettük és úgy szaladtunk hazáig. S, mert csak így egymásközt vagyunk, elárulom, hogy még másra is jó volt. Puhasága jól szolgált, mikor "sürgős" dolgunk adódott a természetben járva... 
Ki ne felejtsem a bogáncsot! Összeragasztottam tüskés virágait és füles kosárkát készítettem belőle. Eddig nem is volt baj, de aztán úgy tettem, mint egykor nagyanyáink, feltettem a fejemre.  Anyukám alig tudta kiszedni a hajamból.  

Ártatlanság...

Gyönyörű a formaszellemek áthatotta erdő. Az elmét megnyugtató, elcsendesítő ezer színű zöld. Madarak énekelnek, s mert eső után vagyunk, még a szokottnál is frissebb a levegő. Minden lépésre vigyázni kell, az úton mindenfelé csigák másznak. Az öreg odvas fák fakopácsok által vájt odúiból éhes madárfiókák hangja sipít.

Már kifelé tartok, amikor meghallom egyik legkedvesebb madaram a színpompás méhészmadár hangját: prürr, prürr, és hallani vélem:  piripió, piripió kiálltásukat. Jó fészkelőhelyük van az erdő homokfalaiban, és a virágzó akácos kellően ellátja őket méhekkel, rovarokkal.
Lassan kiérek  az erdőből. Örömmel nézem, ahogy egy kis csapat, mint egykoron otthon, elszáll  a fejem felett. 

Méhézsmadarak, vagy másnéven gyurgyalagok,

Aerial jógatáborban

A zárókör a jógatábor végén mindig összegzés. Így volt most is az aerial tábor utolsó perceiben.
Mit is mondhattam volna mást, mint az "őszintét". Ezzel van most dolgom, így elmeséltem, hogy minap láttam egy számomra sokatmondó fotót, ami egy életerős nőt ábrázol, körülötte szürke, hétköznapi jövés-menés, de ő láthatóan jókedvűen táncol. A  kép felirata még többetmondó: Ha becsülöd, tiszteled az igazságodat, a szíved dalolni fog és az életed egy tánc lesz. Ha tagadod az igazságodat, nem fogod felismerni saját dalodat, majd azt hiszed, hogy nincs ideje a táncnak. Elmondtam, hogy aznap éjjel miről álmodtam: egy pár táncolt, a férfi szép harmonikusan, a nő mozdulatai nehézkesek, darabosak voltak, mintha bénultságból ébredezne, tagjai mintha terheket cipelnének...

Aztán arról beszéltem, hogy a tábor második napján figyelve testem jelzéseire, minden póznál csak addig mentem, amit belső bölcsességem engedett, betartva ezzel az ahimsa* elvét, s bár kissé irigykedve néztem a többieket a szebbnél szebb pózokban, megálltam ott, ahol kellett. Őszinte voltam önmagamhoz. Elengedtem  "mit gondolnak rólam mások".  Aztán jobban lettem és igazán élveztem a következő napi gyakorlást.

A többiek megköszönték őszinteségemet és voltak akik reflektálva erre, elmondták, hogy ők sajnos még nem tudják ezt megengedni maguknak. Egyértelműen látszott is ez kívülről. A jóga nem az erőltetésről, hanem a megengedésről szól. Nem a szomszéd jógaszőnyegén, jelen esetben hammockján történik a gyakorlás, hanem a sajátunkon, mi vagyunk saját mércénk. Az instruktor csak inspirál, és minden egyes gyakorlás során más a mérce, mert testünk szabja a határokat.
Most csak a jóga gyakorlásra vetítettem ki, mit is jelenthet az önmagunkhoz való őszinteség. De ennél mélyebb a dolog. Nem olyan könnyű felismerni, belátni a legbelsőbb igazságunkat, mert sokszor fedi valamiféle fátyol, homály, mentális mérgek, hitrendszerek, berögzült minták, konvenció. Vannak érzelmi őszintétlenségek, ezeket sok esetben nehezebb észrevenni, csak, ha a fizikai test kezd rámutatni, nézünk a dolgok hátterébe. És a felismerések után jön az igazi feladat, elengedni a "mit gondolnak mások", a helyes, helytelen, jó, rossz és egyéb mentális gátak áttörése a megengedés felé..

Egy régi történet jut eszembe, ahol rálátok kontrolláltságomra, de most olvasva, tudom, hogy még nem voltam teljesen őszinte önmagamhoz...

https://magyarkamargit.blogspot.com/2019/07/kontroll-nelkul.html

S, ha megkérdeznéd tőlem, hogy lehetsz őszinte, miként tudsz segíteni  magadon? Azt mondanám, amit az Access Consciousness. Maradj kérdezésben.  " Hogyan szeretnék élni?" " Mi és hogyan lehet ennél jobb?" "Mi más lehetséges?" " Mi tölti el lelkemet elégedettséggel?" 

Alkoss jó kérdéseket, az Univerzum a legjobb válaszokat szolgálja.
 

 * https://hu.wikipedia.org/wiki/Ahimsza
Namaste