Egy, két, hááá, öt, hat, hét..

A február vége meghozta hideggel és hóval az igazi telet. Jólesik lelkemnek látni a fehér tájat. 

A munkahelyemen van pár nap lazaság, így ma is korán hazajöttem. 

Gyalog mentem a boltba bevásárolni, mert nem kellett sok minden, csak kenyér, gyümölcs meg némi zöldség. Miért venném elő az autót. Ahol lehet csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat. 

Megérkezve onnan, le sem vetkőzve kiraktam a vásárolt dolgokat, gyorsan bekészítettem a kandallóhoz való fát és már indultam is. 

Irány az erdő!

A Nordic botok maradtak az előszoba sarkában, mert azok mindig tempósságra kényszerítenek. Most a szikrázó napsütésben egyébre sem volt kedvem, mint egy jó nagyot sétálni. 

Az erdő csendjében hallgattam a madarak csiripelését, figyeltem a szánkó és egyéb lábnyomokat. 

Befelé tartottam... 

Egy keskeny ösvényre érve nyúlnyomokat vettem észre. Elmosolyodtam, mert a gyermekkorom jutott eszembe, mikor nővéremmel azt játszottuk, hogy a hóban talált állatnyomokat utánoztuk. Úgy ugráltunk, hogy a látott mintát adja a lábnyomunk. A nyúl lábnyoma maradt meg emlékeimben, ezért  felismertem rögtön. 

Milyen másként voltunk, akkor, gyerekek a falun.

Teret adtam gyermeki énemnek... Két láb egymás mellett, két láb egymás elé, két láb egymás mellett, két láb egymás elé... ugráltam nyúlként. 

Kimelegedtem a nagy hideg ellenére. Befejeztem az ugrálást. Mosolyogva néztem körbe látott-e valaki, habár nem az az ember vagyok, aki feltétlenül mások elvárásainak megfelelően viselkedik. 

Aztán eszembe jutott az ugrálás alatti számolásról (két láb ide, két láb tova), hogy csak pár hete annak, hogy beiratkoztam egy  felnőtteknek szóló tánciskolába. A Botafogó jó hívószó volt, mert ez egy elismert latintáncokat táncoló pestszentlőrinci együttes.

Nem gondoltam ez ügyben semmi másra, csak a már unalmas, hosszú, véget érni nem akaró téli estéket megrövidíteni, a tél jellemző tompaságát, tunyaságát elütni. 

Mi sem jobb ennél -  gondoltam -, mint a tüzes ritmusra kapkodott lábak, a társaság és nevetés. 

A beiratkozásnál kiderült, hogy a tanfolyam, már vagy egy jó hónapja indult. Gondoltam, ez nem lehet nagy probléma, ez csak tánc. Aztán a recepciós nő megkérdezte, pedig láthatóan egyedül voltam - egyedül jött, mert ez társastánc? 

Nem kezdtem el magyarázkodni, hogy a férjem este 8 órakor fáradtan már szívesebben néz egy focimeccset.

Egy próbát megér, - mondtam magamban. Előfordult már a világtörténelem során, akár latin táncoknál a karneválokon, meg talán más bulikban is, hogy az emberek nem párban táncolnak. 

Így aztán megvettem a belépőt.

A társaság vegyes. Fiatal és korombeli.  A tízből ketten vagyunk pár nélkül, de táncolni természetesen így is tudunk.

A hétfő esti órán, - ami nekem a harmadik volt -, már jókat kacagtunk együtt az esetlenségünkön, amikor be kellett mutatni tánctudásunkat.

Egy cseppet sem bántam meg, hogy elmentem.

Gyakran fülemben cseng Betty a szép, fiatal és kedves tánctanárunk hangja ahogy számolja a salsa lépéseket: egy, két, hááá, öt, hat, hét...

Lejárt az idő...

"Tiszteld a múltat és éltesd tovább" Kőrösi Csoma Sándor

Erdélyben, illetve Partiumban, Kalotaszegen* jártam. Csodálatos tájegység, óriás dombok és hegyek ölelésében fekvő, elvarázsoló kis falvak, kedves emberek láthatóan élő magyar néphagyományokkal.

40 éve járok vissza-vissza a ma Romániához tartozó történelmi magyar területekre.

Van ott valami... valami megfoghatatlan, amiért az ember újra és újra nekivág és átkel a Királyhágón. Pedig nem fogadja az embert az általam nagyon kedvelt osztrák nettség, a mindenütt és mindenben látható gemütlichkeit, a kifinomultság.  Ellenben fölérve a Királyhágóra, - ami éppen annyi időre van innen Budapestről, hogy a korán indult ember szívesen bekapjon pár meleg falatot -  az éttermek bármelyikébe lépve rögtön megérkezünk Romániába.

Vajon mi lehet a pacalleves angol, vagy román neve? - néztem az étlapot...

Kalotaszentkirályi szállásunkról kirándoltunk Alszegen, Felszegen, és elmentünk Nádasmentére, Kós Károly szülőhelyére Sztánára. Mindenütt tetten érhető a magyar múlt. Várainkat elpusztította a habsburg, de a szórványban lévő piciny falvakban található templomok, parasztházak, temetők a bennük található róvások, ősi írásunk jól mutatja ősiségünket e földön.

Van nemzeti karma is, nem csak személyes, emberi. Nekünk magyaroknak a megmaradás nagy feladatunk.

Csak pár hete láttam Mária Terézia életéről szóló filmet, ami szerintem hiányt pótló, mert van Tudorokról, Borgiákról, csak Európa egyik legnagyobb uralkodóházáról, a Habsburgokról nem készült eddig sorozat. 

Most két részben láthattuk az 1700-as évek közepét, benne a Szent Koronával az akkori koronázó városunkban, Pozsonyban (ma Bratislava) megkoronázott II. Mária királynő, Mária Terézia Ausztria 

Főhercegnője életének egy nagyon fontos szakaszát.

Számomra legbeszédesebb rész, mikor országa a franciák, a bajorok és a poroszok által szorított helyzetbe kerül, mert azok elutasítják a Pragmatica Sanctiót, Ő a magyarokhoz siet katonai segítségért országa megmentéséért. Miután a pozsonyi országgyűlés előtt apja néhány magyarellenes intézkedését visszavonta, adómentességet adott a nemeseknek, a magyar urak hűségüket és támogatásukat adták neki.  Évekig több ezer magyar ontotta vérét Mária Terézia koronájáért, az osztrák birodalomért.

Eközben mit kaptunk mi magyarok? 

A 16 gyermeket szült Főhercegnő rendeletet hozott, melyben minden foggal és hat ujjal született gyermeket be kellett jelenteni és ki kellett végezni!!! Ez a jó anya és királynő, Mária Terézia még templomaink kazettáin is, ha hat ujjal ábrázolt alakot láttak, átfestette öt ujjúra. Írásunkat a róvásírást betiltatta, elégetette.

Hogy miért? Mert Ők táltosok.
A táltosok a magyar ősvallás, - ami nem pogányság! - a magyar népi hitvilág főpapjai, testi-lelki gyógyítók, látók, igazságtevők.

A táltosok természetfeletti erővel rendelkeznek, legyenek nők, vagy férfiak. Sorsuk Isten által  elrendelt, "elhívást" kapnak. Születésüktől fogva vele EGY-ségesek, Erősek.
A táltosok külső jelei, hogy több ujjal, többlet csonttal, foggal születnek. 

Elhívatása szolgálni egy nemzetet, vagy akár a világot. Megmenteni azt lelki, és, vagy fizikai értelemben.

A táltosok érthetően minden korban nagyon nagy tiszteletnek örvendenek a nép körében. 

Ennek tudatosításával mesélem el nektek a következőket.

Még világos volt mikor megérkeztünk Kalotaszentkirályra. Gyorsan kipakoltunk és már indultunk is körbejárni a falut. Megcsodáltuk a szép faragott fabetétes házakat, rácsodálkoztunk a száz évesnél  idősebb düledezőn is szemet gyönyörködtető kékre meszelt házakat, a  református templomot, a Kalota patakot.  

A hat ujjal született, (de gyermekkorában eltávolították azt) Ady Endre lépte nyomában jártunk... 

Kérlek olvasd el ezt a versét: A Kalota partján http://epa.oszk.hu/00000/00022/00154/05056.htm

Lásd a versben megidézett pompás magyarokat, az ékes, leesni áhító pártákat, s a már leesettek helyére felkötött szép kendőket.

                           

                           

Ahogy átsétáltunk a Kalota patakon, -  mert mára már csak patak az a valamikori folyó -, lassan elérkeztünk a faluházhoz. Nagy szerencsénkre vele átellenben lakik a polgármester, akinek felesége Póka Ilonka az egyik "kulcsos" a faluházhoz és akit otthon  találtunk. Kapta azonnal a kabátját és már nyitotta is a szép kis múzeumházat. 

Az utcai szobában többek közt egy bölcső, egy emeletes faragott ágy gyönyörűen bevetve, ami annak idején akár három generációnak adott egy időben nyugodalmas álmokat. Alul az öregek, középen a fiatal pár, felül az apróságok.

                                       

Foganás, születés és halál pár négyzetméteren. Mennyi egymás iránti tisztelet, alázat, szemérem kellett itt legyen!... Ez volt a Család.

Póka Ilonka elmondása szerint, azonban volt még valaki velük, köztük. Minden magyar házban a falon ott lógott és gyakran még ma is ott lóg II. Rákóczi Ferenc ** Erdély és Magyarország fejedelmének képe.
II. Rákóczi Ferenc a Rákóczi-szabadságharc vezére, aki a teljes állami függetlenséget kívánta visszaszerezni a Habsburg Birodalomtól. Nem koronáért, fejedelemségért, címekért, hanem a magyarság megmaradásáért.

A nemzetmentő...

Mányoki Ádám: II Rákóczi Ferenc képmása

Lejárt az idő, hogy behunyt szemmel éljünk mi magyarok. Tiszteljük múltunkat és éltessük tovább, ahogy Kőrösi Csoma Sándor tanácsolja! Lássuk meg kik is vagyunk valójában! Forduljunk a személyes, a nemzetünk és a világ sorsának jobbá tételéért tőlünk magasabb erőkhöz. 

Legyen példaképünk e nagyság, II. Rákóczi Ferenc fejedelem akinek szállóigévé vált máig érvényes  jelszava: 

                                               Cum Deo pro patrie et libertate! 

                                       

                                                               Istennel a hazáért és a szabadságért!

  

Talán nem véletlenül van a lovasszobra a Parlamentünk és belül a Kupolacsarnokban a Szent Korona mellett.

Kalotaszentkirályról: https://www.welcometoromania.ro/Folclor/Folclor_Sancraiu_m.htm

*https://hu.wikipedia.org/wiki/Kalotaszeg#Kalotaszeg_n%C3%A9pi_%C3%A9p%C3%ADt%C3%A9szete

**https://hu.wikipedia.org/wiki/II._R%C3%A1k%C3%B3czi_Ferenc

Damjanich utca 2.

Sanyi bácsi 1912. február 17-én  Felvidéken, Léván született, ebben a trianon előtt színmagyar városban, amit nem sokkal születése után a trianoni békediktátum határozata szerint Csehszlovákiához csatoltak. Lévát ezután a térképeken csak mint Levice lehetett megtalálni.

Sanyi bácsit a történelem vihara Baranyába sodorta, mert a II. Világháború után a szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény következtében Csehszlovákiából deportálták a magyarságot.

Így történhetett az, hogy az ötvenes évek elején megismerkedett a 1921. május 21-én Bólyban született és élt nagynénémmel Schneider Emmával.

Két szelídlelkű ember talált egymásra, de házasságuknak volt egy nagy akadálya.

A felvidékiek a középkortól jellemzően a reformáció hívei voltak, így Sanyi bácsi is, míg a baranyai svábok, mint az én anyai családom is római katolikusok.
Azokban az időkben ez kibékíthetetlen ellentét volt.

De tudnivaló, hogy a szerető szívek között nincsenek vallási viták... Ők hűségesen ragaszkodtak egymáshoz.

Sanyi bácsi minden vasárnap elment a református imaházba, tántim pedig, olykor, ha lelki szűkségét érezte, a katolikus templomba. Délutánonként találkoztak, kézen fogva sétáltak a parkban, majd elköszöntek egymástól és ki-ki ment a saját otthonába.
Így ment ez, vagy kilenc évig.

Sanyi bácsi dolgos kárpitos mester volt. Szorgalmával a semmiből, - mert mindenét Lévában kellett hagyja, - tízen év alatt összegyűjtött egy házra való pénzt, s miután megvette a Damjanich utca 2. számú házat, ómamámban leomlottak a vallási ítélkezés falai, és a már cseppet sem fiatal korú pár végre 1960-ban összeházasodhatott.

Sanyi bácsi a hosszú ház végében alakította ki a műhelyét, elől az utcai fronton pedig laktak.
Úgy ahogy eddig is volt. Csak ettől kezdve hármasban, mert ómama és tánti már hosszú évek óta itt éltek. Albérlőként.

Ennek is megvan a maga szomorú története.

Valamikor a '29-'30-as évek nagy gazdasági válságánál kezdődött, és egy családon belüli kezesség vállalás utáni kilakoltatással, nincstelenné válással végződött. Nem maradt nagyszüleimnek semmijük, csak a  fájdalom és a valamikori jólét tudatából adódó büszkeség. Ópapám '49-ben belefáradva  sorsa nehézségeibe elhunyt.

Így maradtak a házban hármasban: óma, tánti, és édesanyám, aki '54-ben férjhez ment és elköltözött Bólyból.

Szóval, Sanyi bácsi megvette ezt a házat... Ekkor kitették a bejáratnál a cégért:

   Kiss Sándor

 kárpitos mester  

    kisiparos

Emma tántimnak a község központjában volt egy kis varró-szalon és kézimunka üzlete, ahol  női szabóként dolgozott, valamint  nagyanyám,  unokanővérem és  saját maga által készített horgolt és kötött csipkéket és az egyéb kézimunkákat árulta. 

Ők nem mentek szövetkezetbe, ami elvárt dolog volt a kommunista érában, hanem saját erejükből, talentumukból boldogultak, vállalva annak nehézségeit és az állam kisiparosokra mért plusz terheit.

Ómamám  pedig csak vezette a háztartást...

Mindenki szorgalmasan végezte a dolgát.

Gyermekként nyaralásaim során sokszor lábatlankodtam ebben a kis udvarban a műhely közelében. Máig emlékszem az ott lévő illatra, amit az afrik, a politúr, a szép bársony, brokát, vászon kárpitanyagok, valamint az enyv adott. Emlékszem arra is, hogy Sanyi bácsinak mindig voltak inasai, akik évekig tanulták nála a kárpitosmesterséget. Ezek a fiúk nem csak a szakmát tanulták ki Sanyi bácsi keze alatt. Sokkal többet kaptak ettől az embertől. Morált, tisztességet, emberséget, hagyománytiszteletet, atyai gondoskodást és még oly sok mindent, amit igazán csak Ők tudnak megfogalmazni.

Sanyi bácsi mialatt dolgozott, halkan dúdolászott, olykor magában beszélt. Néha aztán fennhangon, szinte dalolva megszólalt - szeretlek Emmuskám! -, vagy - szeretlek szívecském! Ez nekem teljesen természetes volt, hiszen  Emma tántim  rendkívül szeretetre méltó volt. Mikor azonban néha azt kiáltotta, hogy - pissszkos kommunisták!, - azt nem értettem, mert a kor felnőttjei nem beszéltek miértekről.
A sok fájdalmat amit a XX. század adott, magukba zárták és csak az ilyen nem tudatos elszólásból lehetett tudni az elfojtott, ki nem beszélt érzelmeket.

Ómamám, - Schneider Istvánné, született Szommer Margit, 1898. szeptember 21-én az akkor még Németbólyban -, azonban beszélt....

Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni a Turult*, beszélni a háborúkról, - sváb** asszony létére mennyire magyar volt!, - és Ő volt az, aki fontosnak tartotta megmutatni az Irgalmas Szűz szobrát,  - ott mindig megálltunk, keresztet vetettünk, - és fontosnak tartotta, hogy elvigyen templomba...

Nem magyarázott különösebben, csak éppen annyit, hogy majd annak idején helyére kerüljenek a gyermek-ember fejében a dolgok... Így értettem meg trianont, és Sanyi bácsinak a kommunista diktatúra iránti gyűlöletét, valamint így értettem meg a magyarság Boldogasszony hitét és így tettem azt észrevétlenül a magamévá. Lettem nemzeti érzelmű, mikor pedig trikolórunkat elnyomta az  ötágú vörös csillag...

Az évek során Sanyi bácsi és Emma tánti nagyon sok embernek szerzett örömöt, elégedettséget, szépséget egyszerű, becsületes, erkölcsös, kétkezi munkájukkal. Csodákat műveltek. 

Sanyi bácsi az öreg, kopott, megunt darabokból szép, új bútorokat varázsolt, tántim pedig méteráruból divatos ruhákat, lakásdíszítőket. De a legszebbek, amik kikerültek a kezei közül, azok a menyasszonyi ruhák voltak. Mindegyik egy külön költemény volt. Finom ízlésével segítette a menyasszonyokat az anyag, a hozzáillő csipke, a tüllfátyolhoz a koszorú,  a kesztyű és cipő, de még a csokor kiválasztásában is. Minden apró részletre figyelt. Követhető volt a próbák alatt, ahogy egyre teljesebbek lettek a ruhák és egyre ragyogóbb a menyasszonyok arca.

Ó, kisgyermekként mennyi lakodalmas tortát ettem én!

Míg ez a két aranyember örömöt vitt az emberek életébe, ómamám csak vezette a háztartást...

Déli tizenkét órakor, mikor a Kossuth Rádióban megszólalt a harangszó, már az asztalon gőzölgött a leves.

Asztalhoz ültek és hármasban szépen megebédeltek, majd következett a "patika", a szertartásosan elkészített és elfogyasztott kávé. Emma tánti nagy precizitással mérte ki a babkávét, számolt meddig őrölje azt, pontosan mérte a hozzávaló vizet. Ezért nevezte el Sanyi bácsi  a kávézást patikának.

Tradicionálisan éltek. Náluk a vasárnap és ünnepnap valóban pihenő nap volt. Ekkor összejártak barátaikkal. Kitisztították a cipőiket és szépen felöltöztek. Nyáron elsétáltak együtt a parkba, a férfiak nézték a focimeccset, szurkoltak, a nők pedig sétáltak, csevegtek. Télen hol egyiküknél, hol másikuknál összeültek,  kártyáztak, beszélgettek.  

Kettesben elmentek a Balaton mellé, vagy a Mátrába, Galyatetőre nyaralni. Pár évente elutaztak a Felvidékre, Lévára és megnézték az egykori koronázó városunkat Pozsonyt is, amit akkor már Bratislavának hívtak.

Év végére, mire megjött a hideg tél, határidőre befejezték  vállalt munkáikat. Emma tántim ekkortól a háztartásban segédkezett ómamának. Délután, este a család a szobában a szép Zsolnai cserépkályha melege mellett múlatta az időt, olykor csak a pattogó tűz zaját hallgatva csendben ültek a félhomályban, vagy beszélgettek,  tévéztek, olvastak, kézimunkáztak. 

Karácsony közeledtével megnövekedtek a ház körüli teendőik. Bevásárlások, takarítás, tűzifa készítés, aprósütemény készítés, majd utolsó napra maradt a bejgli készítés. 

Sanyi bácsi magára vállalta a bejglihez való dió- és mák darálását, mert a darálók hátul voltak a műhely melletti kamrában, ahol az öreg, ópapa féle almárium is állt a befőttekkel. Ott, ilyenkor már meglehetősen hideg volt. Feltette kopott barna svájcisapkáját, meleg mellényt, kabátot öltött és hátraballagott, hogy a száz évesnél is öregebb darálókon megdarálja a töltelékeknek valót.

Mindeközben családja iránti szeretetteljes gondolatok járták át. Boldog volt. Hálás volt jó sorsáért, szerető feleségéért, gondos anyósáért. Elégedettség töltötte el emlékezve megrendelőinek örömére a jól elvégzett  munkájáért, örült  jövedelmének, és annak, hogy abból szépen  megélnek.

Emma tánti gondolatai, - miközben készítette a konyhában a bejgli tésztáját -, szintén a szerettein jártak. Szeretettel emlékezett elhunyt apjára, hálás volt az édesanyjának, aki egész évben segítette mindkettőjük munkáját azzal, hogy ellátta a háziasszonyi teendőket. Eszébe jutott húga és annak négy kis gyermeke. Elképzelte, hogy mennyire örülnek majd az ajándék könyveknek, a pár játéknak, amit vásároltak nekik. Aztán végig gondolta, mennyi minden szépet alkotott az évben, mennyi örömöt szerzett az embereknek és ez mosolyt csalt az arcára. 

Ómának, - természetesen Ő is a karácsonyhoz készülődött -, szintén a családja járt az eszében. Hálával emlékezett szüleire, akik annak idején szorgalmas munkájukkal jólétet teremtettek. Gondolt édesanyjára, ómamájára, akiknek szorgos kezétől és jó szívükből tanulta az asszonyi teendőket. Örült ennek az örökségnek. Jó hasznát vette a nehéz időkben, amikor kosztosokat tartott, és kézimunka eladásból szerzett jövedelmet, hogy özvegyen két lányát taníttatni tudja.  Örült veje és idősebb lánya, Emma békés, szerető házasságának. Szeretettel teli aggódással gondolt a tőle távol élő lányára, Terusra és annak négy kis gyermekére, kedves unokáira.


Elérkezett a szenteste. A szobában a karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat és az illatos bólyi csillagszórókat. Boldog ünnepet kívántak egymásnak, miközben átadták apró ajándékaikat.
Ezután kimentek a konyhába az ünnepi asztalhoz és elfogyasztották a böjti vacsorát.
Az ételek  ez este különlegesen ízletesek voltak, aminek csak egyetlen egy titka volt: aznap mindent áthatott a SZERETET.

*  https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Dunai_sv%C3%A1bok

NŐVÉR

 Mottó: "Hagyományainkat nem őrizni kell, mert az nem rab, és nem ápolni, mert az nem beteg, a hagyományainkat élni kell!"    Sebő Ferenc                                                                                                                                                 

Telihold van. 

Éppen egy hold hónapja, hogy Bernád Ilona előadásán voltam. Erről a saját szavait idézem: "10 -17 óra között a természetes szülés- születésről tartok tanfolyamot Budapesten. A támasztóasszony és asszonysegítő képző, és az élethez szükséges tudás fiatal lányoknak, asszonyoknak, férfiaknak, anyáknak, apáknak, nagyszülőknek, akik el kellene meséljék unokáiknak, és mindenkinek, hogy tudják, érezzék, amiben a régiek biztosak voltak: a magzatgyermek meg tud születni, a nők tudnak szülni. Sok száz asszony tapasztalatát mondom el a Kárpát-medencéből, Moldvából, akik megtapasztalták a szülés hormonkoktéljának csodáit, a módosult tudatállapotot, a természet, a női test erejét, tudását, a szülés igazi természetét, Nagyboldogasszonyunk védelmét, áldását, az asszonyközösség segítségét, s az életadás, gyermekáldás csodáját.

Általam, a Kárpát-hegyekben szedett és termesztett gyógynövényteával várlak.

A felelősségteljes életadás, szülővé válás nemcsak egyéni feladat, hanem közösségünkké, társadalmunké is. 

Szeretettel várlak."

Késztetést éreztem elmenni. Egyrészt, mert érdekel népi kultúránk, a hagyományaink, amit élni kell nem pedig őrizni és ápolni, ahogy mottóm is mondja. 

Másrészt, mert egy "szinte" felkérést kaptam a lányomtól, aki egy beszélgetés alkalmával azt mondta, úgy érzi, hogy én, az édesanyja vagyok az, akit szívesen látna majd a szülőágya mellett, mert nehéz helyzetekben tőlem kap és érez nyugtató, támogató erőt. 

Kell-e ennél nagyobb bizalom...? 

Pár éve röviden, valahogy így fogalmaztam meg a lányommal, Dorkával való viszonyomat: mikor a szülőszobában vajúdtam, nem gondoltam még, hogy a lányommal egyben életet adok egy barátnőmnek is. Ma már tudom, ha kell, anya és lánya egyben barátnői is egymásnak...

Ahogy érett a kapcsolatunk, változott világlátásunk, bátran módosítom a barátnői státuszt a nővér státuszra. 

Ugye érezni, micsoda minőségi különbség van egy barátnő és egy nővér között. NŐ-VÉR.

Vajon van-e még egy nyelv ahol ennyire kifejező a szó valódi jelentése? 

Hadd írjak le, egy pár dolgot amit Ilona előadásából én a legfontosabbnak tartok!
(Természetesen egy egészséges kismama és magzat esetéről van szó.)

Először is a nők tudnak szülni! Ezért teljesen indokolatlan a mára szinte divattá lett császározás.
A szülést nem kell megindítani, mert az megtörténik magától.

A  vajúdás alatt olyan fájdalomcsillapító hormonok, endorfin szabadul fel a kismamában, melyek a születendő gyermek későbbi életére is kihatnak, erősítik őt. A szülőcsatornában, az "Aranykapu"-ban  a koponyát ért préseléstől a magzatban olyan hormonok szabadulnak fel, melyek befolyásolják, erősítik immunrendszerét, intelligenciáját, fájdalomtűrő képességét, ezáltal  az életképességét. 

Szülés alatt, és az azt követő percekben alakul ki az anyához való kötődés.

Nem lehet behatárolni, hogy milyen idősen szülhet egy nő. Azt a belső hangja mondja meg. Ha termékeny, ha megfogan, akkor képes szülni. Ma egyre kitolódik ez a kor.

A kismamát szüléskor az anyák, nagyanyák és támogatóasszonyok vették közre.

Nagyon fontos a hat hét gyermekágy kifekvése.

Ilona beszélt a szülés szakralitásáról is. 

A vajúdás alatt valaki meghal bennünk, és mi nők  megszületünk az anyaságra. 

Már hetekkel szülés előtt az asszonyok imádkoztak Babba Máriához, Boldogasszonyhoz.

Úgy tartották a régieink, hogy ha feljön a magzat csillaga, azt megérzi a koponyáján keresztül, majd olyan rezgéseket bocsájt ki, ami az édesanyában beindítja a szülést.

Eleink az újszülöttet felmutatták a Napnak.
A születést áldásnak, bőségnek tartották.

Úgy tartották, hogy a Nap népe a magyarság besárgul születéskor és halálkor...

Őseink hite szerint a kilenc asszony szertartása világváltozást hozó szertartás volt. 

Éppen kilencen voltunk. Körbeálltunk. Megfogtuk egymás kezét, (bal kéz felfelé néz, befogadó, jobb kéz lefelé, adó) jókívánságaink elmondása után áldásért imádkoztunk Boldogasszonyunkhoz.

Ezután elköszöntünk  egymástól.

Már besötétedett. Sétálva elindultam az úton. Kiérve a házak öleléséből, felnéztem az égre. 

Ezüstös-kék fényével  ragyogott rám a telihold.*

A nők örök kapcsolatáról, a nővérségről. Szerintem éppen ide illik. 

http://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/04/a-fold-napja.html

*A Hold, mint szimbólum az égi világ kapuja. Legfőbb üzenete, hogy foglalkozzunk lényünk női oldalával, mely jelenti a termékenységet, az intuíciót, a lelki életet, a reményt.

Kötődés

Indulok. A sarokhoz érve indexelek. Ma jobbra, mert Mohács felé megyek.
Szokásomtól eltérően kanyarodáskor nem nézek vissza, nem integetek. Nem hagyok hátra senkit. 

Nővérem hamarosan indul utánam. 

A sarkon benézek az egykori tsz udvarra. Milyen elhagyatott! Valaha itt dolgozott anyánk. Nyaranta kislányként nővérem és én sok időt töltöttünk itt. 

A pillanat töredéke alatt öntenek el emlékek... Látom, amikor anyu egyszer irodájából a fájdalmas macskasírás nyomába eredve megment egy olajtartályba esett macskát. Szegény állat, hogy engedi, tűri a fürdetést, érzi, az élete függ ettől. Felvillan, ahogy Szuszu a szálkásszőrű tacskónk a "tsz kutyája" 4 órakor elsőnek hagyja el az üzem területét és farkcsóválva fut az alig 50 méterre lévő házunk felé. Aztán hátul vagyok a kovácsműhelyben - itt, akkor még lovakat is patkoltak -, ahol a kovács mester  pirít nekünk forró vaslapon a tsz által termelt szójababból. Csak úgy ropogtatjuk a finom csemegét.

Azon gondolkodom, vajon kinek volt ez a találmánya, mert akkor még a boltokban ilyent nem árultak.

Már a tsz szomszédságában lévő, volt gyermekkori barátnőnk házánál járok. Elhagyva azt hátranézek, hogy vajon meg van-e még az a fészer, ahol kis lánykaként egy bújócskázás alkalmával kabátomnál fogva fennakadtam és visítva lógtam  a levegőben?

Csak ez furcsa érzés..., a gyomrom tájékán, csak az ne lenne! 

Tudatosítom. Gut feeling. Emlékeztetem magamat a szankhja filozófiában tanultakra. 

Ez a kötőerő a vágy, az érzelmi kötődés. Szanszkritül  raga (राग).

Van, hogy azt hiszem, már nem kötődöm, elengedtem drága szüleimet, a gyermekkort, hogy felnőttem. Mondja az elmém. De ez az érzés, ez a csalhatatlan zsigeri érzés! Azt becsapni? Nem lehet.

Kötődés a gyökerekhez nagyon is fontos, csak nem szabad, hogy eluralja az embert!

A köldök környéke egyenesen az érzelmi testtel kapcsol össze, ahol minden élet emléke elraktározódik, és ennek a csakrának egyébként is éppen a család a témaköre. Most tudatosítom, hogy nem vagyok elég erős, dolgoznom kell még ezen a csakrámon.
Az Ékszer-város http://magyarkamargit.blogspot.hu/2014/05/az-ekszer-varos.html címmel írtam erről. 

Elhagyom a Dunafalva táblát.

A kistöltéshez érve - ami körbeöleli a falut, hogy a sziget felől védje azt, az esetleges ártól - eszembe jut, hogy árvíz idején a mögötte feltörő, jól felmelegedett buzgárokban mekkorákat fürödtünk. Ide bátran elengedtek szüleink, mert ezek  nem voltak nagyon mélyek. Mégis itt fulladtam majdnem vízbe, mert még alig 3-4 éveske voltam, és nem tudtam, hogy a víz alatt nem kapni levegőt. Bátyáim mentettek meg.
Bemerítkeztem...*

Az út mindkét szélén jegenyék magasodnak. Szinte mindegyiken egy-egy ölyv lesi a prédának valót.

Messze elnézek a sík mezőn apám egykori erdőkerülete felé. 

Elérkezem Kútsebeshez; itt született az édesapám és idejártak testvéreim, a fiúk korcsolyázni, mert ez hamar befagyott, nem volt olyan mély és veszélyes, mint a Duna; majd jön a Tiseri erdő a Füzeséri Holt-Dunával, a vadászkastéllyal,  apai emlékekkel...

Grábóci-puszta. Útelágazás, ahol elhagyom a zsákfalunkba futó bekötőutat. 

Gyorsítok. El kell érnem a mohácsi kompot. 

Mohácsi-sziget (régebben Margitta) felől Mohács látképe (saját fotó)

De vajon  révbe érek!?

Namaste

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszts%C3%A9g

Szeretetnyelv

"Szeresd úgy, hogy érezze!" Gary Chapman

Éppen az előző blogomban, amit Elfogadás címmel írtam, 
https://magyarkamargit.blogspot.hu/2017/11/elfogadas.html idéztem Ross Campbelltől a szeretet egyik törvényszerűségéről,  majd a napokban egy üzletben megakadt a szemem egy különös mélyzöld színű könyvön: Gary Chapman, Ross Campbell; Az 5 szeretetnyelv: Gyerekekre hangolva

Mindkét író pszichológus, akik nagyon egyszerűen magyarázzák el az érzelmek és  viselkedésminták közötti összefüggéseket. Rámutatnak a szeretetre, mint egy nevelési eszközre, valamint a szeretethiány okozta viselkedési problémákra. Habár ez a könyv  "gyerekekre van hangolva", de lényege a szeretetnyelv, mindenkire vonatkozik.

Chapman szerint öt szeretetnyelv létezik.
Az szeretetnyelv öt csatornája fontossági sorrend nélkül a következő:

• Elismerő szavak
• Minőségi idő
• Ajándékozás
• Szívességek
• Testi érintés

Ebből az ötből mindenkinek van egy fő szeretetnyelve, amin keresztül leginkább felfogja, megérzi a szeretetet, amin keresztül betölthető az érzelmi szükséglete.

Azt is vallja, hogy a fegyelmezés, az érett viselkedésre való nevelés egyik legjobb módja a szeretetnyelv használata, hogy  a gyermekből kiegyensúlyozott és felelősségteljes felnőtt váljon.
Fegyelmezzünk, de ne büntessünk!

Nem ért egyet azzal az új keletű felfogással, melynek lényege az engedékenység, ami szerint nincs szűkség fegyelmezésre. 

A könyv alapján jöttem rá arra, - ránézve önmagamra, családomra, szeretteimre, -  hogy általában az a személyes fő szeretetnyelvünk, amivel mi kommunikálunk mások felé.

De mi van akkor, ha gyermekünknek, társunknak más a fő szeretetnyelve?
Egyszerűen nem érkezik meg hozzá a szeretetünk, vagy legalábbis nem olyan intenzíven, ahogy azt, az ő érzelmi szükséglete megkívánja.

Na, és itt van a lényeg!

Amíg sok esetben helyes az énközpontú, kivetítés nélküli kommunikáció, ( "nekem túl hangosan szól a rádió, kérlek halkítsd le." szemben a " te olyan hangosan hallgatod a rádiót, halkítsd már le!"), addig a szeretet kifejezésének esetében kifejezetten a másik fél igényei szerinti kommunikáció a helyes.


Szeretetnyelvünk keresése egy jó önismereti tréning is. Ezt nagy mosollyal az arcomon írom, hogy miközben ezt a könyvet olvastam jöttem rá arra, hogy nekem talán elsődleges szeretetnyelvem az ajándékozás.
Emlékszem kicsi koromtól milyen örömmel töltött el, ha kaptam valami meglepetést. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen négy gyermeket neveltek szüleim, de talán éppen ezért volt olyan nagy jelentősége számomra és talán ezekből a pluszokból éreztem meg leginkább odaadó szeretetüket.

Máig szeretek apró kis ajándékokkal meglepni másokat. Csak úgy. Sőt magamat is!
Például veszek magamnak sajár örömömre virágot, valami kristály ékszert, lakásdíszt és még sorolhatnám hangulatomtól függően, s ne gondolj drága dolgokra. Ez egyben a belső gyermekkel* való törődés is.

Talán nem is rossz kihívás a karácsony előtti időszakra, ha felderítjük és feltöltjük egymás szeretettankját...

*https://magyarkamargit.blogspot.hu/2015/02/lili.html

Elfogadás

"A gyermek olyan, mint a tükör. A szeretetet nem kezdeményezni, de visszatükrözi. Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem kap szeretetet, nincs mit visszatükrözie." Dr. Ross Campbell

November van, vagy ahogy őseink mondták: Szent András hava, őszutó, enyészet hava. Ekkorra visszavonhatatlanul megérkezik az ősz. A Nap már távol van a Földtől, nem tudja azt felmelegíteni, szárítani, ezért aztán jellemzően hideg, nyirkos, szeles az időjárás. A formaátalakító természetszellemek a köd leple alatt megváltoztatják a tájat, lassan aludni tér a természet. 

"Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik."

A természettől sokat tanulhatunk, hiszen annak részei vagyunk. Keressük vele a harmóniát!

Legjobban tesszük, ha mostantól mi is kicsit visszavonultabban élünk, több időt töltünk szemlélődéssel. Álmaink a jövőnk csírái.  Petőfi azt írja "Itt van az ősz, itt van ujra" című versében, hogy a természet télen álmodja meg tavaszt és kíván ehhez szép álmokat. 

Célszerű hát nekünk is szép álmokat szőni! Ismerjük be vágyainkat, igényeinket! Szeressük magunkat...

Ma van Halottak napja, mikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a halál csak az anyagi létre igaz. Lelki síkon öröklétről beszélünk.

Ha egy szerettünk elment, meghalt, miért ne szerethetnénk ezután is?... Sőt, van, hogy nem tudtunk szeretni valakit életében, de halála után feloldódnak a vele szembeni engesztelhetetlen érzéseink, megváltozik a kapcsolatra való rálátásunk, megbocsájtunk és már szeretettel gondolunk az illetőre. Lassan átírjuk a múltat... gyógyulunk és gyógyítjuk a kapcsolatot.

Marlon Brando "E dalra tanított anyám" című önéletrajzi regényében olvastam, hogy pszichológusával beszélgetett arról, hogy apjával való rossz viszonya mennyi lelki fájdalmat okozott neki. Aztán idősebb korára megbékélt ezzel, elfogadással lett a dolog iránt. A pszichológusa erre csak annyit mondott, hogyha ezt érzi, akkor a dolog így, már rendben van...

Aztán Jane Fonda "Eddigi életem" című regényében panaszkodik Katharine Hapburnnek apja vele való rideg viselkedése miatt, mire Hapburn nagyon bölcsen azt mondta, hogy úgy kell viszonyulnia az apjához, (egyébként mindenkinek mindenkihez) hogy az, a tőle telhető legtöbbet adta. Csak ennyije volt... 

Másutt, egy spirituális lapban pedig arról cikkeztek, hogy a szülő - gyermek (ember-ember közötti) kapcsolatban látni kell, hogy honnan érkezik az a szülő (ember). Ki tudja Ő mit kapott. Ölelték-e valaha, kapott-e melegséget, dicséretet, biztató szavakat. 

Voltak nekem is belső megoldatlan problémáim a szüleimmel, apámmal kapcsolatban, de lassan feloldottam ezeket a blokkokat, és megláttam Őket a saját szememmel. Megláttam bennük az Embert. 

Éppen a napokban történt. 

A konyhában törölgettem a ritkábban használt nagy vágódeszkámat. Jó pár évvel ezelőtt kaptam édesapámtól, az akkor talán jelentéktelennek tűnő ajándékot. Egy praktikus ajándék az apától, a már feleséggé és családanyává lett lányának.

De most hirtelen más megvilágításban láttam meg a dolgot. 

Egy APA ajándékát tartottam a kezemben. Egy olyan apáét, aki, amikor kitalálta és megcsináltatta ezt a hétköznapi tárgyat, pontosan tudta, hogy ezt akkor is fogom használni, amikor Ő már nem lesz  ezen a földi síkon és biztos volt abban, hogy amikor előveszem, akkor gondolok rá. 
Mit mondhatnék-e felismerés után? 

Szorosan magamhoz öleltem Őt. Hálatelt szívvel. Igen. A lélek halhatatlan világában...

Namaste

Csenrézi *

 Mottó: A jó élet nem pusztán jó ételt, jó ruhákat és jó hajlékot jelent. Ezek nem elegendőek. 

Jó indítékra is szükségünk van: együttérzésre, dogmatizmus és bonyolult filozófia nélkül -

egyszerűen annak a megértésére, hogy a többiek a testvéreink...

                                                                                                            Őszentsége a 14. Dalai Láma

Készülök az általános iskolai találkozónkra. Napok óta reggel akkora a köd, hogy szinte csak az orrunkig látni. Az utazásomat illetően vacillálok, hogy induljak péntek délután, vagy hagyjam szombat reggelre. Bízva a teremtőben, marad a szombat. Majd csak feloszlatja a ködöt. 

Így is van. Szombaton reggel nyolc órakor még sejtelmes a táj, de elhagyva a várost, a Nap lassan áttör a párán, melege eltakarítja a ködöt. Ennek ellenére tartom a lassú tempót. Nem sietek. Csodálom az őszi táj sokszínűségét, szépségét, a vidéki Magyarországot.  

A gyökereimhez köt. 

A földeken gépek aratják a kukoricát. Másutt látom, hogy a káposzta szépen megtisztítva, már hatalmas kupacokba rakva várja a betakarítást. Délebbre, Kalocsa és környékén a fűszerpaprika hazájában szüretelik a gyönyörű érett, piros paprikát. Maradjon még jó idő nekik a betakarításra, - kívánom magamban, mert tudom, akkor lesz finom édes a paprikaőrlemény, ha szép napos az ősz. A környékről, Bátyáról veszem hosszú évek óta a főzéshez való őrölt csemegepaprikát. Persze veszek ilyenkor egy fürt felfűzött cseresznyepaprikát, fűszerpaprikát és egy fonott fokhagymafüzért is, mert ezek szerintem a magyar konyha elmaradhatatlan ízei és díszei.

Sükösdre és Csanádra érve a villanyoszlopok tetején az üres gólyafészkek. Hogy szeretem nézni tavasszal, mikor megérkeznek ezekbe a gólyák!  
Tudom visszavárják lakóikat.

Minden település fellobogózva. Nemzeti ünnepünk közeledik. 

De valami belepiszkított végig a képbe. A lobogók alatt mindenütt ugyanaz a plakát. 

" Ne hagyjuk szó nélkül!" Tudjátok, a bevándorlás politika. 

Ne hagyjuk szó nélkül! Mert éppen most van 41 éve annak a felkelésnek, amikor magyar egyetemisták utcára vonultak a II. Világháború vége óta Magyarországot megszálló szovjet erők ellen. Pár nap után, ezt az egész országra  kiterjedő felkelést szovjet tankokkal leverték. A megtorlások elől ekkor százezrek kényszerültek azonnal elhagyni hazánkat. Éppen csak egy hátizsákkal. Sokszor ebben a hátizsákban semmi egyéb mint egy pici gyermek!  

A Vasfüggöny pár napig megnyílt, az osztrákok segítették, befogadták a magyar menekülteket.

A párhuzam egyértelmű. 

A menekültek ezrei nem jószántukból  hagyják maguk mögött otthonaikat. 

Ennyi. Mert, ahogy apám mondta: " Családi asztalnál nincs helye politikának!"

De mégis! Együttérzésemnek hangot kell adjak! Egy történetet osztanék meg veletek, ami

ott történt, annál a déli határnál, ahol sok korombeli dobbantott, (ahogy neveztük finoman a disszidálókat) egy szabadabb világ reményében.

Ez év elején történt.
Hódunánál a befagyott Öreg-Dunán, zöldhatáron átjutott hazánkba egy pár menekült. Bujdosva eljutottak Dunafalva határáig. Ott bementek egy elhagyott tanyára, tüzet raktak, hogy megmelegedhessenek. Azt tudni kell, ahhoz, hogy a Duna befagyjon, napokig komoly mínusz tízen- fokoknak kell lenni. Szóval tüzet raktak, amit egy másik tanyáról megláttak és jelentették a rendőröknek. Semmi rossz szándék!  

Megkezdődött a keresésük. Először kutyák nélkül, majd kutyákkal... Aztán valahol a Duna parton egy bozótosban rájuk találtak. A töltésoldalba sorba kifektették őket, majd átvizsgálás után felállhattak. Kaptak meleg teát, majd meleg autóban menekültszállásra vitték a szerencsétlen embereket. 

Ne gondolja senki, hogy ez nem elsősorban szánalmat keltett a falu népében! Együttérzést!

Mindezt átélni egy jobb világ reményében?!

Mottómat  nem véletlenül választottam éppen Csenrézitől, a dalai lámától, hiszen Őszentsége is menekült.  Máig tibeti menekültként él az indiai Dharamszalában.

Egyébként az osztálytalálkozó jól sikerült! Örültünk egymásnak. Öröm volt meghallgatni egymás eddigi életútját, hallani, látni hogy jól vagyunk!

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Dalai_l%C3%A1ma

Fotó: By *christopher* - Flickr: dalailama1_20121014_4639, CC BY 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22580076